Ever
A napok lassan vánszorogtak egymás után.
Joseph még mindig nem jelentkezett. Pedig minden egyes nappal egyre jobban
vártam akár a hívását, vagy bármiféle jelet tőle. Aggódtam, nagyon aggódtam
érte. Elegendő lett volna egy aprócska jel, hír. Azonban semmi sem érkezett.
Nem volt semmihez sem erőm, kedvem sem, s mióta Joseph elment még
magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Az ablak előtt ücsörögtem, és csak
merengetem a semmibe.
Csend volt az egész házban. Tulajdonképpen
minden a már megismert szokás szerint zajlott le. Carlise már korán reggel a
kórházban kezdett, nem sokkal később Esme az árvaházba vitte el a ruhákat és a
töménytelen mennyiségű ételt, süteményeket, amit az előző nap fáradságos
munkával készítette el. A többiek pedig suliba mentek. Szinte percre pontosan
ugyanez az eseménysor zajlott le minden egyes nap. Már teljesen természetes
volt, hogy Edward türelmetlenül dudált a testvéreinek, hogy igyekezzenek.
A napok teltek el, de vele valahogy
egyedül vele nem találtam meg a közös hangot. Néhány, a legszükségesebb szón
kívül más nem hangzott el kettőn között. A legkülönösebb az volt az egészben,
hogy még csak esélyt sem adott nekem. Elkerült, nagy ívben, így még csak nem is
tudtam kezdeményezni. Ezzel szemben ott volt Alice, akivel az első pillanattól
kezdve egy hullámhosszon voltunk. Minden reggel direkt húzta az időt, mivel
indulás előtt még bejött hozzám, s egy csomó ruhát, könyvet hozott át nekem. A
könyveit örömmel fogadtam el, hiszen annyi érdekes és hasznos dolgot tudhattam
meg belőlük. Tanulhattam, mert igazság szerint másra nem voltam alkalmas.
Csodaszép tájat is csak a hatalmas üvegeken keresztül figyeltem, hiszen harmat
gyenge volt megint. Elhagytam magam. Tulajdonképpen az egész napom a szőnyegre
kuporodva töltöttem. Olvastam, tanultam, mert addig sem a jelenben kellett
vesztegelnem. A kedvenceim az utazással kapcsolatos könyvek voltak. A ruhákat
már kevésbé tudtam ennyire könnyen fogadni, mivel mindig bennem volt az az
érzés, hogy egyáltalán nem érdemeltem meg őket.
Egy újabb reggeli rituálén voltunk túl, s
ott maradtam egyedül abban a hatalmas házban. Meglepően bátornak tartottam
Cullenéket, hiszen befogadtak és egyedül mertek hagyni az otthonukban. Igazság
szerint semmiféle veszélyt sem jelenthettem számukra. Többnyire a szobából sem szívesen
tettem ki a lábam, főleg mióta Joseph elment. Ma is az ablak elé kuporodtam, a
térdeimet ölelve merengtem.
Bár a mai reggel különleges volt, hiszen
míg a távozó Cullen testvéreket figyeltem, ahogy vidáman sétáltak a párjaik
mellett. Egy kissé irigykedve néztem rájuk, aztán a tekintetem továbbsiklott a
marcona alakra. Kifejezetten vonzotta a szemem Edwardon. Csakhogy valami
megmagyarázhatatlan és különös véletlen folytán felemelte a fejét, és
találkozott a tekintetünk. Azok az igazán kifejező arany szemektől egy pillanat
alatt képes lettem volna elolvadni. A váratlan szemkontaktustól még levegőt is
elfelejtettem venni. Megigézett, hiszen még soha nem nézett a szemembe. Nem
volt az egész több mint egy-két másodperc, de mikor elszakította tőlem a tekintetét,
fájdalmat okozott. Szabályszerűen hiányzott, pedig szerettem volna még egy
kicsit élvezni, mert most először éreztem őszinte pillanatot kettőnk között.
Edward morgott valamit, aztán bepattant a kocsiba. Őt már nem láthattam, de míg
lehetett, addig követtem a távolodó autót.
Majd a tekintetem messzire tévedt, újra
belefeledkezve az erdő rengetegébe. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nem
bírtam magammal, annyira hívogatott a természet. Ki kellett mennem, ki kellett
szabadulnom, mert már nem bírtam tovább a csendet, a házat, a magányt. Szabad
akartam lenni. Egyszerűen a láthatatlan erő vonzott, húzott kifele. Északon
ilyenkor kimentem a tengerpartra és már minden rendben volt. Hiányzott minden.
Hiányzott a ház, az üvegház és a fatörzsem. Talán a legeslegjobban a fatörzsem.
Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem.
Előkerestem a régi, kissé megkopott, de annál vastagabb pulóverem és a
félretett bakancsom. Felöltöztem és lesétáltam a földszintre. A fogasról
leemeltem a kabátom, aztán kiléptem a szabadba. Mélyet szippantottam a friss
levegőből, mely először fájdalmasan hasított a tüdőmbe. Azonban pár szippantás
után hozzászoktam a kissé nyirkos, de annál frissebb levegőhöz. Az erdő, a moha
és a föld illata keveredett a korábban lehullott esővel. Páratlan és lenyűgöző
volt. Bár jelen pillanatban a sós víz illatát sokkal jobban szerettem volna
érezni. Hiányzott a víz, így be kellett azzal érnem azzal, ami van. Esme által
mesélt tóval.
