Menedék - 1.

2013.

„A rózsaszín hajú lány, a feltörekvő csillag üstökösöket megszégyenítő sebességgel jelent meg a zenei élet égboltján. Az első, mindenkit lenyűgöző slágerét pillanatok alatt szerette meg a közönség, s átszellemülten dúdolta bárhol és bármikor, ha meghallotta a nagyérdemű.”

(Részlet a Sunrise c. magazinból)

Florence kaján vigyorral olvasta fennhangon a magazin sorait, miután vagy félóra mocorgást követően kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. Büszkén vigyorgott, és a mérhetetlen öröm miatt érezte, hogy ezeket a sorokat meg kell osztania mindenivel. Míg a helyét kereste, addig vörös hullámai össze-visszajártak, és úgy nézett ki a lángtengerre emlékeztető tincsek, mintha tényleg a tenger hullámokat verne. Majdnem lecsúszott a székről, de ez őt egyáltalán nem zavarta. A szűk bőrnadrágba bújtatott lábait hanyagul a sminkes pultra dobta, így még kényelmesebben hátra tudott dőlni a székben. Nem zavartatta magát, nála teljesen természetes volt ez a fajta hanyagság, mely kifejezetten jól összeillett a belőle áradó vadsággal. Sokan irigyelték, ugyanakkor pontosan emiatt még többen utálkoztak is. De azt már sokkal kevesebben tudták, hogy a kemény külső, fellépés és kritika mögött egy igen sebezhető nő lakozik, aki szabályszerűen szomjazza az elismerést. Magasságát és temperamentumos természetét az apjától örökölte, míg anyjától a kerek formákat akár mell, akár popsi tájékán, illetve a vörös fürtöket. S mire a lány betöltötte a nagykorúsághoz a bűvös huszonegyet, addigra is a férfiak legvadabb álmát testesítette meg.

- Flor, már megint mit olvasol? – hördült fel Max a szemeit forgatva. A férfi a kanapén helyezkedett el és a levelezését intézte, mely minden figyelmét lekötötte. Emiatt egyáltalán nem is figyelt a vörös démonra. Max-et csupán néhány hónap választotta el a harminctól, azonban a huszonéveseket megszégyenítően nézett ki. Talán némileg rá is játszott, hogy fiatalosan nézzen ki, ezért volt a szűk farmer, a színes póló és a bőrkabát. Katonásan felnyírt haját elől néhány hosszabb tincs dobta fel. Kifejező mogyoró barna szemeivel bárkit az ujja köré tudott csavarni.

- Bírom a Sunrise-t. – vonta meg a vállát Florence. – Talán ez az egyetlen olyan lap, ami még képes némi igazságtartalommal megjelentetni a cikkeit.

- Elfogult vagy. – dünnyögte Max. – Szerintem meg egyik magazin sem képes igazat írni, sőt inkább pont az a céljuk, hogy mindent és mindenkit aláássanak.

- És nekem mondjátok, mennyire kritikus vagyok. – nevetett fel Flor, mire Max csak hanyagul legyintett. A férfi elállt a kanapéról, mely eddig kényelmes volt, csakhogy lassan már elzsibbadtak a tagjai.

Flor tovább olvasta a cikket, míg Max tett néhány pihentető lépést. A következő pillanatban azonban mindketten felnéztek és a nyíló ajtóban megjelenő tüneményt figyelték. A rózsaszín hajból egy valóságos frizura készült fonatokból és hullámos tincsekből, mégis hűen tükrözte a lány kissé vadóc lelkét. Sötét szürke, füstös smink még inkább kiemelték azokat a káprázatos zöld szemeket. Az ajkak egyszerűen fényesen csillogtak, így még véletlenül sem terelték el a figyelmet. Azonban az összkép még nem volt tökéletes, mert a lány a kezében tartotta a ruháját, míg a kinyúlt pólóját, illetve a több helyen kikopott, elszakadt farmerjét viselte.

- Oh, Max! – őszinte mosoly jelent meg a lány arcán. – Úgy hiányoztál! – a ruháját a kanapéra dobta, míg a férfi karjaiba vetette magát. Max tárt karokkal fogadta az édes üdvözlést.

- Vicky, a világért sem hagytam volna ki. – húzta csibészes mosolyra a száját a férfi és gyengéden simított végig a lány arcán.

- Tudom. – szippantotta be az ismerős illatot Vicky. Megnyugtató volt számára, hogy itt tudhatta maga mellett a férfit. A vonzalom és függés egy különleges keveréke jellemezte a kapcsolatukat. Imádták egymást, barátok és szeretők voltak egyben, ugyanakkor pont ezek miatt folytatták egymással a csatározásukat. Egyszerre vonzották és taszították egymást. Senki nem értette igazán a kettőjük kapcsolatát, de úgy tűnt működik kettőjük között a főiskola óta. Bár sokak szerint ez az örökös huzavona lassan mindkettőjüket felőröli és tönkreteszi. – Lassan ideje lesz átöltöznöm. Flor, segítenél? – bontakozott ki Vicky Max karjaiból és Florence is természetesen megmozdult, amint meghallotta a kérést.

- Vettem, ki vagyok dobva. – sóhajtott színpadiasan Max, majd az ajtó fele indult. – Megyek is, de este ezért még számolunk! – aztán kilépett az ajtón.

- Úgy tűnik, valakinek pokolian jó éjszakája lesz. – vigyorgott Flor, míg kibontatta a becsomagolt ruhát.

- És valakinek meg nagyon piszkos a fantáziája. – Vicky halványan elmosolyodott, közben lassan vetkőzni kezdett, persze nagyon igyekezett, hogy tönkre ne tegye a haját vagy a sminkjét, mert akkor újabb órákat tölthet el a sminkben.

- Hah, mintha nem lenne igazam! – Flor akkor elégedett meg igazán, mikor Vicky rábólintott.

Vicky még utoljára belenézett a tükörbe, végigsimított a ruháján és Flor után lépett ki az ajtón. Mindenféle fenntartás nélkül követte Florence-t, aki mindamellett, hogy a legjobb barátnője volt, egyben a menedzsere is. Annak idején, a főiskolán találkoztak. S a kissé szabad szájuk, illetve sajátos életszemléletük hamar örökre szóló barátság alapjait helyezte le. Azóta pedig kitartottak egymás mellett, legfőképpen azért, mert őszinték voltak egymással. Olykor nehéz volt ennek eleget tenni, hiszen annyival könnyebb lett volna ráhagyni a másikra, beletörődni a döntésbe, csakhogy akkor abban a pillanatban a barátságuk végég is jelentette volna. Az ilyen igazán őszinte barátság pedig nagyon ritka, sőt egyre elenyészőbbé vált a világba.

- Csak még egy kicsit kell kibírnod, aztán végeztünk. – súgta oda Flor Vicky-nek. – Végre pihenhetsz rendesen is. – Vicky pusztán bólintott, mert minden egyes idegszála abba a mondatba kapaszkodott, hogy vége lesz nemsokára ennek az egész cirkusznak.

Fáradt volt, vagyis inkább belefáradt a mögötte álló időszakba. Lelkileg kimerült, hiszen minden egyes nappal azt érezte, hogy kiszipolyozzák belőle az életerejét. Egyre nehezebben ment minden, ettől pedig nemcsak ő, hanem mindenki a környezetében sokkal feszültebb és sokkal idegesebb volt. Szerette a zenét, a dalszövegírást, azonban hosszú hónapok óta másról sem szólt az élete. A munka alattomosan átvette az irányítást, s még az ágyban is. Egy-egy nehezen kivárt és ettől még szenvedélyesebb együttlétet követően, mikor Max karjaiba bújt, akkor is a stúdiómunkálatokról, a következő koncertről beszélgettek. Valahogy elmúlott a romantikus vallomások, vacsorák, együttlétek időszaka. Máskor viszont egymás agyát tépázták, szócsatákkal, kisebb-nagyobb vitákkal. Vicky érezte, hogy valami ilyenkor nagyon félre siklik és képtelenek úrrá lenni az indulataikon. Szinte megremegett a lelke, ahogy a legutóbbi hasonló csetepaté jutott az eszébe.

