63. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

végre itt a folytatás! 
Valószínűnek tartom, hogy a jövőben is lesznek köztes bejegyzések, mert ez a blog Flóráék törije után egy kicsit át fog alakulni! Annyi, hogy amolyan Főblog státuszt kap, és több különböző bejegyzés helyet fog kapni, a már befejezett történetek mellett. De ezt majd idővel úgyis meglátjátok, ha még mindig kitartotok mellettem.

A sok mellébeszélés helyett most aztán tényleg a fejezeten van a hangsúly. Ha a személyes véleményemet kérdezitek, akkor nekem ez lett a kedvencem (persze írói elfogultság, de akkor is). Bár a fejezet elolvasása után számotokra is egyértelművé válik, hogy miért is kedvenc.
Egy teljes Flóra szemszög, viszont végre sor kerül arra a bizonyos beszélgetésre Robbal, meg Mr. Cosmo is tiszteletét teszi, s rendezi a párosunkat!

Nagyon szépen köszönöm a komikat, bár mostanában elmaradtam a válaszokkal, de a fejezetekből sok minden kiderült.

- Elena! Ebben a fejezetben ha nem is Rob konkrét terve, de sok minden, legfőképp az érzései ki fognak derülni. ;)
- Ancsa! Mindent lehet! és bizony egyre erősebben fog a békülés fénye világítani, utat mutatva a párosnak.
- Bulika! Köszönöm, hogy a nagy hajtásban is szakítasz rám időt! Remélem, vmi ilyesmit vártál és nem csalódtál!
- Alice! Nyugi, ki fog derülni, mi lesz velük! Tessék kiélvezni Cosmo szereplését, nagyon toppon van a pasi ;)
- Klau! Hmm, hát hogy mi Rob terve az jó kérdés, és az, jó vagy nem jó... azt neketek kell eldönteni! Minden véleményt szívesen fogadok! :) 


Jó olvasást és kíváncsian várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ 

„Senki sem tudhat mindent, és néha a legjobb, amit tehetünk, ha bocsánatot kérünk, és hátrahagyjuk a múltat. Máskor pedig a jövőbe kell tekintenünk, és habár azt hisszük, már mindent láttunk, az élet még tartogat meglepetéseket, és még mindig meg tudjuk lepni saját magunkat is.”

(A pletykafészek c. film)

Flóra

New York, 2012.01.21.

Megdobogtatta a szívem, ahogy Rob ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjem a forgatásra. Határozottan egy pozitív jelnek vettem, nem lökött el és nem is engedett el. Bár az autóig, illetve a forgatás helyszínéig is túlságosan nagy volt a csend kettőnk között. Igyekeztem nyugodt maradni, hiszen a felesleges idegeskedés egyikünknek sem tesz jót, viszont a feszültséget mégsem tudtam leküzdeni. Hiába kérdeztem Robot is, nem mondott semmit. Amint kiszállt az autóból egyből el is ragadták mellőlem.

Dean mellett maradtam, s szófogadóan, ami egyébként nem jellemző rám, haladtam a testőr mellett. A forgatás az egykor megismert nyüzsgéssel fogadott. Megannyi szép emlék jutott eszembe a torontói forgatásról, sőt hirtelen a forróság is végigsöpört rajtam. Különösképpen a lakókocsi emléke igen élénken élt bennem. Nagy levegőt vettem, aztán igyekeztem minél kevésbé izgató dolgokra gondolni. Ki kellett vernem a fejemből, hogy valahol Rob éppen most öltözködik, és még véletlenül sem nyújthatok neki segítséget, pedig minden vágyam ez lett volna. Ismét megízlelni a finom ajkait, megismerkedni a testével, hiszen jóval izmosabb lett.

A gondolataim végül a körülöttem összesúgó stábtagok terelték el. Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy elsőször csak lopva, majd egyre nyíltabban bámultak meg, sőt néhányan lenézően néztek végig rajtam. Sejtettem, mit gondolnak rajta, de akkor is rosszul esett. Ennek tetejében majdnem cseppfolyóssá váltam Rob egyenruhás szerelésétől. Egyre jobban kapkodtam a levegőt, hiszen a szálkás férfin tökéletesen állt az a hacuka és olyan mesterien játszott. Teljes mértékben elhittem, hogy Ő nemcsak egy színész, aki rendőrt játszik, hanem tényleg egy rendőr ízig-vérig. Nem győztem betelni a látványával, s szerencsére többször megismételték a jelenetet, amit élvezettem néztem végig. Észre sem vettem, de egyre dagadt a mosolyom, ahogy Robot figyeltem. Az ismerős érzés bejárta a lelkem és csordultig megtöltött.

A boldogságnak egyetlen csapással el is intézték. Feltűnt ugyanaz a csaj, akivel Rob nem is olyan régen együtt parádézott azon a jótékonysági estélyen. Ahogy a párosukat figyeltem egyre rosszabbul éreztem magam. Vidáman nevetgéltek, ölelgették egymást és mintha direkt csinálták volna, hogy elrontják a jelenet felvételét. Ráadásul meg egymás fülébe sugdosva sutyorogtak. Nem is csodáltam, hogy olyan hamar elmaszálódott a csaj sminkje. Már kigördült az első könnycseppem, mikor gyors hátra arcot vágtam. Dean nem engedett el, ráadásul Rob lakókocsijába terelt. Ettől pedig csak még rosszabbul éreztem magam. – Mi van, ha éppen itt folytatták a jelenetekben félbehagyott jelenetet? – tettem fel magamnak és egyből bukfencet vetett a gyomrom. Tudtam, s saját bőrömön tapasztaltam, hogy Rob nem veti meg a lakókocsi nyújtotta előnyöket egy kósza együttléthez. – Nincs nő a földön, aki visszautasítaná Robot… - fújtam ki keserűen a levegőt. Az egész eszmefuttatással sikerült elérnem, hogy jól meg is szédültem. A pultba kellett megkapaszkodnom, nehogy valami baj történjen.

Természetesen a legjobb pillanatban kellett Robnak beállítania abban a piszok szexi szerelésben. Az érintéséért kiáltott minden porcikám és olyan lágy hangon beszélni, hogy a jéghegyek is megolvadtak volna tőle. A kavargó érzéseimtől azonban egy pillanat alatt felfortyantam, s szó szót követett. Indulatosan adtam ki magamból a gondolataim, majd pedig mindent hátrahagyva távoztam. Elegem volt az egész helyzetből, a kételyből.

A lakásba lépve egy hatalmas ajtócsapódás jelezte az érkezésem. Képtelen voltam megszabadulni a szemeim előtt felvillanó képektől. Rob és az a szőke csaj még mindig egymást ölelgették. Nem értettem, hogy már semmit sem. - Rob mi fenének vitt magával, ha mégsem kér belőlem, vagyis belőlünk? Miért nem mondta meg egyszerűen, hogy nem akarja? – Folyamatosan morgolódtam, míg a szobámba masíroztam. A szobába érve vettem észre, hogy Cosmo eddig még csak fel sem tűnt. A hülyeségeire ugyan egy cseppet sem voltam vevő, de most tényleg szükségét éreztem volna az ölelő karjainak. Önmagamba roskadva ültem le először az ágy szélére, majd gondoltam egyet és összegömbölyödtem az ágy közepén. Ekkor már csak a feszültség miatt is folytak a könnyeim. Sosem voltam sírós fajta, azonban most kifejezetten jól esett, s minden egyes újabb könnycseppel úgy éreztem, hogy távozik belőlem a feszültség és végre megnyugszom.

- Virágszál, már megint mibe keveredtél? – suttogta Cosmo a fülembe, míg félrekotorta a hajam az arcomból. Éreztem, ahogy besüpped mögöttem az ágy, mocorgást. – Látod, mondtam én, hogy veled kellene mennem.

- Cosmo… - hüppögve fordultam felé, mire széles vigyorral széttárta a karjait. Gondolkodás nélkül hozzábújtam. Megkaptam a vágyott ölelő karokat, persze Rob-nak sokkal jobban örültem volna. De úgy tűnik, az csak egy kósza ábránd marad.

- Szóval mit csinált az a kretén? – sóhajtással palástolta a feltörni készülő kuncogását.

