Forever is only the beginning - Part 7

Edward

Kitartani az elhatározásom mellett nehezebb volt, mint azt gondoltam, ez pedig egyre jobban érződött a hangulatomon. Minden egyes nappal egyre nehezebb lett távol tartanom magam Ever-től. A sors fintora volt, hogy a haldokló lány éppen egy vámpírokkal teli házban élte a mindennapjait. A bemutatkozásom óta egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből Őt, a testvéreim gondolataiban is oly gyakran szerepelt, hogyha érezhettem volna fizikai fájdalmat, akkor bizony már üvöltöttem volna, mert ez kínzás volt a javából. Egy vidám és csupa szív lányt festettek le, aki még mindig nem adta fel a reményt, nem hagyta el magát. Esme gondolatain keresztül láttam, milyen lelkesen olvassa azt a rengeteg könyvet, mellyel Alice látta el, vagy éppen Rose divatlapjait. Carlise feljegyzéseit is előszeretettel olvastam, s segédkeztem a kutatásban neki. De a sokat látott doktor is tanácstalan volt, mi okozza Ever hol jobb, hol rosszabb állapotát.

Minden igyekezetem kellett, hogy meg tudjam tartani az önmagamnak tett három lépés távolságot, még ha rettentően nehéz is volt. Egyre többször figyeltem Ever-t, míg a konyhában segédkezett Esme-nek vagy Rose-zal a különféle dekorációkról beszélgettek. Sőt olykor kifejezetten irigy voltam Emmett-re vagy Jasper-re, akik minden fenntartás nélkül lehettek a lány közelében. Egy emberlány volt, aki egyre jobban vonzott magához, de nem engedhettem a csábításnak. Hiszen már most tudtam, ez egy halálra ítéltetett dolog lett kettőnk között.

Ugyanakkor bosszantott, hogy valami miatt nem minden gondolatát hallotam. Többnyire csak a tenger moraja visszhangzott szüntelenül, ha véletlenül nagyon is rá koncentráltam, vagy éppen a közelében voltam. Olyan ismerősek voltak ezen gondolatai, mintha korábban megtapasztaltam volna már ehhez hasonlót. Ha pedig sikerült meghallanom valamit, akkor egy bizonyos Joseph után sóvárgott. Rettenően hiányzott neki. Ettől csak még dühösebb voltam, egyenesen bosszantott, hogy nem gondol rám, mikor én képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. A gondolataim pedig egyre merészebbek és pikánsabbak lettek, pedig nem lehetek volna. - A saját unokám is lehetne, annyival idősebb vagyok nála.

Ever annyira lefoglalta az agyam, hogy még a démonom is háttérbe szorult. Az iskolában sem bírtam másra gondolni csak rá, így a korábbi mérhetetlen vágy Bella vére iránt minden nappal egyre jobban csökkent, sőt egyenesen elmúlt. Egy másik nő vette át a helyét, bár neki nem a vére volt a legcsábítóbb. Bár Bellán is megváltozott valami, mert már nem olyan tiszta aromát éreztem, mint a legelső napon, de ez igazság szerint már annyira nem érdekelt, hogy nem is foglalkoztam vele.

Egy újabb napot töltöttünk el a pokolban, és epedve vártam a nap végét. Kicsengettek, s komótosan szedtem össze füzetem és a tollam, majd mindent a táskámba szórtam. Hallottam a lányok vágyakozó sóhajait, de nem foglalkoztam velük. Cara, akinek jóval nagyobb szája volt, nem egyszer melegnek titulát. Meggyőződése volt, hogy a férfitársaságot előnyben részesítem, s ezt az elképzelését a barátnőivel is megosztotta. Nem hittek, vagyis nem akartak hinni neki, sőt még gyerekes küldetést vállaltak, hogy kiderítsék az igazságot. Mindenféle átlátszó, és fantáziátlan kérdésekkel próbáltak megkörnyékezni. De minden egyes lány végül csalódottan távozott, míg én roppant kínosnak éreztem az egészet. Emmett nem egyszer csinált viccet ebből, de mivel gyakran előfordult, így a humor értéke is rettentően gyorsan elfogyott.