Összeszedtem minden erőm, s bukdácsolva
haladtam előre, mert számomra nem volt egy könnyű terep. A levelek csúszósak
voltak az esőtől, itt-ott összegyűlt víztől sárfoltok alakultak ki, amelyek
besüllyedtek alattam. Egy-két nagyobb fa is kidőlt az ösvény mellett, még
szerencse volt, hogy nem közvetlenül az ösvényre dőltek, mert akkor esélytelen
lett volna a továbbjutásom. Kétszer voltam kénytelen megállni, és kényszer
szünetet beiktatnom, de aztán túlságosan hajtott a kíváncsiság és vágy, hogy
megtaláljam a tavat.
Belül ujjongtam, ahogy megtaláltam a
keresett helyet. Varázslatosan csillogtam a be-be kukucskáló napfénytől a
vízcseppek. A nap halvány fényétől minden aranyban pompázott, akárcsak egy
mesebeli hely. Kicsit összébb húztam magamon a kabátom. Nem a legjobb ötletnek
bizonyult, de más választásom nem volt, így néhány nagyobb követ szemeltem ki
ülőhelyemnek. Összehúztam magam, nem akartam, mégis kicsordultak a könnyeim.
Dacosan töröltem le őket, nem akartam magam sajnáltatni. A könnyekből is már
jócskán elegem volt. Minden vágyam egy normális élet lett volna. De már nem
számított semmi. Elfogadtam mindent, és ennek megfelelően szerettem volna
minden napból kihozni a legjobbat. S ez Cullenéknél sokkal nagyszerűbb volt az
élet, mint azt valaha gondoltam. Mosolyra sarkalltak a megrohamozó emlékképek.
Csakhogy mégis valami, illetve valaki nagyon hiányzott nekem.
Lágy szellő támadt. Hűvös és nyirkos volt,
kifejezetten kellemetlen. A nap sugarai is elbújtak a susogó fák lombjai
mögött, már egyáltalán nem lehetett érezni azt a kevés meleget sem, amit
biztosítottak. Nagyot szippantottam a levegőből, de valami határozottan
változott. Egészen más volt minden, mint mikor elindultam a háztól.
Az eső és az erdő jellegzetes illata
keveredet össze. Azonban úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt lehűlt a levegő.
Fáztam, egyre jobban dideregtem. Olyannyira, hogy már vacogtak a fogaim. Lassan
és bizonytalanul álltam a lábaimon, és néhány pillanattal később már egész
testemben remegtem. Egyre nehezebb volt állva maradni, a hideg még jobban
leszívta az erőmet. Megkapaszkodtam ugyan, de nem túl sokat segített ez sem. A
lombok, a bozótok egyre gyakrabban rezdültek meg, hangosan susogtak, mintha
valaki lett volna ott rajtam kívül. Először paranoiának gondoltam, majd egyre
határozottabban éreztem, hogy valami figyel. Éreztem magamon az engem fürkésző
szempárt. Nem tudtam, honnan les rám, de éreztem. Ettől pedig még inkább
megijedtem. Egyedül, a semmi közepén nem éppen a legbiztatóbb helyzet.
Az biztos volt, hogy nem maradhatok egy
helyben, mert azzal csak még inkább megkönnyítem a rám leső dolgát. Bár
egyáltalán nem tudtam, mit gondoltam, hogy pont én nekiindulok az erdőnek és
lerázóm a leskelődőt. Abszurd gondolat. Helyette bizonytalan léptekkel indultam
el, de már az útirányt sem tudtam.
S rövid időn belül a hatalmas cseppek
koppantak a vállaimra, a fejemre. Aztán egy szempillantás alatt a néhány
cseppből óriási, összefüggő esőfüggöny kerekedett. Az első néhány cseppet
szinte melegnek éreztem, azonban belül is átáztam, s ettől csak még inkább
vacogtam. Próbáltam valahova elbújni, csakhogy ez reménytelennek tűnt. Nem
lehetett semmit látni, semmit hallani. Tájékozódás pedig egyenesen
képtelenséggé vált. Már ott tartottam, hogy feladom, mikor valaki megragadott,
megölelt, sőt a karjaiba kapott. Próbáltam megnézni, hogy a megmentőm, azonban
elvakítottak a szakadatlanul potyogó vízcseppek. A megnyugvás mégis elemi
erővel söpört végig rajtam, pedig akár egy idegen karmai között is lehettem.
Nem érdekelt, már nem. Lehunytam a szemem, s csak hosszú percek múlva pislogva
figyeltem fel a megmentőmre, mikor már nem éreztem a vacogtató hideget.
- Joseph, hát eljöttél értem? –
remegett a hangom, és örömkönnyek csordultak – Kérlek, soha többé ne
hagyj el! – lassan lehunytam a szemeim.
Egy lassú és egyenletes hangra figyeltem
fel elsőként. Ismerős, de egyúttal idegen is volt. Másodszor az tűnt fel, hogy
meleg és puha anyag ölelt át. A selymes anyag lágyan siklott, ahogy
megmozdultam és a kezem végigcsúszott a finom anyagon. Az ösztöneim megsúgták,
hogy újra a Cullen házban vagyok, de ekkor felrémlett Joseph.
- Joseph? Joseph? – pattantak ki a
szemeim, s több megkönnyebbült pillantással találkoztam. Azonban azt a
szempárt, melyet kerestem nem találtam sehol. – Joseph, hol van?
- Ever, kérlek, nyugodj meg! Joseph, nincs
itt… nem is volt… - lépett hozzám közelebb Carlise.
- Akkor ki? Hogyan? – már semmit sem
értettem, amit eddig biztosnak véltem egyetlen pillanat alatt omlott
darabjaira. Alice odatáncolt hozzám, s szóra nyitotta volna a száját, csakhogy
Edward, akit eddig észre sem vettem, megszólalt.
- Hagyjuk! Én mentem… Majd jövök… - dugta
zsebre a kezeit aztán lendületesen indult kifele. – Valamikor… - vetette hátra,
még mielőtt kilépett volna az ajtón. A pár percnyi monológjával elérte, hogy
még csalódottabb legyek.
- Nem Joseph volt, hanem Edward… Ő talált
meg átfagyva az erődbe… Ő hozott haza… - mosolygott Alice, míg én
legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. – Edward volt az. –
ismételgette a hang a fejemben, mire válaszul csak annyi volt: képtelenség.
- Alice, drágám, most még ne fárasszuk ki
Ever-t. Pihennie kell, hagyjuk, had aludjon egy nagyot! Később még bejöhetsz
hozzá! – Carlise kedvesen kérte Alice-t, aki egyetlen szó nélkül távozott,
persze még az ajtóból dobott egy puszit.
- Ever, nincs semmi baj, de aludnod kell.
Adok egy enyhe nyugtatót, segít elaludni, illetve infúziót kellett bekötnöm,
mert nagyon legyengültél…
- Köszönöm… Köszönök mindent… - dadogtam,
és a könnyeimet nyeldestem, míg kényelmesen igyekeztem elhelyezkedni, hogy a jó
doktor könnyebben végezhesse a dolgát. Egészen addig, míg a Carlise el nem
hagyta a szobát, nem engedtem szabad utat a könnyeimnek. Csak akkor, mikor
meggyőződtem arról, hogy teljesen egyedül vagyok. Míg végül álomba sírtam
magam.
Valamivel később újra az a különös érzés
fogott el, valaki figyel. S visszafojtott lélegzettel nyitottam ki a szemem.
Mindössze egy halvány narancsos fény szolgáltatott némi világosságot. ezért
erősen hunyorognom kellett. Először fel sem fogtam, kit látok, de az egyre
élesedő szemeim felfedezték Edward-ot a könyves polc előtt. Lassan mozdultam, s
igyekeztem minél feljebb tornázni magam. Úgy tűnt a hideg férfi, mert valahogy
képtelen lettem volna fiúvá lealacsonyítani, tanácstalanul nézett végig rajtam.
- Köszönöm, hogy nem hagytál az erdőben… -
suttogtam magam elé, míg a kezeimet fixíroztam. Nem tudtam rá nézni, ahhoz
túlságosan szégyellős voltam.
- Nem volt más választásom… - mondta ki,
amitől megdöbbentem és egyből rá emeltem a tekintetem. Pont ebben a pillanatban
nyújtózott egy, a felsőbb polcokon lévő könyvek felé. Ő mégis könnyedén lekapta
azt, s már látszott a mozdulatain, hogy már iszkolna is ki a szobából. Csakhogy
szerencsétlenül mozdultam és felszisszentem, ez persze megállítottam. Remegő
ujjakkal nyúltam az infúziós tű felé, amely az egész kellemetlenség forrásául
szolgált.
- Hagyd, majd én! – söpörte félre Edward a
kezem. Megkövültem a hirtelen közelségétől, de azt tettem, amit kért. Csak arra
maradt időm, hogy csodáljam. Gyakorlott mozdulatokkal és fájdalommentesen
szabadított meg az elmozdult szerkezettől.
- Hogy hogy? – hosszú hófehér ujjait
néztem erősen, ahogy rutinszerűen tapasztotta be a tű helyét.
- Így értek ezekhez? – kiegészítette a ki
nem mondott kérdésem. - Mire nem jó, ha orvos az apád. – vonta meg a vállát,
majd kifele indult. – Szólok anyának, úgyis enned kell, biztos készít valami
finomat. – Ezúttal, mintha egy fokkal kedvesebb lett volna. –
győzködtem magam, de hiú ábránd volt csak. Tehetetlenségemben pedig egy kósza
könnycsepp gurult végig az arcomon… Pedig valami határozottan megváltozott
Edward-dal kapcsolatban...
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése