Novella 2.10 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

felkerült a Nagyvárosi Angyal folytatása. :)
azt el kell, hogy mondjam, lassan a novella végéhez érünk.  

Kitty és Zsuzsi: köszi a komijaitokat. előre mozdulnak a dolgok, és hát igyekeztem minél változatosabbá tenni az eseményeket. :) kíváncsian várom a reakcióitokat! :)

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

10.rész

~ Robert ~

A tekintetünk egymásba gabalyodott. A fejemben az zakatolt, hogy nem vagyunk testvérek. A lelkemről hatalmas és iszonyatosan nehéz kövek gördültek le. Felszabadultam, s bár kuszaság elhatalmasodott a fejemben a rengeteg kérdés miatt, de a szívem boldog volt. Éppen ezért nem bírtam lenyelni, ahogy ez az állítólagos doki ennyire megkörnyékezte az én szerelmem. – Ő az enyém! Csakis az enyém! – Hihetetlen mértéket öltött a birtoklási vágyam. Már rég nem a féltékenység beszélt belőlem, ez az érzés annál több volt. Mélyebb és erősebb. Főleg most, hogy szerethetem. A csodálatos nőt néztem, de a tekintetem egyetlen ponton állapodott meg. Döbbentem meredtem a kezükre. Még mindig egymás kezét fogták. Meghitt és idilli kapcsolatot sugallt a viselkedésük.

Elvesztettem a fejem. A vastag vörös köd rászállt az agyamra. Ökölbe szorult a kezem, s bárhogy igyekeztem nem tudom megállni. Ott hibáztam a legnagyobbat, hogy kinyitottam a szám. S újabb hibát követtem el. Azonban mégsem tudtam leállítani magam. - Ő már hozzám tartozik. - Cassie nem hagyta magát.

Aztán egyik szó követte a másikat. Cassie hirtelen mozdult, fel sem fogtam mit csinált. Lendült a keze, mely végül az arcomon csattant. Megütött. Erősen, keményen. A tőle kapott pofon kijózanított, melynek következtében elszállt a köd az agyamról. A következő pillanatban azonban a legszörnyűbb jelenet zajlott le az orrom előtt. Cassie a földön kuporgott, zihálva kapkodta a levegőt. Csak megkövülten álltam ahol voltam. Az előbbi szóváltással végképp eljátszottam minden lehetőségem, hogy szerelmem mellett lehessek.

- Cassie, figyelj rám! Cassie, próbálj megnyugodni! Lélegezz! Nyugodj meg! Mélyre beszív! Az orrodon át! Jó! Most fújd ki! Fújd ki a szádon! – egy biztos, hogy ez az Ed figura tudta, mit kell csinálni vagy mondani, mert Cassie lassan megnyugodott. A kapkodó levegővételei normalizálódtak.

Nem kicsi ijedséget okozott Cassie állapota. Mindenki körülöttünk csoportosult, de arra ügyeltek, hogy elég levegőt hagyjanak neki. Szinte kábán követte az utasításokat, melyek segítettek neki. Ha jól sejtem, akkor a góré volt az, aki feloszlatta a tömeget. A lányokat dolgozni zavarta, s mindenki mást a dolgára küldött.

Nem mozdultam továbbra sem. Ugyanott álltam, s vártam, mi fog történni. Nővéreim és apa haragos tekintettel méregettek. Innentől kezdve jobbnak láttam, ha csendben maradok. – Elszúrtam, megint bántottam. – zsebre dugtam a kezem, s lehajtott fejjel a padlót mustráltam. Lizzy és Vick hangja azonban nem kerülte el a figyelmem. Nem akartam, de mégis be kellett kapcsolódnom a társalgásba, mert ha hazaviszik, akkor otthon egyedül lesz. Féltem, hogy valami őrültséget csinál. Nem akartam elengedni, nem akartam elveszíteni.

