61. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkezett az Újév első bejegyzése!
Remélem, már várjátok, hiszen jó pár kérdésre fény derül...
Címszavakban: Flóra és a a baleset.... baba vagy nem?... Franco...  Rob...

Jó olvasást és várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ

ui.: csak halkan súgom meg, hogy készen van a folytatás, szóval kellő számú komi esetén jön a részlet ;)

~~~ xxx ~~~ xxx ~~~ xxx ~~~

„Fáj a fejem, a szívem túl nagy

És nem tudom, nem tudom, hol vagy

Forog a világ, elfolyik minden

Nekem senkim, de senkim sincsen

A torkom összeszorul

Járni alig bírok

Az útra napfény borul

Ha rád gondolok, sírok

Nincs már miben hinnem”

(Vad Fruttik: Nekem senkim sincsen)

Flóra

London, 2012.01.16.

Idegesen tördeltem az ujjaim, míg a doktorra vártunk. A vizsgálatok hosszú során már túl voltam, de még hátra volt ez az egy. Már vagy egy órája a váróban rostokoltunk, s a feszültség egyre jobban szét akart feszíteni. Próbáltam másra figyelni, hogy azzal is eltereljem a gondolataim. Először a váróban lévő pácienseken néztem végig, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem segít, sőt csak még inkább fájdítja a szívem, ha tévedés történt. Még jobban összehúztam magam a kényelmetlen széken, de egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. A gyomrom egyre jobban forgott a kórház jellegzetes szagától, ráadásul Cosmo is fel s alá járkált mellettem. Az első néhány percben majdnem megőrjített vele, de miután újra eszembe jutottak az elmúlt napok kavargó eseményei, hirtelen nem is tűnt olyan zavarónak az egész.

Cosmo azóta alig tágított mellőlem. Hibásnak érezte és érzi magát azóta is. Próbáltam a tudtára adni, hogy egyáltalán nem kellene bűntudatot éreznie, hiszen nem Ő tehet az egészről. Bár tényleg csak a mérhetetlen szerencsének köszönhettem, hogy az utolsó pillanatban sikerült megállnom. Ha nem így történik, akkor mostanra az égi versenypályákat róhattam volna. Erre azonban egy cseppet sem akartam gondolni, ami nagyon nehéznek bizonyult. Még így napok múltán is beleborzongtam a tudatba.

- Virágszál, rosszul vagy? – guggolt le elég Cosmo. – Nővért, orvost hívjak? - Kétségbeesve nézett rám, míg én csak döbbenten pislogtam felé.

- Jól vagyok… - nyögtem ki nagy nehezen. Fizikailag tényleg jól éreztem magam, csakhogy érzelmileg teljes mértékben padlóra kerültem. Borzasztóan féltem, hogy valami tévedés történt, s rettentő nagyot fogok csalódni. Ettől pedig egyenesen rettegtem.

- Persze, ezt próbáld beadni annak, aki a Marsról jött! – csattant fel Cosmo és a mellettem lévő kényelmetlen székre dobta magát. Valamit mormolt az orra alatt, de azt már nem értettem.

- Milyen gondoskodó a párja! – sóhajtotta a mellettem elhaladó nővér. – Manapság ritka fajta! – Cosmo a szemeit forgatta, amin majdnem felkuncogtam.

- Még hogy a párja? Ha az lennék, akkor már régen az intenzíven kezelnének… - motyogta Cosmo. Poénnak szánta, de volt benne némi igazság. – Amilyen lökött ez a tyúk, tutira kicsinált volna… - először csak mosolyra húztam a szám, mert értékeltem Cosmo humorizálását. A hangulatot próbálta oldani, amire jelen pillanatban nagy szükségem volt.

- Héé, hallom ám! – csendesen felnevettem, ahogy még pár várakozó páciens is tett.

- Csak azt tudnám, Rob hogy bírta melletted, vagy hogyan is sikerült neki kordában tartani? Persze nem nagy titok, éppen azért ülünk itt… – a meggondolatlan szavak azonban hirtelen elvágták a jó kedvem. Megnémultam és úgy bámultam Cosmora. Éreztem, hogy könnycseppek gyűlnek a szememben. – Jaj, Édesem! Nem úgy gondoltam! – az a lökött egyből ölelgetni kezdett.

Pár nappal ezelőtt is ugyanígy ölelt, bár akkor záporoztak a könnyeim. Miután kiszedtek az autóból és megbizonyosodott róla mindenki, hogy egybe vagyok Cosmo lefújta az estét. Addig nem nyugodott, míg haza nem vitt. Elég rendesen megijedtem, s nem voltam éppen a toppon, úgyhogy csendben hagytam, hogy hazavigyenek. Cosmo otthon minden egyes lépésem árgus szemekkel figyelt, ha nem zavarom el, akkor képes lett volna még az éjszakát is átvirrasztani.

Másnap azonban csak nem akart elmúlni a szédülésem, a hányingerem. Gemma finom reggeli készítésével szeretett volna kedveskedni, de képtelen voltam akárcsak ránézni az ételre, mert a gyomrom egyből egy hatalmas bukfencet vetett.

- A francba is! Ez nem játék! – ugrott fel Cosmo az asztal mellől.

- Ne ugrálj már, így is szédülök! – nyöszörögtem felé.

- Hát ez az! Mi van, ha súlyos agyrázkódásod van? Bár ami nincs, azt nehéz lenne összerázni, de hát úgy látszik mégis csak sikerült…

- Cosmo, értékelem, hogy humorodnál vagy, de a francba is kímélj meg tőle jelen pillanatban!

Semmivel sem lettem jobban, és Cosmo kitartó piszkálódásának köszönhetően egy órával később már a rendelőben ücsörögtünk. Durcásan karba font kezekkel vártam, hogy a nővér engem szólítson.

- Igazán befejezhetnéd a pufogást. Felnőtt nő vagy, nem egy lökött csitri, még ha néha tényleg úgy viselkedsz!

- Te sem vagy az apám, sem a pasim!

- Lehet, de attól még szeretlek, Virágszál. – megadóan sóhajtottam és megfogtam Cosmo kezét. A nővér is pont ezt a pillanatot választotta, hogy szólítson.

- Flóra most már bemehet!

- Köszönöm! – biccentettem felé, míg felálltam a helyemről. Cosmo meg sem moccant. – Nem kísérsz be? Vagy berezeltél? – nyújtottam felé a kezem, amit megfogott és felkelt. Nem Ő, hanem én voltam az, aki elég tisztességesen berezeltem.

- Jó napot Dr. Morris… - léptem be a rendelőbe, és a szívem a torkomban kezdett el dobogni.

Egy rakat kérdésre kellett felelnem, amit a drága doktor hümmögésekkel fogadott, és közben szorgosan jegyzetelt. Semmi konkrétat nem mondott, mikor rákérdeztem, hogy akkor most mi van velem. Helyette inkább jó pár beutalót nyomott a kezembe, és a felírt vizsgálatok elvégzését szorgalmazta. Biztosat csak akkor ígért Dr. Morris, ha a kezében tudja az eredményeket, amelyekre egy-két napot várni is kellett.

Sosem voltam türelmes típus, de most mintha megéreztem volna, hogy sorsfordító pillanathoz érkeztem. Már a legeslegrosszabb variációknál tartottam, igyekeztem magam felkészíteni a legrosszabb hírre, hogy ne omoljak össze a rendelőbe. Csakhogy számomra teljes mértékben érthetetlen módon Dr. Morris széles vigyorral fogadott a következő találkozásunkkor.

- Nos, megkaptam az eredményeit… - kezdte tárgyilagosan az orvos, de az arcáról sehogy nem akart eltűnni az a fránya vigyor. – Nagyon jó híreim vannak… Gratulálok Flóra, Ön várandós!

- Te… tes.. tessék?- dadogtam megdöbbenten, azt hittem, rosszul hallok. – Hogy… hogy… lehet… ez? De… én… de… én nem…

- Valóban meglepő, azonban nem lehetetlen… - nézett rám az orvos. – Tényleg nagyon kis esély volt a természetes fogantatásra. Azonban tűnik, hogy a szervezetének sikerült regenerálódnia és teherbe esett… Az Ön esete egy kicsit komplikáltabb az előzmények miatt, ezért fokozottabban vigyázni kell magára és javasolnám a gyakoribb ellenőrzéseket, hogy zökkenőmentes terhessége legyen… - a doktor folyamatosan beszélt, de csak nagyon lassan jutottak el az információk az agyamig. – Nem akarom elkeseríteni, de számolni kell azzal a lehetőséggel, ha mégsem maradna meg a magzat… - Mindössze az az egy információ ismétlődött szüntelenül, hogy kisbabám lesz. Aztán a kattogó fogaskerekek közé homokszem került.

- Doktor úr! Mennyi… hányadik… hét? – egyszerűen nem találtam sem a szavakat, sem a hangomat.

- Nagyjából három hetes… - mosolygott a doktor. Míg én csak egyetlen szót ismételtem: lehetetlen!

Cosmo ezúttal a váróban volt, s mikor kiléptem az vizsgálóból egyből faggatni kezdett, de én egyre homályosodó szemekkel néztem rá. Még barátkoznom kellett a gondolattal, hogy terhes vagyok. Végül csorgó könnyekkel borultam Cosmo nyakába és úgy suttogtam el neki, mit mondott az orvos.

- Hát erre nem számítottam! – ennyit bírt Cosmo hozzáfűzni a hírekhez.

Végre befutott az doktor és én következtem. Még mindig bennem volt a szorongás, azonban az ultrahangos vizsgálat nem sok időt vett igénybe, és a doktor biztatóan beszélt. Mindent rendben talált, ráadásul megkaptam az első fotót, melyen mindössze egy apró foltocska szerepelt. Mégis számomra a legcsodálatosabb, legkáprázatosabb kép volt a világon. Egy igazi csoda bizonyítéka.

„Szeretlek.(...) Mindent felborít. De aztán minden a helyére kerül, csak máshová. Szeretlek. Fenekestől felforgatta az életemet. Majdnem elpusztultam tőle való félelmemben. Azután csaknem abba haltam bele, hogy milyen gyönyörű. Szeretlek. Sosem hittem volna, hogy egyszerre élni kezdek, és íme, csoda történt velem. Szeretlek.”

(Vavyan Fable)

~~~ xxx ~~~

„(...) úgy érzem, álmodom. Minden nap rettegek, hogy egyszer eljön az ébredés.”

(Szurovecz Kitti)

Flóra

New York, 2012.01.21.

A tükör előtt ácsorogtam, s önmagam néztem. Semmi sem változott rajtam, azonban önkénytelenül is újra és újra végigsimítottam a lapos hasamon. Eme mozdulattól pedig mosolyognom kellett. A mai napra egy fontos küldetésem volt, s nem akartam elszalasztani a kínálkozó lehetőséget. Reményekkel telve tekintettem a jövő felé, és reméltem, hogy ezt meg tudom Vele is osztani. A léptek zajára egyből elléptem a tükör elől, mintha valami csínyt követtem volna el, és nem akartam, hogy rajta kapjanak.

- Kész a reggeli! – Cosmo egy pillanattal később fel is tűnt az ajtóban. – Tessék reggelizni, nem akarom meghallani, hogy feleslegesen güzültem a palacsintával!

- Tudod, hogy az isteni palacsintádnak sosem tudok ellenállni… - hízelegtem neki, de már összefutott a nyál a számban, ahogy a levegőbe szippantottam.

- Másnak sem tudtál ellenállni… és tessék! – mutogatott felém. – Hogy tudott egy ilyen vérszegény vámpírgyerek megbűvölni téged? – a szemeimet forgattam, mert Cosmo előszeretettel cukkolt ezzel a témával. Nem is foglalkoztam vele, hanem inkább a hívogató palacsinták felé vettem az irányt.

- Nem gondoltad meg magad? Ne kísérjelek el? – aggódó báty volt attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szereztünk a bennem növekvő aprócska életről. Cosmo-nál jobban senki sem tudta rólam, mennyire fontos és mennyire szeretném ezt a babát. Akiért már most teljes mértékben odavoltam, éppen úgy, ahogy az apukájáért.

- Cosmo, meg kell tennem… Nem lesz semmi baj… - hadartam el, hogy mielőbb felfalhassam a fenséges palacsintát.

- Nyugodtabb lennék, főleg, hogy Franco is a városban ólálkodik… - míg jó ízűen falatoztam, addig Cosmo a kávéját szürcsölve morgott folyamatosan. Egy cseppet sem tetszett neki az a hír, hogy Franco itt van.