- Ne nevezd így, még akkor se, ha annak gondolod… - határozottan szóltam rá Cosmo-ra, aztán eszembe jutottak a történtek. - és, ha tényleg úgy viselkedett! – a végét persze éppen csak úgy motyogtam el, hogy Cosmo ne hallja, ami azonban nem jött be. Felkuncogott, és mosolyra húztam én is a szám.

- Jól van, inkább mesélj, mi volt! Mit mondott vagy mitől borultál így ki? – Cosmo végül hangnemet váltott és inkább érdeklődni kezdett.

- Nem igazán hatotta meg, hogy babánk lesz. – kezdtem benne a mesélésbe, s míg beszéltem megelevenedtek előttem Rob reakciói, szavai. – Nem láttam rajta az öröm egyértelmű jeleit… Túl naiv voltam… Azt hittem, minden rendbe lesz… hogy Rob is örülni fog a babánknak és ez majd mindent megváltoztat… Hinni akartam benne… - össze-visszabeszéltem mindenről, ami éppen a szívemet nyomta. Cosmo persze nagyokat hallgatott.

- De akkor hol voltál eddig? – nem sokáig bírta ki csendben és találóan kérdezett.

- Vele, mert elvitt a forgatásra. Ezért sem értem, mi van. Nem hagyta, hogy eljöjjek, mikor a forgatásra kellett volna indulnia. Erre ott enyelgett azzal a színésznőcskével… - újra eszembe jutott a szőke csaj. – Már megint egy szőke csaj. Rob folyton vonzza ezeket a nőket… - fintorogva adtam meg a választ.

- Édesem, csak nem féltékenységet hallok ki a hangodból? – a lökött barátom kuncogva ölelt magához még jobban.

- És ha igen, akkor mi van? – kérdéssel vágta vissza, azonban rá kellett ébrednem, hogy tényleg féltékeny vagyok. Ez eddig nem volt rám jellemző.

- Talán egyenesbe jöttök.  Még ne add fel! Te belátod, hogy szereted azt a pojácát… Rob meg vagy észhez tér magától, vagy észhez térítem, hol a helye, hova tartozik… A tökmagnak család kell, ha már így összehoztátok… Az apja és az anyja… mindkettőtök… lehetőleg együtt, hogy ne olyan elcseszett családja legyen… - Cosmo elkomorodott.

- Cosmo… - összeszorult a torkom. Egyből eszembe jutatta a saját családját, ugyanakkor az enyémet is. Mindketten egyedül voltunk, bár nekem volt olyan szerencsém, hogy két család is ragaszkodott hozzám. Szerettek és aggódtak, amiért örökké hálás leszek. Ezzel szemben Cosmo a családját a barátaiból hozta létre, de ők, vagyis mi mindent megtennénk a másikért.

- Ne, Virágszál! Nem arra gondoltam… Bármi történjen, rám és Gemma-ra, ahogy a többiekre is mindig számíthatsz… - puszit nyomott a hajamba úgy, mint egy báty vigasztalja a húgát. Aztán Cosmo mocorogni kezdett.- Pihenj egy kicsit vagy nagyot, ahogy tetszik! Erre a nagy komolykodásra megszomjaztam… Kérsz valamit? Hozzak valamit?

- Cosmo, köszönöm, hogy vagy nekem! – mosolyodtam el, majd inkább kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. Fáradtnak éreztem magam, talán tényleg jól esett volna egy kis pihenő.

- Ha nem lennék, akkor ki felügyelné a nagyra nőtt gyerekeket? – Cosmo poénkodva sétált ki az ajtó felé.

- Hát nem tudom, mi lenne velünk nélküled! – végül belementem a játékba. Cosmo néhány pillanat alatt elérte, hogy jobb kedvem legyen, legalábbis attól jobb, ahogy hazaértem.

Elhelyezkedtem az ágyon, s ahogy lehunytam a szemem egyből a csöppnyi baba jelent meg a lelki szemeim előtt. Egyik pillanatban még a karomban tartottam, hiszen olyan aprócska volt, a következő pillanatban már járni tanítgattam, aztán újabb villanás és már előttem szaladgált. Csodaszép kisfiúvá cseperedett. Világos barna tincsei, csodás kék szemei és az apja jellegzetes vonásait láttam benne, sőt a mosolya is egy az egyben Robé volt. A kacagó fiúcska megállíthatatlanul futott előre, de aztán meggondolta magát meg sem állt, míg a karjaimban nem kötött ki. Az ölembe kaptam, szorosan magamhoz ölelve pördültem meg, mire a vidám gyerekhang messze szállt. Akartam, kapaszkodtam a csodaszép képbe, hogy valóság legyen.

Azonban lágy susogás, puha érintés ébresztett. Lassan nyitottam ki a szemem, és csak nehezen sikerült fókuszálnom. Cosmo guggolt az ágy mellett úgy, hogy velem szembe legyen. A kedves szavai egy-egy simogatással is felértek.

- Virágszálam, itt a hős apucid… Kint vár rád… - hitetlenkedve pislogtam Cosmo-ra. Nem akartam elhinni, hogy Rob tényleg itt van. – Kicsikém, jobb lenne, ha igyekeznél! – sürgetett meg.

Felkeltem és megigazgattam a ruhám, a hajam. A tükörbe belekukkantottam, mennyire látszik a szemeimen a sírás. Nagy levegő után volt elég bátorságom előmerészkedni. Annyi minden jutott az eszembe, annyi kérdés és újra felcsillant előttem a remény. – Talán még semmi sincs veszve! – bíztattam magam. Tényleg eljött hozzánk, s éppen Cosmoval beszélgetett.

- Rob, mit szeretnél még? – nem igazán tudtam, mivel kezdjem a beszélgetést. Így végül azt a kérdést tettem, ami legelőször az eszembe jutott. – Azt hittem, mindent megbeszéltünk…

- Apa leszek… - szóáradata ezzel indult, és most már tényleg az öröm egyértelmű jeleit láttam rajta. Ráadásul azzal, hogy apaként tekint önmagára elfogadta a kisbabánkat, s ezzel bizonyította, hogy nincs benne több kétely, persze azért egy apró megjegyzést muszáj volt beszúrnom. Rob nem törődött vele, sőt még meg is akart ölelni. Nagyon jól esett volna az ölelése, csakhogy a büszkeségem nem engedte. Elhúzódtam, bár minden egyes porcikám tiltakozott ez ellen. Végül mégis inkább a kanapé mellett döntöttem.

- Flóra természetesen vállalom a felelősséget, számíthatsz rám bármiben… A nevemre veszem, az életének a részese szeretnék lenni, kivenni a részem mindenből… a neveléséből… - jó estek Rob szavai, mert tényleg egyértelműen szeretne a kicsikénk apja lenni, nem holmi hétvégi apuka.

- Mi ez a nagy változás? – csalafinta módon azonban az Ő szájából szerettem volna hallani, hogy tényleg helytálló a felvetésem.

- Ez csak természetes… Ez nem meglepő, ez a neveltetésem része… A szüleim is ezt várnák el tőlem… - egy kisebb pofonnal felért az egész, hogy Rob pusztán kötelességtudatból mondja ezeket nekem. Nem is tudtam hirtelen, mit csináljak. Olyan szavakat használt, mint a neveltetése és a szülei elvárják. Elképzeltem, hogy mit szólna drága Claire, ha tudomást szerezne a kicsiről, és hogy Rob egyáltalán nem cölibátusban élte sem velem, sem azóta, hogy elváltunk egymástól. Valahol legbelül fájt, hogy az én szüleim nem voltak, és nem lehettek a részei az életemnek. – Minden másképpen alakult volna… - megráztam a fejem, hogy elűzzem a baljós gondolatokat. - Az én babám… - ütötte meg a fülem Rob kijelentése.

- Nem Rob, a mi babánk! Ha jól értem, akkor a babáért megtennél mindent… De mi lesz velünk? Mi a terved velünk? – nagyon is találó kérdéseket tettem fel, mert Rob megtorpant. Hosszasan nézett, és képtelen volt ez alatt akárcsak egyetlen szót is kinyögni.

- Flóra, nem tudom… Igazán nem tudom… - túrt bele a hajába, aztán járkálni kezdett. A homlokát ráncolta és a kezeivel felváltva szántotta a haját. A számat rágcsáltam, mert olyan pokolian izgató látványt nyújtott, ahogy teljes életnagyságban bűvölhetem, mindössze egyetlen karnyújtásnyira van tőlem.

- Rob, megtennéd, hogy ezt abbahagyod? – nyögtem ki, ahogy követtem járkálás közben, úgy sikerült elérnie, hogy megszédüljek. – Ülj le a kanapéra! – mutattam a bútordarabra. Rob megilletődve nézett rám, aztán elhúzta a száját. El tudtam képzelni, hogy majd szétveti a benne lévő feszültség, s most azzal, hogy leülni kényszerül még a járkálással sem tudja levezetni egy részét. Pár pillanattal később felfogta, miért is kértem.

- Jah, bocs… - egyből szófogadóan a kanapéra vetette magát. A térdein könyökölt és a kezeit tördelte. Azokat a csodálatos, hosszú ujjait ropogatta, melyekkel minden egyes érintése egyszerre tud pokolian kínzó gyönyört és édes kényeztetést okozni. – Fogalmam sincs, mi lesz velünk. Mi legyen? Meg tudunk békélni és kiállni egymásért, hogy működjön? Újra együtt? – Robból dőltek a kérdések, és rettentően pontosan eltalálta ezeket, melyek engem is már jó ideje foglalkoztattak. – Ezek fontos kérdések. Meg kell mindent fontolnunk, mielőtt döntünk, és azok szerint cselekszünk. Már nem csak a mi életünk, kettőnké a tét, hanem van itt egy apróság, akiért felelősek leszünk… A kérdések megvannak, de a válaszokat nem tudom. Egy valamiben mégis teljesen biztos vagyok, mégpedig a közelembe akarlak tudni… - azok a kékes szemem megbabonáztak. Mereven engem nézett, én pedig Őt. Egymás lelkéig hatolt a pillantásunk.

- Rob, én sem tudom a válaszokat. – suttogtam lágyan, miközben meghatott Rob őszintesége. Soha azelőtt nem tudtunk ilyen nyíltan beszélni egymással. Előszeretettel választottuk a szexet megoldásnak ahelyett, hogy beszélgettünk volna. Jó sok problémát kiküszöbölhettünk volna.

- Fontos vagy nekem, és úgy érzem, hozzám tartozol. A francos megállapodás ide vagy oda… Mert azt tényleg be kell látnunk, hogy mi jól működünk együtt… - láttam Robban a szándékot, hogy közeledne, azonban mégsem tette vagy nem merte.

- Rob, hidd el, én is ugyan ezt érzem. Nehéz szavakba öntenem, de így van. Hibáztam, amit rettentően megbántam és azt hiszem, mindketten kellőképp megszenvedtünk érte, hogy végre boldogok legyünk… Ezt pedig akarom… Téged akarlak… - határozottan, a szemeibe nézve beszéltem, így reméltem, hogy még nyomatékosabbnak hatnak a szavaim.

- Én is, Flóra én is ezt akarom… - Rob csibészes mosolyra húzta el a száját. Minden porcikám pokolian kívánta, hogy ne csak a kanapé túl oldalán ücsörögjön, hanem cselekedjen.

- Jaj, gyerekek, gyerünk már! Mit húzzátok az időt? – Cosmo felé kaptuk a fejünket, hiszen eddig olyan jól elvolt valahol. Most pedig a legjobb pillanatban betoppant. -  Csókold már meg az istenért, Pattinson! – forgatta a szemeit, közben meg Robot noszogatta. Mosolyra húztam a szám, mert elepedtem azért a csókért.

- Muszáj volt elrontanod a pillanatot? – vetette oda Rob Cosmo-nak. Majd felém fordult és kinyújtotta a kezét. A tenyerébe csúsztattam a kezem, ugyan a csók elmaradt, de az ölébe húzott. Megöleltük egymást, viszont ennél egy jóval nagyobb tettet vitt véghez, amitől egy meghatott könnycsepp végigfutott az arcomon. A még lapos hasamra csúsztatta a kezét. Miután lopva eltűntettem az áruló könnycseppet Rob kézfejére tettem a kezem. Ennél tökéletesebb pillanatot elképzelni sem tudtam volna.

- Micsoda pasi vagy te! – Cosmo azonban nem zavartatta magát, és simán osztotta tovább az észt. A kanapéra dobta magát és vigyorogva okoskodott.– Hát hallod, Rob! Ideje lenne elkezdeni edzeni, mire megszületik a kiskrapek akkor bizony tökösebb legyél. Oda kell tenned magad, mert szét fog szedni. Nah, meg ezt a lökött tyúkot és a hormonjait is erős kézzel kell kordában tartani… Nem lehetek mindenhol ott!