A lányok gyorsabbak voltak. A parkolóban csak a kocsi hűlt helyét bámultam. Apa gondterhelt arckifejezése nem akart változni. A kocsiban kínos csend állt be kettőnk között. Vagyis egyetlen egyszer szólt hozzám egész út alatt, azt sem túl kedvesen.

- Ezt rendbe kell hoznod! Sürgősen! – mintha én nem tudtam volna. Csak az a kérdés, hogyan. Hogyan tegyem jóvá, hogy egy érzéketlen paraszt voltam? Főleg úgy, hogy súlyos előzményekkel is számolnom kell. Itt pár szerelmes szó, a bocsánatkérés, a szokásos romantika nem elég. Alapos, megfontolt tervre van szükségem. Hiába vettem sorra, mit tehetek, egyik lehetőség sem elégendő.

Csendben figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Egyértelműen megváltozott a közhangulat. Otthon a lányok és persze anya nem engedtek Cassie közelébe. Akárhányszor megkíséreltem bejutni a szobájába akadályba ütköztem. A saját szobámba menekültem, de a tudat, hogy néhány méterre van mellettem és még csak nem is láthatom, megőrjített. Szüksége volt rám, s mégsem ölelhettem át. Nem vigasztalhattam meg, nem csókolhattam. Borzalmas volt ez a tudat. Ráadásul mindezt önmagamnak köszönhettem. Álmatlanul feküdtem az ágyon. Képtelen voltam még aludni is.

Végigszenvedtem az egész hétvégét. Vagy a szobámba, vagy a kertben vesztegeltem. Szinte teljesen elpusztítottam a cigi készletem. Az utolsó szállal a kezemben battyogtam ki a teraszra. Hétfőn korán reggel. Tőlem teljesen szokatlan módon. De egyszerűen képtelen voltam aludni és tovább a szobámban maradni. Valami vonzott, valami azt súgta, hogy menjek. A földszintre érve megcsapott a frissen főtt kávé illata. Gondolkodás nélkül lecsaptam egy bögrényi feketére. Még forró volt, így a cigim a számba toltam, hogy amint a szabad ég alatt leszek rágyújtsak. Míg a másik kezemben a bögrével ügyeskedtem, hogy meg ne égessem magam. Amint átléptem az ajtót, már pattant is az öngyújtóm, táncoló lángot előcsalva. Az orrom ekkor csapta meg a dohányfüst. Rajtam kívül ebben a családban senki sem dohányzott. A füst irányába kaptam a fejem. Azt hittem, hogy mindent elejtek.

~ Cassie ~

A kezemben a mobillal nyomott el az álom. Az álmom egy tökéletesen békés helyre repített el, ahol boldog voltam, végtelenül. Aztán valami történt, mégpedig az, hogy felébredtem. Szörnyű volt az ébredés. Újra belekerülni a valóságba, s tudni, hogy az élet újabb akadályokat gördít elénk. Bár be kell látnom, hogy nem az élet, mint inkább mi magunk vagyunk az akadály.

Percenként néztem rá a mobilomra. Mindhiába. Anya nem hívott, s azóta sem keresett. Az utolsó dolog az a cetli volt, ennyit hagyott hátra. Így nem maradt más, hogy várjak. Az egész hétvégét abban a szobában töltöttem. Az ágyba vackoltam magam. Lizzy és Vick ígéretéhez híven Robot nem engedte a közelembe. Ott voltak mellettem, néha feltettek egy-egy kérdést, arra vonatkozóan, hogy érzem magam. Csak rám kellett nézniük, s megkapták a választ. Kérés nélkül hoztak enni és inni, mégsem tudtam semmit sem letuszkolni a torkomon. Csak aludni akartam, hogy újra a boldog helyen lehessek.