- Minden oké? – átható pillantásokkal Flor próbálta felmérni a helyzetet. – Nagy levegő, aztán csak ügyesen! – még egy gyors biztatás belefért, aztán a műsorvezető belekezdett a felkonferálásba.

- Hölgyeim és uraim! Minden kedves nézőnk! Elérkezett a várva várt pillanat. A stúdiónkban köszönthet egy nagyon különleges csapatot. Túl vannak számos EP-n és a második stúdiólemezen, melyek milliós eladásokkal büszkélkedhetnek. Továbbá országos turnékon népszerűsítették dalaikat. A Band of Pink Angel! S még mielőbb belecsapnának a húrokba, kérem, fogadják nagy szeretettel az együttes névadóját, illetve megtestesítőjét! – ez volt a végszó, Vicky-nek indulnia kellett. Széles mosollyal és integetve lépett ki a tapsoló tömeg elé. A taps csak még hangosabb lett, ahogy a műsorvezetőhöz közeledett. Az udvarias kézfogást és ölelést követően mindketten helyet foglaltak.

- Angel, ugye? Ahogy a neved is utal rá, gyönyörű vagy. – bókolt a műsorvezető. A nagyjából negyvenes évei elején járó jóképű férfi is kifogástalanul nézett ki. Hibátlan öltönyben, hozzá illő ingben és nyakkendőben pompázott. S természetesen elég jelentősen feléledt a férfi mivolta, mikor szembe találta magát a lánnyal.

- Köszönöm. Nagyon örülök, hogy itt lehetek. – Florence közbenjárásával a beszélgetésre szánt időt rövidre fogták, így tényleg csak a legfontosabb dolgok kerülhettek szóba. Úgymint a megjelent lemez, következő koncert, viszont semmiféle magánéleti kérdés nem. A beszélgetés sikeres felvételeit követően Vicky számára egy sokkal kellemesebb feladat következett. A homályba borult színpadon a mikrofon mögé állt, majd a felgyúló fényeket és a kezdő taktusok után lehunyt szemmel kezdett bele az éneklésbe. Olyan mértékben átszellemült, mintha nem e világon lenne. Bár Vicky nem tudta, de a dal egy néma kiáltás volt, mely az éteren keresztül célba ért.

http://www.youtube.com/watch?v=ZtjjEgMYJNk

Az utolsó akkordok elhalásával Vicky-t valamiféle nyugalom szállta meg és akaratlanul is őszinte mosoly ült ki az arcára. Ami még inkább szárnyalásra késztette a lelkét az a vastaps volt és a lány boldogan hajolt meg a közönsége előtt. Majd csendesen a háttérbe húzódott, ahol az első ember, akivel találkozott az Max volt. Forró csókkal üdvözölték egymást, s egy percre teljesen belefeledkeztek a pillanat varázsába.

- Szuper voltál, bébi! – súgta a férfi, s most már nem kellett óvatoskodnia vagy vigyázni a rakoncátlan tincsekre.

- Húzzunk el! – motyogta sürgetően Vicky a férfi szájába, mert úgy érezte, kell a csókja, mint egy korty víz.

- Előbb talán át kéne öltöznöd, meg a cuccaidat sem ártana összeszedni. – jegyezte meg mellékesen Flor, aki mindeddig meghúzta magát a sarokban és arra ügyelt, senki se zavarja meg a szerelmeseket. – Max úgy is kocsival jött, jobb lenne, ha előre menne. Mi meg majd követjük őt, ha Vick is összekapta magát.

- Basszus, mikor már nyerésben vagyok, akkor paterolsz el. – dünnyögte játékosan Max, mire Florence csak kecsesen szétnyitotta a kaját. S még mielőtt a férfi távozott volna csókot lopott Vicky-től, és puszit nyomott Flor arcára.

- Szólok Tim-nek, hogy hamarosan indulunk. – jegyezte meg Florence, mikor Vick-et magára hagyta az öltözőjében.

Nem húzta az időt, átöltözött a kényelmes szakadt farmerbe és a kinyúlt pólóba. Felvett egy pulóvert, majd a maradék holmiját a táskájába gyömöszölte. A haja félig-meddig szétcsúszott, de mivel még nem volt olyan veszélyes a helyzet, nem szedte szét. A smink is úgy tűnt, még bírja hazáig, így ahhoz sem nyúlt. A táskáját a vállára vette, majd sietős léptekkel indult el. Csak néhány perc telt el, hogy a háta mögött hagyta az öltözőt. Mégis az lakozó csend oly távolinak tűnt. Vicky a biztonsági őrök gyűrűjében próbált hátsó kijárattól a rá várakozó autóig eljutni. Nevetségesen titkon azt remélte, hogy elmenekülhet. Leléphet, elszökhet, vagy legalábbis észrevétlenül távozhat. Azonban nem így történt. Pillanatok alatt felfedezték, és megrohamozták őket.

A biztonsági őrök ezzel egy időben szorosabban fogták közre a kecses női testet, amivel elérték, hogy szinte fizikailag érzett amiatt, elfogy a levegő. A légszomj lassan és alattomosan kerítette hatalmába. S ezzel elindult a lavina.

A torkában dobogott a szíve, egyre hevesebben, ahogy az adrenalin elöntötte az ereit. Eszméletlenül zúgtak a fülei, s a kezdeti hatalmas hangzavar egy nagy masszává állt össze. A feje hasogatott, egyre jobban szédült, míg kérdések milliói ütköztek neki. Sőt a gyomra is majdnem kilyukadt már. Egész nap nem evett szinte semmit, csak azt a néhány energiaszegény szeletet, amit majdhogy nem titkon a kezébe csúsztattak, és míg egyik pontból a másikba ráncigálták. Most mégis a hányinger fogta el Vicky-t. A levegőt is egyre szaggatottabban vette, tudta, mi következik. Mégis szinte könyörögött, hogy elkerülhesse, mivel egyre nyilvánvalóbbak lettek a pánikroham tünetei. Nem akart válaszolni, hiszen minden egyes kérdéssel csak megsebezték. Jogtalanul vájkáltak a magánéletébe, s már nem egyszer elkövette azt a hibát, hogy a kisujját nyújtotta, majd kis híján a karját is letépték volna. A tömeg egyre jobban skandálta a nevét, szólongatott, de mindezzel csak azt érték el, hogy még messzebbre üldözték maguktól.

Vicky szinte reszketve ült be az autóba, minden erejét összeszedte és arra koncentrált, mielőbb nyugodjon meg. Nem ment, egyre kevésbé ment. Flor szó nélkül nyúlt a keze után és megszorította. Ezzel jelezte, hogy mellette van, nincs egyedül. Nem szóltak semmit, csendben ültek egymás kezét szorítva. Az autó lassan gördült ki az útra, mert feltartották. Azonban Tim mindent megtett annak érdekében, mielőbb biztonságban el tudják hagyni azt az átkozott helyet.

- Igazam volt… - szipogta Vick elhaló hangon. A homályos utalást Flor pontosan értette, hiszen minden egyes ilyen alkalommal mindig ugyanerre a következtetésre jutott. A vörös démon fájdalmasan sóhajtott, mert látta Vicky arcára kiülő fájdalmat. Gondolatban újra ott járt, abban a végzetes évben. 2010-ben. Ráadásul Flor azért is volt ennyire képbe, mert neki kellett végigasszisztálnia az egészet. Vicky olyan makacs és hajthatatlan volt, hogy senkire sem hallgatott. Egyedül döntött. Az eszére hallgatott, nem pedig a szívére. Azóta az átkozott nap óta pedig minden hasonló alkalommal a szíve bosszút áll a lányon. Flor aggódott, egyre jobban aggódott Vicky-ért. Tartott egy újabb végzetes lépéstől, segítségre lett volna szükség, azonban a titoktartás miatt igencsak meg voltak kötve Florence kezei.

