65. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

már itt is van a folytatás! Köszönöm a türelmet!
A másik oldalon felmerült a kérdés, NVE-vel kapcsolatban, Flóráék után tényleg ott is rendszeres lesz a friss, illetve itt pedig közölni fogom a Finally-s oldalon befejezésre kerülő történetem.

Jó olvasást és kíváncsian várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ

„Napról napra, hétről hétre úgy éreztem, valami szétárad bennem, ott legbelül, valami lágyan és melegen, finoman és érzékien átveszi az irányítást testem felett. És ez a valami egyre elviselhetetlenebbé tette azt a tényt, hogy csak úgy létezzünk a világban, távol egymástól. Ez a valami nem pusztán a nő vágya volt a férfi után. Hanem az életem mélyéből egyetlen pillanat alatt feltörő szerelem.”

(Tomán Edina)

Flóra
New York, 2012.01.21.

Vadul vágtatott a szívem, hiszen Rob pokolian nagy vágyat ébresztett bennem. A puha ajkai sok-sok édes emléket hozott felszínre. S miután normalizálódott mind a szívverésem, mind a légzésem, az eredeti célom szerint indultam el. Szüntelenül vigyorogtam és pajkos gondolatokkal, melyektől képtelen voltam megszabadulni, készülődtem a fürdéshez. Muszáj volt lenyugodnom, s ennél jobb megoldást keresve sem találhattam volna. Finom illatgyertyákat gyújtottam, s egy kád meleg vizet engedtem, s lassan ereszkedtem bele. Selymes habfürdő igéző habot kreált, s mint finom simogatásként borította be a testem. Lehunyt szemeim előtt természetesen Rob jelent meg, hiszen már most hiányzott. A múló percekkel csak még inkább mellette, vele szerettem volna lenni. Ezért is vártam olyan nagyon a holnapot. Azt még a kádban heverészve kitaláltam, hogy csinosnak kell lennem, vagyis szexis szerettem volna lenni.

A kihűlő vízből kiszállva gyors mozdulatokkal szárazva törölgettem magam. Kényelmes melegítőt és pólót húztam. A szobámba masíroztam, de egyáltalán nem volt kedvem még aludni. Előhalásztam a laptopom és az ágyamba kuporodtam. Különféle baba-mama oldalakat böngésztem, s teljes mértékben belemélyedtem a sok-sok információba. Érdekes és olyan sok hasznos oldalt találtam, hogy teljesen belefeledkeztem.

- Te meg mit csinálsz? – szó szerint hatalmasat ugrottam az ágyban, és a frász kerülgetett, mivel túlságosan is belefeledkeztem a böngészésbe.

- Idióta… - lendítettem az első kezem ügyébe kerülő párnát. Cosmo azonban kacagva elugrott a párna útjából. – Marha, meg akarsz ölni? – mérgelődtem, míg a kissé lökött barátom közelebb merészkedett hozzám.

- Aranyom, csak az ijed meg ennyire, akinek vaj van a füle mögött. – kaján vigyorral vágódott le mellém az ágyra. – Csak nem pornót nézegettél?

- Dilis vagy! Nagyon! Mi a francot gondolsz rólam? – háborodtam fel és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hülyeségeit.

- Most ezt komolyan kérdezted? Mert akkor kifejtem édesem, hogy mit gondolok… - erre persze felkaptam a fejem, amit Cosmo nagyon élvezett. – Láttam, hogy Rob felhúzott… és hát korábban lelépett, mint kielégített volna…

- Tudod mit, inkább maradj csendben! – vetettem oda Cosmonak.

- Csak vicceltem! Nah, ne húzd fel az orrod, az nem áll jól neked! – kezdett el hízelegni, mivel nem igazán reagáltam rá, ezért megpróbált még inkább kedveskedni. – Jaj, olyan hihetetlen, hogy nem is sokára anya leszel.

- Igen, én is nagyon várom már. Hihetetlen, nem is gondoltam rá, nem reméltem, hogy ez megtörténhet és most annál nagyobb az öröm és még Rob is feldobottan várja…

- Örülök a boldogságodnak, de itt az ideje, hogy aludjunk! Pihenned kell, meg a tökmagnak ott belül… - hihetetlen, hogy Cosmo egyik pillanatról a másikra mennyire megváltozott. Az éretlen lökött, már-már kamaszos viselkedését az atyáskodás váltotta fel.