Végül megvirradt a hétfő, s még hajnalban felébredtem. Az egész ház csendes volt. Utáltam, hogy gyenge vagyok, megint elhagytam magam. Pedig hányszor megfogadtam azt, hogy nem teszem. A lehető legcsendesebben beosontam a fürdőbe. Nagyon kellett már ez a kiadós fürdés. Számítottak rá, mert készítettek ki nekem törölközőt, sőt még ruhát is. Mivel más választásom nem maradt, és visszavenni nem akartam a levetett ruháim, így a kölcsön holmi maradt. Miután elkészültem, visszamentem a szobába. Összepakoltam a saját cuccaim, és beágyaztam. Nem akartam kupit hagyni magam után. Még mindig aludt az egész ház.

Csendben osontam ki a szobából, végig a lépcsőn, majd lementem a földszintre. Indulni készültem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Leszórtam a holmim, s a konyhába kávét főztem. Egy jó kávé mellé elengedhetetlen egy szál cigi. Kabát nélkül kávéval és cigivel a kezemben kivonultam a teraszra, persze a telefonom a zsebem pihent. Egy árva hangot sem adott. Viszont a nyíló ajtó hangja meglepett. Rob lépett ki. Ugyanúgy kávé és cigi volt nála. Az arca fáradt, szomorú volt. Kifújtam a benntartott füstöt. Rám kapta a tekintetét. A szemeiben a megbánás, szerelem, féltés, aggódás szerepelt. Újra szippantottam a cigarettámból. Rabul ejtően nézte a mozdulataim.

- Boldogok lehetünk valaha? Együtt? – sóhajtottam fel ezzel együtt pedig gomolygott előttem a tőlem származó káros füst. Teljesen elszívtam a cigim, így elnyomtam. Magam sem tudtam eldönteni, hogy választ vártam, vagy csak költői kérdés hangzott el tőlem. Ezért nem is gondoltam, hogy Rob bármit is felelne. Azonban mégis megszólalt, persze fáziskéséssel.

- Igen. Hinnünk kell benne. – a hangja érzelemmel és reménnyel telve csengett.

Haragudtam rá, hiszen fájdalmat okozott nekem. Olyan szavakat vágott hozzám, melyek fájtak és meg sem érdemeltem őket. A harag, sőt a düh még a lelkemben megmaradt. Kiabálnom, veszekednem kellett volna? Talán. Igen, határozottan az lett volna az ésszerű reakció. Nekem mégsem ment. Akkor ott a bárban mindent kiadtam magamból. Most már nem volt sem erőm a dühöngéshez, sem értelmét nem láttam. Azzal csak még több fájdalmat, szenvedést okoznánk egymásnak. S ezt egyáltalán nem szeretném. Boldog szeretnék lenni végre. Ráadásul Robot a sértő szavai, a bántó viselkedése ellenére még mindig szerettem. Szeretem. Szeretni fogom. Szerelemmel, mely csupán egyszer adatik meg. Be kell látnom, hogy bármit tesz vagy mond, akár fájdalmat, akár örömöt okoz örökké szeretni fogom.

Rob döbbenten, sőt megkövülten nézett rám. A magából kipréselt néhány szó is nehezére esett. Ötletem sem volt igazából, mi zajlik le benne. Egy helyben állt, s nem mozdult. A cigarettájából egyet szívott, mikor meggyújtotta. Utána kikapta a szájából s úgy égett végig a szál, hogy végig a kezében tartotta. Csendben álltunk egymással szemben.

- Legyen igazad! – közelebb léptem az ajtóhoz. – De most még időre van szükségem… - Rob beletörődően bólintott, s beléptem a házba. Becsuktam magam után az ajtót, majd felkaptam a kabátom, a táskám és elhagytam a házat.

~ Robert ~

Álom. Álmodom. Pedig meg voltam róla győződve, hogy felébredtem. Felkeltem. Felöltöztem. Sőt még kávét is vettem magamhoz, a cigiről nem is beszélve. Hihetetlen módon Cassie a közelemben volt. S a teraszon álltunk egymással szembe. Nem kiabált, nem küldött el, nem tett semmiféle olyan gesztust, amiből arra következtettem, hogy gyűlöl vagy eltaszít magától. A sóhajába burkolt kérdései a szívemig hatoltak. Fájón megdobogtatta azt. Hirtelen nem is tudtam, mit vagy hogyan válaszoljak. Azonban ahogy ránéztem, egyértelmű volt, mit kell felelnem. A szívem megsúgta nekem. Nehezen tudtam kimondani, ami még mindig a meglepetés hatása volt. Továbbra sem tudtam eldönteni, hogy ez a valóság vagy egy csalóka álom, esetleg hallucináció.

Belépett az ajtón, s csak néztem, ahogy eltűnt a szemem elől. A kérdései még mindig visszhangoztak a füleimben. Ott csengett a hangja. A válaszom nyílt, őszinte és szívből jövő volt. Miután egyedül maradtam, akkor suttogtam utána.

- Hiszek benne. Hiszek magunkban. Bennünk. Szeretlek. – bár már csak magamnak mondtam. Ki kellett mondanom. Ha nem tehettem volna meg, akkor talán felrobbantam volna. Megértetem Cassie szavait. Idő. Mindkettőnknek időt kell hagynunk a másiknak. Aztán mint akit fejbe vágtak, jött a felismerés. S nem vártam tovább. Cselekedtem.

~ Cassie ~

Gyalog indultam neki az utcának. Előkotortam a cigim, s újra rágyújtottam. Rossz szokás, de jelen pillanatban megnyugtatott. Addig is csak a rutinszerű mozdulatokra koncentráltam. Minden mást kizártam a fejemből. Az elszívott cigaretta után döntöttem úgy, hogy taxit fogok. Először nem sok sikerre jártam, de csak találtam egyet. Hátra dőltem az ülésen, s vártam, hogy átverekedjük magunkat a reggeli csúcsforgalmon. Közben persze a telefonom néztem percenként. Anyát hívtam, de sehogy sem sikerült elérnem. Végül bosszúsan bevágtam a táskámba a mobilom.

Hazaértem. A ház csendes és békés volt. Felbattyogtam a lakásunkba. Pontosan úgy nézett ki a lakás, mint ahogy azt hagytam. Belefacsarodott a szívem, ahogy tudatosult bennem, hogy Robbal együtt hagytuk el a lakást. Akkor boldogok voltunk, s együtt voltunk. Azóta senki nem járt erre. Kész végem volt, ott elfogyott az erőm, s felzokogtam. Keservesen sírtam, de minden újabb és újabb lehulló könnyel felszabadult a lelkem. A dühöngés helyett, most könnyekkel adtam ki magamból minden felgyülemlett és eddig benntartott érzést. Hosszasan zokogtam, míg elapadtak a könnyeim, s megnyugvásra leltem. Erőt vettem magamon és feltápászkodtam a földről, ahova az élet már nem először kényszerített.

Még mindig hétfő volt, délelőtt. Egyedül voltam, s nem is igazán tudtam, mihez kezdjek magammal. Jason önhatalmúlag szabadságoltatott egész hétre. Ed sincs még két napig a városban. Jobb híján a mosás mellett döntöttem, úgyis összegyűlt a szennyes. Levetettem a kölcsön ruhákat is, és felöltöztem a kényelmes otthoni térdnadrágomba, hozzá egy toppot és feszülős trikót vettem fel. Gondosan szétválogattam az egyes ruhadarabokat, majd az első adaggal el is indítottam a mosógépet.

A konyhába bandukoltam, ahol a táskám tartalmát a konyhapultra öntöttem. A sok kacat között elbújó telefonom kerestem meg eme nagyszerű módszerrel. A nem kellő dolgokat visszaszórtam az eredeti helyére. A telefonomat kézbe kapva ismét tárcsáztam anyát. Újra a hangposta jelentkezett csak. Üzentet hagytam. Bíztam benne, hogy végre visszahív. Ezek szerint nem a közelbe és nem egy szimpla hosszú hétvégéről van szó.