***

Ethan Jones Sullivan a karizmatikus férfi a minden nap ugyanabban az időpontban a fülébe dugta a füllhallgatóját és fülében dübörgő zenével futni indult. Ma sem volt másképp, bár ma annyira rossz hangulata volt, hogy észre sem vette, hogy a szokásos táv másfélszeresét tette meg. Így már jóval alkonyat után ért vissza a házhoz. Végigtrappolt a ház földszintjén egyenesen a konyhába. Benyomta a pulton álló kisképernyős tévét, majd a hűtőböl kikapta a kedvec italát, hanyagul félre dobta a sörös üveg kupakját, mely némi hangjátékkal kecsesen landolt a pulton. A zsebében hagyott telefon önálló életre kelt, és magának követelte a figyelmét. Ethan azonban ezzel nem értett egyet, még egyszer nagyot nyelt a hűs italból, direkt húzta az időt, abban bízva, hogy a hívó fél feladja. Csakhogy a kis vacak nem akart csendben maradni, ezért ráérősen kotorta elő a telefonját a zsebéből. Markáns arcára egy fintor ült ki, még szerencse, hogy nem videó hívás volt.

- Nah, végre! Csak felvetted, ezt a rohadt telefont. –  Ethan-nek még a füléhez sem kellett tennie a telefont, így is tisztán értett minden egyes szót. Ez idő alatt újra kortyolt az üvegből, hogy megnedvesítse a torkát. – Ott vagy egyáltalán, vagy feleslegesen járatom a pofám?

- Jax, itt vagyok. – válaszolta egykedvűen a férfi. A barátjának még véletlenül sem vallotta volna be, de olykor azért jó volt beszélni a régi cimboráival.

- Meddig, mondd meg, meddig játszod még a remetét? – Ethan szinte maga előtt látta, ahogy Jax az égnek emeli a tekintetét, és gondosan ügyel arra, hogy a kezében tartott ital még véletlenül se löttyenjen ki.

- Semmit sem játszom. – morogta a búsképű férfi a telefonba. Ő semmit sem játszott, egyszerűen semmi kedve és ereje nem volt szembe nézni a sajnálkozó, lesajnáló pillantásokkal.

- Mikor jössz vissza? – hangzott el az örökzöld kérdés. Jax minden egyes beszélgetésük során rákérdezett, mindig remélt, hogy most törik meg a jég, csakhogy ez a dolog valahogy mégis váratott magára.

- Jax, tudod a válaszom. – Ethan a pultnak támaszkodott, egy pillantást vetett a képernyőre, de mivel egy cseppet sem tetszett, amit lát így inkább a szájához emelte a sörét.

- Rohadt életbe! Már régen nem 2010. van. Azóta eltelt jó pár év. Ezzel senkin sem segítesz. Őt nem tudod visszahozni, te nem tudsz továbblépni. Ez egy szar patthelyzet. Emészd már meg! – Jax eddig bírta cérnával és higgadt természetét sutba vágta. Rendesen kiakadt és ennek hangot is adott. Jó barátnak tartotta magát, csakhogy egyre nehezebben tudta elviselni a legjobb cimborájának a szenvedését. Legfőképpen azért, mert saját magának generálja a kínlódást.

- Ezen kívül van valami más mondanivalód is? Mert ha nem akkor leteszlek.

- Rám ne tedd a rohadt telefont, mert megbánod! Bassza meg, kapd már össze magad! De az biztos, hogy még egy születésnapot nem cseszhetsz így el, erről kezeskedem! Inkább én teszlek le, mert már megint felhúztál!

Ethan kis híján a földhöz vágta a telefont, amely végül megúszta, és a pulton a söröskupak mellé csúszott. Eddig sem volt valami rózsás kedve, de Jax telefonhívásától minden csak még pocsékabb lett. Hiába szólt a tévé, ami éppen egy esti, élő show műsort sugárzott, a férfi képtelen volt másra figyelni. Folyamatosan ugyanaz zakatolt a fejében. – Már nem 2010. van. – Pedig nála minden egyes nap, ha nem is nappal, de éjszakánként még mindig ez az évszám. Ugyanabban a véget nem érő rémálomban, mely három éve keseríti és kísérti az életet. Azon a napon az élete végképp kisiklott a helyesnek hitt vágányról, s úgy tűnik azóta valami végzetes katasztrófa felé halad. Az esze tudta, hogy így semmi sem jó, de a szíve sokkal erősebb volt, így inkább arra hallgatott. Azóta pedig makacsul tartotta magát ehhez az elhatározáshoz.

***

Menedék

"Mindenkinek van múltja, de a múlt már elmúlt.
Az ember tanulhat belőle, de meg nem változtathatja."
Az élet viharaiban a szerelem az egyetlen valódi menedék.

(Nicholas Sparks)

Prológus

2010.

A sötét szürke Range Rover megállíthatatlanul falta a mérföldeket. A sofőrje egy cseppet sem kímélte a pompás autót, és nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem akar lassítani pedig egyre inkább közeledett a céljához. A titokzatos sofőr legszívesebben átautózta volna inkább az egész kontinenst, csakhogy ne kelljen megállnia. Azonban az autó egyre jobban közeledett Westporthoz, a kis kikötővároshoz, mely többnyire halászatból és turizmusból próbált mindig is megélni. Előbbi hagyományait a régi dinasztiák próbálták apáról fiúra továbbörökíteni, míg utóbbi főleg a nagyvárosból kiszabadulni vágyókra épült. Az aprócska városhoz közeledve az ismerős táj, az óceán jellegzetes illata csak még inkább előcsalogatták emlékeket, melyek sokkal inkább a feledés homályába burkolóztak volna. A várost jelző tábla láttán a fájdalom egyenesen a szívébe hatolt, ami csak nem akart múlni, sőt inkább még hevesebb lett.

- A város, a ház egykor egy menedék volt nekünk – dünnyögte maga elé a volán mögött ülő, mikor lelassított és a feljáróra fordult. A motor csendesen leállt, s az autó sofőrje néhány jó hosszú percig csak nézte a házat. Majd erőt vett magán és kiszállt, de arra még nem állt készen, hogy be is menjen. Lassan indult el a terrakotta mintás ösvényen, mely a ház mögötti csodaszép udvarra vezetett. Lélegzetelállító látványt nyújtott a meseszép zöld pázsit, a birtok határait jelző színes virágokkal tarkított bokrok, míg a nap lassan közeledett az óceánhoz. A lenyugvó nap narancsos színnel és árnyjátékokkal borított be mindent. A magányos szív lassan fordult a ház felé, és megtörten motyogott maga elé. –  És ez az átkozott ház, a birtok nem jelent most mást csak szenvedést és fájdalmat. Talán valakinek, talán valaki másnak lehet még ez az igazi búvóhelye.

Legyen valami más, legyen valami új... - Enyém leszel

Sziasztok,

üdv Mindenkinek újra az oldalon. Bár mostanában nem voltam éppen túl aktív, és rendszeres, igyekszem visszatérni mielőbb.

Volt már néhány friss és hamarosan jönnek a folytatások is. Addig egy kis ízelítővel készültem, ez egy teljesen saját történet, Linda főszereplésével.

Kíváncsi leszek, mit szóltok hozzá!

Puszi,
ZoÉ






Ui.: előbb-utóbb, de minden történet végére pont kerül!

Enyém leszel

***

Mondd, játszanád velem, ha kérném,

Az életed, veled én nem félnék,

Játszanék veled, remélném,

Az életem neked épp jó játék.

S ha felrónák nekünk,

Hogy élni így nem érdekünk,

Mi csak nevetve köszönnénk szépen,

Mert ha véget ér a játék

Veled, tudom jól, hogy vár még

A játékos végtelen.

(Játszanék veled)

***

1.

A repülőgép lassan ereszkedett alá az aranyárban úszó kifutópályára. A távolban arany és narancsszínek keveredtek végtelenül, míg megfestették a távoli dombokat. A repülő már megállt, az utasok pedig megkezdték a leszállást, mégsem tudtam megmozdulni. Meredten néztem az ablakon kifele, mert a szívemben és lelkemben vad vihar dúlt. – Mihez kezdjek most? – visszhangzott a kérdés a fejemben sokadszorra. – Mit csináljak? Pénz kell sürgősen!

- Kisasszony, jól érzi magát? – lépett mellém egy légi utas kísérő. Furcsán méregetett, sőt egyre sötétebb tekintettel meredt rám, ahogy a választ várta. Ahogy újra végigmért, úgy elhatalmasodott rajta valamiféle felsőbbrendűség, mintha különb lenne nálam.

- Minden rendben. – vetettem neki oda, majd magamhoz vettem a holmim, és sietve távoztam. Zúgott a fejem, hányingerrel küzdöttem, mégis egy kiadós ordításra lett volna leginkább szükségem. Minden eddig felgyülemlett feszültségemtől meg kellett volna szabadulnom, ennek egyik lehetősége a szex, míg másik a vad ordítás lett volna. Bármelyik könnyedén segített volna, csakhogy sem a hely, sem az időpont nem volt éppen alkalmas. Bár kétségtelenül felkeltette az érdeklődésem az a jóseggű pasi, aki elsétált mellettem a poggyászok felvételénél. Egyedül az volt némiképp illúzióromboló, amikor a műmellű csaja a torkáig dugta a nyelvét. – Ez a bige sem az eszével brillíroz! – Rohadtul kellett már egy cigi, így a kijelölt dohányzóhely felé voltam kénytelen kitérni. Szerencsémre a bejárat mellett volt e dohányzó, ezért a csomagjaimmal együtt ott várakoztam tovább.

Egy darabig türelmesen ácsorogtam, majd járkáltam és végül a földön ücsörögtem. Mikor már több mint egy órája, és a sokadik cigit nyomtam el, kezdtem el egyre gyakrabban babrálni a telefonom. Aztán elfogyott a türelmem és megpróbáltam hívást kezdeményezni, de minden alkalommal csak a hangposta jelentkezett be. Egy darabig bámultam jobbra, s mikor meguntam, valamint nem történt semmi, a tekintetem balra fordítottam. – Francba Zénó, hol a fenében vagy már? – dünnyögtem magamban. Sosem a pontosságáról volt híres, de megígérte, hogy kijön elém.

A kialvatlanságtól ingerülten pöcköltem félre a cigarettacsikkem pont abban a pillanatban, mikor megáll előttem egy autó. Kelletlenül álltam fel a bőröndjeim mellől, automatikusan poroltam le magam bár a szakadt farmernek úgy is teljesen mindegy volt. Gondosan megigazítottam a fejemen a csuklyát nem kockáztathattam, hogy valaki így, ebben a leharcolt maskarában meglát. Csuklyás melegítő felső, száz helyen szakadt farmer, tornacipő. Semmi smink, a hajam is csak hanyagul össze volt tekerve, hogy a kapucni alá tudjam rejteni. Sejthetem, mennyire trehányul nézek ki, de momentán volt ennél nagyobb problémám is. Bár legszívesebben képen köptem volna párkákat, akik részemről elég ízléstelennek tartott viccet űztek velem.

Hiába okoltam az egész világot, semmit sem segített a gondjaimon. A problémáim egyáltalán nem oldódtak meg, inkább egyre súlyosbodni látszódtak. A gondosan és fáradságos munkával felépített világom, mint törékeny kártyavár, egyszeriben összeomlott. Az egész pikantériája mégis az, hogy a színes kártyák végtelen kombinációban újrafelhasználhatók egy következő monstrum elkészítéséhez, míg az emberi élet véges. Mindezt csak az érti meg igazán, aki már egyszer elvesztett mindent, s csekély lehetőségeivel próbálta újra felépíteni önmagát.

- Linda! – szólított meg a kocsiból kiszálló férfi. A nevem hallatán automatikusan kaptam a fejem, és pár pillanatra sokkolt a rég látott arc látványa. Egyáltalán nem így emlékeztem rá, megváltozott. 

Forever is only the beginning - Part 10

Ever

Nagyon kellemes, finom illat lengte be a szobát, s ahogy a szemeim kinyitottam megpillantottam a hatalmas rózsacsokrot az ágy másik oldalán. Bársonyos szirmai úgy csábították az ujjam, és a fenséges illat forrását is sikerült beazonosítanom. Közelebb húztam magamhoz, s egyből megpillantottam a díszes kártyát benne. Kétkedve húztam elő, de ahogy megláttam a feliratát, a szívem egyből vad vágtába kezdett. Edward. Mosolyra húztam a szám, ahogy újra és újra elolvastam, de az a bizonyos mosoly pillanatok alatt leolvadt az ajkaimról. Újra eszembe jutott, milyen furcsán felkavaró volt látni Edward és Bella csókját. Részben haragudtam, részben irigy voltam, hiszen mi is csókolóztunk, és úgy tűnt, mintha ezzel Edward valami végzetes hibát követett volna el. Bár amennyire jól esett, hogy virágot hozott nekem, bocsánatkérésnek tulajdonítottam, de én sem voltam sokkal jobb nála. Az első felindultságomból felhívtam Marco-t, és egy randit beszéltem le. Elkeserítőnek éreztem a helyzetet.

Feltápászkodtam és a fürdőbe vonultam. Alice annyi mindennel halmozott el, hogy alig találtam meg azt, amit tényleg kerestem. Krémek, parfümök és különböző egyéb kozmetikumok sorakoztak fel. Nem győztem végig olvasni a flakonok és tubusok oldalt, mi mire való. Ezek mellett nagy gyakorlatom sem volt a sminkelésben, így végül is nagyon kevéssel is beértem. A ruhát elfelejtettem bevinni magammal, így törölközőbe bugyolálva tértem vissza a szobába.

- Ugye tetszik a rózsa? – a hátam mögül hallottam meg Edward hangját. Az első reakcióm az összerezzenés volt, tagadhatatlanul megijesztett. A második reakció már jóval kellemesebb volt, valahogy melengette a lelkem, hogy itt van.

- Gyönyörűek! Köszönöm. – éppen csak a fejem fordítottam felé, a vállam felett pillantottam rá, míg a törölközőm szélét markoltam. Edward piszkosul élvezhette, hogy egyre inkább zavarba hoz, mert huncut mosoly jelent meg az arcán, míg a vörös minden árnyalatában pompáztam tetőtől talpig.

- Beszéljük meg! – sóhajtott fel kissé megkínzottan Edward – Ne tagadd! Felzaklatott, hogy láttál bennünket… - tétova mozdulatai sem kerülték el a figyelmem. Lépett volna közelebb, azonban mire elindult volna meggondolta magát. A tartása is egyre feszültebb lett, s egyre kevésbé tudtam rajta kiigazodni. - Csak egy hülye feladat miatt volt itt Bella. Nem is érdekel engem.

- Ez nem éppen a legmegfelelőbb pillanat… Még fel sem öltöztem… és el kell készülnöm… - össze-vissza habogtam, mert nagyon is jól estek a szavai, főleg az utolsó mondat. Ugyanakkor ezzel teljesen össze is zavart, és némi időt, távolságot kellett nyernem. A mondanivalómmal azonban éppen az ellenkezőjét értem el, ahogy kimondtam úgy Edward teljesen indulatos tekintettel meredt rám.

- Miért csinálod ezt? – szusszantott dühösen.

- Mit? – értetlenül néztem farkas szemet vele.

- Végre vettem a bátorságot, eléd álltam és te meg elküldesz.

- Nem teljesen erről van szó. Csak szeretnék felöltözni, nyugodtan.

- Tudod mit, legyen! – Edward sarkon fordult és távozott.

Felöltöztem, majd a konyha felé indultam. A reggeli incidens szinte semmi volt ahhoz képest, ahogy Edward minden mozdulatom vizslatta, sőt már valami taktikára is gondoltam, mert körülöttem keringőzött. Soha azelőtt nem volt hozzám ilyen közel, és valami vibrálást éreztem a közelében. Esme fenséges reggelivel várt rám, míg Carlise csak éppen beköszönt és egy finom csókot nyomott felesége szájára. Ahogy láttam őket alig észrevehetően, vágyakozva sóhajtottam. Kissé el is pirultam, ahogy efféle dolgokra gondoltam és én is vágyni kezdtem hasonló üdvözlésre. Persze az első személy, akinek tekintetével összeakadt az enyém, Edward volt, aki csak egyszerűen rám kacsintott, mintha teljes mértékben tisztában lenne a gondolataimmal. A lányok mindössze halk kuncogással figyelték az évődésünket, mert valahogy újra és újra egymásba gabalyodott a pillantásunk.

- Mi ütött Edwardba? – csattantam fel, mikor már csak Alice és Rose volt velem. Nem tágítottak mellőlem, mindenáron el akartak kísérni a találkozómra. Így én is egy kicsit nagyobb biztonságba éreztem magam. Ameddig kávézni készültem Marco-val, addig a lányok vásárlást terveztek.

- Hogy is fogalmazzam meg neked? – Alice az állát vakarva és játékos mosollyal imitálta, mintha valami atomfizikai feladványt kellene megoldani.

- Ha lehet a legegyszerűbben. – súgtam oda, és legszívesebben elsüllyedtem volna a föld színéről. – Nem túl sok tapasztalatom van az ilyesmiben…

- Nyugodj meg, mert akkor őstehetség vagy! – nevetett fel Rose. – Ráéreztél a dolog lényegére.

- Most aztán teljesen összezavartatok!

- Felfedezted a férfiak legnagyobb ellenségét: a féltékenységet.

- Sziasztok! – intett nekünk Marco mosolyogva. – Örülök, hogy ismét találkozunk!

- Örültünk mi is, de sietünk, mert a végén lemaradunk az akcióról! – integetett Alice, s szinte maga után húzta Rose-t.

- Nagyon vicces a nővéred…

- És mindkettő vásárlásmániás. – fejeztem be Marco mondatát, mire mindketten felnevettünk. Volt valami különösen csábító benne. Igazi úriember volt, ahogy az egyik szabad asztalhoz kísért, segített leülni, sőt felajánlotta, hogy rendel nekem is.

- Szerintem ez neked is nagyon ízleni fog! – csukta be és tette félre az itallapot, miután a pincér felvette a rendelését. - Örülök, hogy elfogadtad a meghívásom.

- Túl rövid az élet, hogy később megbánjuk az elszalasztott lehetőségeket.

- Csak csodállak, és nem hiszem el, hogy létezik ilyen nő, mint te. – a bókjaitól bárki elolvadt volna, ez nagyon ment neki.

- Mesélsz magadról, hogy jobban megismerhesselek?

- Mit szeretnél tudni?

- Itt élsz a közelben? Honnan jöttél, mit csinálsz? Tudod, amiket így elsőre megosztanál velem!

- A családom egyik fele Európában él, míg a másik fele a Keleti-parton. Seattle-ben lakom, ott járok egyetemre. Jelenleg átutazóban vagyok, néhány haverral ruccantunk ki a közelbe. Nagyszerű túraútvonalak vannak erre, csodás tájakon visznek keresztül, sőt extrém sportokat is lehet űzni.

- Most rajtad a sor!

- Sitkában laktam hosszú évekig, nemrég költöztem ide. Még nem nagyon ismerem ki magam errefele, de amit erre fele láttam, varázslatos. Mit tanulsz az egyetemen?

- Tervező mérnök szeretnék lenni. Csábító gondolat, hogy valami újat alkossak, ami a terveim segítségével valósulhat meg.

- Nem nagyon gondolkoztam, mit szeretnék, mi vonz igazán. – felemeltem a fejem, és Marco válla felett Edwarddal találtam szembe magam. Ő volt az, aki mindennél jobban vonzott. A leginkább az dühített, hogy megint Bella volt az oldalán.

- Merre járnak a gondolataid? Talán ismered?

- Hogy mondtad? - Marco halk kuncogással térített észhez.

- Talán ismered őket? Mert úgy bámulnak bennünket.

- Igen. – egy elég nagy sóhaj szakadt ki belőlem.

- Szeretnél csatlakozni hozzájuk?

- Nem, inkább beszélgessünk tovább! Mesélj még! Tudod, még sohasem jártam Európában, de egyszer szívesen ellátogatnék oda is. – gondolatban természetesen tovább szaladtam, mert már az a személy is megvolt, akivel a túrát meg is ejthetném.

- Nekem Olaszország a kedvencem és Spanyolország is… – Marco lelkesen mesélt, magyarázott a számos látnivalóról, azonban mégsem tudtam rá figyelni. Sokkal jobban foglalkoztatott a másik asztalnál zajló események. Bella feltűnően közel húzódott Edwardhoz, s úgy bújták a könyveket. Csalódott voltam, hiszen szívesen lettem volna Bella helyében. Néhány perccel később a lány kissé ügyetlenül és kapkodva pakolta össze a könyveit meg a füzetét. Kedvesen elköszönt Edward-tól, majd hozzánk is odaköszönt, ahogy elment az asztalunk mellett. Edward meg sem mozdult, sőt inkább hátradőlt a széken és mereven engem nézett.

Csilingelő kacagásra kaptam fel a fejem, és ahogy számítottam rá Alice és Rose rengeteg csomaggal sétált, míg egy férfi koszorú követte őket, s még jó pár táskát cipeltek utánuk. Marco követte a tekintetem.

- Látom a lányok nem aprózták el a vásárlást!

- Ez már igazi mánia náluk. Azt hiszem, lassan ideje, hogy menjek. Köszönöm a kellemes napot!

Marco felsegített, majd kedvesen magához húzott. Meglódult a szívem, hiszen valami azt súgta, meg fog csókolni, azonban mindössze egy finom puszit adott az arcomra, egyáltalán nem olyan érzés volt, mint Edwarddal. Bár így is sikerült fülig pirulnom. Marco a parkolóig kísért, majd miután megígértem, megismételjük valamikor a találkozót kedvesen búcsút intett. Éppen indulni akartam a lányokhoz, mikor valaki elkapta a karom. Erősen szorított, és nem engedett el, az ellenkező irányba kezdett el húzni. A határozott lépéseket alig bírtam követni, míg végül zihálva megálljt követeltem.

- Állj meg, nem bírom ezt a tempót! – kapkodva vettem a levegőt.

- Ne haragudj! – Edward megtorpant. – Teljesen elborult az agyam. Már csak pár lépés és itt is az autó, szállj be! – csendben ültünk egymás mellett, mintha mindketten arra vártunk volna, hogy a másik kezdeményezzen. Úgy tűnt, Edward megelégelte a feszült várakozást.

- Mit akarsz tőle?

- Miről beszélsz?

- Tudod, te nagyon jól! Arról a bájgúnárról…

- Marco-nak hívják és nagyon kedves. Meghívott egy kávéra, beszélgettünk.

- Még hogy kedves!

- Igen, az volt végig. – megtorpantam és még a könnyeimmel is meg kellett küzdenem – Soha nem tapasztaltam ilyesmit, soha nem is gondoltam arra, hogy velem valaha is történhet ilyesmi. Minden élmény új és szokatlan, egyben varázslatos, ráadásul azt sem tudom, meddig élvezhetem mindezt. Hiába minden, most már tisztán látom, semmilyen kezelés, semmilyen gyógyszer nem használ. Nem akarok mást csak egy kicsit normálisan élni, éppen úgy, mint a többiek.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani.

- Azzal sokkal jobban bántasz, hogy reményt adsz, majd miután meggondoltad maga, elveszed. – valamiféle reakciót vártam, azonban semmit sem tapasztaltam. Egy hosszúnak tűnő perc után szólat meg Edward.

- Menjünk, mert Alice már biztos tűkön ülve vár!

Az utat csendben tettük meg, nem is akartam beszélgetni. Míg a város utjait szeltük Edward lassan vezetett, de amint elhagytuk a várost úgy lépett a gázra. Már-már görcsösen markolta a kormányt, mereven figyelte az utat, a testtartása is a benne tomboló feszültségről tanúskodott. Éreztem a vibrálást kettőnk között, ami egyre csak fokozódott. A szívverésem sokkal szaporább lett, a szám kiszáradt, s hirtelen eddig ismeretlen érzések öntöttek el. Ahogy eltöprengtem, rá kellett jönnöm, hogy igen is vágyakozva gondolok Edwardra. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Edward hallotta min töprengek, mert éjsötét szemekkel meredt rám. A tekintetében volt valami csábító vadállatias, mint mikor az oroszlán kiszemeli a zsákmányát és a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. Aztán fel sem fogtam, mit csinálok. Csak kinyújtottam a kezem, elérve Edward arcát.

- Tökéletes arcél… - megcirógattam az arcát. – Ilyen különleges szemek sem láttam. – nagyot kellett nyelnem, mert egy ideje már azokat a finom ajkakat figyeltem.

- Tudod, hogy az őrületbe tudsz kergetni! – egy nagyobb fékezést követően újra a Cullen-villa előtt voltunk. – Fenséges az illatod, úgy megízlelnélek… - sóhajtott fel csábítóan.

- Tedd meg! – farkas szemet néztünk. – Itt vagyok! – valami megmagyarázhatatlan nyugalom és bátorság öntött el, s már nem tudtam megálljt parancsolni a szavaimnak.

- Képtelen lennék bántani téged… Sokkal fontosabb vagy nekem, mint azt te gondolnád. – Edward ellágyult hangon szólalt meg, s ugyanúgy megcirógatta az arcom, csakhogy ő az ajkaimon is végigsimította az ujját, amivel teljesen sokatlan kéjes nyögést váltott ki belőlem.

- Akkor ne lökj el magadtól, mert azt nem bírnám ki! Hát nem érted, beléd szerettem anélkül, hogy tudtam vagy akartam volna. – égtem, vágytam, szomjaztam a csókjára. Ő sem bírta tovább, magához húzott és végre összeforrtak ajkaink. Először lágyan, puhatolózó volt, majd egyre hevesebbé váltunk. A forróság elöntötte az egész testem, a fülem tövéig kipirultam. Egy pillanatra váltak el ajkaink, míg levegőért kapkodtam.

- Bebizonyítom neked, mennyire fontos vagy nekem. – már indította volna az újabb támadást az ajkaim ellen, mikor is valaki kopogtatott az autó ablakán. Úgy rebbentünk szét, mint két tetten ért kisgyerek. Ha lehet, akkor a rákokat megszégyenítően vörösen szálltam ki a kocsiból, mikor is már csak Carlise hátát láttam.

- Edward! Gyere a dolgozóba, beszélnem kell veled! – szólt még vissza a lépcsőről a doktor, majd pillanatok alatt el is tűnt.

- Most bajban vagyunk? – félve néztem Edwardra, aki csak a megrázta a fejét és magához húzott. Játékosan megcsókolt, majd elindultunk befele.

Mindenki otthon volt, vagyis Alice-t ugyan nem láttam, de a hangját tisztán hallottam az emelet irányából. A fiúk a óriásképernyős tévé előtt ugráltak, mivel valamiféle játékkal vérre menő harcot vívtak. Esme és Rose egy magazin felett értekeztek, mintha valamiféle átalakítás lett volna a téma. Egyszerre léptünk be az ajtón, mire mindenki felkapta a fejét, és túlságosan is sokat sejtetően mosolyogni kezdett. Edward mit sem törődve a közönséggel egy puszit nyomott az arcomra, majd pár lépéssel a lépcsőn, majd az emeleten termett. Esme szendvicset készített, bár egyáltalán nem voltam éhes. Furcsán nyugodt és boldog voltam. Aztán minden egy csapásra megváltozott.

Sikítás hallatszott az emelet felől. Alice volt az, a hangjától összerezzentem, olyan váratlan volt. Mindenki egy pillanatra megállt, majd Jasper volt, aki elsőként meg tudott szólalni.

- Néha rosszabb, mint egy kisgyerek! Az emberre a frászt tudja hozni ezzel a kitörő lelkesedésével. – forgatta meg a szemeit, majd folytatta a játékot.

- Legalább megedződsz az évek alatt… - Emmett mindössze csak megveregette Jasper hátát, míg öblös nevetésbe tört ki.

A következő pillanatban azonban újra meghallottuk Alice hangját. A korábbi vidám és csilingelő hangot egészen más, szinte vészjósló sikoly váltotta fel.

- Ne! Nem lehet! – a zokogás és a fájdalmas kiáltás keveredett össze, vérfagyasztóan. Jasper már indult is Alice fele, mikor a lány megjelent a lépcső tetején. Üveges szemekkel, sokkos állapotban volt, ijesztő volt. Hiába szólongatták, semmire sem reagált. Jasper talán ötödszörre szólította, mire felderengett valami és Alice hajlandó volt rá nézni. Aztán magához tért, s kiszakította magát barátja ölelő karjai közül, és eltűnt amint kilépett a bejárati ajtón.

- Alice! Várj, Alice! – Edward jelent meg abban a pillanatban, mikor Alice kissé magához tért, és egyből a lány után iramodott. Tanácstalanul nézett mindenki a másikra mi történt. Senki nem tudta, mi történt kettőjük között.

- Carlise, mi történt? – Esme a férje elé sietett, hogy mielőbb ki tudja faggatni.

- Nem tudom, de van egy olyan érzésem, semmi jó! – férj lágyan magához ölelte a nőt, s meg mertem volna rá esküdni, hogy még súgott neki valamit, amit mi nem hallhattunk. – Jasper, Emmett, menjetek utánuk! – Carlise hangjában semmi parancsoló nem volt, mégis a két fiú egyből ugrott és cselekedett. – Mi pedig üljünk le és várjunk, míg visszajönnek!

- Ha nem baj, akkor én inkább felmennék a szobámba. Kissé elfáradtam a mai napban.

- Ever, várj! – Carlise megállított, féltem előre, mit fog mondani. – Sajnálom, hogy félbe szakítottalak benneteket, nem akartam zavarni. Nincs semmi baj, és ne érezd magad bűnösnek sem. Mi örülünk annak, hogy boldog vagy kérlek, ezt ne felejtsd el!

- Köszönöm! – hebegtem össze-vissza. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy a doktor kér még tőlem elnézést, mikor is inkább mi viselkedtünk kissé illetlenül.

Kifejezetten jól esett magam után becsukni a szoba ajtaját, ahol is a csend várt rám. Túl sok minden történt velem, ahogy lehunytam a szemeim, úgy újra megelevenedett előttem minden. Mégis egyetlen dologra tudtam csak koncentrálni. A csókra Edwarddal. Ahogy leheveredtem az ágyra, kényelmesen, újra és újra lepörgettem magam előtt az egészet. Egészen addig, míg egy kellemes zsibbasztó álom úrrá nem lett rajtam.

Fenséges cirógatást éreztem, amitől az egész testem bizseregni kezdett. Ahogy egyre inkább magamhoz tértem, úgy egy lágy dallam férkőzött a fejembe. Mélyet szippantottam a levegőből, egyből felismertem Edward jellegzetes illatát. A szemeim kicsit lassabban tudtak kinyílni, de páratlan látvány fogadott. Az ágyon kényelmesen ücsörgött, közvetlenül mellettem. Egyik lábát felhúzta, azon pihent egy könyv, amit buzgón olvasott, míg másik kezével magához ölelt.

- Mi történt? – Egyből Alice és az előbbi közjáték jutott eszembe. – Baj van? – Edward fájdalmas arcot vágott, majd becsukta a könyvét és az éjjeliszekrényre rakta. Nagyot sóhajtott.

- Beszélnünk kell… - a szívem összeszorult, tudtam ez egyáltalán semmi jót nem ígér.

***

Just the way you are 47.

Kedves Olvasóim!

Rettentően restellem, de nem tagadom, nagyon eltűntem. Nem túl sok életjelet adtam magamról, feleslegesnek éreztem volna állandóan mentegetőzni, éppen most miért nem érkezik semmiféle olvasnivaló. Őszintén olykor még meghalni sem volt időm. Rengeteg munka mellett szépen összejött egy nagyszabású lakásfelújítás is. Azonban szépen lassan megújultan folytathatjuk az életünk.
Másrészt a mai nap egy kis ünneplésre is okot ad. 2011.06.28-án került fel az első bejegyzés és ezzel egy kalandos utazás vette kezdetét. Az elmúlt hónapban kicsit megtört a lelkesedésem, de bízom benne, hogy egyszer végre a "Just the way you are "történetem végére érek...
Egy lépéssel közelebb a végéhez...

Puszi,
ZoÉ

- Taylor! - éles pengeként hasított az őrs levegőjében az erélyes megszólítás. Azonnal megfagyott a levegő, s senki még csak mozdulni sem mert, volt aki mozdulat közben egyszerűen lefagyott. - Az irodámba azonnal!

- Kapitány. - sóhajtott fel a nyomozó, lelki szemei előtt pedig egy újabb fejmosás látszódott le. Lendületes léptekkel ért a kapitány irodájához, mivel nyitva volt az ajtó, kopogás nélkül belépett.

- Csukd be! - valamivel finomabban érkezett a parancs, Taylor csak bólintott és cselekedett.

- Gond van, Uram?

- Elegen van, hogy állandóan a nyakamra járnak. A drogügyeink sem váltanak ki ekkora érdeklődést, pedig olykor milliók forognak kockán. - csattant fel a kapitány hangjában nem kevés ellenszenvvel, amin Taylor egy jót derült. - Tájékoztasson az eltűnt lány ügyében!

- Két hét telt el az eltűnése óta. Kivonultunk a lány lakására, helyszínelők semmi szokatlant nem találtak. Kihallgattuk a lakótársát és a szomszédjait. Felvettük a kapcsolatot az egyetemmel, sőt a családjával is. Ezen a vonalon haladva nem találtunk semmi gyanúsat. - Taylor nyomozó higgadtan, már-már kimérten számolt be a nyomozásról, azonban elérkezett arra a pontra, ahol a legtöbb kérdés felmerült.

- Gyerünk, folytasd! Talán valami eszedbe jutott? - a kapitány nagyon jól ismerte ezt az elmélázó tekintetet, és ahogy eközben a fogaskerekek vadul zakatolnak.

- Eric Packer, a manhattani mogul.

- Taylor, ésszel! Egy nagyágyúval állunk szembe, már így is vékony jégen táncolunk.

- Kapitány, valami nem stimmel ezzel a pasassal! Érzem, és a tapasztalataim is azt súgják. Titkol valamit, hiába állítottam sarokba még csak a szeme se rebbent. Valami akkor sem kerek... - gondolkozott el ismét Taylor. Úgy gondolta, míg hivatalos keretek között próbálja Eric-et megszorongatni, addig semmivel sem fog előrébb jutni, más módszerre lenne szüksége.

- Mi a fenét forgatsz a fejedben? Akarom tudni?

- Hivatalosan úton nem megy, viszont mi lenne, ha nem hivatalos minőségben, vagy ha jobban tetszik, akkor fedett akcióban hallgatnám ki a fickót. Tud valamit, van valami a háttérben, amiről senki sem beszél. Szeretők voltak, és már gyakorlatból tudjuk, hogy az sosem vezet jóra. Állítólag egy klubban találkoztak, de azt még mindig nem tudjuk melyikben. Ez a gyakornokosdi is sok kérdést vet fel. Ugyanakkor ott van a feleség is. Tudott-e a viszonyról, mert egy féltékeny feleség is sok mindenre képes? Bár az is gyanús, hogy hetekkel azelőtt az asszony szenvedett balesetet, vagyis inkább gyilkossági kísérlet.

- Értem, és azt sosem tagadtam, hogy vág az eszed. Az egyik legjobb emberem vagy. – gondolkodott el a kapitány, majd megadóan sóhajtott és ismét helyet foglalt a székében. - Mire van szükséged?

- Lehallgató felszerelésre és pokoli nagy szerencsére, hogy elcsíphessem ezt a gazembert.

***

Újabb napok teltek el anélkül, hogy a rendőrség bármiféle információval szolgált volna, sőt Eric-et kifejezetten nyugtalanította ez a komor csend. A férfi józan esze tudta, ha ez így folytatódik, akkor bizony kifutnak az időből. Egyre kisebb a valószínűsége, hogy Jenna élve előkerülhessen. Nehezen ismerte be, de mélységesen beleszeretett a lányba. Minden korábbi szenvedélye nevetségesnek tűnt, és az üzleti hódítások sem értek semmit, hogy nem volt kivel megosztani. Ráadásul még Elsey is szó nélkül távozott, még egy cetlit sem hagyott. Eric-et ez kevésbé érdekelte, rendőrség éppen ellenkezőleg állt a dolgok elé.

- Uram, valaki követ bennünket. – törte meg a csendet David. – Szinte minden nap… Először csak véletlennek gondoltam, ezért nem is szóltam eddig.

- Melyik autó az?

- Nézze, ott jobbra. Az a lepukkant kupé.

- Ma kivételesen a bejárat előtt álljon meg!

Eric ráérős mozdulatokkal szállt ki, kihasználta az időt, hogy felmérje az utcát. A maga szemével szeretett volna látni ki követte őt napokon keresztül. Tulajdonképpen tudomást sem vett a körülötte lévő dolgokról, egészen mostanáig, hogy David felhívta rá a figyelmét. A telefonjával babrált, míg teljesen bizonyos nem lett benne, ismeri a követőjét. Az a tenyérbe mászó nyomozó volt, akit a nyers ellenszenv vezetett pusztán a társadalmi különbségek miatt. Eric végül sarkon fordult és megcélozta az iroda bejáratát. A liftből sietős léptekkel közelítette meg az irodáját.

- Jó reggelt, kérem, szóljon William-nek, hogy látni akarom! – majd az iroda ajtaja hangosan csapódott. Pár perc telt csak el, és már Will meg is érkezett.

- Mi történt már így korán reggel?

- Napok óta követnek. David ma reggelt szólt. Az az átkozott rendőr…

- Mihez kezdesz most?

- Kérem, kapcsolja a biztonsági irodáját! – hadart lendületesen Eric a titkárnőnek, majd az éppen szolgálatban lévő őrnek.

- Szerinted ez jó ötlet?

- Will, ha van jobb, akkor hallgatlak. Ha nincs, akkor fogd be a szád!

- Elnézést kérek! – erőteljes kopogás után a titkárnők gyöngye határozottan masírozott be az elnöki irodába. – Ezt az imént hozta egy futár, csak úgy vehettem át, ha azon nyomban átadom Önnek.

Eric gyanútlanul vette a kezébe a borítékot, gyors a mozdulattal tépte fel, de egy pillanattal később megállt a folyamatban. Felforrott a vére, ahogy megpillantotta a borítékban lapuló képeket. Nem kellett még csak megerőltetnie magát, egyből felismerte a képen szereplő karcsú alakot.

- Eric, mi történt? – Will kíváncsian pillantott a barátja felé.

- Jenna… - válaszolt röviden, míg a képet újra végigpörgette. Egyértelműen Jenna volt, az egyik képen, egy koszos matracon feküdt, mellette az aznapi újsággal. Egy másik képen is ugyanott feküdt, szinte ájultan. Az utolsók voltak a legsokkolóbbak Eric számára, hiszen majdnem teljesen meztelen volt a lány. Ez volt az a pont, mikor valami elpattant a férfinél és vad tombolásba kezdett.

- Eric szedd össze magad! Nem ez a megfelelő hely.

- Hát nem érted, hogy beleőrülök Jenna hiányába!

- Maga! Maga átkozott szemétláda! – tántorgott be a korábban karót nyelt, szabályt követő rendőr. Messziről bűzlött nemcsak a szesz, hanem az ápolatlanság miatt is. – Rohadék, tönkre tett! – lendületben volt, még ha tántorogva is tudott csak közlekedni és hiába próbálta megütni Eric-et, mert Will közbelépett.

- Nézzen magára, ember! Rendőr létére így viselkedik?

- Maguk miatt vették el tőlem az ügyet, sőt a jelvényem is!

- Will, kérlek hozass egy vödör feketét, hogy észhez térítsük ezt a fickót! Terveim vannak vele! A megbeszéléseinket napoltassuk el, úgysem vagyok képes az üzletre figyelni és ahogy már korábban is utaltál rá, nem ez a megfelelő hely…

***

Jared az utca tömegébe olvadva figyelte az irodaházat, sejtése szerint bombát robbantott az Eric-nek küldött képekkel. Fotós volt, így mérhetetlenül tisztában volt vele, hogy egy kép többet mondhat ezer szónál. Jenna-val pedig kifejezetten egyszerű dolga volt. A lány szervezete egyre jobban legyengült, s a bedrogozása sem tett jót neki. A formás idomok eddig kifejezetten kívánatosak voltak, és Jared nem félt kihasználni a helyzetet. A képek készítése közben is mindamellett, hogy milliméterről milliméterre felmérte az előtte fekvő testet, és ne csak a szemei lakjanak jól, így kezeinek is szabad utat engedett. Még most, mikor a képekre gondolt, minden porcikája beleremegett, ahogy felidézte Jenna bőrének tapintását, kerek melleinek puhaságát, a feszes combokat.

A buja gondolatokat hamar el kellett hessegetnie, hiszen Eric hű ölebével az oldalán elhagyta az irodaépületet. Szokatlanul korán és sebesen, csakhogy ez volt a legjobb bizonyíték arra, hogy Jared terve bizony működésbe lépett. A férfi zsebében pedig ott lapultak a megvalósításhoz szükséges lapok. Az út széléhez lépett, majd leintett egy taxit. Ördögi vigyorral mondta be a címet a sofőrnek, és kissé kelletlenebbül vetette oda, hogy kérdések nélkül jó néhány dollár ütheti a markát.

***

Tompának éreztem magam, gyengének még ahhoz is, hogy pozíciót váltsak. Minden tagomban a zsibbadás bénítóan hatott. Egyetlen dologba tudtam csak kapaszkodni, hogy ez csak valami irtó rossz álom. Ez nem a valóság, és ez az egész csak a fejemben játszódik le. Talán valahol éppen kómában vagy mélyaltatásban fekszem, és a tudatalattim csak így próbálja meg feldolgoztatni velem a helyzetet. Bár arra még az sem ad magyarázatot, miért érzem magam mocskosnak. Valahol fény szűrődött be, mert egyre jobban felmelegítette a bőröm. Összpontosítanom kellett, mert úgy éreztem mintha szétesnék. Igyekeztem minél kisebb mozdulatokat tenni, ahogy a kezem megemeltem, megtaláltam a testemen a fénytől melegedő területet, felfedeztem, hogy meztelen vagyok.

- Jared! Hol vagy? – női hang először csak halkan, majd egyre erősebben ért el. – Itt vagy? Válaszolj már! – ismétlődő kérdések, léptek zaja és kulcs zörgése váltották egymást. Az ajtó összetéveszthetetlen hangját sosem fogom kitörölni a fejemből, most is összerezzentem, ahogy meghallottam. Néhány pillanattal később pedig fényt éreztem, az egész testem fürdőzött benne. – Mi a fenét művelt ez a tetű? – magasabban csengett a kérdés, indulat és haragtól vezérelve. – Agyon vágom azt tuti! – járkálás nesze és a folytonos káromkodás keveredett az állott levegőben.

- Ébredj! – szorítást éreztem a karomon, és némi pofozást az arcomon. – Ébredj! Legalább annyira térj magadhoz, hogy fel tudjalak öltöztetni valamennyire! – Próbáltam az utasításoknak eleget tenni, de nem sok sikerrel, mert először a számban, utána az arcomon is éreztem a végigcsorgó vizet. A váratlan hideg kellően felrázta a szervezetem, hogy végre ki tudtam nyitni a szemem. Többször kellett pislognom, egyrészt a fényviszonyok miatt, másrészt, mert nem akartam elhinni, kit látok.

- Te? – felismertem.

***

Just the way you are 47. Részlet... (2)

Sziasztok,

nagyon nem szeretném feleslegesen szaporítani a szót, de egy rövid helyzetjelentéssel tartozom nektek.
Kicsit kiegészíteném a  Chat-ben írtakat. "Technikai fennakadás miatt csúszik az új fejezet!" Mindez annyit jelent, hogy egy frankó kis vírus megtámadta a gépem és szép lassan, szinte észrevétlenül vágott oda. Mostanra sikerült megoldani ezt a problémát.
Megpróbálom a fejezetet mielőbb hozni!

Köszönöm Mindenki türelmét!

Puszi,
ZoÉ

UI.: addig is egy kis részlet kedvcsinálónak:

- Taylor! - éles pengeként hasított az őrs levegőjében az erélyes megszólítás. Azonnal megfagyott a levegő, s senki még csak mozdulni sem mert, volt aki mozdulat közben egyszerűen lefagyott. - Az irodámba azonnal!

- Kapitány. - sóhajtott fel a nyomozó, lelki szemei előtt pedig egy újabb fejmosás látszódott le. Lendületes léptekkel ért a kapitány irodájához, mivel nyitva volt az ajtó, kopogás nélkül belépett.

- Csukd be! - valamivel finomabban érkezett a parancs, Taylor csak bólintott és cselekedett.

- Gond van, Uram?

- Elegen van, hogy állandóan a nyakamra járnak. A drogügyeink sem váltanak ki ekkora érdeklődést, pedig olykor milliók forognak kockán. - csattant fel a kapitány hangjában nem kevés ellenszenvvel, amin Taylor egy jót derült. - Tájékoztasson az eltűnt lány ügyében!

- Két hét telt el az eltűnése óta. Kivonultunk a lány lakására, helyszínelők semmi szokatlant nem találtak. Kihallgattuk a lakótársát és a szomszédjait. Felvettük a kapcsolatot az egyetemmel is. Ezen a vonalon haladva nem találtunk semmi gyanúsat. - Taylor nyomozó higgadtan, már-már kimérten számolt be a nyomozásról, azonban elérkezett arra a pontra, ahol a legtöbb kérdés felmerült.

- Gyerünk, folytasd! Talán valami eszedbe jutott? - a kapitány nagyon jól ismerte ezt az elmélázó tekintetet, és ahogy eközben a fogaskerekek vadul zakatolnak.

- Eric Packer, a manhattani mogul.

- Taylor, ésszel! Egy nagyágyúval állunk szembe, már így is vékony jégen táncolunk.

- Kapitány, valami nem stimmel ezzel a pasassal! Érzem, és a tapasztalataim is azt súgják. Titkol valamit, hiába állítottam sarokba még csak a szeme se rebbent. Valami akkor sem kerek... - gondolkozott el ismét Taylor. Úgy gondolta, míg hivatalos keretek között próbálja Eric-et megszorongatni, addig semmivel sem fog előrébb jutni, más módszerre lenne szüksége.

- Mi a fenét forgatsz a fejedben? Akarom tudni?

Kedves Olvasóim!

Ezúton szeretnék mindenkinek Boldog Nyuszit és JÓ pihenést kívánni! :) :D 

Puszi,
ZoÉ

ui.: hamarosan érkezik a folytatás!
Ugye várjátok már?