- Még szerencse, mert rohadt jó az időzítésed… Hangulatgyilkosnak kiváló vagy… - mormogta Rob az orra alatt, bár tényleg igaza volt. Ha Cosmo nem csatlakozik hozzánk, akkor talán elcsattant volna végre az a csók.

- Helyedben befognám, Pattinson, míg nem az öklöm tapasztja be a szád! – vágott vissza Cosmo vigyorogva.

- Jaj, elég legyen már! Erre nem vagyok kíváncsi. – próbáltam volna kimászni Rob öléből, mert egyre inkább olyan dolgok jutottak az eszembe, amibe majdnem belepirultam.

- Hát te meg hova készülsz? – kapott utánam Rob, bár ügyesebbnek bizonyultam és kicsusszantam a karmai közül.

- Megyek, mert erre nem vagyok kíváncsi… - kettőjükre mutattam. Reméltem, veszik a célzást, azonban olyan ártatlan képpel néztek rám, és egymásra egy pillanatra, hogyha nem a saját szememmel látom, akkor el sem hiszem. – Arra, hogyan gyilkoljátok egymást szóban…

- Cosmo befogja! Maradj, gyere vissza! – erősködött Rob, bár ez cseppet sem tetszett az említettnek.

- Nem… - ráztam meg a fejem. – Inkább iszom valamit… - még hallottam, ahogy Cosmo nem éppen kedvesen vág vissza Robnak.

A szemeimet forgattam, hiszen éreztem a szavakból, hogy pusztán egymást szeretnék csak cukkolni. Komolytalanok ezek az egymásra licitálások. Először poharat vetem elő, majd a hűtőhöz lépem és gyümölcslevet öntöttem a pohárba. A hűs és édes nedű hamar lecsúszott a torkomon. A számat megnyalva tüntettem el az édes cseppeket.

- Basszus Flóra, ha az a célod, hogy felizgass, akkor pokolian jól csinálod… - A pohár majdnem kiesett a kezemből. A következő pillanatban Rob szorosan a hátamhoz simult. – Talán még mielőtt elvesztem teljesen a fejem, adj egy csókot! – A fülem, a nyakam a forró lehelete simogatta, míg kezei a testemet járták be. Élvezettel teli hangon sóhajtottam fel, mire Rob kapásból megfordított és az ajkaimra tapadt. Telhetetlenül faltuk egymást, hiszen olyan rég óta epekedtem már ezekért a csókokért. Éreztem a pezsgő vérem száguldását, a fokozódó szívverésem és a lassan elfogyó levegőt. Rob egyre jobban nekem feszült, és zihálva váltunk el egymástól.

- Ne már! A konyhában? Most komolyan… Ott vannak a hálók, a fürdő… akármi… Miért pont a konyhában kell ezt művelnetek? Áh, már nem is vagyok éhes… Inkább kimegyek cigizni… - vágott egy hátraarcot Cosmo, de nem fogta be a száját. - Húzzatok szobára!

Kuncogva fúrtam a fejem Rob mellkasába, ez idő alatt próbáltam összeszedni magam, éppen úgy, ahogy Rob is nagyokat sóhajtozott. Nagyon jó érzés volt, közben fel sem tűnt neki, hogy még mindig átölelt. Lágyan cirógatni kezdete a hátam, a keze le- és feljárt. Beleremegett minden porcikám, mert valami új kezdetét éreztem. A békülést, a megbékélést az egymás megismerése következett. Újra közeledtünk egymáshoz. Az idilli pillanatot azonban Rob törte meg.

- Ideje indulnom… - sóhajtott bele a körülöttünk kialakuló csendbe. Hirtelen megtört a varázs és teljesen elkedvetlenedtem.

- Ne, még ne menj! – kapaszkodtam belé, és tényleg szerettem volna még kicsit élvezni a közelségét.

- Sajnálom, de muszáj. – az állam alá csúsztatta a kezét, felemelte a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk. Pajkos mosoly ült a szája szélén, míg a szemei vadul csillogtak. - Holnap forgatok, és jobb lenne, ha te is inkább pihennél.

- Jól van, akkor menj! Nem tartalak fel. – durcásan bújtam ki a kezei közül. Rájöttem, hogy feleslegesen ellenkezem. Eldöntötte és ezen nem fog semmiért sem változtatni. Talán egyetlen lépést tettem, mikor Rob újra utánam nyúlt.

- Ne duzzogj már, nem örökre megyek el. Hallod! – fojtott hangon motyogta a fülembe, ahogy magához ölelt. Újra egymáshoz simultunk, szinte felizzott a levegő, ugyanakkor a bőröm is Rob csábító aurájától. Nagyon el akarta rejteni a kuncogását, csakhogy ettől majdnem megfulladt, ugyanakkor meg rendesen fel is húzott engem. – Ennyire nyeregben érzi magát?

- Nem érdekelsz… Az előbb már indultál, nem? – nem akartam könnyen megadni magam, elárulni neki, mennyire élvezem a mi kis játékunk.

- Flóra, a fenébe megőrjítesz! Így nem tudok elmenni, hogy ha duzzogsz itt nekem. Tudod mit, holnap is találkozzunk! – Rob egy könnyű mozdulattal megpördített és ismét szembe találtam magam vele.

- Azt gondolod, hogy ennyi elegendő lesz? – felszegtem a fejem, és határozottan csengtek a szavaim.

- Persze, hogy nem elég, de egyelőre még most kezdjük újra felépíteni a bizalmat kettőnk között. – Rob rögtön egy lefegyverzően frappáns válasszal tudott előállni, amibe egy cseppet sem tudtam belekötni. Tulajdonképpen ezzel a lépéssel egyszerre adott sakkot és mattot. Mesterien játszott, eldöntötte ezt a beszélgetést.

- Jól van! Legyen! Holnap találkozzunk! – megadtam magam, mert már nem volt kedvem csatározni.

- Hívlak majd, mikor és hol! Most pedig adj egy csókot! – a nyílt követelést azonban csak azért sem teljesítettem, persze majd megvesztem azért a fránya csókért.

- Nem, azt lesheted! – hátraarcot vágtam és a szobám irányába masíroztam.

- Nah, ezt most megkaptad, Pattinson! – nevetett fel mögöttem Cosmo. – Majd én kikísérlek!

- Csak szeretnéd! – vetett oda Rob, de a többi már nem értettem.

Mosolyogva léptem be a szobába. Arra gondoltam, hogy egy lazító fürdő nagyon is jól esne, erre a sok izgalomra. Örültem, hiszen egy fél győzelemmel gazdagabb lettem. Rob elfogadta a kicsikénket, bár nem egészen úgy alakult végülis az egész beszélgetés, ahogy szerettem volna. De a konyhai rögtönzött csókcsata pokolian jól esett. A gondolataimba mélyedve léptem a szekrényhez törölközőért és tiszta ruhaneműért.

- Azt már nem, a csókom nélkül nem megyek! – mint éhes vad, úgy csapott le rám. Egy forró és követelőző csókot követően kaján vigyorral sétált ki Rob a szobámból. Míg én nem győztem a levegőt kapkodni, illetve pislogni a rám törő élmények hatásától. - Holnap hívlak, ígérem! – aztán Rob pimaszul még az ajtóból dobott egy csókot.

Azt hittem, hogy menten összesem. Az a csók még akkor is az ajkaimon égett, mikor Rob híre-hamva sem volt. Szó szerint ott izzott az a csók a számon. Óvatosan simítottam végig az ujjammal az ajkamon, hiszen olyan hihetetlen volt ez az egész. Remény költözött a szívembe. Egyre biztosabb voltam benne, hogy még semmi sincs veszve, és tényleg elindulunk együtt azon a bizonyos úton a közös jövőnk felé. Szépen megfontoltan, apránként helyre hozzunk a kapcsolatunkat, és legfőképp a bizalmat.

„Annyira vágysz valamire, olyan sokáig reménykedsz, míg már elfogy a remény, és a beletörődés lép a helyébe. Lassan el is felejted, mire vágytál. És akkor, mikor mégis megkapod, amiről már lemondtál, egyszerre érzel határtalan boldogságot és kínzó félelmet.”

(Marina Fiorato)