Korgó gyomorral kezdtem a hűtőbe kutatni. A bevásárlást eléggé elhanyagoltam, így egy jó hosszú listát sikerült írnom. Szerencsére találtam még használható alapanyagot palacsintához. Mielőtt nekiálltam volna a finomság készítéséhez bekapcsoltam a lejátszóm. Már kezdett az agyamra menni a csend. Jó megoldásnak tűnt, mert a zene ütemére kevertem a tésztát, aztán egy-két lépéssel táncoltam. Közben felraktam friss kávét is. Már alig vártam, hogy kész legyen a palacsinta, az illata fenséges volt és már rettentő éhes voltam. Az elmúlt napokban megint nem ettem, akkor meg nem csoda, hogy korog a gyomrom.

Elkészült finomságok mellé ültem le. Az elsőt raktam a tányéromra, és végre nekiállhattam a kései reggelimhez. Jóízűen falatoztam, mikor kopogtattak. Senkit nem vártam. Majdnem a torkomon akadt a falat is. Néhány korty vízzel igyekeztem nem megfulladni. A kopogás türelmetlenül megismétlődött legalább kétszer, mire odaértem.

- Dylan? – kerekedtek ki a szemeim. Örültem neki, ezt kár lenne tagadnom, de nem rá számítottam. – Hogy kerülsz ide? – léptem egyet hátrább, hogy beinvitáljam.

- Szia Cassie! – belépett a lakásba, majd megölelt. – Hallottam, hogy nem vagy jól…

- Ami azt illeti tényleg nem. – betereltem és leültettem. Végül a konyhában kötöttünk ki. – Adhatok neked is? Kávét? Most készült… - Dylan bólintott. A szekrényből vettem elő egy bögrét, addig már meg is kezdte a palacsinta csipegetését. Leraktam elé a kávéját, majd mellé ültem.

- Elmondod? – áthatóan figyelt és várt. Nem követelt, nem tolakodott, csak feltett egy egyszerű kérdést.

- Fáj a szerelem. – aztán lassan, mintha a beszédtől megkönnyebbültem volna.

Dylan kiváló hallgatóságnak bizonyult. S észre sem vettem, hogy eltelt az idő, mert csak beszéltem és beszéltem. Dylan látogatása életmentő volt. Határozottan egy barátra volt szükségem, aki meghallgat. Elfogyott az összes palacsinta és a kávé is. Sőt Dylan egy elképesztően vicces sztorit mesélt el. Felszabadultan nevettem. Annyira nevettem, hogy sikeresen magamra döntöttem a gyümölcslevet, mikor elő szerettem volna venni. A felsőm lekaptam, még szerencse alatta volt egy top és hogy a nadrágom szárazon megúszta. Dylan persze majdnem lefordult a székről úgy nevetett. A fürdőbe rohantam. Kiöblítettem a nagyját, hogy a mosás következő fordulójában részt vehessen. Azonban kiabálás miatt mindent eldobtam a kezemből és visszafelé rohantam a konyha felé. Artikulálatlan kiabálás két főszereplője Dylan és Rob volt.

- Oh bocsánat, ha megzavartam valamit. – gúnyos hangja pofonként csattant rajtam. – S még engem tituláltál egy seggfejnek, egy idióta baromnak. – hadonászva magarázott.

- Fejezd be! – Dylan igyekezte fékezni Robot. Megtorpantam és nem bírtam mozdulni.

- Igazad van, az vagyok. Egy hatalmas idióta. Szeretlek. Bocsánatot akartam kérni. Beszélni veled. Erre itt talállak titeket… Idő… idő kell, hogy a hátam mögött mással kefélj? – Rob a kezében tartott óriási vörös rózsa csokrot a lábam elé hajította.

