Novella 3.1 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

mivel a szavazás is ezt a törit hozta ki győztesnek, EZZEL fogom folytatni.
Az első rész 2012.08.17-én került fel, ezért is vettem elő most. amolyan emlékeztetőnek, aki eddig olvasta és akinek meg még nem volt szerencséje eddig a novellához, azok remélem érdekesnek találják és szeretni fogják!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

ui.: Finally-n olvasható már részlet, és a hétvégén pedig új rész (talán már szombaton!)


Sziasztok,

ezúttal még nem Flóráék kalandjának a folytatását hoztam, hanem egy novellát. Ennek oka, hogy a napokban az oldalmegtekintés átlépte a 60 000-et, ami hatalmas örömmel tölt el. Ennek megünnepléseként gondoltam, hogy megleplek benneteket egy novellával. A korábbi kerek számokat, melyek az oldalmegjelenítésre vonatkoztak kicsit elhanyagoltam, és ugyanakkor a Rendszeres olvasók tábora is szépen lassan növekszik. Köszönöm Nektek! Remélem, hogy ez a történet is elnyeri a tetszéseteket.
S a novella mellett hoztam részletet is.

JÓ olvasást!
Várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

1. 

Találkozás

Olívia…

Az egyik kedvenc dalom dallamára pattantak ki a szemeim. Álmosan dörzsöltem meg az arcom és hatalmas ásításokat követően rápillantottam az átkozott órára. Már megint késésben voltam, amit fintorogva vettem tudomásul. Nagyot sóhajtva másztam ki az ágyból, hogy mielőbb behozzam valahogy a lemaradásom, csakhogy ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Örökös harcot vívtam az idővel, de az egyetlen problémám az volt, hogy mindig én vesztettem. Ma sem volt másképp. Zuhany, fogmosás, öltözés, s szokásomhoz híven a holmim már csak futtába szórtam bele a táskámba. Idősporolásként a reggeli ismételten kimaradt. - Majd talán egy kávéra lesz időm. – bíztattam magam, ahogy minden reggel, csakhogy sosem került rá sor.

Rohanvást közelítettem meg a feljárón parkoló autóm, s miután behuppantam, már indulhattam is. Tipikus reggelként dugó és tömeg nehezítette az utam. Idegesen doboltam a kormányon, ahogy várakoztam, hogy az a nyavalyás lámpa váltson már. Amint felvillant a zöld a gázba tapostam, ketten vagy talán hárman is azon nyomban a dudára feküdtek, mivel azért sem engedtem őket be a sorba. Kivártam én is éppen úgy a lámpát, s most várják csak ki ők is. Mosolyra húztam a szám, ahogy az utolsó kanyart is vettem és megérkeztem a célállomásomhoz és még az utolsó helyet is sikerült megszereznem a pakolóba. Ez legalább kicsit jobb kedvre derített, mert nem valahonnan a világ másik feléről kellett hagynom az autót. Felkaptam a cuccom, s csak a csodának köszönhetem, hogy a tartalma nem az autó mellett, a földön kötött ki. Az biztos, hogy külön szám lett volna, mire mindent összeszedte volna. Egy utolsó nagy levegő után összeszedtem magam, és futólépésben közelítettem meg a marcona épület főbejáratát.

Ahogy felértem a bejárat előtti lépcsőkön, néhányan, akik elhaladtak mellettem köszöntek egy-egy sziát, amit igyekeztem viszonozni, de alig győztem kapkodni a fejem. A portás kuncogva figyelt, akinek egy apró biccentéssel köszöntem. Szoros volt, de sikerült eljutnom az épület túloldalán lévő nagyelőadóhoz. Egy pillanatra meghökkentem, mert teljesen tele volt a terem. Mindenki beszélgetett s a helyet vadászott. Többször is végignéztem a sorokon, de sehogy sem találtam ismerő arcot. Már kezdtem volna feladni, mikor végre észrevettek a barátaim, és pár kézmozdulattal jelezték, hogy foglaltak helyet. A csajok mellé huppantam, akik csak a szemüket forgatták. Éppen csak elhelyezkedtem, mikor a professzor is befutott és már bele is kezdett az előadásába. – Soros volt a ma reggel is. – fújtam egy nagyot. Mondjuk, nem különösebben zavartatta magát egyik barátnőm sem, hogy zajlik az előadás vagy nem, mert egyből beszélgetésbe kezdtünk.

- Kornél már megint téged néz. – bökött oldalba Zora, közben a fejével az említett felé bökött. Még megszólalni sem volt időm, mert a másik lökött csaj megelőzött.

- Nem is néz, egyenesen bámul téged. – helyesbített Tina.

- Köszi, de már számtalanszor elmondtam, nem érdekel. – néztem rájuk, mert minden egyes alkalommal ezt játszották. Rá akartak beszélni, hogy Kornél milyen jó pasi, amit amúgy nem vitattam. Tényleg jó pasi volt, minden értelemben. Igéző szemek, markáns arc, kidolgozott test, de kapcsolatként nálam semmiképp sem játszott. Egyáltalán nem az a típusú pasi volt, akit kerestem.

- Olívia, ne mond ezt! – mosolyogtak rám, persze a szemüket Kornélon legeltették. Megvontam a vállam, s már nem foglalkoztam tovább ezzel a dologgal. Ez a párbeszéd szinte mindennap megtörtént. A lányoknak nagyon bejött Kornél. Azt hiszem, hogy minden lányos anya álma, és talán éppen ezért bennem semmit nem tudott megmozgatni. Mellette sehogy sem tudtam elképzelni magam.

Próbáltam a professzorra figyelni, de nem nagyon ment. Az előadás rettentő unalmas volt és olyan lassan telt el. Már azon gondolkodtam, hogyan tudnék kényelmesen aludni feltűnés nélkül. Pont megtaláltam a megfelelő testhelyzetet, mikor a tanár megszólalt, hogy egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor találkozunk. Felsóhajtottam, és a többiekhez hasonlóan összepakoltam a cuccom.

A csajokkal csacsogva indultunk el a következő terem felé. Zora és Tina a csoporttársaim voltak. Az egyetemnek köszönhetjük, hogy megismertük egymást. Már az első pillanattól kezdve nagyon jól megértettük egymást, ami ennél fontosabb, hogy mindig mindenben számíthatok rájuk. Támogattak, segítettek mindenben. Ez pedig a legjobb barátságok alapja.

Még fel sem eszméltünk, már meg is érkeztünk a következő előadás helyszínére. Szerencsére időben érkeztünk, s hátsó sorok még üresek voltak. Egyből az utolsó előtti sorba helyezkedtünk el, mert úgy legalább nem voltunk feltűnőek. S mivel feltehetőleg még elénk is ülnek majd, teljesen takarásban leszünk, ha éppen beszélgetni lesz kedvünk. A tanárunkra várakoztunk, aki nem akart befutni. S ekkor a mobilom vad rezgésbe kezdett, amitől egy hatalmasat ugrottam.

- Szia, Lív! – hadart Léna. - Figyu, segítségre van szükségem! Vészhelyzet van! Csak te tudsz segíteni…

- Hello Csajszi! – mikor éppen a levegő után kapkodott, akkor tudtam megszólalni. - Oké, de mi a vészhelyzet?

- Estére bulit kellene összehozni… ma estére… egy exkluzív partiról van szó… - azt hittem, hogy csak szórakozik vele.

- Most viccelsz? - nem akartam elhinni, hogy komolyan beszél. A dél körül rám csörög, hogy estére összehozzunk egy partit.

- Nem, dehogy. Szerinted, miért téged hívtalak? – bár jól esett a hízelgése, de ez akkor is kissé abszurd volt.

- Remek… - emeltem a plafon fele a fejem. - Hány ember? Milyen buli? Vagy úgy egyáltalán van valami közelebbi infó? – egy picit mérges voltam, mert nem sok időm maradt intézkedni. Bár a buli szónál, már lázasan elkezdett dolgozni az agyam. – Van egy ötletem. Először beszélek Jack-kel, hogy lesz-e valami este, vagy átengedi-e a privát teremet… Amint beszéltem vele, visszahívlak… - már csak valami puhító technikát kellett kiötlenem, ami lehet, hogy nagyobb falat, mint az egész buli megszervezése.

- Itt vagyok a Four Season-be… - egy picikét irigykedtem, míg mi az egyetemen dekkolunk, addig Léna élvezi az életet a hotelben. - Inkább gyere ide, akkor legalább mindent meg tudunk beszélni Stephanie-val… - s miután elhangzott a meghívás eszembe se jutott visszautasítani.

- Kivel tudunk beszélni? – nem értettem az összefüggést, ezért visszakérdeztem kapásból.

- Az egyik illetékessel… Most rohannom kell, de várlak! Puszi! – s rám csapta a telefont. – Túl könnyen adtam magam. – néztem a kezemben tartott telefonra, de megígértem, s már nem visszakozhattam.

A tanárunk persze késett, ez most kedvezett nekem, addig volt időm intézkedni. Jack cseppet sem örült a hirtelen jött buli ötletének. Pár dolgot kért, illetve megígértetett velem, de cserébe odaadja a privát teremet. Szerencsére semmi extra dolgot nem kért, csak lehetőleg töltsem fel a bárt és intézzem el a rendeléseket, illetve töltsek vele és Bennel több időt, ugyanakkor megnyertem a főnyereményt: főzhettem nekik. Szerencsére volt egy különleges recept a tarsolyomban, amit mindenki imádott, azzal nagy bakot nem lőhetek.

Mosolyogva tettem le a telefont. A vigyorom akkor teljesedett ki, mikor beállított az egyik megbízott tanársegéd, és közölte, hogy az óra előre nem látott okok miatt elmarad. Nagyon, de nagyon jól jött ez a hír, viszont nem sokáig hagytak örömködni. Szandra telefonált, mivel Ben nincs jól, és gyanítják, hogy összeszedet valami vírust. – Miért nem lepődtem meg? – A válasz egyszerű, mindig rohanok valahova vagy éppen valami miatt. Most Ben-ért kellett elmennem az oviba. Közben folyamatosan hívtam Lénát, de őt meg nem tudtam elérni. Szandra már elég ideges volt, mire odaértem. Persze a kis lókötő egyből megcélzott s az ölbe kellett vennem. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy teljesen el van kényeztetve, és ezért én vagyok a hibás. De nekem is szörnyű volt elvesztenem már majdnem felnőtt fejjel az anyukám, szinte el sem tudom képzelni Ben, mit érezhetett.

Kissé bonyolult a családunk. Hosszú évekig csak anyuval mi ketten voltunk. Az apám elhagyott minket, azóta sem keresett engem, amit egy cseppet sem bántam. Kaptam egy zseniális pótapát, Jack-et. Imádott mindkettőnket, és én hamar megkedveltem. Ben érkezése meglepetés volt mindenkinek. Anyu imádta a gondolatot, hogy megint babázhat. A nagyik persze meglepődtek az unoka érkezése miatt, de nagyon várták ők is. Ben tökéletes kisbaba volt gyönyörű kék szemekkel. Anya és Jack imádta. Csak lassan két évvel ezelőtt egy figyelmetlen sofőr okozta balesetben anya volt az egyik áldozat. Jack teljesen maga alá került. Nem foglalkozott semmivel és senkivel. Még a szenvedélyét jelentő klubbot is magára hagyta, ami szerencsére kisebb navigálással elboldogult, de a másik üzleteiből kiszállt egy jó hosszú időre. Ráadásul annyira maga alá került, hogy még Bennel is alig foglalkozott. Bár ő még annyira kicsi volt, fel sem fogta a dolgokat. Számára azóta én töltöm be az anya szerepét. Aztán Jack belátta, hogy változtatni nem tud a múlton, ha minket sem akar elveszíteni, akkor törődnie kell velünk. Azóta mi vagyunk a legfontosabbak neki.

Elmerenghettem, miközben kiértünk a kocsihoz. Legnagyobb döbbenetemre Ben mosolygott rám. Rákérdeztem, hogy érzi magát, mivel nagyon gyanús volt nekem az a hirtelen jött jókedv. A fiatalúr közölte, hogy már nagyon hiányoztam neki, és unalmas volt a nap az oviban. A kis rosszcsont mindig eléri, amit szeretne. A kocsiba ülve még próbáltam Lénát elérni, de lehetetlennek bizonyult. Két választásom volt, és hát egyik sem tetszett.

- Ben, mit szólnál, ha kicsit csavarognánk? Ehhez persze meg kell ígérned, hogy jó leszel. Jó fiú leszel? Megígéred? – azok a hatalmas kék szemek még a jéghegyeket is megolvasztották volna, az én szívemről nem is beszélve.

- Igen… igen… - ujjongott lelkesen - Hova megyünk?

- Még be kell mennem a városba. Lénával kell beszélnem. Emlékszel Lénára? – néztem rá a visszapillantóba.

- Léna szép és kedves. Szeretem őt. – vigyorogva választolt, s csak remélni mertem, hogy nem lesz ebből galiba.

- Tudom, Kicsim. – rákacsintottam, mire hangosan felnevetett.

A rádió szólt, és Ben élvezte a kocsikázást. Már majdnem elértük a szállodát, mikor eszembe jutott, hogy Jack-nek elfelejtettem szólni. Leparkoltam, aztán kézen fogva indultunk a hotel fele. Közben persze gyorsan tárcsáztam Jack számát. Morcosan vette tudomásul, hogy elhoztam magammal Bent és nem egyből hazavittem. De kénytelen volt belátni, hogy nem tehettem mást. Még legalább két-három óra múlva érne ő is haza, s én sem maradhattam volna otthon a nyakamba szakadt buli miatt. S egyikőnk sem tudott volna pillanatok alatt gyerekfelvigyázót találni. Pár szót beszéltem még Jack-kel, amitől jobb kedve lett.

A recepciónál álló nő furcsán végigmért és totál lenézően fordult felém, viszont amint kisebb tömeg – csupa pasi – lépett mellénk egyből hatalmas vigyor terült el az arcán. - Kétszínű perszóna. – állapítottam meg. Szerencsére nem kellett a behízelgését hallgatnom, egy ismerős a segítségemre sietett. Szabi mosolyogva jött közelebb. Egyből hülyéskedni kezdett Bennel. Szabitól megtudtam, hova kell mennem, és egy belépőkártyát nyomott a kezembe.

Közölte, hogy a testőrök miatt van szükségem erre. Szegény nem tudott többet mondani, mert már rohant tovább, de azt megígérte, hogy hamarosan hívni fog. A kezemet nyújtottam Bennek, és beszálltunk a liftbe. Az ajtó becsukódása előtt azonban az előbbi tömeg is beszállt. Kicsit közelebbről sikerült őket megnéznem. Nagyjából velem egyidős, vagy egy-két évvel idősebb srácokról volt szó. Életem egyik leghosszabb liftezésében volt részem. Próbáltam nem a srácokra figyelni, de a fülemet nem tudom becsukni. A csajozás volt terítéken, és bőszen azt ecsetelték, milyen szép lányokat láttak a nap folyamán. Már nagyon vártam, hogy végre álljon meg a lift és szabadulhassak ettől a társaságtól. Ben szó szerint úgy ugrott ki a liftből. Kérdőn nézett rám, majd miután mutattam neki a helyes irányt egyből kilőtt, mint a rakéta. Sietnem kellett, hogy tartsam vele a lépést.

- Elnézést, de ez egy lezárt folyosó. – kapott el egy marcona alak. Jóval magasabb volt nálam, s simán a hústorony szó is ráillett volna.

- Lehet, de van kártyám… - válaszoltam automatikusan angolul a kártyámat lóbálva. A szemem, viszont a rosszcsontot követte - Ben állj meg! Várj meg!

- Köszönöm. – oldalra lépett egyet, ezzel pedig engedett tovább a nagydarab fickó.

- Lénát keresem. Hol találom? – kérdeztem vissza.

- A folyosó végén, jobbra az utolsó ajtó… - kaptam egy rövid útbaigazítást. A díszes társaság azonban utolért bennünket. A nagydarab fickóval egyből üdvözölték egymást, úgy mintha a régen látott barátok lennének.

Siettem előre, mert Ben eltűnt előlem. Talpra esett kisfickó lévén elég hamar képes bajt okozni. Kezdtem aggódni, hogy hol van a rosszcsontom, mikor váratlanul Léna lépett mellém, amivel majdnem a szívbajt hozta rám. Puszival köszöntöttük egymást, a kezembe nyomott egy kisebb dossziét, amelyben a legfontosabb utasítások voltak felsorolva. Vendéglista, italok, és privát, zárt terem szerepelt a kiemelten. Átfutottam a listát, és bólintottam, elintézettnek tekinthető minden.

- Léna, nem láttad Bent? Hol lehet az a Rosszcsont? – néztem kérdőn barátnőmre.

- Ne aggódj, biztos itt van valahol. Erről a folyosóról nem tűnhetett el. Még az elnököt sem védik annyira, mint Robot…

- Értenem kéne ezt? – megint ráncolhattam a homlokom, mert Léna vigyorgott rajtam.

Nem kellett válaszolnia, mert a jó ismert gyerek kacajt hallottam meg. Megnyugodtam, hogy nem tűnt el. A szobába léptünk volna be, mikor ugyanazon az ajtón egy nő kacagva lépett ki. Kis híján összeütköztünk. Léna megdermedt, majd bemutatta a velünk szembe álló nőt, Stephaniet. Lénát anyanyelvünkön faggattam, hogy ki Stephanie, akivel a díszes konferencia terembe léptünk be, ahol Bent kergette egy srác. Az állam nem kicsit koppant a látványon. Stephanie és Léna beszéltek valamit, amire képtelen voltam figyelni.

- Benjamin! – erre persze mindketten, sőt négyen kapták rám a tekintetük. – Így kell viselkedni? És mit ígértél nekem? – mérgesen néztem rá a pöttömre annak ellenére, hogy nem igazán tudtam haragudni, de nevelni kell valahogy.

- Nem, nem így kell. - láttam rajta, hogy sajnálja. A kezében lévő fekete vackot visszaadta a srácnak, de a nyelvét még kiöltötte. A srác felnevetett. Ben eddigre már felém szaladt. - Jó leszek… Anyuci… Ígérem - na itt aztán hirtelen csend lett. Ben nyújtózkodott, míg felvettem, csak azért, hogy puszit nyomjon az arcomra, aztán ugyan ezt megismételte Lénánál, aki mosolygott Ben akcióján.

- Anya? – mondta egyszerre Stephanie és a srác, majd döbbenten meredtek rám.

- Látod Rob, mondtam, hogy úgysem tudsz elkapni… Mami megvéd. – bújt a nyakamba a rosszaság. Az viszont feltűnt, hogy angolul beszél, amit csak Jack-kel és Jack szüleivel, illetve néha velem beszélt. Az apróság már most két nyelvvel ismerkedett, úgyis mindkettőt anyanyelvi szinten fogja beszélni. A magyart főleg akkor használta, ha Jack-et szerette volna kicselezni. Ne tudja meg az apja, mire készül, vagy mit tett. Jack megért pár dolgot, de sohase tanult meg teljesen magyarul.

- Mit csináltál Ben? Mit csinált? Kérlek, ne haragudj rá! – néztem bocsánatkérően az igencsak zavarban lévő férfira.

- Nem, nem csinált semmi rosszat. Kicsit játszottunk. Még be sem mutatkoztam. Rob vagyok! – nyújtott kezet.

- Hello, én Olívia. – fogtam meg a kezét. A pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Ben kotorászott a zsebembe. Előszedte a masinát, és mivel angolul beszélt tudtam, hogy az apja van a vonal túloldalán.

- Itt van… - azzal a kezembe nyomta a telefont – Apa az. – Rob kezét megfogva maga után vonszolta. – Addig még játszom Robbal… - az az apróság úgy ugráltatta az ismeretlen férfit, mintha már régóta ismerte volna.

- Bocsánat. – suttogtam neki. Majd a telefonra koncentráltam. – Szia, itt vagyok!

- Megvan minden? Van valami extra kívánság? – kíváncsiság sütött a hangjából.

- Nem, semmi. Merre vagy? Amint itt végeztünk, megyünk haza és viszem a papírokat!

- Már otthon vagyok, korábban végeztem. Beszéltem Klárával. Este vigyáz Benre. Siessetek, készítek vacsit! – már ki is nyomott, mostanában az elköszönés valamiféle luxuscikk lett.

Kisebb hangzavar alakult ki a terembe. Középpontjában persze Bennel. Öröm volt nézni, ahogy önfeledten mosolyog. Most már nem csak Rob volt a játszótársa. Ott voltak a liftből a srácok, illetve Stephanie és Léna is. Most tudom értékelni, hogy ennyi időt Bennel tölthetek. Ott az egyetem és a klub, de semmiért nem cserélném el a szabadidőm másra. Persze, ha anyu ezt láthatná. Erre a gondolatra elérzékenyülök még mindig. Hiszen annyi mindenről lemaradt. S reméltem, boldogan figyeli az életünket és vigyázza az utunk.

- Jól vagy? – jött a váratlan kérdés. – Nyugodtan szólíts Steph-nek!

- Persze, csak allergia. – töröltem meg a szemem, hogy még véletlenül se látszódjon a könnyem nyoma.

- Ne haragudj. Tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni, de hány éves vagy? – Steph erre a mondatára felkaptam a fejem, de nem csak én, hanem mindenki. – Tudom, tudom, de olyan fiatal vagy és hát egy gyerek… - bökött Ben fele.

- 22 vagyok… - mosolyogtam.

- 22? – kérdezett vissza, és közben észre sem vettem, hogy mindenki körülöttünk van.

- 22? – kérdezett Rob.

- Igen… Gyere Ben, köszönj szépen el! Indulunk, apa már otthon van, csak ránk vár! – csalogattam rosszcsontom, de nem nagyon tetszett neki az ötlet.

- Nagyon fiatal vagy és gyönyörű. – mondta szégyellősen Rob, de gyorsan folytatta. – Olívia szeretném bemutatni a barátaim – mindenkire rámutatott és a nevét is mondta.

- Nagyon örvendek! Most viszont nekünk Bennel, mennünk kell! Sziasztok! – fogtam meg Ben kezét. Elindultunk, de a rosszcsont még hátraintett.

- De ugye jössz, az esti buliba? – kérdezték kórusba még tőlem.

- Felelős vagyok a szervezésért, így ki nem hagynám!

Egész úton hallgathattam, hogy Rob így, és Rob úgy. Ben folyamatosan beszélt, néha közbeékelt egy-egy másik nevet, de már az elején elvesztettem a fonalat. Elégedetten pillantottam hátra a tükörben, mennyire jókedvű a kisfickó. Ugyanakkor minimum ötször rákérdezett, hogy még találkozhat-e Robbal. Furcsállottam, hogy kötődik hozzá. A városban egész könnyen lehetett közlekedni, ami roppant meglepő volt, de ennek köszönhetően hamar haza értünk. Jack egyből megjelent, mikor meghallotta az autóm hangját. Ben egyből kilőtte magát, amint megálltam. Nevetve mesélt és mesélt az apjának, aki tagadhatatlanul örült a pöttöm jókedvének. Ben előre szaladt a házba, Jack pedig hozzám lépett.

- Köszönöm! – felkapott és megpörgetett a levegőbe. – Imádlak, Kiscsillag! – lerakott és szorosan ölelt.

- Nincs mit köszönnöd. Én is örülök, hogy jó kedve van. – bújtam Jack oldalához, s így lépkedtünk befele.

Jack remek apa. Viszont én inkább a barátomnak, a bizalmasomnak vagy a védelmezőmnek tekintettem, nekem nem tipikus apa volt. Amikor először szóba került, akkor nem értette és csalódott volt. Azonban most már tudja, hogy nekem sokkal többet jelent annál, amit egy apa adni tudna.

Továbbra is szorosan ölelt, majd befele haladtunk. Ben a tv-t nézte, a kedvenc rajzfilmje ment. Mi a konyhába vonultunk. Megmutattam és aláírattam a papírokat Jack-kel, és megbeszéltük a buli részleteit. A beszélgetésünk alatt megterítettünk és a vacsit tálaltuk. Kézmosás után Ben is asztalhoz ült, s végre egy igazi családként vacsorázhattunk. Mostanában ritkán volt erre alkalom, éppen ezért most olyan jó a hangulat. A vacsora befejezése után nem sokkal megérkezett Klára. A megbeszéltek alapján, Jack eljön velem a klubba, de amint rendben talál mindet, ő hazajön, de addig is értő kezekbe hagyjuk Bent. Kezdtem volna a romeltakarításba a vacsi után, mikor Klára rám szólt, hogy hagyjam ezt rá. Menjek inkább készülődni. Nem akartam mindent ráhagyni, de engedtem a kényszernek.

A készülődés előtt még megejtettem egy-egy telefont. Hívtam Zorát és Tinát is bulizni. Nagyon sajnálták, de már kötött programjuk volt. Megnyugtattam őket, hogy nincs semmi baj, illetve holnap még mindenképpen beszélünk. A telefonok után gyorsan zuhanyoztam. Enyhe, inkább csak leheletnyi sminket tettem fel. Tanácstalan voltam, mit vegyek fel. Végül a kényelem győzött, részben. Egy feszülős farmert, egy mély dekoltázsú csillogó mintás felsőt, illetve a bőrkabátomat vettem fel. Ehhez azonban a kedvenc magas sarkú cipőm illett. A hajamat átfésültem és teljesen kibontottam. Nem bajlódtam semmilyen különleges frizurával, úgyis szét kellene szednem, ha hazaérek. Pénztárca az iratokkal, kulcsok, és mobil. Vetettem egy pillantást a már békésen alvó Benre, de nem bírtam ki és kapott egy puszit is. Már indultam lefele, mikor Jack értem indult.

- Gyönyörű vagy! Sőt lélegzetelállító! – mosolygott sejtelmesen.

- Hízelgő, de túlzásba viszed… - viszonoztam a mosolyt és megöleltem.

- Ne butáskodj! Észbontó vagy és kész! – egy puszival és a szavaival rövidre zárta a beszélgetést.

Jó kedvet varázsolt nekem, s mosolyogva haladtam a kocsim felé. Hálás voltam az égnek, hogy egy tökéletes ember vigyáz ránk. A klubig mindenféléről beszélgettünk. Jack hihetetlen jó beszélgető partnernek bizonyult. Nincs olyan téma, amihez ne tudna hozzászólni. Tájékozott és jól informált. Minden alkalommal lenyűgözött, ámultam és bámultam, mennyi mindenről van határozott, komoly elképzelése és véleménye. A beszélgetésnek köszönhetően gyorsan elment az idő. Jack hátul parkolt le, s a hátsó bejárat felől mentünk. A főnök az iroda fele haladt, míg én a privát termet vettem célba. Végigjártam az egész termet, egyeztettem a csapossal. A dohányzásra kijelölt helyet is megnéztem, amely a teremből nyíló terasz lett. Elhelyeztek a biztonság kedvéért pár asztalt és néhány kisebb-nagyobb kanapét. A terasz a kedvenc helyem volt mindig is, mivel innen a legszebb a kivilágított város. Elvarázsolt a látvány, akárhányszor láttam. Most is belefeledkeztem. Egy bátortalan érintést éreztem a hátamon. Lassan fordultam meg, de meglepett a társaságom.

- Szia! Nagyszerű hely! Örülök, hogy ismét találkoztunk! – legalább háromszor túrt bele a hajába ezalatt a rövid idő alatt is.

- Szia! Köszönöm, de ez nem az én érdemem. Bár jól esnek az elismerő szavak… - nem sikerült befejeznem, mert Norbi lépett mellénk.

- Lív, ezt Jack küldte. – Nyújtott át egy papírt: „Bulizz egy jót! Jó szórakozást! Tied a terep!” – Mást nem mondott?

- Csak annyit, hogy lelépett, hazament, ha bármi van, mobilon eléred. Meg csókol téged. – mondta Norbi lelkesen és már csücsöritett is, de csak megráztam a fejem.

- Köszi! Jó szórakozást! – bólintunk egymásnak, majd távozott. Rob türelmesen várt, de közben engem nézett. Halványan rámosolyogtam, mire még jobban zavarba jött. Idegesen a cigijét próbálta meggyújtani.

- Megkínálsz? – mutattam a cigire.

- Persze… de te cigizel? – muszáj volt felnevetnem a képtelen kérdésén.

- Néha igen. Bár nem egészséges, de az élet sem mindig az. Ennyi belefér. De hogy megnyugtassalak, nem vagyok láncdohányos. Egy-egy szál már nem oszt és nem szoroz… - dőltek belőlem a szavak, és ezzel elértem, hogy végre Rob is lazábbnak látszott. Aztán leesett, hogy talán be kellene menni a többiek miatt. Felvetettem neki, de nem igazán díjazta az ötletem.

- Ne, kérlek. Még ne… Olyan jó itt lenni… Itt olyan nyugodt… - a kezem után nyúlt, hogy még véletlenül se menjek sehova. Bólintottam, s beszélgetni kezdtünk.

Valahogy mégis megtört a pillanat, a helyzet varázsa, már nem volt ugyanolyan. Az ajtó egyre többször nyílt ki és csukódott be. Lassan gyűlt a tömeg, mert egyre többen jöttek ki cigizni. Aztán az este előrehaladtával többször kerestek engem is. A tetőpont akkor volt, mikor egy alacsony rövid hajú lány jött ki. Rob háttal állt az ajtónak, nem látta a közeledését. A lány viszont nem tévesztette szem elől a férfit, egyből a háta mögé settenkedett, majd hátulról karolta át az előtte állót. A lány kezei táncot jártak Rob hasán, mellkasán, aki ijedten megdermedt, de feltehetőleg a meglepetéstől. A lány ekkor lépett elé, s egyből Rob nyakába ugrott és megcsókolta. Nem mondom, hogy jól esett a látvány, bár inkább irigy voltam. Egy utolsó pillantást vetettem rájuk, majd inkább úgy döntöttem, hogy bemegyek. Jobban mondva inkább besunnyogtam.

Bent egyből Lénába botlottam, aki egy borítékot adott át. Steph küldte nekem, bár nem értettem, miért. Barátnőm biztosított róla, hogy nem pénz van benne, ezért aztán vállat vontam és zsebre tettem. Norbihoz léptünk, pont egy nagyobb rendelést adott ki, amint észrevett bennünket, egyből minket szolgált ki. Friss és hideg ital jól esett, bár csak üdítő volt, inkább a pillanatnak élve táncolni indultunk. Erre most nagy szükségem volt, jól esett a mozgás. A zenére koncentráltam, és minden mást kiűzhettem a fejemből. Mindenkivel táncoltam, aki felért. Felszabadultan szórakoztam egészen hajnalig.

Már hajnalodott, mikor elindulhattam haza, mert a többieket sem hagyhattam ott a rendrakás közepette. Az asztalok leszedése, a poharak, üres üvegek összeszedésében máskor is segédkeztem, és ilyenkor kicsit még beszélgetni is szoktunk. A hajnali városon át alig volt forgalom, s feleannyi idő alatt hazaértem. Otthon mindenki aludt, csend volt és béke, amit nem szerettem volna megzavarni. Felsettenkedtem az emeletre, elsőként gyors zuhanyt vettem, ezt követően bezuhantam az ágyamba, s el is aludtam…