31. Erre nem számítottam!

Sziasztok,

megérkeztem. hát nem volt könnyű, ez valahogy nem lett a legjobb fejezetem. de majd ti eldöntitek. Köszönöm a komikat!


Jó olvasást!

B.U.K.É! XD

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

~ Véget nem érő szép remény ~ 
31. fejezet - Erre nem számítottam!

A távozás, vagy az elválás mindig nehéz dolog. Ahogy szerelmem távolodó alakját néztem úgy éreztem, hogy magával vitt belőlem is egy darabot. Elment, mert szólította a kötelesség. Az eszem tudta, felfogta, hogy ennek így kell lennie, de a szívem mind untalanul belesajdult a hiányába. Mégis nehezemre esett kimondani, hogy veled megyek.

Két egész hetet kellett kibírnom Rob nélkül. Amit természetesen magamnak is köszönhetek. Másrészt az agyam folyamatosan azon járt, hogy eddig sosem volt rá példa, hogy így veszekedjünk. Bár mióta Los Angeles-be megérkeztünk, azóta többször kaptunk össze, sőt itt még sor került kissé vadabbra sikerült dühöngésre, mely sosem volt jellemző ránk. Ez a város, ez a világ kihozta belőlünk. Ezt egyáltalán nem tartottam szerencsésnek.

Nyugalom a munka területén sem akadt. Egy sürgős reklám fotózását kellett levezényelnem. A megbízott fotóst a legrosszabbkor döntötte le a lábáról valami nyavalya. Talán ez minősült a legkézzelfoghatóbb kifogásnak, hogy emiatt nem tudtam Robot elkísérni. Lucas csodálkozott rajtam, mikor elmeséltem neki Rob ajánlatát. Legjobb barátom nem titkolta a döbbenetét, sőt simán lehülyézett. Pusztán azért, mert képes voltam nemet mondani az utazásra. Luc hathatósan érvelt az utazás mellett, és megadta azt a kezdő lökést, amire szükségem volt.

Egy gondosan előkészített tervvel a tarsolyomba, illetve renddel hátam mögött szállhattam fel a kanadai járatra. Amit természetesen Lucas segítsége nélkül nem tudtam volna elintézni. Az elég rövid repülő út alatt a pillangók csak nem akartak elnyugodni a gyomromban, főleg úgy nem, hogy tudtam, nem sokára viszont láthatom szerelmem. Ugyanakkor ott volt az utazása előtti varázslatos éjszaka, még most így visszagondolva is belebizsereg minden tagom s rögtön elöntött a vágy. Lucas mellett egy másik személy tudott még az érkezésemről. Nos ő szolgáltatta az információkat, s mint egy telefonos összekötő navigált engem. Rettentően hálás voltam Steph-nek mindenért.

Az érkezésem úgy időzítettem, hogy meglepetés legyek, ezért sem avattam be több embert a terveimbe. Ha már meglepetést akartam, akkor ahhoz hozzá tartozott az, hogy megláthatom az első reakciókat. Néhány kelléket is kaptam Lucas jóvoltából, hogy még véletlenül se ismerjenek fel. Új ruhák, új frizura, melyet parókával oldottak meg. Először kétkedve néztem magamra a tükörbe. Nem hittem volna, hogy ennyi elég, ne ismerjenek fel. Egy vörös parókával hosszabb lett a hajam. Szűk farmert húztam fel, sima fekete felsővel és bőrkabáttal.

S bár megnéztek, ami a vörös paróka számlájára írható, simán el tudtam sétálni a feltehetőleg rám váró fotósok mellett. Pedig hemzsegtek, mégis könnyedén lépkedtem tovább.  A reptérről taxival mentem egyből a forgatás helyszínére. Először a szállodára gondoltam, de rájöttem, hogy mindazokkal lenne kiszúrás, akik aggódtak értem. Még belegondolni is szörnyű, hogy történnek ilyen tragédiák.