Dylan-nek itt betelt a pohár. Lendítette az öklét, mely pontosan Rob arcát találta el. A két férfi egymást püfölve terült el a földön. Dylan csapásait Rob igyekezte hárítani, de kevés sikerrel. Aztán Rob felülkerekedett. Eddig nem látott harcias oldala kibújt belőle, s már-már profi módon ütött vissza. Hiába kiabáltam, hogy hagyják abba, elég legyen. Minden próbálkozásom hatástalan volt. Egy hülye ötlettől vezérelve közelebb mentem hozzájuk. A célom végülis sikerrel járt, mert befejezték a verekedést, csakhogy én is kaptam belőle. Hangos sikkantással értem földet. Két ijedt szempár egyből rám figyelt.

- A rohadt életbe! A büdös francba! – a női nemhez nem méltó módon adtam hangot a nemtetszésemnek. – Hülyék! Miért kell egyből egymásnak esnetek?

- Megsérültél? Megütötted magad? Hol fáj? – egymásra licitálva faggattak, míg a kezüket nyújtották, hogy felkanalazzanak a földről. Mérgesen néztem rájuk. Percekig meredtünk egymásra. Dylan-nek a szája felrepedt, de ő nézett ki jobban. Robnak a szája, és a szemöldöke szép sérüléssel büszkélkedett.

- Leülni! – parancsoltam a két férfira, akik ellenkezés nélkül tejesítették az utasítást. – Aki megmozdul, azt én ütöm agyon!

Sajgott a fenekem, ahogy ráestem. A hűtőhöz léptem, vagyis a fagyasztó részt nyitottam ki. Két zacskó borsót vettem ki, majd visszamentem a nappaliba. Dylan és Rob a kanapé két végén duzzogottak. A borsót cseppet sem finoman a kezükre raktam. Majd fürdőbe siettem. Az első kezembe kerülő pólót kaptam magamra, mert eddig nem sikerült pótolnom foltos felsőm hiányát. Aztán felkaptam az elsősegély dobozt. Dylan kezébe nyomtam az alkoholos vattakorongot. Neki csak a szája sérült. Rob mosolyra próbálta húzni a száját, mivel hozzá léptem és magam kezdem el ápolgatni a sérülését. Többször felszisszent, mire kicsit megenyhültem.

- Megleszel? – nézett rám jelentőségteljesen Dylan kezében a telefonjával. – Bocs Cassie, mennem kell. – megölelt. Indultam volna, hogy kikísérjem, de megállított. – Maradj csak, ismerem a járást!

- Pojáca. – dünnyögte Rob az orra alatt. Nem díjaztam.

- A francba már megint itt tartunk? Most már mindig ez lesz? – utaltam a két utóbbi szóváltásunkra. Finoman megtisztítottam Rob arcát. Szerencsére csak az első pillanatban tűnt csúnyának. Inkább csak felületi sebnek bizonyult. Mozdulat közben Rob megfogta a csuklóm. Nem engedett és az ölébe vont.

- Sajnálom… Ha tudnád, mennyire sajnálom… - hajtotta a fejét a vállamra. Közben megölelt. – Betegesen féltékeny vagyok… De megígérem, megesküszöm, hogy megváltozom… Kérlek, higgy nekem! Szeretlek. Soha senkit nem szerettem így, ezért olyan pokoli nehéz elviselnem, hogyha bárki a közeledbe megy, megérint vagy megölel… - mozdulatlanná dermedtem, de a szavai mindennél többet jelentettek nekem. Kár lett volna küzdenem, mert nagyon is szerettem. – Egész hétvégét végigszenvedtem nélküled, reggel pedig a beszélgetésünk sok mindenre rádöbbentett. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek. Reményekkel telve idejöttem, hogy ne légy egyedül, s erre itt vagy félmeztelenül ezzel a fajankóval. Elszállt az agyam. Bocsáss meg!

- Szeretlek. – ennyit mondtam, de ebben benne volt minden.

A kezem automatikusan fonódott a nyaka köré. Ujjaim a nyakát, a tarkóját és a haját cirógatták. Egy végtelennek tűnő percig csak egymás szemébe néztünk, mire végre beteljesítette a ki nem mondott vágyam. Megcsókolt. Finoman, puhatolózva kóstolgattuk egymást. Rob egyszer szisszenő hangot adott, de nem engedte, hogy elváljak ajkaitól. Most nem kellett több. Az, hogy Rob magához ölelt, s szerelmesen csókolóztunk elegendő volt.

- Szeretlek. – Rob nyomott egy csókot a számra. – Szeretlek. – az arcom következett. – Szeretlek. – az orrom. Ezt még megismételte az államon, a nyakamon. Jólesően sóhajtottam, mert ugyanazt éreztem én is.

A nap további részét együtt töltöttük. Megtettük azt, amit már réges-régen meg kellett volna tennünk. Mégpedig azt, hogy beszélgessünk. Beszélgettünk. Az első néhány szó mindkettőnk számára nehéz volt, de nem adtuk fel. Fokozatosan osztottuk meg egymással az érzéseink. Mindkettőnknek szüksége volt ezekre a pillatokra. Nem volt könnyű nem elcsábulni és adózni a testi örömök előtt. Ráadásul Rob állandóan mellettem volt akármit csináltam. De ez így volt jó, s szinte természetesnek hatott a jelenléte. S rohadt jó érzést jelentett úgy álomra hajtani a fejem, hogy mellettem van. Hozzá bújhattam.

Rob megelőzött. Míg a pillázva igyekeztem magamhoz térni, Ő már mosolyogva figyelt. Pont emiatt boldogan ébredtem, hiszen mellettem volt a férfi, akit szeretek. Ugyanúgy ölelt, még most is. S egyből csókra nyújtottam a nyakam. Reggeli üdvözlésünk fenségesre sikerült. Minden vágyam, hogy minden reggelem ilyen legyen.

A tökéletes pillanatokat a korgó gyomrunk törte meg. Erre összenéztünk, s nevetésben törtünk ki. Rob előre engedett a fürdőbe, ahol gyorsan végeztem. Cseréltünk, s míg kedvesem ott tartózkodott felöltöztem és a konyhába igyekeztem. Rob hamar csatlakozott hozzám. Egyből az ajkaim után kapott. Felajánlotta, hogy segít. Tényleg elszántan igyekezett, aminek köszönhetően jókat kuncogtam. Mikor megelégelte a kacarászásom, bosszúsan karba fonta a kezét. Tüntetőleg letelepedett az egyik székre. Nem bírtam ki, odaléptem hozzá és megöleltem. Először nem akarta, de nem sokáig tudott ellenállni. Leeresztette a kezét, vagyis a derekam köré fonta, az ölébe húzott. Mindketten kulcscsörgésre figyeltünk fel. Drága édesanyám hazaérkezett. Mindhármunk arcára fagyott a mosoly. Rob még mindig az ölében tartott. Ráadásul anya sem egyedül lépett be a lakásba.

- Ti meg mi a fenét csináltok? – rivallt ránk anya. Robra néztem, aki engedte, hogy a saját lábamra álljak. Rob is felkelt a székről, s a derekamnál fogva húzott magához.

- Helló anya! Helló Bill! – az utóbbi időben egyértelműen megromlott a kapcsolatom anyával. Bár mindketten hibásak voltunk, és talán a sértettség nem engedte, hogy rendezzük a viszonyunkat.

- Rob mit keres itt? Így, ti együtt? – anya döbbenten és dadogva folytatta a faggatásunkat.

- Hagytam néhány üzenetet. – vetettem oda mellékesen. – Ezek szerint meg sem hallgattad. Ameddig te szórakoztál történt néhány dolog. Kezdjük ott, hogy az apasági tesztet meghamisították. Richard nem az apám.

- Helló Margaret! – szólalt meg Rob. - Azt hiszem, van miről beszélnetek. Addig felöltözöm. – nyomott egy puszit a számra, majd visszament a szobámba.

Anya és Bill kanapéra telepedtek le. Míg az egyik fotelba ültem. Elkezdem mesélni, hogyan jött rá Ed az eredmények hamisítására és miről beszültünk, mármint a vizsgálat megismétléséről, a feljelentésről. Rob amint végzett mellettem foglalt helyet. Míg anya szótlanul emésztette a hallottakat, addig Bill-t faggattam. Ismertem és már találkoztunk párszor. Munkakapcsolat révén találkoztak. A cég, ahol anyag dolgozik partnere annak a vállalatnak, amelyiknél Bill melózik.

Érdekes reggelben volt részünk. A közös reggelit követően Bill és Rob jobbnak látta, ha lelép. Időt hagytak nekem és anyának, a dolgok tisztázására. Volt jó néhány dolog, főleg mióta nem volt ugyanolyan anyával a viszonyom. Mindketten rájöttünk, hogy boldogok vagyunk a magunk párjával. Lassan kezdünk visszarázódni a normálisnak tűnő kerékvágásba. Rob telefonált, s megbeszéltük a másnapot. Ugyanis akkor kell bemennünk a kórházba, Ed vár minket. Rob ragaszkodott hozzá, hogy reggel értem jöjjön. Nem tudtam lebeszélni róla.

A feszült várakozás okozta izgalom jelentkezett rajtam. Képtelen voltam egyetlen falatot letuszkolni a torkomon, kétszer vagy háromszor annyi cigit szívtam, mint egy átlagos nap. De semmi sem segített. Anya is biztatott, hogy minden rendbe lesz, és hogy bízzunk benne, hogy végre kiderül az igazság. Mondanom sem kell, hogy az alvás sem ment. Így mikor megvirradt a szerda reggel, elég gyűröttnek éreztem magam. A készülődés is nehezen ment, mint egy holdkóros úgy járkáltam föl s alá a lakásban.

Rob és Richard lent vártak bennünket a ház előtt. Most mindennél többet jelentett, hogy megölelhettem és megcsókolhattam szerelmem. Mellettem volt, s ettől még erősebbnek éreztem magam. Richardot is megöleltem és két puszival köszöntöttem.

- Szia Drágám! Örülök, hogy jobban vagy. Ezek szerint kibékültetek? – erre csak bólintottam. Az apa elégedetten pillantott a fiára.

A kórházig az utat csendben tettük meg. Richard vezetett, mellé anya ült. Robbal a hátsó ülésen ültünk szorosan egymás mellett. Kézen fogva sétáltunk a kórház épületéig, majd Ed irodájáig. A doktor már várt ránk, s így fenn akadás nélkül jutottunk be hozzá. Ed nem volt egyedül, két nyomozó társaságát élvezte. Mindenek előtt a két nyomozó bemutatkozott és kérdésekkel bombázott bennünket, hogy minél tisztábban lássák a kialakult helyzetet. Persze Rob egyből diszkréciót kért, amiről biztosították. A feljelentések végett még meg kell jelennünk a kapitányságon. Ennek tisztázását követően a nyomozók elköszöntek és távoztak.

Ed átkísért engem és Richardot egy vizsgálóba, míg anya és Rob a folyosón vártak meg bennünket. Haj és nyál mintát vett egy nővér, hogy a laborban kielemezhessék. Ed természetesen végig jelen volt és felügyelte a mintavételt. Majd a csalás kiküszöbölése érdekében kódszámokat írt a mintáinkra. Később mikor magunk voltunk, akkor árulta el az orvos, hogy rajta kívül senki sem tudja beazonosítani a kódokkal ellátott mintákat. Már csak egyetlen dolog volt hátra, mégpedig várni. Várni az eredményekre…