Dylan vakító fehérségre ébredt. Valami a szemébe világított, sőt kifejezetten roppant módon bántotta még a behunyt szemeit is. Lassan rebbentek meg a pillái, aztán nagy nehezen kinyitotta a szemét közben a kezét gondosan a szemei elé illesztette. Az ágyban feküdt, bár fogalma sem volt róla, hogy került oda. Darabos mozdulatokkal és csak nagy nehézségek árán tornázta fel magát ülő helyzetbe. Körbenézett a szobában, csak hosszú másodpercek múltán ismerte fel a hálószobát, de nem egészen így emlékezett rá. Valahogy más volt. Túlzás lenne azt mondani, hogy rend volt, de valami ahhoz hasonló dolog.
Dylan tekintete újra körbe járt a szobában, mikor az ablaknál egy alakot fedezett fel. Magasság stimmelt, a hosszú vállra omló haj és a kecses vonalak is. A férfi egyből megszólította a lányt.
- Camilla? – félve suttogta, miközben a torkát a szárasságtól összeszorult. – Camilla! – bátrabban ismételte meg a nevet, de a kaparó érzés csak nem akart elmúlni.
- Nem Camilla vagyok. – fordult meg az ablak előtt álló nő, ekkor már felismerte Dylan is. – Ő nincs itt… - mélységes sajnálattal telített hang idegen és érthetetlen volt a férfi számára. Nem értette az okokat.
- Cassie… - nyögött fel az ágyban fekvő Dylan, míg igyekezett felkelni. – Hol van Camilla? – még be sem fejezte a kérdést Dylan, de egyből megrémült a felismeréstől. Egyáltalán nem álmodott. Az a veszekedés tényleg megtörtént. A maga fájdalmas és keserű valójában tényleg kiabálva vagdalkoztak olyan sértésekkel, melyeket a hirtelen jött indulat produkált.
- Nincs semmi baj! Nyugodj meg! Szólok Marc-nak! – azzal a nő ki is viharzott a szobából.
Dylan egyedül maradt, és tétlenséget érzett, bár a feje majdnem felrobbant. Póló és alsógatya volt rajta. Néhány ruháját a fotelba szórva találta meg. Nem tétovázott tovább, rájött, hogy nem vesztegetheti tovább az idejét. Cselekednie kell, egész pontosan meg kell keresnie Camilla-t. A farmerét felhúzta és éppen a pulóverébe bújt bele, mikor kinyílott az ajtó.
Marc lépett be rajta, aki meglepődött a felöltözött barátja láttán. Érezte, hogy valami egyáltalán nincs rendben a barátjával. Az ösztönei megsúgták, hogy jönnie kellett. Megtette, és milyen jól tette. Talán, ha akkor nem hallgat a belső hangra, akkor túlságosan későn ért volna, s akkor nem azt a szerelemtől lökött marhát nézné, aki idióta módon viselkedett, hanem… Marc elharapta a gondolat végét, mert még gondolni sem akart arra a lehetőségre. S jelen pillanatban jobban lekötötte, hogy Dylan újabb hülyeséget forgat a fejében.
- Dylan, mit csinálsz? Feküdnöd kellene, pihenni! Éppen csak összekanalaztunk… - Marc igyekezett higgadtan viselkedni, mert ismerte már annyira a barátját, hogy dacból is képes az éppen tanácsos viselkedés ellenkezőjét produkálni.
- Nem, majd pihenek később! – legyintett Dylan, míg megigazította a pulóverjét. - Most meg kell találnom Camilla-t! – vehemensen válaszolt, amivel meglepte a cimboráját. Marc megtorpant, először azt hitte, hogy rosszul hallott, de mégis rá kellett jönnie, hogy bizony valami félreértés van kettőjük között.
- Ezek szerint te még nem tudod… - tudta, hogy meg kell mondania, mi történt. Azonban félt, sőt egyenesen rettegett. Valami teljesen kiborította Dylan-t, és ha előáll a legújabb fejleménnyel, akkor akár már a gyászbeszéden is gondolkozhat.
- Mit nem tudok? – Dylan pár pillanatig ízlelgette Marc szavait, majd visszakérdezett. Várt, viszonylag türelmesen, mert úgy érezte, hogy a haverja jóval több dologban segíthet neki, mintha egyedül csak úgy nekivágna az amúgy is zsúfolt városnak.