Szerencsére megérkezetem, így nem kellett a rossz emlékekkel foglalkozni, inkább mosolyogva figyeltem, ahogy egyre közelebb lehetek szerelmemhez. A stúdió előtt szinte lépésbe tudott csak haladni az autó. Rengeteg rajongó várakozott kint, s közöttük természeten a paprazzik vegyültek. A galád fotósok, amint felfigyeltek a taxira, egyből kattintgatni kezdtek. Természetesen a vakuk villódzó fénye egy cseppet sem esett jól. Aztán alább hagyott a lelkesedésük, mivel valóban nem jöttek rá a kilétemre.

A taxit beengedték, amely végül egy hatalmas épület előtt állt meg. Kifizettem a sofőrt, de maradásra kértem, míg megérkezik a testőr, aki segíteni fog nekem. Erre természetesen vigyorral bólogatott, szerintem tévesen színésznek gondolt, s emiatt készségesen maradt. A kocsi mellettem vártam, majd a közeledő testőrnek integettem. Mindenki furcsán méregetett, mert közben mellettem elhaladtak páran. Az álcám tökéletesen működött, senki nem ismert fel. A tettestársam egy szempillantás alatt mellettem termett.
- Elnézést! Tévedtem… - motyogta zavartan.
- Szerintem nem tévedtél. – mosolyogtam felé. – Szia Dean!
- Szia, meg sem ismertelek! – nevetett fel a nagy mackó. – Indulhatunk? – bólintottam.

Az erős testőr felkapta a két táskám, majd közelben parkoló terepjárók terelt. A hatalmas sötétített ablakú autók felsorakoztak. Tudtam, hogy ezekkel hozzák-viszik a színészeket, a rendezőket és a stáb tagjait. A méretes járműveknek nem csak kényelmi, hanem fontos biztonsági feladatot is el kell látniuk. A legutolsó előtt álltunk meg. Minden jel szerint Robot ezzel szállíthatják. Akkor vált teljesen bizonyossá, mikor a csomagtartó elnyelte a táskáim. Dean egy röpke pillanat alatt elkészült. Addig körbenézem egy kicsikét. Ismerkedtem az új környezettel. A stúdiófotózások teljesen más helyen, és teljesen más légkör kialakítását igényelnek. Egy film forgatása sokkal monumentálisabb. Ezzel együtt képes egy lenyűgöző és magával ragadó világot megteremteni, melybe teljesen is veszhetsz. – Csodálatos. – suttogtam magam elé. Majd mosolyogva léptem Dean mellé.

- Ezek szerint, jó az álcám. Vajon Rob felismer? – gondolkoztam hangosan. A testőr mély, férfias nevetése szállt a levegőbe. Többen felénk fordultak, de egy-egy váll rándítással elintézetnek tekintették a dolgot. Aztán tovább folytatták az útjukat, vagy csinálták azt, amit eddig.

- Hát nem vagyok benne biztos, sőt tuti nem fog felismerni. – nevetett ismét Dean, de most valamivel visszafogottabban. - De mindent megér, hogy lássam az arcát… - miután kiszórakozta magát, végre olyan információkat közölt, amire tényleg kíváncsi voltam. - Mindjárt befejezik a forgatást, egy jelent maradt neki. Szerintem ma már nincs több felvétele.

Egyre közelebb értünk a lakókocsikkal zsúfolt másik parkolóhoz. Kedvenc testőröm közben elmagyarázta, ki melyik lakókocsi ideiglenes tulajdonosa, illetve a stúdió területén hogyan lehet közlekedni. Vicces volt, mert turistának éreztem magam. Igyekeztem figyelni, de más elvette az eszem. A jóleső izgalom a viszontlátás miatt felpezsdítette a vérem.

Furcsa zajokra lettünk mindketten figyelmesek. Rob ideiglenes menedékének az ajtaja hirtelen kivágódott. Hangos csapódástól szó szerint megijedtem. Tátott szájjal néztem, ahogy Kristen szalad le lépcsőn ziláltan, kezében szorongatva néhány holmiját, majd eltűnik előlem. Nem láttam merre ment, mert meredten a kivágódott ajtó helyét bámultam. Mivel Kristen eltűnésével szinte egy időben jelent meg Rob is hasonlóan lengén öltözve. Félmeztelen volt, de a farmere lejjebb csúszott a kelleténél, a slicce is nyitva volt. Az alsónadrágja márkáját simán megállapíthatta volna bárki. Rob Kris felé motyogott valamit, s abba az irányba fordult.

Nem akartam hinni a saját szememnek. Pedig a két szemem előtt zajlott le minden. Padlót fogtam, azt mondanom sem kell. Dean fogott meg, hogy össze ne essek. Nem sokon múlott pedig, hogy összeessek, mint egy rongybaba. Nagyokat kellett nyelnem, hogy kibírjam bőgés nélkül. Nem kis erőfeszítésbe került.
- Csakhogy előkerültél! – csattant fel Rob. Teljesen idegen volt számomra. – Végre! Ha befejezted a csajozást, talán indulhatnánk. – visszalépett az ajtón. Engem semmibe se vett. Észre se vett? Tátott szájjal néztem Deanre. Tőle vártam valamiféle magyarázatot vagy tudom is én mit.
- Jól vagy? – A testőr sokkal inkább aggódott értem, ami csak még inkább fokozta a kételyeimet. Dean aggódott értem. S ez már most nem tetszett. Megráztam a fejem, mert nem tudtam már válaszolni. Sokkoltan álltam, míg agyam lázason dolgozott, hogy felfogjam, mi történt az imént.
- Nem rossz! Formás. – összerezzentem a közvetlenül mellettem felcsendülő hangtól. Lassan emeltem rá a tekintetem. Rob csak leplezetlenül végigmért. – Felőlem hozhatod. – vonta meg a vállát. S távolabb lépett. Most nekem nyílt lehetőségem, hogy közelebbről megnézhessem. Felhúzott egy pólót, kabát volt a kezében. Táska a vállán.

Levegőnek nézett. Sőt az alatt a néhány pillantás, amit volt kegyes rám pazarolni mérhetetlen undort mutatott. Az hagyján, hogy bunkóban viselkedett, ismertem már annyira, hogy simán tudtam a szeméből olvasni. Ami minden kimondott szavánál sokkal nagyobb, sokkal mélyebb fájdalmat okozott. Eddig tartottam magam. Megelégeltem s cselekedtem. Soha életemben nem bántottam senkit. Nem voltam erőszakos, harcias típus, nem verekedtem. Nem ütöttem meg senkit. De a lekezelő, lenéző stílusától felforrt az agyvizem. Közelebb léptem hozzá, végigmért újra, szinte levetkőztetett a tekintetével. Mégsem ismert fel, és az undor csak fokozódott. Életemben még egyszer ekkora pofont nem tudok lekeverni, még akkor sem, ha akarnám. Hosszas korholással indultam el az ellenkező irányba. Amíg távolodtam, hallottam az utolsó mondatokat.
- Ezt miért kellett? Miért vagy bunkó? – Dean értetlenül állt az események előtt.
- Ez csak egy cafka… - dörzsölgette Rob az arcát. – Úgyis csak az ágyamba akarna belemászni. Miért ne? Tüzes vadmacska… kimerítő, de élvezetes lehet vele a szex… Legalább a számát megszerezted?
- Erre nem számítottam… - végig ez zakatolt a fejembe. Dühös voltam, ami segített, mert így nem sírtam. Csak robogta előre. Míg Ashleybe botlottam, vagyis inkább majdnem elsodortam. Ő bezzeg elsőre felismert. Nevetve ölelt meg, két puszival üdvözölt. Áradozva dicsérte meg a szerelésem. Aztán csak úgy kibukott belőlem az engem jelen pillanatban nagyon foglalkoztató kérdés.
- Ash mi a fene történt az elmúlt két hétben? – szegeztem barátnőmnek a kérdést.
A válaszhoz persze megosztottam Rob iménti megnyilvánulását, Krist távozását a lakókocsijából, illetve az öltözékére is kitértem. Barátnőm belém karolt, majd úgy irányított a megfelelő irányba. Ez azért volt jó, mert a monológom alatt valamelyest párolgott el a haragomból valamennyi. Ash-sel visszaértem a kiinduló ponthoz, de már csak egyetlen autó állt a parkolóba. Csalódtam, mert a poggyászom Rob kocsijába rakta Dean, nálam csak a kézitáskám maradt.
- Gyere, menjünk a szállodába! Ott majd megbeszélünk mindent. Nem értem, Rob miért ilyen… - gondolkozott el a vidám barátnőm.
- Sziasztok! – ijesztett meg minket Ash filmbeli férje. – Ash bemutatod a gyönyörű barátnőd? – ő bezzeg elismerően nézett rám. Érdeklődve várta, hogy a megszólított cselekedjen.
- Mi a franc van a pasik szemével? – sóhajtottam egy nagyot. - A szemetekkel? – fordultam bosszúsan Jack felé. Ő egyből kapcsolt.
- Zoé… Zoé te vagy az? – csodálkozott, de elismerően mosolygott. Futólag megölelt, sőt még a parókám is megtapogatta. Mint egy kíváncsi kisgyerek. Teljesen úgy viselkedett.

