1. Minden kezdet nehéz!

Sziasztok,

eme bejegyzéssel, vagyis az 1. fejezettel kezdetét veszi az új történetem. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy különbözni fog az előző töritől.
Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

1. fejezet - Minden kezdet nehéz!

Eljött a nap. Eljött a nap, melyet már türelmetlenül ugyanakkor némi félelemmel megfűszerezve vártam. Remény, kétely - azt hiszem ezek a legjobb szavak - jellemezték az érzéseim. A bennem kavargó érzések sokasága szinte az őrületbe kergetett. Eszméletlenül vágytam az újrakezdésre, de a vágy mellett a félelem is éppen olyan erős volt. Hiába az újrakezdés, az új élet, ha rosszul döntök és ismét minden romokban végzi, velem együtt. Emiatt féltem, de a vágy és remény kettőse sokkal erősebbnek bizonyult, mint bármi más.

- Bízom, bíznom kell, hogy most már csak a jó következik, innentől már csak a boldogság és vidámság következhet... - mint egy bűvös imát mormoltam folyamatosan.

~~~ xxx ~~~

Oh, milyen modortalan vagyok! Még be sem mutatkoztam. Zoé Decker-nek hívnak. Az egyik dédanyám után kaptam a Zoé nevet, mely görög eredetű és jelentése: élet. Anyukám, Anna Decker, magyar származású. Apukám Friedrich Decker, aki csupa német felmenőkkel büszkélkedhet. Csak 22 éves vagyok, de három nyelvet beszélek anyanyelvi szinten. Bár nekem az angol a legkönnyebb, mégis kedves szüleim elintézték, hogy megtanuljam a másik kettőt is. Miért fontos ez, hát a magyarázat egyszerű: nagyon sokat költöztünk. Az állandó vándorlás jellemzett bennünket. Ez valahol jó dolog, hisz mire betöltöttem a 18-at felfedeztem Németországot, Magyarországot és persze Angliát is. De mégsem tudom megmondani, hol az otthonom.

Nagyon nyitott és vidám természetemmel könnyen és sok barátot szereztem. Nekem nincs testvérem, s emiatt a barátaim még inkább fontos szerepet töltöttek be az életembe. Mindig közel álltak hozzám. S a nevemhez hűen élveztem az életet. Azok a fantasztikus bulik! Volt idő, mikor azt hittük, velünk semmi rossz nem történhet. Miénk az élet. Fiatalok, szabadok és féktelenek lehetünk.

Néhány barát gondolt egyet, s feldobott egy ötletet. Egy hosszabb utazás, olyan hátizsákos kiruccanás. Naná, hogy ebből nem akartam kimaradni. Az egész ötlet abból jött, hogy jól akartuk érezni magunkat, egy kicsit kiszabadulni a nyomasztó hétköznapokból. Pont az volt benne a lényeg, hogy elindulunk, s nem tervezünk előre semmit. Csak annyit fixáltunk, hogy melyik országok kerülhetnek. De aztán minden megváltozott…

Azon a késő nyári estén kezdődött. Sok mindent veszítettem el akkor éjjel, melyet soha nem tudtam feldolgozni teljesen. Elkísér, nem is tudom elképzelni, elszabadulok-e valaha ezektől az emlékektől és a rémálmoktól.

Általában életvidám, szórakoztató egyéniség voltam. A társaság középpontjában éreztem mindig a legjobban magam. Talpraesett, türelmetlen és olykor nagyon is idegesítő. Nagyjából ezek voltak a legfőbb jellemzőim. Azóta az ominózus napot követően, inkább a csendes, visszahúzódó oldalam jött elő, és a depressziós. Sok minden történt, és nem a legjobb dolgok. A barátaim hiánya csak még jobban súlyosbította az amúgy is romokban lévő lelkivilágom. Akikkel tartottam a kapcsolatot, többször megjegyezték: mennyit változtam. Egyetértettem velük és tudtam, hogy csak halvány árnyéka vagyok önmagamnak.

Lassan eljutottam egy olyan pontra, ahol sok hülyeség megfordult a fejemben… Igen, többször elhatároztam, hogy feladom. Nem bírom tovább! Azonban, ha azokra gondolok, akik szerettek, és akiket én is szerettem, elveszítettem. Mégis pont a szeretteim miatt muszáj erőt vennem magamon. Nem adhatom fel, most nem, most még nem. Most az egyszer, de csak miattuk! – fáradtan ismételtem, bár az idő múlásával egyre kevésbé hittem el a szavaim. Már nem voltak teljesen igazak, már nem voltak teljesen őszinték. Csak egy begyakorolt és lassan rögzült monológ lett belőle.

Ez a néhány egyszerű szó, s gondolat akadályozott meg mindig, hogy feladjam. Meg az a fénykép, melyen mindannyian együtt nevetünk boldogan. Utoljára együtt. Lassan belefáradtam az állandó harcba, legfőképpen magammal. S ekkor érkezett egy meghívás. Egy rég látott kedves rokon szívélyes meghívása. Először nem akartam elfogadni. De aztán valami megváltozott bennem. Így az utolsó mentsváram ez az utazás lett…

Kozma Orsi: Holnap

„Csend és fény

A mindenség

A testem hó

A szívem jég

Lámpát olt

A szűk magány

De a fénye megmarad

Talán

Nem érezlek már jónak

Ha elalszom

Nem lesz holnap

Ne várj

Indulni kell

Ha nincsen hang sem már

Ami szólhat

Ma elalszom

És nem lesz holnap

Ne kérj

Ne ébressz fel

Légy bátor

Úgy menj el

Kell még tűz

Ami félve ég

Az út vége

Messze még

Álmot sző

A pirkadat

Pedig éppen

Ébredezik a Nap”

Ott álltam, vártam a beszállásnál. Utálok várni, amely az egyik legidegesítőbb tulajdonságom. Ezt a környezetem sosem hagyja szó nélkül. Bár ez, a jelenlegi türelmetlenség inkább az utazásnak szólt, mintsem minden másnak. Egyedül vagyok, és egy új, ismeretlen cél felé tartok…

A fülemben dugtam a fülhallgatókat, addig is csinálok valamit. Ez a dal csengett, ami teljesen letaglózott. Annyira igaznak éreztem. Reflexszerűen nyomtam meg a szünet gombot. Fel kellett dolgoznom az általa kiváltott érzelmeket.

- Elnézést kérek! – mondta unottan egy kissé fáradt nő, aki majdnem fellökött. Mire felnéztem már el is viharzott. De arra elég volt, hogy kizökkentsen a gondolataimból. Éppen jókor tértem magamhoz, mert megkezdhettük a beszállást a New York-ba tartó járatra. Még egy utolsó pillantást vetettem a körülöttem lévőkre, illetve inkább búcsút mondtam Londonnak, Európának.

Befele haladtam, mikor egy kisebb tömegre lettem figyelmes. A tömeg közepén, középpontjában egy srác állt, aki pont engem bámult. Gyönyörű csillogó szemei azonnal megbabonáztak. Kár lenne tagadnom, de megtetszettek, éppen ezek a szemek jutatták eszembe Adam-et.

Szeretem? Szerettem? Vagy csak azt hittem, szeretem? – tettem fel magamnak a kérdést. Annyi kérdés, de válasz sosem érkezett. Mindig is jóban voltunk, régóta ismertük egymást. Legtöbbször macska-egér játékot folytattunk. Sosem tudtam a vele kapcsolatos érzéseket tisztán látni. Az időzítés sosem volt jó. Ha összeszedtem minden bátorságom és közeledtem hozzá, akkor az éppen aktuális barátnőjének kiszemelt csajról áradozott. Ha nekem tetszett meg valaki és elkezdtem randizni, akkor meg azt éreztem, hogy Adam egyre több időt töltene velem, és folyton közös programokat tervezett. Úgy viselkedett, mint egy tipikus féltékeny pasi. Arra az elhatározásra jutottam, mielőbb el kell felejtenem. Még most is fáj, ha rá gondolok. Teljesen meggyötört. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek szememben, azonnal elkaptam tekintetem, még mielőtt késő lenne, és zokogásban zuhannék a földre. Eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk is, mikor elmondtam a „vakációm” ötletét. A döbbenet, melyet szemében láttam, csak annyit mondott:

- Menj, ha eldöntötted! Senki nem tart vissza! – dühösen köpte felém a szavakat. Nem is törődött már azzal, hogy megbánt vagy sem. Mérget csepegtetett a szívemre.

- Oké, köszi! – csak ennyit voltam képes kipréselni magamból. Már nem láttam értelmét küzdeni egy olyan emberért, aki eltaszít magától.

- Szia! – szinte suttogtam, majd teljes megsemmisüléssel indultam el. A hátam mögött hagyva őt.

- Várj! Várj még…– szólt utánam, egész távolról hallottam hangját. Ekkor már zokogva szinte futottam. Nem törődve semmivel, senkivel. Bár több ezer vagy kismillió üzenet, mail és sms érkezett, hogy beszéljünk, de annyira makacs voltam, lezártnak tekintettem ezt az egész ügye. Végre ki tudtam mondani, hogy vége!!!

- Szia Clara! Itt az ideje az ünneplésnek, végeztem Adam-mel! Szólok a többieknek és megyünk bulizni! – a legjobb barátnőm meglepődve hallgatta végig a bejelentésem. A megkönnyebbült sóhajából sejtettem, hogy egyetért velem.

Kovács Kati: Ha legközelebb látlak...

„Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád,

Nem fordulok utánad, megyek csak tovább.

Ha nem vagy, úgysem jó,

Itt vagy, úgysem jó.

Akkor miért tegyem,

Egyszer már illene rendbe hoznom az életem.

Ha legközelebb látnál,

Neked se lesz vidám.

Ha rosszabb lesz a vártnál,

Nem az én hibám.

Fordulj csak másfelé,

Nézd a házakat, vagy a kék eget,

De sose gondolj arra, hogy én szerettelek!

Hogy hol romlott el, nem számít már,

Hogy mi volt a baj, nem számít már.

De nem mindegy még ma sem,

Hogy bírod-e nélkülem,

Ha lesz erôd, hogy egyszer ezt megmondd nekem!

Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád,

Nem fordulok utánad, megyek csak tovább.

Ha nem vagy, úgysem jó,

Itt vagy, úgy sem jó

Akkor mit tegyek?

Majd megpróbálok mindent, hogy elfelejtselek.”

Akkor indult el az az átkozott lavina. Ha akkor nem mondom el, akkor másképpen alakult volna az egész este. Most már bánom, hogy annyira önfejű voltam. Clara-ra kellett volna hallgatnom. Miért kellett elindulnunk bulizni? Miért nem állítottak meg? Már nem tudom semmisség tenni a dolgokat, jól tudom. Vajon összefüggnek az események? Vagy a véletlenek ostoba játéka, illetve a sors játékszerei vagyunk csak? Fáj visszagondolni, csak tudnám egyszer elfelejteni. Sikerülhet valaha?

Miután elfoglaltam a helyem, egyre csak zakatolt az agyam, sorra jöttek az emlékek. Hol édes, hol keserű, néhai örömteli percek, aztán annál több fájdalmas képek. Rémképek tengere. A kórház, a vér, a barátaim. A veszteség, a hiány, az üresség. Magány. Szerencse, hogy az elmúl néhány napban, vagyis már több mint egy hétben nem volt lehetőségem alvásra – így azonnal győzedelmeskedett a fáradtság. Lehunytam a szemem és már aludtam is… sem álom, sem rémálom nem kísértett, csak az üresség.

Az elmúlt évben az alvás volt a legnagyobb problémám. Ha lehunytam a szemem, mindig a rémálmok jöttek elő, arról az estéről. Újra és újra átéltem az egészet. Első néhány hétben, hónapban zokogva és csurom vizesen ébredtem. Majd lassan ez is az életem egy megszokott részévé vált. A rendszeres alváshiány miatt és a pirulákkal sikerül annyira kiütnöm magam, hogy gond nélkül aludtam két vagy három órát. Ennél többet nem sikerült. Ez a hét más volt, az utazás előkészületei, és a pakolás kötötte le minden figyelmem, nem aludtam most sem jól, de valami rejtett izgalom került a képletbe, ami változtatott rajtam. Valószerűtlenül izgatottan vártam a jövőt. El sem hiszem, hogy ezen gondolkodtam…

Az ébredés ugyan nem volt kellemes, mivel az előttem ülő párocska egy kisebb szóváltása zavart meg. Álmos szemekkel néztem ki az ablakon, majd az órámat próbáltam előkotorni a táskámból. Ismét elsuhant előttem ama gyönyörű szempár, bár most egy mosoly is csatlakozott hozzá. Még mindig álmodom? - kérdeztem magamtól félve. Jobb ötletem nem volt így saját karomba csíptem, de tényleg nem álmodtam. Hihetetlen milyen nagy hatással volt rám egyetlen pillantása, mosolya. De még sem tudtam elhinni. Valahogy szokatlan volt. Akármennyire is tetszett, azt az egy dolgot eldöntöttem, hogy kerülöm a potenciális pasizási lehetőségeket. Egy darabig most minden fontosabb lesz, mint a pasiszerzés. Az életem rendbe tétele, vagy rendbe hozása a legfontosabb célom. Képtelenség tovább kibírni ezt az állapotot. Elhatároztam magam.

Elcsigázott tagokkal tápászkodtam fel a helyemről. A mosdóba zárkózva igyekeztem összeszedni a darabjaim. Megmostam az arcom. A tükörben egy fénytelen, sápadt árnyékot láttam magam helyett, s mégis valami megcsillant a szememben. Aprócska remény. Nem ismertem magamra. Elgondolkozva ültem vissza az ülésbe. S az ablak fele fordultam, a kilátást részesítettem előnybe. Kábán bámultam kifele. Próbáltam semmire sem gondolni, majd inkább egy amolyan „Mi lesz az első dolgom?” listán kezdtem el töprengeni. Újabb és újabb dalok szövege jutott eszembe. Csak a zene maradt, az egyetlen vigaszomnak. Ez a gyógyír megannyi álmatlan, keserű éjszakára.

- …megkezdjük a leszállást. Köszönjük, hogy minket választottak! További szép napot! – mondta be pilóta.

Landolás után lomhán szedtem össze a holmim. Mielőtt kiléptem volna a terminál nyüzsgő, új világába vettem néhány mély levegőt. Megnyugtattam önmagam, s időt adtam a rám várakozónak is. Ha kilépek azon az ajtón, akkor itt egy új fejezet kezdődik az életemben…