- Pedig azt hittük, hogy amiatt voltál így kiütve… - Dylan figyelt és koncentrált, ahogy a fejfájása és az egyre növekvő aggodalma engedte, de mégsem volt semmi értelme az elhangzottaknak. – Mit nem tud? Mit kellene tudnia?
- Marc a büdös életbe ne húzd az időt! Nyögd már ki, mi történt? – elfogyott Dylan türelme és szó szerint úgy robbant ki belőle az indulat.
- Camilla… - Marc zsebre dugta a kezeit, és a fejét is lehajtotta, majd teljesen megtörten ejtette ki a szavakat. – Camilla meghalt… Feltehetőleg öngyilkos lett, de a testét még mindig nem találták meg…
Dylan először fel sem fogta a szavak jelentését. Sokkot kapott. Csak állt és nézte a barátját hitetlenkedve, miért mond neki ilyen dolgokat. – Képtelenség! Hazugság! – Teljesen összekuszálódott minden. Már azt sem tudta, milyen nap van vagy éppen a nap mely szakában jártak. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, hogy a lány nincs többé. – Agyrém! – Dylan teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy Camilla nem olyan rég rohant ki az ajtón zokogva. – Nem hallhatott meg! Nem tetette volna meg! – zakatolt a fejében. Aztán kicsúszott a lába alól a talaj. Először minden homályos lett, összemosódott, majd teljes sötétségbe borult minden. Azonban a mindent elnyelő sötétség előtt egyetlen arc jelent meg a lelki szemei előtt.
Camilla…
***
Elhúzott az autó az összebújó párral a hátsó ülésén, és sötétségbe borult minden. A kapualjban, ahol Dylan ácsorgott mindössze a kezében tartott cigaretta izzott fel. Ott állt, s nem bírt másra gondolni, vagy mással foglalkozni. Csakis Camilla járt a fejébe. – Ki a fene vagy te? – morogta két slukk között. Forrongott benne az indulat, azonban ahogy a lány arca megjelent előtte egy kellemes és megnyugtató érzés kúszott a fagyos lelkébe, amitől csak még inkább dühös lett. Camilla-t okolta, hogy a gondosan eltemetett érzések a felszínre kívánkoztak. Ez a lány a puszta jelenlétével elérte pár pillanat alatt azt, hogy Dylan mérhetetlen kíváncsisága felébredjen. A lány szeretetet árasztott magából, tiszta és gyengéd volt. S mindezek mellett önzetlen. Nem kért, nem várt el a szeretetért cserébe semmit, ez pedig csak még jobban bosszantotta Dylan-t. Főképpen azért, mert ez volt az a valami az életében, amit sosem kapott meg. Talán emiatt is akarta olyannyira birtokolni a lányt, mert azt hitte, hogy ezzel megszerezheti magának a sosem kapott szeretetet. A késztetés pedig minden egyes perccel csak még jobban növekedett a lelkében. - Meg foglak szerezni, kellesz nekem! Akarlak, és az enyém leszel! – határozta el magát Dylan, míg elnyomta a csikkjét. Önfejű, makacs természete még nem tudta, hogyan éri el a célját, de azt már most tudta, hogy amit a fejébe vett, abból nem enged. S ez elégedettséggel töltötte el. Egy újabb cigarettát tolt a szájába, majd füstölögve indult bele az éjszakába.
Dylan nem egészen egy óra múlva már valamiféle rave partira emlékeztető buliban találta magát. A fények vad táncot jártak, színes kavalkádban az emberek már-már önkívületi állapotban vonaglottak egymás mellett, vagy éppen szorosan egymáshoz dörzsölődve. Dylan nem szerette az efféle zenét, de ezeken a helyeken mindig talált egy-két „barátot”, aki segített neki egy ellazult és mámoros állapotba jutni a lehető leghamarabb.
Az egyik sarokba húzta meg magát, míg várakozott. A fejére felhúzta a kapucniját, a hátát a falnak vetette és nem éppen dohánnyal megtöltött cigarettát szívott. Fél szemét a félreeső boxon tartotta, ahol abban a szent pillanatban is üzletkötés zajlott, de a tekintetet többször az egymásnak eső páron felejtette, akik elszállva és semmivel sem törődve igyekezték kielégíteni a másikat egy másik boxba.
- Tetszik a látvány? – susogta egy éjszaki pillangó a férfi fülébe. – Segítek én rajtad! – s az aprócska kezek rendületlenül próbálták feltérképezni férfi testét.
- Hagyj! – durván söpörte félre le magáról a lány kezeit, aki olyan állapotban volt, hogy fel sem fogta, mi történik fele. – Tűnj el! – morgott a lányra Dylan, bár egy pillanatra megtorpant, mikor a lány arcára pillantott. A vérágas üveges szemek bizonyították, hogy a lány egyáltalán nincs magánál. A vastag smink is már jócskán elkenődött az amúgy talán még szépnek is nevezhető arcon. Dylan nem volt kapható a könnyű menetre, így a lány imbolyogva egy másik partnert környékezett meg, aki egyből kapható volt az ajánlatra.
A férfi amúgy nem vetette meg az egyéjszakás kalandokat. Nem is egy kaland, hódítás volt már a háta mögött. A kék szemeivel bárkit el tudott csábítani rövid időn belül, s nem vesztegette az időt, mihamarabb ágyba bújt a választottjával. Nem törődött azzal, hogy valakinek a barátnőjét, a feleségét, a lányát viszi ágyba, vagy neki van-e éppen kapcsolata. De arra kifejezetten ügyelt és nem engedhette meg magának, hogy egy könnyű liezont követve hetekig a kalandjain csámcsogjanak. Így is volt elég szemét, amin elrágódhattak a firkászok. Talán pont emiatt volt könnyebb dolga az unatkozó feleségekkel, a kalandokat kereső és elhanyagolt barátnőknél. S ők aztán tényleg tudtak titkot tartani, hiszen nekik sem volt kifizetődő, ha fény derült volna a félrelépéseikről.
Dylan újra afelé a bizonyos asztal felé pillantott. Legnagyobb örömére éppen kezet fogtak a felek, s angolosan távoztak a két ellenkező irányba. Az „üzletember” éppen mellette haladt el, ezért csak a karja után nyúlt, ezzel könnyűszerrel megállította a férfit. Dylan kicsit hátrább húzta a kapucnit, mely eddig gondosan takarta el az arcát. Senki sem ismerhette fel egészen eddig.
- Beszélnünk kell, Zane! – jelentette ki határozottan Dylan, mire az „üzletember” csak bólintott. Azonban a szemében látszódott, hogy felismerte a régi kliensét.
- Akkor beszéljünk! – vigyorodott el Zane, majd a sötét folyosó felé bökött a fejével. Ő indult elsőnek, akit Dylan pár lépéssel lemaradva követett. Míg két tagbaszakadt fickó zárta a sort.
A folyosón előre haladva mérséklődött a zene lüktetése, homályosan szűrődtek be a fények, mert a folyosón felszerelt lámpák nagy része már nem működött, vagy ami még igyekezett világítani, annak a fényét meg vastag koszréteg halványította el. A nehéz fém ajtó lomhán nyílt ki, és kiértek az éjszakába. Az épület mögött voltak egy sikátorban, ahol hatalmas fekete terepjáró olvadt bele az éjszakába.
- Szállj be! – vetette oda Zane Dylannek, aki gondolkodás nélkül cselekedett. – Régen jártál nálam. – helyezkedtek el a kényelmes bőrülésen.
- Nemrég jöttem… - harapta el a mondat végég Dylan, mert képtelen lett volna kiejteni a haza szót. Végül csak megvonta a vállát.
- Jól fut a szekér… - mosolyodott el Zane. – Neked is, nekem is… - Dylan bólintott, és várt. – Szerencséd van, még időben jöttél. Szokásos adag a szokásos áron! – nyújtotta át a tasakot. Dylan automatikusan nyúlt érte, aztán a zsebéből és előhúzta a köteg bankót. Nem nyitotta szét, nem számolta meg, csak egyszerűen Zane kezébe nyomta, aki egyből a zsebébe süllyesztette a köteget.
- Kösz, Zane! Rád mindig számíthatok! – hadarta el Dylan, majd ki akart szállni a kocsiból. Tudta, hogy jobb személyt nem találhatott volna.
- Persze. De legközelebb kicsit előbb kapj az eszedhez! – válaszolt Zane, aztán elváltak az útjaik, legalábbis egy időre.
Zane kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, majd intett a sofőrnek, hogy indulhatnak. Az autó elhúzott Dylan mellett, s a sötétített üvegen keresztül vetett rá egy pillantást. – Szegény kölyök! – motyogta maga elé. Zane vagy tíz évvel idősebb volt Dylannél, ismerték egymást. Ráadásul Zane ismerte Dylan életét és családjának a történetét is. Nem pedig az üzlet hozta őket össze. Az csak később került a képbe, miután az egyik alkalommal Zane talált rá az önkívületi állapodban vergődő srácra. Valamelyik állat nem törődött azzal, milyen szemet terjeszt az utcán, s ennek következtében nem egy fiatal kötött ki az intenzíven. Zane nem volt büszke a foglakozására, nem is azért csinálta. A kezdetek kezdetén a pénz sokkal nagyobb motiváció volt, hiszen el kellett tartania a családját, és hiába próbált tisztességes úton járni szembesült vele, így nemhogy meggazdagodni, de megélni sem fognak. Aztán míg ő a kezében tartotta az elosztást, addig biztos lehetett benne, honnan és milyen anyag kerül az utcára.
Dylan zsebre dugta a kezeit, és a távolodó autó után nézett. Megbízott Zane-ben a foglalkozása ellenére is. Ezért sem aggódott amiatt, hogy kiderülne a sötét oldalon tett kirándulásai. Ez volt az egyetlen módja, hogy a mindennapokat, a túlhajtottságot vagy a stresszes helyzeteket átvészelje. – Minden másképp lehetett volna… - sóhajtotta, majd kínzó emlékek hálózták be.
Sosem értette a szüleit, mindig idegennek érezte magát a saját családjába. Egy felesleges keréknek. Soha semmi nem volt jó, amit vagy ahogy csinált. A szülei mindenben a hibát látták, s nem riadtak meg attól, hogy erőteljesen kritizálják Őt.
- Megmondtam, hogy neked kell megcsinálnod! – kiabált rá az apja, majd szokás szerint, ha valami nem tetszett neki, akkor pofonnal jutalmazta Dylan-t, aki elterülve végezte a földön. A szemei könnyben úsztak, de összeszorított fogakkal koncentrált, hogy még véletlenül se buggyanjon ki akár egyetlen csepp is. – Egy puhány vagy! – vetett oda az apja, majd magára hagyta a fiút. Átlépett rajta, nem hogy felsegítette volna. Dylan lassan feltápászkodott, majd tette, amit az apja parancsolt neki.
Számolta vissza a napokat, hogy elmehessen abból a pokolból, melyben élni kényszerült. Minden egyes nap számolta vissza az órákat, majd az utolsó napokban már a perceket is. El akart menekülni, s erre csak akkor lett lehetősége, mikor a bíró végre kimondta a szülei válását. A megromlott házasság nemcsak a szülők életét keserítette meg, hanem az egész családét is. Dylan apja egyre többet dühöngött, egyre többször emelt kezet a fiára akár okkal, akár ok nélkül. Mindegy volt, úgyis keresett valami kifogást, miért tette. Remélte, hogyha az anyja magához veszi, akkor az négy év már nem lesz olyan szörnyű a nagykorúságáig. De tévedett.
Az anyjánál sem volt jobb. Ott ugyan nem verte senki, de állandó cikizés, piszkálás célpontjává vált. Az anyja egy pillanatra sem hagyott fel a pasizással és az akár alkalmi férfiak, akik megfordultak a nőnél gondolkodás nélkül szekálták a srácot. Az anyjának sosem volt rá ideje, nem beszélgetett vele, és magasról tett rá, mit csinál a fia. Ezt kihasználva Dylan elkezdte a határokat feszegetni, csakhogy végre valaki felfigyeljen rá. Csakhogy semmit sem ért el vele.
Még nem volt egészen tizenhat éves, mikor már kipróbálás céljából a könnyű drogokhoz nyúlt. A pörgés, a mámor megrészegítette és egyre gyakrabban próbálkozott ilyesmivel. Persze erről a barátai és a szülei mit sem tudtak. Aztán a varázs hamar elillant, s már nem tudta ugyanazt a mámort hozni. Mást kellett keresni, más elfoglaltságot. Tizennyolc évesen a vágyott nagykorúságra már jóval több tapasztalata volt, mint a vele egykorúaknak akár a drogok, akár a szex esetén, főleg azért, mert úgy váltogatta a lányokat, nőket az ágyában, mint más a gatyáit szokta.
Aztán valami óriási csoda révén az egyik alkalmi szexpartnere munkát kínált Dylannek. A harmincas nőnek nagyon tetszett a fiatal srác karakteres arca, és ezért egy neves fotóshoz beprotezsálta. A sorozat olyan jól sikerült, hogy újabb és újabb képekhez kérték fel, majd a tengerentúlra is hívták. Szép is volt minden addig, míg ki nem derült, hogy Amerikában a tizennyolc éves srác semmit nem tehet törvényes képviselő nélkül, hiszen ott a huszonegy éves korhoz kötötték a nagykorúságot. Dylan hülye lett volna az apjához menni, így maradt az anyja és az akkori pasija. Egészen eddig nem látott szeretethullám tört ki az anyából, ami fokozódott, mikor a fotózás anyagi vonzatára is fény derült. Egyszeriben Dylan lett a szemük fénye. Minden lépését figyelték, mindenről tudni akartak, csakhogy a fiúnak ebből pokolian elege lett, de mégsem tehetett semmit.
A karrierje szépen ívelt felfele, egyre több pénzt kellett volna látnia a fárasztó munkák után, azonban szembeszülnie kellett vele, hogy a saját anyja meglopta és elszórták a pénzét. Ez volt az a pont, mikor végleg betelt nála a pohár és semmivel sem törődve összepakolt, majd végleg magam mögött hagyta a családját. Önmagát okolta, miért nem tette meg korábban ezt a lépést. Azóta sem volt hajlandó szóba állni sem az anyjával, sem az apjával. Elég sebet szerzett fiatal korában, melyek örökre rányomták a bélyegüket a felnőtt korára.
Dylan megrázkódott, de legalább magához tért. A fejére húzott kapucnival és cigarettával a kezében sétált végig az utcán. Élvezte a körülötte lévő nyugalmat. Ilyenkor, az éjszaka közepén adatott meg neki az a kiváltság, hogy minden gond nélkül végigmehet az utcán anélkül, hogy nem akarják szétcincálni. Nem volt kedve tovább kutyagolni, hanem leintett egy taxit. A belváros szívébe vitette magát, ahol az elit lakásai sorakoztak fel egymás mellett.
A kavargó lelkét csakis egyetlen módon tudta lecsillapítani, mégpedig kiadós szexszel. A taxisnak dobott bankót, nem is törődve vele, hogy többet adott vagy kevesebb, a kaputelefonhoz lépett. Beütötte a megfelelő számot és várt, hogy csengjen. Egy ásítás jelezte, hogy valaki felvette a telefont.
- Dylan vagyok! Engedj be! – búgta bele a készülékbe, a legsármosabb hangját elővéve.
- Késő van, mit keresel itt? – csilingelt a kérdés, de már ebből tudta a férfi, nyert ügye van.
- Akarlak téged! – vágytól átitatott hangot próbált imitálni, s amilyen pokolian jó színész volt, sikerült is neki. Egyből nyílott az ajtó, hogy a lépcsőfokokat kettesével szedve a megfelelő lakásba jusson. A megfelelő emeleten egy pillanatra megállt, s a Zane-től vett tasakból egy tablettát a szájába dobott. Annyira hozzá volt már szokva a tablettákhoz, hogy könnyedén lenyelte. Nem volt nap, mikor ne kellett volna aszpirint beszednie fejfájásra.
A lány már az ajtóban várta. Ahogy Dylan közeledett a lépcsőn felfele végigmérte a lány hosszú lábait. Feszes combjain elidőzött, melyek hamarosan a csípőjét fogják bilincsbe. Egy falatnyi selyemhálóing volt a lányon, a csipkés részek látatni engedték Dylannek, hogy semmit sem visel az anyag alatt a lány. Egyből a karjaiba kapta a férfi a törékeny testet, majd maguk mögött csapódott az ajtó. A tabletta lassan kifejtette a hatását, s Dylan egy pillanatra meg is torpant, mert a karjaiban tartott lány Camilla volt. Ettől pedig csak még nagyobb lett a késztetés, hogy mielőbb birtokba vegye a lány testét. Az érzékszervei teljesen megtévesztették a férfit, amit fel sem fogott. Csak tette, amit az ösztönei diktáltak. Nem volt több, mint pusztán vad szex…
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése