5. Minden rendben?

 

 

Sziasztok,

 

bízom benne, hogy ismét ügyesek lesztek és sok pipát és komit kapok!

 

judy:
bár az az este nem úgy végződött, ahogy várták, de talán a következő este jobb lesz?
itt a folytatás! :-)

Emi:
köszönöm! a dalok fontos szerepet játszanak, hiszen mindegyik szorosan kapcsolódik az adott részhez.

A Hazaút személyes kedvencem. :-) és a mostani dalok is!

Zsuzsi:
köszi! szokás szerint, hamar hozom is a következő részt! :-)

Gabó:
terveim szerint lesz olyan rész, ahol megismerhetjük Rob gondolatait. :-)
Máris jön az új fejezet! és hát találkára fel? 

 

Jó olvasást!

 

Puszi,

ZoÉ

 

 

 

 

~ Véget nem érő szép remény ~

5. fejezet - Minden rendben?

 

 

 

 

Hajnali négy lehetett, mikor ránéztem az órára. Egy cseppet sem voltam álmos vagy fáradt. Hiába szólt a zene, mégis egyfolytában zakatolt az agyam. Sehogy sem tudtam megmagyarázni, megérteni Robert viselkedését. Sőt először fel sem fogtam, hogy pont ő azt. Teljes élet nagyságban itt volt. Énekelt, de még milyen átéléssel énekelt, ráadásul nekem. Nekem énekelt. Az ő kék szemit láttam még a Heathrow-n. Ha már Londonban kiszúrt, vagy ha egy géppel repültünk, még a reptéren lett volna lehetősége valamit mondani. Viszont azt meg tudom érteni, hogy nem a nyilvánosság előtt kívánt ismerkedni. Oké, ebben neki adok igazat, de a bárban miért Tom jött oda hozzá? Ekkor bevillantak Matt szavai.

„Ha nem tudnám, hogy rokonok vagytok, simán elmennétek házasoknak”

Majd ismét egy pillantást vetettem az órára, ekkor már lassan hat óra volt. Szörnyen álmos lettem, de egyszerűen az álom csak nem akart megtalálni. Újra és újra különböző magyarázatok, indokok és lehetőségek merültek fel bennem. De a megoldást mégsem találtam meg. Ráadásul mint valami rossz előjel, még a lejátszóm is lemerült. Aztán elnyomott valamikor a fáradság.

Néhány óra alvás után kómásan ébredtem, minden tagom fájt. Kiballagtam a fürdőbe. Elszörnyedtem a látványtól. A tükör egy teljesen idegen alakot mutatott. Vörösen izzó szemeket láttam, a szemeim körül hatalmas sötét karikákat a kialvatlanság miatt, na meg a sírás sem tett jót, bár nem is tudom mikor sírtam. Olyan fal fehér voltam, hogy az már csodaszámba is elmenne. A kis szemle és a mosakodás után lefele indultam a friss reggeli kávémhoz, ettől vártam vigaszt, vagy valamiféle erőt.

Persze arra számítottam, hogy egyedül leszek. Hát tévedtem. Danny éppen reggelizett közben meg ezerrel vigyorogott. Naná, nekik jó éjszakájuk volt! – pufogtam magamban. Egyértelműen ez a mai nap nem az enyém.

- Jó reggelt! – nyöszörögtem alig felismerhető hangon. Pedig minden olyan jól indult. Egészen eddig minden rendben volt.

- Reggelt neked is! – mondta D. – Biztosan fel akarsz kelni? – aggódva fordult hozzám. Tudom, hogy jót akart, de nem bírtam türtőztetni magam.

- Ha nem gondolnám komolyan, akkor nem lennék itt! – mondtam durcásan. Kicsit megbántam, ahogy kimondtam a szavakat. Nem ő tehet róla, hogy selejtes vagyok. Neki hálával tartozok, mert befogadott. El is szégyelltem magam.

- Minden rendbe van? – Danny furcsán felhúzott szemöldökkel vizsgált. De ahogy kimondta ezt a rohadt mondatot, amitől a falnak megyek, megint durcás lettem.

- Attól függ, hol jártál te tegnap este? – vágtam vissza, útban az első szék fele nehogy összeessek. Pedig igyekeztem, de egyszerűen nem ment a normális viselkedés.

- Inkább hagylak, mert látom bal lábbal keltél, de ha gond van, szólj minél előbb! – kedvesen beszélt, aztán még nyomott egy puszit a homlokomra. A következő percben már el is tűnt az irodájában. Az önsajnálatomban vergődtem, mikor megérkezett Matt.

- Szép napot! – köszöntött. Nála is az az elégedett vigyor virított az arcán. Egyértelmű, mit csinált az éjszaka. Ezek szerint csak nekem volt szar az éjszakám.

- Ha neked az! – fintorogtam kellemetlenül. Már hadakozni sem volt kedvem és erőm sem.

- Valaki már ilyen korán durcás! – erre simán vállat vontam, s belekortyoltam a kávémba.

- Kérlek, ma nem vagyok vevő a viccekre! – fáradtan sóhajtottam. Elővettem a legtűrhetőbb hangom, s úgy igyekeztem Matt tudtára hozni, ha lehet ma hanyagoljon.

- Minden rendben van veled? Nem vagy rosszul, vagy nem vagy beteg? – legszívesebben a hajamat kezdtem volna el tépni. Már megint ugyanaz a kérdés.

- Nem, csak nem jól aludtam… - majd gondolatban sikerült hozzátennem – ha látjátok, hogy szörnyen nézek ki, akkor miért kell megkérdezni? A lányokban bíztam, hogy elkerülik ezt a kérdést, de hiába, sőt duplán kaptam meg. Lassan vánszorogtam fel a lépcsőn, muszáj lesz összeszednem magam. Erre még a lejátszóm is ezt sugallta.

Sid - Nap Felé

 Állj fel újra, s rázd meg magad,

Tedd a dolgod, így leszel szabad,

A tegnap már elmúlt új hajnal hasad,

A vágy tombol benned,

s magával ragad!

Felöltöztem rendesen, majd elhatároztam, a délelőtt további részét főzéssel töltöm. Ezzel fogom lefoglalni magam. Mindenki meglepődve mért végig, mikor faggattam őket, ki mit szeretne enni. Birtokba vettem a konyhát, Sarah és Jane is jött segíteni, hogy még jobb kedvünk legyen pörgős zenét válogattak össze. Miután elkészült az ebéd, és jóízűen el is fogyott minden, magamra vállaltam a mosogatást, és a rendrakást. Jól gondoltam, teljesen kikapcsoltam. Megnyugtatott, hogy hasznosnak éreztem magam. A délután további részében főleg egyedül voltam. Zenét hallgattam és olvastam.

Matt és Jane a hétvégét Matt szüleinél töltik valahol vidéken, de előbb elindultak, hogy kicsit tovább maradhassanak. Így ők a csomagolással bajlódtak, aztán gyorsan elköszöntek tőlünk. Jó szórakozást kívántunk és puszival búcsúztunk. Danny és Sarah lementek a bárba, az újabb rendelést állították össze. Mivel a nagyobb forgalom miatt jobban, vagyis gyorsabban fogyott a készlet. Édesek együtt – gondoltam, s irigyeltem őket. Mielőtt lementek a bárba, Sarah szólt, hogy hoznak pizza-t és mozizunk este. Régen töltöttek már nyugisan egy estét. Jó ötlet. Azt hiszem, rám fér, hogy kicsit lazítsak! Ma úgyis szabad esténk van, a beosztás szerint ma nem vagyunk „szolgálatban”. Ritkán, de ilyen is előfordul. Fő a lazulás!

Végeztem a konyhában mindennel, elmosogattam, eltörölgettem és el is pakoltam mindent. Enyém az egész délután! Olyan sok időnek tűnt, és kedvem sem volt lemenni a bárba, így először megnéztem a mailjeim, válaszoltam mindre, sőt még írtam néhányat pluszba régi barátoknak, és chateltem pár emberrel. Közben a zene továbbra sem állt meg, minden volt terítéken: Placebo, Linkin Park, Paramore, Kings of Leon, Franz Ferdinand, Radiohead. A magyar kedvencek sem maradtak ki: Ákos, Magna Cum Laude, Sid… Még az indulás előtt gondosan kiválogattam, és megpróbáltam minden számomra fontos dalt összeszedni, bár ha kimaradt valami, akkor ott a kedvenc oldalam: YouTube.

Miután befejeztem a mailezést és az chatelést, következett a fürdés. Jó forró víz most olyan volt, mint a betegeknek a leghatásosabb gyógyszer. Mikor a szobámba léptem Sid száma következett, ledermedtem teljesen találó volt a szövege. Akaratlanul is dúdolni kezdtem.

SID - Most én kérlek

Rám nézel, s félek, a fojtó zajban nem értesz.

Karomba zárlak, perzselt lelkem adjon választ.

Hogyan tudnék majd megmutatni mindent

Ha szemedben, ha fény mind, mind csendesebb…

Most én, én kérlek, szólíts meg, vagy némíts el.

Most én, én kérlek, ringass el, vagy engedj el.

Itt némán várok rád, hol a kitárt ajtók közt hagytál.

Az úton merre járunk, érzem, elvesztelek…

Most én, én kérlek, szólíts meg, vagy némíts el.

Most én, én kérlek, ringass el, vagy engedj el.

Majd egyszer választ kérsz…

Majd egyszer visszatérsz…

Majd egyszer az álmokból…

Majd egyszer hozzám szólsz…

Lehunyt szemekkel álltam a szoba közepén egy szál törölközőbe csavarva. Teljesen a dalra koncentráltam. Annyira átéreztem, annyira megérintett. Vállamon és a hátamon a hajamról lecsorgó cseppek versenyeztek, éppen csak egyszer megtöröltem. A következő szám ennél nagyobb meglepetés volt, Robert énekelte Never think című számot.

Egyetlen dolog jutott eszembe: „Bárcsak újra hallanám, ahogy élőben énekel és bárcsak itt lenne!” Alig hallhatóan sóhajtottam magamnak. Ekkor valaki végigsimította a karomon, majd egyik kezével átölelte a derekam, szorosan magához húzott. A másik kézzel a hajamat simította el a nyakamból, és apró csókokat nyomott a nyaktól a kulcscsontomig. Teljesen átadtam magam az érzésnek, kellemes bizsergés futott rajtam végig. Hosszú ideje nem éreztem ilyet. A bőrömön a megannyi szikra szaladt végig. Akartam ezt az érzést, kapaszkodtam bele. Megkaphassam, érezhessem még.

- Itt vagyok! Maradok, ameddig csak akarod!... – suttogta az édes hang a fülembe – Remélem, rám gondoltál… - mondta reményteljesen.

Megdöbbenve, egy pillanat alatt kijózanodva fordultam meg. Olyan hévvel, lendülettel, majdnem elestem. Nem törődtem semmivel, csak minél előbb a saját szemmel látni akartam, hogy nem álmodok, vagy képzelődök. Nem, határozottan nem a képzeletem játszott velem, tényleg Robert állt velem szembe azzal az imádnivaló féloldalas mosolyával. Éppen megfordultam, de már két kézzel húzott szorosan magához. A viszontlátás sokkal édesebb volt, mint vártam. Megcsókolt. Ennyi idő után itt volt velem, s megcsókolt. Meg sem tudtam szólalni még egy jó darabig, így csak a csókok beszéltek helyettünk, két levegővétel között próbáltam válaszokat kapni a kérdéseimre.

- Miért tűntél el? Miért nem szólítottál meg előbb? Miért nekem énekeltél? És hogy kerülsz ide?... – hadartam a bennem rejlő kismillió kérdésből néhányat.

- A rajongók miatt tűntem el… - mondta és adott egy csókot. – Féltem és tanácstalan voltam. – folytatta, majd ismét kaptam egy újabb csókot. - A dal meglepetés volt, vagyis inkább ajándék tőlem. Ma is eljöttem a bárba, viszont ott nem is láttak még ma, és nem tudták, hogy benézel-e. Muszáj volt cselekednem, és Sarah segített, ő kísért fel ide… - válaszolt mosolyogva, és ismét meg akart csókolni, de bosszúból szájára tettem a mutatóujjam.

- Azt hiszed nekem ennyi elég? - próbáltam a legkomolyabb hangot megütni, és hogy nyomatékosabbá tegyem a kérdést felkapkodtam az ágyon heverő fehérneműt, farmerem és pólóm. Beslisszoltam a fürdőbe, ahol pillanatok alatt felöltöztem.

- Most miért kínzol? – csalódottan suttogta az ágyon ülve, mikor visszaértem a szobámba.

- Nekem is elég nagy kínzás volt, hogy minden este láttalak, de soha nem tudtam veled beszélni, még a nevedet sem tudtam… Csak a sapis londoni srác voltál egészen a fellépésedig. Aztán derült égből villámcsapásként ért, hogy Te vagy az. Te, akiért az egész világ odavan, nekem énekelsz… - de nem tudtam befejezni, mert akkor már karjai a derekam köré fonódtak, és olyan szorosan ölelt.

- Gyertek enni! – szólt közbe Sarah.

Egymásra néztünk Roberttel, majd kézen fogva indultunk lefele. Nem tudom mi ütött belém. Egy szinte teljesen ismeretlen srác volt a szobámba, még fel sem voltam öltözve. Aztán máris csókolózunk. Mi a frász van velem? Ennyire nem lehetek lökött? Miket is gondolok? Mire leértünk a konyhához, már egymásba gabalyodtunk és apró csókokat váltottunk. Sarah és Danny csodálkozva néztek ránk, aztán megejtettük a bemutatkozást. Onnantól minden rendben volt. Beszélgetésünk szinte mindenre kiterjedt. Szóba kerültek a családja, a barátai, a munkája, a mostani forgatás. Kíváncsian érdeklődött az én családomról, a barátaimról, minden érdekelte, ami velem kapcsolatos. Eközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól Rob-bal, egész idő alatt egymásba csimpaszkodtunk.

- Nem úszod meg, tartozol némi magyarázattal… - súgtam Rob-nak, éppen csak ő hallja. A válasza, pedig egy csók volt.

Sarah kérdően nézett, mikor a hűtőhöz léptem. Nem tudtam mit mondani, majd halkan suttogtam, hogy majd később mindenről beszámolok. Igazából én magam sem voltam tisztában a helyzettel. Kis idő múlva megpróbáltam Sarah-nak jelezni, egy apró kacsintással. Szerencsére Sarah értette a célzást, és már el is köszönt Danny-vel karöltve. Jobb ötletem nem volt így kézen fogva magam után húztam Rob-ot a galéria fele. Olyannyira eltökélt voltam, hogy igen is válaszokat akarok, nem engedtem Rob csábításának. A kísértés viszont annyira erős volt, hogy mikor felértünk elgyengültem. A következő pillanatban már az ágyon feküdtünk, és máris csókokkal halmoztuk el a másikat. Most viszont ő volt a józanabb, egy csókot lehelt az arcomra.

- Késő van, jobb lenne, ha most mennék! – mosolygott. – Holnap még dolgoznom kell. Még szerencse, hogy itt van a forgatás a városban.

- Ne! Kérlek, ne hagyj itt egyedül! – csúszott ki akaratlanul a számon. Én nem vagyok ilyen. Hogy kérhetem, hogy maradjon? – Sütöttem le a szemem.

- Akkor nem foglak itt hagyni! Maradok! – vont szorosan mellkasára. Válaszom egyszerű és világos volt hangot adva az örömömnek: forró, és mindet elsöprő csók.

- Gyorsan telefonálok még egyet. – suttogta.

Tényleg csak néhány perc volt, valami olyasmiről beszélt, hogy a sofőr hova menjen érte. Miután végzett a telefonnal reflexszerűen a hajába túrt. Folyamatosan mosolygott, de nem tudtam az okát. Majd egy pillanattal később már mellettem volt. Elvesztünk egymás karjaiba.

Hirtelen a boldogság, az öröm töltött el feledve minden rosszat. A fáradság és az elmúlt, alvás nélküli éjszaka fejtette ki együttes hatását. Egyszerre jelentkezett rajtam az álmosság. Rob mellkasára hajtottam fejem, és már csak a nyugalmat éreztem. Az ujjai jólesően cirógattak, olykor puszit nyomott a hajamba. Varázslatos és tökéletes volt minden. Meg sem érdemlem…