Most már nem volt semmi esélyem. Ketten voltak ellenem. Bepaterolta a hatalmas autóba, egyenesen a hotelbe vittek minket. A többiek sem jöhettek el sokkal korábban, mert a liftek előtt futottunk össze. A lányok, Nikki, Elisabeth és Kristen gyorsan kapcsoltak, míg Kellannek és Peternek több idő kellett. Kristen reakciója, arca és szeme tele volt ellentmondással, sőt még parányi félelmet is fedeztem fel. Éppen Kellan ölelt meg üdvözlésként, mikor Rob érkezett hű testőrével. Bár inkább törtetetett.
- Tessék, itt a bizonyíték, hogy igazam volt. – csattant fel nyers hangon Rob. - Ez csak egy ribanc. Már megvan az új áldozata… - röhögve Kellan-re célzott. Mindenki zavarodottan nézte a kretén módon viselkedő férfit.
- Most mi van? – tárta szét a kezét, mert nem értett semmit.
- Tudod, az van… - fordultam szembe a párommal. Kikerekedett szemekkel nézett rám. A hangom egyből felismerte. – Hogy voltam olyan hülye, magamat okoltam, hogy nemet mondtam az utazásra. Majd két héten keresztül azért hajtottam, hogy eljöhessek hozzád. Erre bunkó, tahó beszólásaiddal megalázol, megbántasz. Arról nem beszélve, hogy megcsaltál, amit a saját szememmel láttam. Hát ez van! – remegtem, de végig tudtam mondani, amit akartam. Még időben megakadályoztam, s a könnyeim nem árultak el, mekkora fájdalmat okozott.
- Minden szavam igaz. – mondta dacosan. Csak azért sem akarta beismerni a hibáját. – Minek akkor ez a maskara?
- Te nagyon hülye vagy… - Kellan csapott a homlokára. Kedvesen mosolyogtam rá, mire Rob csak felhorkant.
- Azért, mert ha nem vetted volna észre azok az átkozott fotósok mindenhova követnek… Nemcsak téged, de engem is. Részben azért, mert a barátnőd vagyok még – jó erősen nyomtam meg az utolsó szót – másrészt a munkám miatt… Neked szerettem volna meglepetést, de még attól is elment a kedvem, hogy egy légtérbe legyek veled…
- Most aztán vérig sértődtem, majd Lucas megvigasztal vagy Roy… - hát ez a baja. Ismét az örökös féltékenységének az áldozata lett. Elvette az eszét.
- Nem tudom, mi a pokol történt két hét alatt… Gratulálok, megmutattad, milyen vagy valójában. Egy undorító alak, és még téged neveztelek a páromnak. Nem, ilyen embernek ismertelek meg, azt hittem, hogy te más vagy... Egyszer s mindenkorra megtanultam a leckét. Néhány óra alatt sikeresen leromboltál mindent. Megkönnyítem a dolgod, kimondom: vége! – a végét már hisztérikusan zokogva kiabáltam a képébe. Kétkedő, zavarodott arcába.
- Zoé, kicsim! – újra a régi önmagaként szólalt meg, bár már ez sem érdekelt. Megbántott, megsértett, megalázott. Az az undorra teli szempárt nem bírtam elfelejteni. Megsebezte a lelkem, a szívem. Most úgy éreztem, hogy soha nem tudok megbocsátani.
- Ne, nem! Ne szólíts így! Nekünk innentől kezdve nincs közünk egymáshoz! Szabad vagy! Azt csinálsz, amit akarsz! – elhamarkodottan döntöttem, de semmi sem tudott megállítani. Kitartottam a döntésem mellett.
- Zoé! – lépett mellém, megfogta a kezem. Korábban az érintése is olyan hatással volt rám, akárcsak a csókja, de most egyáltalán nem ez történt. Égetett. Égette a bőröm az érintése nyoma. A kellemes érzést kellemetlen váltotta fel.
- Eressz el! Ne érj hozzám! – csodálkoztam, de első szóra megtette. Lehullottak rólam a kezei. – Dean, ha megtennéd, visszaadod a csomagjaim. Sajnálom, de képtelen vagyok tovább itt maradni… - a közönségünk megértően bólogatott.
- Hova készülsz? – kapta el a karom Rob. Ezúttal elég volt néhány kemény pillantás, s elengedett.
- A reptérre. Nincs értelme tovább maradnom. Már megmondtam, szabad vagy! Semmi közünk egymáshoz!

Dean vitt ki a reptérre, mivel úgyis a kocsiban voltak a csomagjaim. Csendben ültem, az ablakon bámultam kifele. Összetörtem, az ürességen kívül mást nem éreztem. A szívem érte dobogott, s most megszűnt. A korábbi mérhetetlen szerelmet, felváltotta a gyűlölet. Ahogy Rob kifordult önmagából, úgy változtak meg az érzéseim vele kapcsolatban. Képtelen voltam sírni, zokogni. Üveges tekintettel figyeltem a padlót előttem. Nekem is meg kellett emésztenem, hogy kimondtam a szakítást. Véget vetettem a kapcsolatunknak.

Elbizonytalanodtam. Túl hirtelen, túl gyorsan döntöttem. Az érzelmeim elsodortak, s engedtem magamnak, hogy elhamarkodottan mondjak ki olyat, amit talán nem akartam.
Dean végig ott maradt vele, míg elintéztem a jegymódosítást, és be nem mondták a járatom. Megköszöntem a segítségét, aztán elbúcsúztam tőle. Megkértem, hogy tolmácsolja a köszönetem és búcsút a többieknek is. Majd felszálltam a gépemre. Egyáltalán nem így terveztem, egyáltalán nem így akartam. De ez történt.

Levettem a parókám, a táskámba landolt. A kabátom a karomon pihent. Az ajtó előtt álltam, erőt kellett gyűjtenem. Végül kopogtam. A kinyíló ajtó mögött megdöbbent szempár tűnt fel.
- Hát te? Neked nem itt kellene lenned… - vakarta a fejét az ajtóban álló személy.
- Tudom. De szakítottam vele… elhagytam… - futott végig az arcomon az első könnycsepp. Kimondtam hangosan. Egy másik személynek kimondtam, s ettől olyan valóságos lett. visszafordíthatatlan.
- Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza a sokkból felocsúdva.
- Vége…
Ahogy kimondtam rám tőrt minden érzés, minden feszültség kirobbant belőlem. Kegyetlenül felzokogtam, s az ajtóban összerogyva záporoztak a könnyeim. Megint ott tartottam, ahonnan elindultam. Két szerelmem, vagyis az egyikről csak azt hittem, hogy szerelem. Ez volt Adam. De az igazi szerelmem Rob. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan vészelem át, hogy élem túl ezt a csalódást…

   Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!