- Igenis, apuci! – mentem bele a játékba, de mostanra tényleg elfáradtam. – Itt maradsz velem? Jó volna most a társaság, hogy ne legyek egyedül…

- Szívesen, Virágszálam. – nyomott egy puszit a homlokomra. – De akkor gurulj már át a másik oldalra, mert ott jobban érzem magam…

- És még nekem mondod, mennyire problémás vagyok… - motyogtam az orrom alatt, remélve Cosmo ezt nem hallja meg. Nem jött álom a szememre, bezzeg Cosmo, amint elhelyezkedett, egyből elaludt. Míg én csak feküdtem és ébren ábrándoztam, de végül tényleg elnyomott az álom.

Tényleg jól aludtam, azonban reggel mégsem volt kedvem kikelni az ágyból. Mikor erőt vettem magamon, akkor melegítőben flangáltam a lakásban. Cosmo persze mindenhova követett és minden kívánságom leste, a kedvembe akart járni. Így egy hirtelen jött elhatározásként vásárolni indultam. Ez volt az a tevékenység, amire Cosmo-t sehogy, semmilyen körülmények között nem lehet rávenni. Pedig ez az ötlet feldobott annyira, hogy kellően jó hangulatba induljon a nap. Már tudtam is, mit szeretnék vásárolni. Elhatároztam, megveszem az első babaruhát vagy kis zoknikat. Gyorsan felöltöztem, sminkeltem és a nyakamba vettem a várost.

Olyan jól éreztem magam, hogy teljesen megfeledkeztem az időről. Tényleg csodával határos módon értem oda a megbeszélt találkára. Boldogan vetettem magam Rob karjai közé és csókot váltottunk, sőt még rózsát is kaptam. Lenyűgöztek ezek az apró romantikus gesztusok, s Rob ezek által még inkább megbolondított. Valahogy ezek a gesztusok, apróságok kimaradtak a szerelmi életemből. Franco-nál inkább a szenvedély dominált, bár ez Rob-nál is fenn állt.

Még kis sem élvezhettem igazán a szerelmem közelségét, mert megzavartak bennünket. Rob óvón ölelt magához, úgy kísérelt meg kimenekíteni engem, vagyis minket. A fotósok nem tágítottak, egyre inkább nyomultak. Kérdések millióival árasztottak el minket. A zsúfoltság, a hangzavar és úgy ez az egész felkavart, talán egy kicsit még bepánikoltam. Szerelmem egyből aggódóan ugrott, biztosan jól vagyok-e.

Nem is gondoltam, milyen mozgalmas lesz a nap, mikor kikeltem az ágyból. S ahogy telt a nap, úgy kerültek elő egyre érdekesebb témák. A legszebb álmaimban sem gondoltam, hogy Rob hozza fel a közös lakás kérdését. Gondolkoztam rajta, hol legyen az a közös fészek. Csakhogy olyan nagy a világ és bizony nehéz kiválasztani egyetlen helyet, főleg úgy, hogy mindig szabad voltam. Ott, akkor és addig éltem, meddig szerettem volna. Megértettem Robot és azt is, miért éppen LA mellett döntött. Ekkor meg felhozta a testőrt, amivel nem igazán tudtam megbékélni. Cosmo meg hintette az okosságait, már indult volna lefele és végre kicsit kettesbe lehettem volna Robbal, mikor leesett az állam.

- Edit, Zoli bá! – suttogtam kábán, hiszen nem akartam hinni a szemeimnek a vendégeink láttán.

- Anya, apa? – Rob is éppen olyan meglepetten fogadta a szüleit, mint ahogy én a nevelőszüleim.

- Szilvi, Imre? – hirtelen túl sokan lettünk és úgy éreztem, hogy lőttek a kettesben eltöltött pillanatoknak.

Tétován egymásra néztünk Robbal, hiszen egyikünk sem tudta, most mi legyen. Lázasan pörögtek a gondolataim, míg feltápászkodtunk. Egészen eddig Cosmo szórakoztatta az egybe gyűlteket. Szilvi és Edit mindig is oda voltak a lökött szövegéért és a kisugárzásáért. Most is megölelgették őt, sőt még puszikat is begyűjtött a két érett nőtől.

- Jaj, Drágám! Olyan jó látni téged! – ölelt meg Zoli bá, s készségesen bújtam az erős férfikarok közé.

- Nálatok jobb meglepetést még kívánni sem tudtam volna! – somolyogtam, mikor már mindenki rám figyelt. Majd mindenki üdvözöl mindenkit, s miután körbeértünk akkor Rob mellém lépett, s elég látványosan magához húzott.