Lomha léptekkel indultam a parkolóba, ahol reményeim szerint a testvéreim gyülekeztek. Már messziről kiszúrtam, hogy valamiben nagyon nem értenek egyet, s mivel én voltam az ötödik, ezért rám várt a döntőbírói szerep.

- Szóval mond csak öcskös, ma éppen a lányokat vagy a fiúkat kedveled? – vigyorgott Emmett.

- Erre nem vagyok ma vevő… - sétáltam el mellette.

- Ez nem válasz! Szóval, ha rendes választ adsz, akkor már békén is hagylak…

- Edward, tedd meg, tudod, hogy addig úgy sem nyugszik! Különben is fontosabb kérdést kellene eldöntened… - fonta karba a kezeit Rose. Kelletlenül húztam el a szám, mert a jégkirálynő gondolataiban egy cseppet sem volt túl finom. Már megadóan szóra nyitottam a szám, mikor valaki a nevemet kiáltotta.

- Edward! Várj, Edward! – meglepetten néztem körbe, mikor Bella közeledett felénk. Zihálva állt meg előttem.

- Bella? – várakozóan néztem rá, mit szeretne.

- Be kell még ugranunk a boltba! Majd otthon találkozunk! – táncolt el mellettem Alice, aki minden előzmény nélkül otthagyott engem Bellával. Próbáltam a gondolataira koncentrálni, de csak egy hülye dalt kántált folyamatosan.

- Ezt ott felejtetted. – nyújtotta át Bella a könyvem. – Vagyis véletlenül elraktam a tiéd is… Sajnálom. – vallotta be pironkodva.

- Köszönöm, hogy visszaszolgáltattad. – gyorsan bólintott rá, majd szinte menekül előlem. Cara és a barátnői meg már most köszörülték a nyelvüket a közöttünk lejátszódó jeleneten. Egy kicsit talán még meg is sajnáltam Bellát, mert nem úgy tűnt, hogy túl sok barátja lenne. Most is egyedül bandukolt a buszmegálló felé a szitáló esőben. Az anyám úriembernek nevelt, akitől elvárta volna, hogy egy bajba jutott hölgyön segítsen. Így aztán a könyvem és a táskám a hátsó ülésre szórtam, és bepattantam a kocsiba. Aztán a buszmegállóhoz gurultam, ahol Bella dideregve várta a buszt.

- Elvihetlek, mert itt meg fogsz fagyni? – letekert ablakon keresztül szóltam ki, mire Bella összerezzent.

- Köszi, de nem kell. Előbb-utóbb jönnie kell a busznak… - a karjait maga köré fonta, s már most vacogott. Leállítottam a motort, s kiszálltam.

- Ragaszkodom hozzá! – nyitottam ki előtte az autó ajtaját. Bella beletörődően sóhajtott, majd bemászott az ülésre. Megkerültem az autót, s magamon éreztem végig a lány pillantásait, egészen addig, míg be nem szálltam. – Hova vihetlek? – amint megszólaltam elkapta a tekintetét.

- Haza indultam… - alig hallhatóan suttogta.

- Ha jól sejtem, akkor haza fele tartottál. – úgy tettem, mintha az előbb nem hallottam volna. – Hazaviszek.

- Elég, ha az utcánkig viszel… - ebben a pillanatban kezdett el az eső hangosan kopogni az autó karosszériáján.

A motor csendesen dorombolt, míg az egymást követő utcákon haladtunk végig. Bella egy ideig az ablakon bámult kifele. A szemem sarkából láttam, hogy valamit nagyon szeretne megkérdezni, csak nagyon fél.

- Edward, kérdezhetek valamit? – szégyellősen nézett rám. Előre égnek állt a hajam a rám váró kérdéstől. – Ki neked Ever? – a kérdéssel egy időben a fékbe tapostam. Kikerekedő szemekkel néztem rá, ezt meg honnan szedte. – A könyvedben láttam róla azt a rajzot. Gyönyörű lány. A barátnőd?

- Bella, ez… - lazítottam a tartásomon és próbáltam finoman a tudtára adni, hogy jobb lenne, ha a saját dolgaival törődne.

- Tudom, magánügy. Bocsánat. – előzött meg Bella. – De akkor is nagyon szépen rajzolsz. És legalább Cara-nak sincs igaza, hogy meleg vagy. – meglepett a mellettem ülő lány őszintesége.

- Te nem jössz ki Cara-val?

- Hát, elég finoman fogalmaztál. De valami olyasmi. – húzta el a száját Bella. – Szerintem csak irigykedik, mert cseppet sem érdekelnek a hülye pletykái. Nem veszek részt a praktikáiban, mert nem érdekel. Túl akarom csak élni a gimit. De te ne tudnád, hiszen állandó szereplője vagy a mindennapi pletykáknak! Hogy bírod egyáltalán?

- Nem foglalkozom vele… Nem érdekelnek, mit beszélnek a hátam mögött, mert tudom, hogy a töredéke sem igaz.

- Könnyen beszélsz! – Bella végül felkapta a táskáját és futólépésbe tartott a bejárati ajtó felé.

Miután eltűnt az ajtó mögött hátra nyúltam a könyvvért, amiben tényleg ott volt Ever élethű portréja. Ezek szerint ezzel voltam olyannyira elfoglalva, hogy ezért tűnt olyan rövidnek az óránk. Az ülésre raktam a könyvem, s haza fele tartottam. – Mi van velem? – tettem fel a kérdést. Olyan különös volt ez az egész. Teljesen ismeretlen.

Ingerültségem gyorshajtással próbáltam levezetni, így feleannyi idő alatt értem haza, mint máskor. A teraszon Esme-t fedeztem fel, s nála jobb beszélgetőpartnert nem is kívánhattam volna. Kipattantam a kocsiból, és mivel a garázsban sem Rose, sem Carlise kocsija nem volt, így biztos lehettem benne, hogy most kell Esme-vel beszélnem.

- Edward, de jó hogy itt vagy! – nevelőanyám aggodalommal telt hanggal fogadott.

- Esme, mi a baj?

- Ever eltűnt. – Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Szó szerint rosszul éreztem magam, pedig ez a lehetetlennel határos dolog lett volna.

- Meg kell keresnünk! – mondtam ki a nyilvánvalót. – Nem vesztegethetjük tovább az időt.

- A tó… Ever vízpart után érdeklődött az érkezése után. Ott kell, hogy legyen, ugye?

- Esme, maradj itt! Várd meg a többieket, addig én előre megyek…

Az eső egyre jobban nekieredt, ezért még jobban kellett igyekeznem. Az aggodalom eddig ismeretlen mélységeit ismerhettem meg, és szinte már fojtogatott. – Ever-nek nem eshet baja! – ismételgettem, és győzködtem magam. Ahogy közeledtem a tóparthoz, úgy lassítottam le a lépteimen. Hiába néztem körbe, sehol sem láttam Ever-t. Füleltem, s kicsit távolabb tétova lépteket ütötték meg a füleim. Éppen időben érkeztem, mert a teljesen átfázott, vacogó lány a karjaimba ájult. Lekaptam magamról a kabátom, s rá terítettem. Óvatosan emeltem fel, mielőbb orvosi ellátásra volt szüksége. Nagyjából félúton találkoztam a többiekkel, akik érdeklődve faggatóztak.

- Joseph, hát eljöttél értem? Kérlek, soha többé ne hagyj el! – Ever hallucinált, ami a felszökő lázat jelentette. Siettünk, ahogy csak tudtunk, s otthon Carlise már mindenre felkészül. Alice, Rose és Esme maradt Carlise mellett, míg Emmett-tel és Jasper-rel a földszinten várakoztunk.

- Edward, nyugodj meg! – Jasper minden igyekezete ellenére sem tudott lenyugtatni.