- Nem ólálkodik. Jó valóban jobb lett volna, ha nem éppen most bukkan fel, de nem történt semmi. Csak beszélgettünk azon a 10 vagy 20 lépés távolságon… és mindössze egy baráti ölelés történt… - Furcsa volt Franco-t viszontlátni, hiszen nem éppen csendesen váltunk el egymástól, s az óta egyáltalán nem beszéltünk, nem találkoztunk. Most először teljes mértékben közönyt éreztem iránta. Egyáltalán nem volt sem felkavaró, sem semmilyen a találkozás. Határozottan túl voltam az általa okozott bánaton, fájdalmon, sőt talán még a megbocsátás felé is tettem egy-két lépést, bár az azért még elég messze van.

- Ez maradjon is így! – bólogatott túlaggódás mintapéldánya.

- Most jobb lesz, ha sietek! – puszit nyomtam Cosmo képére, aztán a kabátom után nyúltam és siettem, hogy mielőbb Robnál legyek.

Nem volt egyszerű, s nem egy kört kellett azért lefutni, hogy kiderüljön melyik szállodában foglaltak Rob-nak lakosztályt. Muszáj volt kideríteni, hiszen mégsem hagyatkozhattam egy újabb véletlen találkozásra. S személyesen szerettem volna neki elmondani, hogy tőlem tudja meg a jó hírt. Valahogy azt éreztem, hogy minden el fog dőlni. Mégsem féltem, hiszen tudtam, Rob is oda van a gyerekekért. Talán csak egy apró félelem volt bennem, hogy nem jó az időzítés. Csakhogy meggyőztem magam, hogy teljesen mindegy ez, ez nem számít, hiszen a baba léte maga a megtestesült csoda. Akár Robbal, akár nélküle, de én már most boldog voltam. Ez pedig kiült az arcomra és sugárzott belőlem. Boldog mosollyal lépkedtem, mit sem törődve az engem bámuló emberekkel. Nem érdekelt sem azon kívül, hogy a kellemes érzés szétáradt a lelkembe.

A taxis olykor-olykor felém pillantott a tükör segítségével, s minden alkalommal elhúzta egy kedves mosolyra, ha találkozott a tekintetnünk.

- Magácska nagyon boldog lenni. – a szavak tördelten ejtette ki egy újabb kedves mosoly kíséretében.

- Köszönöm. Tényleg az vagyok. – fel sem fogtam, s automatikusa a hasamra siklott a kezem. Abszurd volt, hiszen még semmi sem látszódott, mégis felemelő volt a tudat.

- Babája lenni. Gratulálok. – nevetett fel a férfi és mindent tudóan bólogatni kezdett.

- Igen, és remélem az apukája is így fog örülni, ahogy én örülök neki. – sóhajtottam vágyakozva, s a tekintetemmel a monumentális szállodát figyeltem. Mintha éppen ebben a pillanatban megláthatnám az ablakban, persze ez egy teljes mértékben naiv gondolat volt.

- Biztosan! – már éppen nyújtottam volna a viteldíjat, mikor megcsóválta a taxis a fejét. – Hagyja, ez az én ajándékom…

- Nem, dehogy is! Akkor a borravalót fogadja el, mivel jót beszélgettünk! - vonakodva ugyan, de elfogadta a bankókat és így elégedetten szálltam ki a kocsiból.

Egy nagy levegőt vettem, s lassan lépkedtem a bejárat felé. Az egyenruhás kinyitottam előttem az ajtót, közben illedelmesen köszönt. Lélegzetelállító volt a hall, csodaszép volt a recepciós pult, melyet sötét faragott minta díszített. Egy harmincas nő állt velem szemben, s mikor rám nézett, akkor láttam a szemében a döbbenetet. Felismert. A meglepődését még inkább fokoztam, mikor Rob után érdeklődtem és szerettem volna meglátogatni Őt.

- Kérem, én nem engedhetem fel. Előbb fel kell szólnom Mr. Pattinson-nak, hogy itt van. – szabadkozott a nő, amit egyrészt megértettem, de így agyon csapta volna a meglepetést.

- Higgye el, megértem! De mindenképpen beszélnem kell vele… Nem lesz belőle semmi baj, ha most elárulja nekem a lakosztálya számát…

Hosszú percekig meredten néztük egymást, s már kezdtem volna dühössé válni, mikor nagy sóhajok közepette feladta a nő. Sokkal kitartóbbnak bizonyultam, mint gondolta, s ez az eltökéltség most kapóra jött. Belátta, hogy tényleg fontos dolog miatt szeretnék Rob-bal beszélni. Félig győztem, mert halkan megsúgta a bűvös számot. Kedvesen megköszöntem, s a liftek fele indultam.

A liftezés mostanában nem volt a kedvencem, s mikor felértem a megfelelő emeletre még meg is szédültem, meg kellett kapaszkodnom. Nagy levegőt vettem, mélyre beszívtam, majd szép lassan kifújtam. A jó doktor biztatott, hogy ez a szédüléses időszak nem tart sokáig. Pár pillanat múlva tényleg elmúlt a szédülésem, s folytathattam az utam, mely már csak pár lépés volt. Már a lakosztály ajtaja előtt ácsorogtam, mikor egy pillanatra megtorpantam. Aztán a kezem már cselekedett, először óvatosan, majd határozottan kopogtam. Motoszkálás hallatszott a túloldalról, s a kinyíló ajtóban feltűnt Rob. Szívdöglesztően nézett ki, s a szívem egyszeriben gyorsabban kezdett el verni.

- Flóra? Mit keresel itt? – Rob szólalt meg előbb, de elég ridegen hangzott a hangja, melytől egy pillanatra megtorpantam. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem a szívem vadul kalapálni kezdett. Egy izmos és piszkosul szexi férfi állt előttem. Rob rengeteget változott természetesen csakis előnyére.

- Rob… Beszélni szeretnék veled… - nem győztem betelni a látványával. Ráadásul minden porcikám ordított a közelségéért.

- Nagyon sürgős? Mert rohadtul késésben vagyok… - kitárva hagyta az ajtót, és az éppen megszólaló a telefonjához lépett. Egy egyszerű mozdulattal kinyomta, majd a zsebébe csúsztatta az apró masinát.

- Rob, kérlek! Csak hallgass meg! – felbátorodtam és követtem Robot, s mivel nem figyelt rám, ezért a karja után nyúltam. Ezzel tényleg sikerült elérnem, hogy rám figyeljen.

- Flóra, mennem kell… Nincs több időm! – rázta le magáról a kezem. Összeszorult a torkom, viszont tudtam, hogyha most nem mondom el, akkor félő, hogy sohasem teszem meg. Kellően nagy elszántságra volt szükségem, arról nem is beszélve, hogy még magam sem fogtam fel teljesen a tényt. Féltem, hogy az egész csak egy álom, amelyből bármikor felébredhetek. Egy nagy levegőt vettem és egyetlen szusszal mondtam ki.

- Terhes vagyok… - nem húztam tovább az időt, végre kimondtam. Nem láttam Rob arcát, mert már az ajtóban volt, csak a hátát láthattam. Azonban megtorpant és nem lépett tovább, sőt még az ajtót is becsukta.

- Mi van? – fordult vissza. Az arca kész tanulmány volt, annyi érzelem ült ki egyszerre a vonásaira, hogy képtelenség volt megfejteni a gondolatait.

- Babát várok… - halvány mosollyal ejtettem ki a szavakat, hiszen ez maga volt a csoda számomra, amit Ő tett lehetővé.

- És higgyem is el? De miért éppen nekem mondod el?

- Rob… - elcsuklott a hangom. – Mert a tiéd is… - egyre jobban elhomályosodott a tekintetem, tartottam még magam. Hinni akartam, hogy Rob az első sokk miatt ennyire elutasító, de talán tévedtem.

- Ezt nem hiszem el. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen játszmákhoz folyamodsz… Csalódtam benned… - egyszeriben fel s alá kezdett el járkálni. Az orrnyergét dörzsölte, a fejét fogta, látszódott rajta az indulat és a mérhetetlen vívódás.

- Sosem hazudnék egy ilyen fontos kérdésben… Tudod nagyon jól, mennyire fontos nekem… - mostanra már újabb és újabb könnycseppek futottak végig az arcomon. A hangom hallatán megállt, mereven nézett rám. – Jobb lesz, ha most megyek! Azt hiszem, tévedtem abban, hogy idejöttem…

- Egy francot mész el! – kapta el a karom és maga felé fordított. – Leülsz és beszélsz!

„Van a vihar. Amiről tudjuk, hogy létezik, ám mégsem készülünk rá. Mert nem lehet. Lehet előre jelezni jöttét, de erejét, útját nem mindig lehet kiszámítani. Mert szabad. És zabolátlan. Amerre megy, feldúl mindent, ami útjába kerül. Volt egy házad, volt egy életed, volt egy terved. És a vihar mindent felülír.”

(Csitáry-Hock Tamás)