29. A sors könyörtelen tréfája

Sziasztok,

elkészültem! s ezért úgy gondoltam, hogy akkor nem húzom tovább az időt. felteszem. :)
Kitty és Zsuzsi köszi a komikat!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

~ Véget nem érő szép remény ~ 

29. fejezet - A sors könyörtelen tréfája

~ Robert ~

Sóbálványként megdermedve álltam a szoba közepén. Kezemben az átkozott telefonnal. Mintha szíven szúrtak volna, úgy hasított belém az imént hallott néhány szó. Peter kérdőn nézett rám, s a következő pillanatban már ki is vette a telefont a kezemből. Hirtelen rám tőrt az elmúlt két hónap összes emléke. Kiváltképp az utolsó közös éjszakánk Zoémmal. Az együtt töltött nap már tényleg csak emlék marad? Valóban ez volt az utolsó éjszakánk? Olyan elevenen élt bennem szerelmem öröme, ujjongása az új lakás felfedezésekor. A kacagása, a szeme ragyogása, még csodálatosabban jelent meg előttem. Arról a felejthetetlen éjszakáról nem is beszélve. Ahogy a nevemet suttogta. A családja, és az én családom reakciója a megismerkedéskor. Az én szerelmem…

Két hónappal ezelőtt Zoéval együtt megtettük az első lépést a közös jövőnk építésében. Vagy úgy is mondhatom, hogy megalapoztuk a kapcsolatunk az összeköltözéssel. Az örömnek azonban hamar véget vetett a munka, a kötelesség teljesítése. Már jóval korábban aláírtam a szerződést a forgatásra, aminek az ideje elérkezett. Legnagyobb sajnálatomra, bár mi tagadás a forgatások érdekesek, mégha fárasztóak is. Szerencsénkre a mostani forgatás különleges, a biztonsági intézkedéseknek megfelelően teljesen elszigetelt és elzárt a nagyközönség elől. Hál’ Isten!

Az első két hét nem szólt másról, mint a szövegek egyeztetéséről, összeolvasásáról, ruhapróbáról és a kötelező edzőtermi programról. Kellan és Peter nagyon élvezte ez utóbbi dolgot, szívesen jártak erősíteni, jógázni. Míg én jobban szeretem a karom erősíteni, főleg ha közben jó hideg sört emelgethetek. De kötelező, és a jelenetek is megkívánják, hogy formában legyünk. Így nem csoda, ha hulla fáradtan dőltem bele az ágyba. A napomból azért a kis részért rajongtam, mikor végre tudtam pár szót szerelmemmel váltani. Ha volt egy kis szabad időm, vagy éppen senki sem figyelt rám egyből sms-t pötyögtem.

Lassan a harmadik héten elkezdődött a tényleges forgatás. Na bumm, még kevesebb időm maradt és legnagyobb sajnálatomra az edzés is csak keményebb lett. Az idő múlásával egyre jobban kezdtem visszarázódni a csapatba. Többször mondták, hogy már kezdték hiányolni a kisöccsüket. Viszont Kristen még mindig valamiféle furcsa játékot űzött. A megjegyzései sem voltak a legkedvesebbek felém. Ha olyan kedve volt, akkor sülve-főve velem akart lenni, máskor meg le sem lehetett vakarni Tayról. Ellentmondva annak, hogy az ölelős vagy csókolózós jelenetnél szinte felfalt vagy rám vetette magát. Sikerül beszélnem Krissel a kialakult helyzetről, nem repesett az örömtől, hogy ismételten, már sokadszorra visszautasítom. Meg kellett volna értenie, hogy én Zoét szeretem. Zoéval vagyok egész, ő a másik felem.

Az estéket többnyire mindenki pihenéssel töltötte, de volt néhány csapatos, stábos vacsi vagy buli. Azonban ezek a csapatépítés miatt kifejezetten jók. A régi szereplők végre újra találkoztak nyugodtabb körülmények között, míg az újaknak lehetősége nyílt a beilleszkedésre és az ismerkedésre. Végre lazíthattam. A gondolataim mégis mindig a drágám körül forogtak. Kimondhatatlanul hiányzott. Ennek bizonyítéka volt, ha lehetőségünk adódott képesek voltunk órákat beszélni.

Most tartottunk a második hónap végén, de a forgatás java, a legfőbb jelenetek most jönnek csak. Már alig vártam, hogy kipróbálhassam magam a harcban, a harci jelenetekben. Ma, illetve a héten kicsit lazább volt a munkatempó. Ezen felbuzdulva szerveztek egy kis kiruccanást a többiek. Persze abban nem tudtak megegyezni, hogy hova menjünk. Már nem először fordult ilyen elő. A legtöbb esetben a végén egy bárban kötöttünk ki. Az ötlet felvetésekor nem bólintottam rá egyből, mert egy nyugis estét gondoltam ki Zoéval. Lehet, hogy csak a neten, de így legalább láthattam és hallhattam a hangját. A „családom” nem hagyta annyiban a dolgot, s igyekeztek meggyőzni, hogy menjek velük. A hangadó Ashley hathatósan környékezett meg mindenkit. Kellan. Peter, Elisabeth és Nikki, Jackson. Senki sem mert tiltakozni. Csak tudnám, Ash hogy tud ilyen meggyőző lenni?

A filmbéli pöttöm húgocskám nálam is elérte a célját. Ezért mindenki rám várt, a kicsi engergiabomba riadóztatta őket. A filmbeli családtagjaim a kanapén helyezkedtek el, amíg kicsit összeszedtem magam. Már nem volt semmi esélyem arra, hogy visszamondjam az estét.

- Rob! Rob! – kiabált Ash a telefont lóbálva.

- Oké máris felveszem. – kaptam a telefon után.

- Jó estét kívánok! A kaliforniai rendőrségről telefonálok. Kivel beszélek? – kimérten mondta a vonal túloldalán a férfi.

- Robert Pattinson – motyogtam a nevem zavartan. Vajon miért keres éppen engem a rendőrségről ez az illető?

- Mr. Pattinson jelenleg Ön hol tartózkodik? Ismeri Zoé Deckert? Milyen kapcsolatban áll vele? Mikor látta utoljára és mikor beszéltek utoljára? – kellett néhány pillanat míg felfogtam a kérdések értelmét.

- Jelenleg forgatáson vagyok Vancouverben. Nagyjából még egy egész hónapig tart. Igen, Zoét ismerem, menyasszonyom, együtt élünk. Azonban a forgatásra nem tudott elkísérni. Ő Los Angeles-ben maradt a munkája miatt… Mi történt? – félve válaszoltam. A szívemet egyre jobban behálózta a szorító érzés.

- Ez esetben sajnálattal kell közölnöm, hogy baleset történt. Baleset történt. – bennem rekedt a levegő. – Egy frontális ütközés. Rossz hírt kell megosztanom Önnel, egy fiatal nő meghalt a baleset során. Okunk van feltételezni, hogy Zoé Decker az elhunyt. Az áldozat személyes holmija között találtuk meg ezt a számot. Ön a legközelebbi hozzátartozó, így Önnek kell az azonosítást megtennie. Feltéve, ha mást nem nevez meg, vagy esetleg a szülőket… - Megdermedtem a hallottak hatására. Kezemben az átkozott telefonnal. Mintha szíven szúrtak volna, úgy hasított belém minden szó. Peter kérdőn nézett rám, s a következő pillanatban már ki is vette a telefont a kezemből.

- Elnézést kérek, de a fiam sokkot kapott. Megismételné röviden? – hallottam Peter határozott hangját. Majd megláttam az arcán a döbbenetet. - Nem… a lány családja, szülei tudtommal Londonban élnek… a fiam teljesíti… Köszönöm. – tette le a telefont Peter.

- Rob, Peter? Mi történt? – faggatózott ingerülten Ash. A váratlan hangja zökkentett ki a fájó emlékezésből.

- Azt hiszem, ezt Robnak kell elmondania. – lassan szűrődött be Peter hangja, ahogy kimondja a nevem, de fel sem fogtam, mit is mondott. Egyből az összes szempár rám szegeződött. De képtelen voltam megszólalni. A torkom elszorította a hirtelen rám törő hiányérzet.

- Rob, Robert szólalj meg! – pattant fel kedvenc kolléganőm. Előttem termett, alig néhány centire volt az arca.

- Meghalt… - csak ennyit sikerült kinyögnöm, ezt is halkan. Még magam is alig hallottam.

- Nem… nem… az nem lehet… - Ash lesápadt. Majd elkezdett sírva kiabálni. Peter felé fordult, tőle várt megerősítést.

- Zoé… meghalt… - fordultam a többiek felé.

Lehunytam a szemem, abban reménykedtem ez csak egy álom. Rémálom. A legeslegrosszabb rémálom. A sors könyörtelen tréfája. Kegyetlen játék. Bíztam abba, ha kinyitom a szemem minden rendbe fog jönni. Nem ez történt. Megláttam a mindig életvidám, pörgős „húgocskám” Jackson vállán zokogott. Peter, Kellan, Nikki, Elizabeth szomorúan, sajnálkozva és együttérzést sugallva néztek rám. Ők erősebbek, bár valóban nekem és Ashnek volt a legtöbb okunk a szomorúságra.

Ez nem egy rémálom, annál is rosszabb. Ez a valóság. Azonban mostan már az én könnyeim is folytak. Ashley felpattan, majd szorosan megölelt. Hozzám bújt, s a karjaiba zártam. Mint két gyerek, összeborulva zokogunk tovább. A szobára pedig rátelepedett a síri csend. Halálos csend.

Talán már fél órája ott ülhettünk egyhelyben, bár azt egyáltalán nem tudtam volna megmondani, mikor vagy hogy kerültünk oda. Az egyedüli hangforrás az egész szobában a könnyek kopogása, Ash szüntelen sírása jelentette. Erőt vettem magamon, felemeltem a fejem, hogy körbenézzek. Mindenki megtörten, mélyen elgondolkozva, mozdulatlanul várakozik. Tudom, nekem kell elmondanom, mi is történt.

- Rob? Hogy történt? – kérdezte félve Elizabeth, közben mellém telepedett s megölelt.

- Ba… baleset… - kezdtem bele. El kell mondanom. Jobb, ha minél előbb, akkor többet nem kell róla beszélnem. Folytattam. – Baleset történt. Egy frontális ütközés…

- Jaj Rob! – ölelt magához Elizabeth újra. Tényleg olyan volt, mint a pótanyám.

- A sofőr a helyszínen meghalt… - vette át a szót Peter – egy fiatal nő, akire teljesen illik Zoé személyleírása a kórházban halt meg. Robnak kell azonosítania. – itt ismét hullottak a könnyeim.

- Egy fiatal nő belehalt a baleset okozta sérülésekbe. A rendőrség értesített. Okuk van feltételezni, hogy Zoé az elhunyt. Személyes holmi között találták meg ezt a számot.

- Próbáljuk meg… próbáljuk meg felhívni! – csattant fel Ash – Mi van, ha nem is Zoé az! Hívjuk fel a mobilján. Vagy otthon… vagy valakit… csak csináljunk valamit!

Reménytelennek éreztem. Mégsem gondolkoztam, csak cselekedtem. Ash hívta szerelmem mobilját. Én az otthoni számunkkal próbálkoztam. Semmi. Hosszú percek teltek el és semmi. A lakásban legalább kicsengett, de senki nem vette fel. A mobilon meg a hangposta jelentkezett be. Kellan elgondolkozott, de valami szöget ütött a fejében.

- Mi van, ha Zoé elutazott vagy el kellett utaznia. - Kétkedve néztem rá. Az ötletének megfelelően megemlítette a long beach-i fotozást. Ekkor ugrott be, Lucas vagy Steph! - Valaki csak tud valamit!

Már talán ötödszörre hívtam a menedzserem. Ez idáig nem vette fel, kezdtem lemondani, hogy szóba áll velem. Majd végül felvette. A beszélgetés rövidre sikeredett. Közölte, hogy eleget tett a kérésemnek, hogy megadja az új elérhetőségem, az új számom. Mikor Zoé felől érdeklődtem, elkeserített. Nem tudott róla semmi többet. Steph megérezte, hogy valami nincs rendben, de erre a néhány másodpercre összeszedtem magam és kimagyaráztam. A következő hívással Lucast próbáltam utolérni.

- Haver, remélem, jó okod van felkelteni, különben ölök! – morgott Luc a telefonba.

- Helló, Rob vagyok!

- Helló, te? – morgás helyett zavartság lett rajta úrrá.

- Lucas, Zoét keresem. Sehogy sem tudom utolérni. Nagyon aggódom miatta… - tértem a lényegre minden kertelés nélkül. Feszülten vártam a válaszát. Reméltem, azt mondja vele van, vagy tudja, hol van.

- Oh. – megdöbbent. – Hát a buli óta nem beszéltem vele… Jó kis buli volt, biztos éppen ezt heveri ki… - kezdett el kuncogni. Képtelen voltam még a mosolygásra is, nemhogy még nevetni.

- Lucas. – váltottam hangnemet, most már mérges voltam, és rettentően ideges.

- Nyugi haver, nem történt semmi csak annyira hiányzol neki… aztán a bulival próbáltuk jobb kedvre deríteni… meg amúgy is hivatalos minősítésben jelentünk meg. Kicsit besegítettünk a klubnak a megjelenésünkkel…

- Köszönöm, ha találkozol vele, mindenképpen mond meg neki, hogy hívjon fel! – kértem Lucast. Azonban egyre nagyobb esélyt láttam arra, hogy a rendőrségtől hallott borzalom teljesen igaz.

Szó szerint leroskadtam a romjaimba, a hálóban találtam magam. Teljesen sötét volt az egész lakosztály. A függönyök behúzva, a lámpák lekapcsolva. Az ágyban voltam ruhástul. Viszont nem egyedül. Az ágy másik oldalán Ash összegömbölyödve aludt. Hajnali egyet mutatott az óra. Az agyam egyre jobban zakatolt. Nem akartam elfogadni a történteket. – Miért nem megyek vissza Los Angeles-be? A hajnali géppel visszarepülök, reggel pedig tisztázni tudok mindent. Rob, neked tényleg elment az eszed! – gratuláltam magamnak. Tiszta ruhát vettem. Útlevél, telefon és tárca. - Indulásra készen! A gépen majd alszom.

- Rob, mit csinálsz? – ébredt fel Ash. A hangjára megtorpantam.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek! Muszáj mennem. Nem bírom ki tovább. Meg kell tudnom, mi történt Zoéval. – folytattam a mozdulatsort.

- Várj! Egyedül nem mehetsz! Veled megyek! – kelt fel Ashley egy pillanat alatt.

- Nem, nem jöhetsz. A többiek mit fognak szólni? Nem, itt kell maradnod!... – de hiába magyaráztam. Ellenkezést nem tűrve nézett rám.

- De akkor is megyek! Veled vagy nélküled! – s már az ajtót nyitotta ki. Tényleg képes lett volna otthagyni.

- Menjünk! – adtam meg magam. Nem volt sem kedvem, sem erőm veszekedni vele. Most tényleg szükség van minden segítségre.

Ash még visszament a szobájába, átöltözött, és hozta a táskáját. Néhány percnél tovább nem tartott az egész. A liftben voltunk, lassan haladtunk lefele. Ash megfogta a kezem, újra és újra azt ismételgette: „Minden rendben lesz!”. Talán még tízszer elmondta, mire leértünk. Akkor és ott elhittem. Megszorítottam a kezét köszönetképpen. Kinyílt a lift ajtaja és minket mintha puskából lőttek volna ki, elindultam a kijárat felé, míg Asht húztam magam után. Nem várt meglepetésként ért, hogy a szálloda előtt még ilyenkor is képes volt néhány fotós ott dekkolni. Furcsán méregettek minket, hogy kézen fogva rohanunk ki a szállodából. Erősen a földet figyelve siettünk az első taxi felé.

A sofőr szép borravaló reményében mindent megtett azért, hogy ne kövessenek bennünket. Rohamléptekkel közelítettük meg a pultot. Ha úgy vesszük, elértük a mai legkorábbi járatot. Míg a jegyeket intéztem, Ash elkóborolt mellőlem. Teával és magazinokkal a kezében jött vissza hozzám. – Mi a fenének vette meg azokat a szennylapokat? – A táblát bámultam, s végre kiírták a mi járatunk. Megkezdhettük a beszállást.

Elhelyezkedtünk, majd a felszállást követően Ash az egyik magazint szó szerint a képembe tolta. „Ezt nézd meg!” – utasítás keretében. Címlapon: „A hónap és az év legjobb bulija?” Kérdőn néztem Ashre, mire a képre bökött. Ekkor ismertem fel szerelmem. Megcsodáltam és egyből a szövegre vettem magam.

„Bulizók figyelem! Új night club a láthatáron! Néhány nappal ezelőtt nyitotta meg kapuját a legújabb és legfiatalosabb club. Heaven. A nyitóbuli fantasztikusra sikerült, a bulizók krémje megjelent. A nyitóbulik egyikén a hírességek mellett felfedeztünk elismert fiatal tehetségeket. Itt van mindjárt elsőnek Lucas Ross. A fiatal, dögös fiatalember nem egyedül érkezett. A kísérője nem más, mint kedvenc vámpírunk kedvese volt. Felmerül a kérdés, mit szól Robert mindehhez? Vagy vihar dúl a paradicsomban?... ”

Ez az újság is csak fokozta az idegességem. Visszaadtam Ashnek, minden erőmet összeszedve arra koncentráltam, hogy végre megnyugodjak. Nem sikerült sehogy sem, mégis a végén bealudtam. Álmodtam…

Otthon voltunk, együtt. Közelebb mentem hozzá megöleltem, de eltűnt. Rohantam, de sehol sem találtam. Gyönyörű nevetése visszhangzott. Majd megpillantottam újra. Kinyújtottam a kezem, szólongattam. Megfordult és rám mosolygott. Egyből sietve indultam felé. Amint hozzáértem, megsimogattam volna az arcát köddé vált.

Egy hideg kéz ért hozzám, mire összerezzentem és hirtelen felriadtam. Ash kisírt szemekkel nézett rám. Halkan suttogta, hogy megérkeztünk. Senki sem számított az érkezésünkre, így feltűnés nélkül, szapora léptekkel közelítettük meg a kijáratot. Nem volt semmi fennakadás. Taxit fogtunk, a sofőrnek a lakás címét adtuk meg. Éppen csak elindultunk, mikor egyszerre szólalt meg mindkettőnk mobilja.

- Jackson. – mutatta Ash a kijelzőjét.

- Elisabeth. – fordítottam Ash felé az én telefonom.

- Lebuktunk – mondtuk teljesen egyszerre. Egyikünk sem vette fel a telefonját. A sofőr megvetően méregetett minket.

- Nem akarom elveszíteni Jacket… - bukott ki Ash. Hozzám bújt, a fejét a vállamra hajtottam. Megfogtam a kezét. – de téged sem… Nem akarom, hogy őrültséget csinálj!

- Ashley – simogattam meg az arcát a szabad kezemmel. – Nem fogsz elveszíteni. Nem csinálok semmi hülyeséget. Köszönöm, hogy eljöttél velem. – majd megöleltem. A taxis végig figyeltet minden mozdulatunk és szavunkat. S már előre láttam magam előtt a címlapokat, a szalagcímeket, amit néhány elcsípett szóra építve tévesen ad el valamilyen bulvármagazinnak.

A taxi lassított az épület előtt. Ahogy felnéztem a házra megrohantak az emlékek. A lelkemben a fájdalom egyre mélyült, ahogy közeledtünk a lakáshoz. Ahogy beléptünk a lakás ajtaján a szívem sajogni kezdett. Az eddig érzett fájdalom semmi volt ahhoz képest, ami akkor tört rám és hatalmasodott el rajtam. Fényt gyújtottam, mely egy számomra ismeretlen helyet ragyogott be. Lefagytam. Teljesen másképpen emlékeztem a lakásra. Akkor dobozokkal volt tele minden. Most sehol egy doboz, sőt a mosogatóban edények száradtak. Remegő lábakkal indultam el, bár nagyon nehezen ment. Magam sem tudtam, mit vagy milyen jelet kerestem. De folyamatosan fürkésző tekintettel néztem körbe. Hátha valami elárulja, hogy Zoé merre jár vagy hol lehet. Egy parányi reménysugarat kerestem, hogy biztosan tudjam, hogy nem Zoéval történt az a szörnyűség.

Az étkezőasztalon hevert néhány kinyitott boríték. A nappaliban Zoé fényképész felszerelése, a laptopja pihent a kanapén. Végül a hálóba érkeztem. Az ágyon néhány ruha hevert. Nem bírtam tovább, szó szerint összeomlottam a háló közepén. Nem vágytam másra, csak némi magyarázatra és vigaszra. Ash mellém kuporodott. Átölelt, s most ő igyekezett megnyugtatni. A hátamon éreztem apró kezeit. Csend állt be kettőnk között, de egyáltalán nem volt szükségünk szavakra. Az önsajnálatba fuldokoltam.

Miután elengedtem Ash-t, felkeltünk a földről. Az ágy szélére ültünk. Még túlságosan korán volt. Ash fáradtan pislogott, míg elnyomta az álom. Óvatosan a karomba vettem, s az ágyra fektettem. Belém kapaszkodott, nem akart elengedni, viszont nem volt szívem felkelteni. Így elhelyezkedtem mellette.

Nap ragyogó sugarai ébresztettek. Nehezemre esett, hogy felnyissam a szemem, de végül mégis csak sikerült. Kavargó fejjel keltem ki az ágyból. Ash békésen szuszogott mellettem. Megfordultam és fejbevágott a frissen főtt kávé illata. Zavartan és kétkedve indultam a konyha fele. Egy üres konyhát és frissen főtt kávé fogadott. Bögrét keresetem, nehezen meg is találtam. Öntöttem az isteni nedűből. A telefonomat akartam megkeresni. Indultam volna vissza a hálóba, mikor feltűnt, hogy a nappaliból eltűnt a fényképező cucc és a laptop is. Megfordultam és a kezemben lévő bögre hatalmas puffanással és loccsanással ért földet. A zajra Ash felébredt, amint kiért a hálóból sikított. Tátott szájjal meredtem magam elé. Ez egy újabb könyörtelen rémálom?