- Megtaláltad, Rómeó? Carlise ellátja és boldogan éltek, míg a világ világ. – dőlt hátra Emmett a fotelben, nagyon viccesnek gondolta, de egy cseppet sem tudtam értékelni a dolgot.

- Most már feljöhettek! – üzent Alice gondolatban, s máris az emeletre siettünk.

- Nyugalom. Most már minden rendben van. Sikerült levinni a lázát, infúziót és gyógyszereket kapott, de most még pihennie kell! – magyarázta Carlise hadarva.

- Joseph? Joseph? – Ever felébredt, de megint azt a férfi kereste. Ez olyan volt mintha pofon csapott volna. – Joseph, hol van?

- Ever, kérlek, nyugodj meg! Joseph, nincs itt… nem is volt…

- Akkor ki? Hogyan? – kábán nézett körbe, mintha nem hinné el a hallottakat.

- Hagyjuk! Én mentem… Majd jövök… Valamikor… - nem volt erőm tovább maradni. Már teljesen abszurd dolognak tartottam, hogy bármi is ahhoz a lányhoz kössön.

Céltalanul kocsiba vágtam magam, s el kellett távolodnom tőle. Erősen markoltam a kormányt, félő volt, hogy eltöröm, de képtelen voltam kiverni a fejemből a szinte élettelen test látványát. Belém mart a gondolat, hogy akármelyik pillanatban meghalhatott volna. Ez azonban egy másik kérdést is felvetett, mégpedig az átváltoztatást. Carlise legvégső esetben hajlana rá, bár ez ellen én foggal-körömmel tiltakoznék. Erre az elátkozott életre kárhoztatni az Ő tiszta lelkét. Főben járó bűn lenne. Azonban a jelen körülmények talán felmentenének bennünket, hiszen egy életrevaló szenvedést kapott már a sorstól.

Tettem egy nagyobb kört a város körül, s úgy éreztem, kiszellőztettem a fejem. Elhatároztam, hogy talán beszélnem kéne Ever-rel, csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Alice helyeslően bólogatott, és biztató gondolatokat küldött felém.

- Csak nem? Végre elszánta magát? – Esme könnyedséggel dalolta a kérdéseit.

- Hogy lehet ilyen vak? – morgott Jasper. – Az érzelmi hullámai kicsapják nálam a biztosítékot.

- Még szerencse, hogy mindent hallok! – dünnyögtem vissza, mire mindenki felnevetett.

Beléptem a szobába, s az egyenletes szuszogáson kívül mást nem hallottam. – Rosszkor jöttem. – Azonban a halvány fényben kedvemre nézhettem Őt. De ahogy álldogáltam inába szállt a bátorságom, s valami kibúvó kellett keresnem. A könyves polc volt a mentsváram, nem is néztem oda, csak lekaptam egy könyvet, mikor meghallottam a mocorgást. S még ő mondott köszönetet nekem, amit meg sem érdemeltem, hisz önző érdekek vezettek. A sors fintoraként pont ekkor mozdította el az infúziós tűt, ami persze fájdalmat okozott neki. Muszáj volt segítenem neki, még mielőtt valami nagyobb bajt csinál. Éreztem a puha bőrét, a belőle áradó enyhén narancsos illatot, ami teljesen körbelengte, melyet talán a vérének édes illata koronázott meg. Ajkai enyhén elnyíltak, arca pirosan izzott a benne cikázó vértől. Éreztem a leheletétől felmelegedett levegőt, mellkasa gyorsan emelkedett s süllyed. Még így is, vagy még inkább csábítóan vonzó volt nekem. Miután megszabadítottam az infúziótól menekülőre fogtam még mielőtt valami ostobaságra vetemednék. Soha életemben még nem csábított ennyire egy nő sem, az ajkaiért epedtem. Legszívesebben csókoltam volna, míg el nem felejti az összes bánatát. Mégis tanácstalan voltam, hiszen nem mit gondoljak, vagy mit is érzek vele kapcsolatban.

***