- Tudjátok gyerekek, kár volt eddig húzni ezt a bemutatkozást. Előbb is engedhettétek volna, hogy megismerjük Rob szüleit. – bosszankodott Edit, bár minden szavából sütött a szeretet.

- Még szerencse, hogy egy géppel repültünk, és véletlenül egymás mellé szóltak a jegyeink… - enyhült meg Claire eddig kissé szigorú tekintete.

- Minden oké? – susogta Rob alig hallhatóan a fülembe, mire bólintottam. – Felkészültél? – nem mondta ki, de tudtam, mire gondol. Megforgattam a szemeim, valahogy sejtettem, hogy túl sokáig nem bírja magában tartani.

- Flóra, Flóra… Úgy örülünk, ugye Edit? – méregetett Szilvi. – Olyan ragyogóan szép vagy… - majdnem belepirultam, hiszen ők még nem tudták azt, amit mi.

- Igen, nézzetek csak rá, úgy sugárzik… Ragyog a boldogságtól! – Edit is egyre jobban, szinte áthatóan figyelt engem.

- Tényleg boldog vagyok, jól látjátok… - Robra emeltem a tekintetnem, aki egyből huncutul az ajkaimra hajolt. Lágy és gyors csókot váltottunk, amit kitörő lelkesedéssel fogadtak.

- Boldogok vagyunk, mert kibékültünk… és újra együtt vagyunk. – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Robert, komolyan beszélsz? – Claire kissé hitetlenkedő szavai egyáltalán nem estek jól, persze Rob egyből kiszúrta és még szorosabban ölelt magához.

- Anya, ne légy ilyen. Komolyan gondoljuk, szeretjük egymást és kitartunk egymás mellett… - szerelmem kiállt mellettünk, s ezáltal rengeteg erőt adott nekem. – Ha már itt tartunk, akkor van még valami, amit el szeretnénk mondani, ha már így összegyűlt mindenki. –egymásra néztünk, nem volt ez több egy röpke pillanatnál, mégis megnyugodtam és minden félelmem elszállt.

- Kisbabát várunk… - együtt egyszerre ejtettük ki az örömhírt. Egy pillanatnyi néma csend alatt, látszott mindenkin az első meglepetés, aztán ahogy felfogták a hír jelentőségét, úgy lettek egyre boldogabbak az arcok és velünk együtt örültek. Legnagyobb meglepetésemre még Claire is hatalmas csillogó szemekkel fogadta az unoka hírét.

- Gratulálunk! Nagyon sok boldogságot nektek! – elsőként Szilvi ölelgetett meg, míg Rob-bal Imre lekezelt. Őket gyorsan követték Editék is, bár Zoli bá azért megropogtatta szerelmem.

- Claire, én… - kissé feszülten léptem oda az anyós jelölt elé, nem találtam a szavakat.

- Flóra, ne magyarázkodj! Örülök az unoka hírének, már nem egyszer szóba került… főleg miután láttuk Rob-on mennyire komolyan gondolja veled az életét. Kemény voltam veled, tudom, de kérlek, érts meg! Váratlanul csöppentél bele az életünkbe, de azt sem tagadhatom tovább, hogy Rob csakis veled lehet boldog, csakis te teszed boldoggá… Úgyhogy azt kívánom, hogy minél előbb rendezzétek el a dolgaitokat, békéljetek meg és hosszú boldog éveket töltsetek egymás mellet! – mire Claire a mondanivalója végére ért potyogtak a könnyeim, mert meghatottak a szavai.

- Köszönöm… - a könnyeimet törölgetve suttogtam felé. – Minden vágyunk a hosszú boldog élet...

- Jaj, Édesem, ne pityeregj! Nevess… - ölelgetett meg Rob, és gyengéd puszikkal próbált megnyugtatni.

- Tudod, Cosmo, Gemmacska súgott nekünk… és itt volt a remek alkalom, hogy kiránduljunk. Úgyis annyiszor beszéltünk egy new york-i útról, hogy ennél jobb alkalmat már nem is találhattunk volna… - hallottam meg a beszélgetést.

- Mond csak Rob, és hogyan tervezitek a jövőt? – jött a sokat sejtető kérdés. – Mert a babának család kell… Szóval újra nekirugaszkodtok a házasságnak?

- Egyenlőre még ennyire nem terveztünk előre… Csak élvezzük a békülés édes pillanatait…

- De még, hogy! Aztán csak csínján azokkal az édes pillanatokkal, mert még a végén ikrek lesznek… - nem is Cosmo lett volna, ha nem fűz hozzá valami epés megjegyzést. Mindenki egyöntetűen felnevetett, s kezdett már nagyon égni a fülem, miket gondolhatnak rólam, s erre még Cosmo is rátesz nem egy lapáttal.

- Te nem cigizni indultál? – mérgesen néztem rá, de mindössze csak egy kacsintást kaptam viszonzásul.

- És akkor mi van? Akkor csak még nagyobb lesz az öröm… - Rob maga elé húzott, hátulról ölelt át úgy, hogy a pocakomra fektette a tenyerét. Egyszerűen nem bírt magával, szinte minden pillanatban a ragaszkodását éreztette.

- Maradjunk egyenlőre az egy babánál… Ő legyen egészséges…

A nappaliba telepedtünk le még beszélgetni, mert ragaszkodtam hozzá, meséljenek el mindent. Kicsit elhanyagoltam őket mostanában, viszont a kíváncsiságom újult erővel éledt a családban történtek miatt. Ahogy az összegyűlt társaságon néztem végig, egyre felszabadultabb arcokat láttam. Még Claire, sőt Richard is talált beszélgető partnert. Cosmo aztán gondoskodott jó pár beszólással, hogy szakadjunk a nevetéstől.

Már kezdett sötétedni, mikor a szüleink végül úgy döntöttek, hogy visszamennek a szállodába. Nem akartak zavarni bennünket, s bárhogy kérleltük őket, hajthatatlanok voltak. Mosolyogva nyugtattak meg, hogy a közelben foglaltak szobát maguknak, ezért úgy beszéltük meg, hogy másnap mindenképpen együtt vacsorázunk. Így aztán végül elbúcsúztunk egymástól.

- Ugye nem akarsz csak úgy itt hagyni? – Rob olyan céltudatosan lépkedett az ajtó felé, hogy már megijedtem, lelép.

- Jaj, dehogy is! Csak bezárom az ajtót, ha már Cosmo is lelépett! – kacsintott rám, és felkacagtam a célzásától.

A kanapén helyezkedtem el, míg a csésze teát elszürcsöltem. Az asztalra menekítettem a csészét, majd teljesen elbambultam. Kissé elfáradtam, és lassan elmerültem a saját gondolataimba, a saját kis világomba. Észre sem vettem, Rob mikor vont az ölébe, bár óhatatlanul is reagáltam a közelségére. Már az első pillanatban, mikor újra feltűnt az életemben, tudtam az a találkozás sok mindent jelenthet, persze azt akkor még nem tudhattam jóra vezethet vagy sem. De a gyökeres változás előszelét hozta magával. Igazam lett, bár egy cseppet sem bántam.

- Olyan szótlan vagy… - simított végig az arcomon, a nyakamon. Akaratlanul is mosolygásra késztetett s a vérem felpezsdült. – Ugye nincs baj? – bársonyos hangja némi aggodalommal volt vegyes.

- Nem semmi… - sóhajtottam fel, miközben élveztem, ahogy heverésztünk.

- De ha van, akkor ugye szólsz?

- Igen, de tényleg nincs semmi…

A kezei lágyan járták fel s alá a testemen, de mégsem az izgatás volt a célja, hanem hogy megnyugtasson és biztosítson arról, hogy itt van velem. A közelségére nagyon vágytam, de nem a testiség volt a fő cél és mostanra megtanultuk, hogy ez nem megoldás minden problémára, azonban a múló percekkel egyre nehezebb volt ellenállni.

- Hmm… arra gondoltam, hogy… - csókolta meg a fülem tövét, amibe az egész testem beleremegett.

- Mire is? – vágytól átitatott szavakkal kérdeztem vissza.

- Szeretlek… - elakadt a lélegzetem, felgyorsult a szívverésem, csak úgy cikázott a vér az ereimben és az érzés egy pillanat alatt áradt szét bennem. – Szeretlek… - suttogta újra, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek… Én is nagyon… - ejtettem ki őszintén a legszebb szót a világon. Miután lassan közelítettünk egymáshoz, puhatolózó ajkaink üdvözölték egymást. Aztán mélységes szerelmes csókban forrtunk össze…

„Az a csodálatos, amikor az ember eljut a szerelemben odáig, hogy azt mondja neki a másik, hogy szeretlek, erre én is azt mondom neki, és folyik mind a kettőnek a könnye! Ennél csodálatosabb nincs. Ha eljut idáig.”

(Csörsz István)