Novella 3.2 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

megérkeztem a novella folytatásával. Jöjjön Olívia és Rob története.
Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket.

Jó olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

2. 

Régi ismerősök

Olívia…

Kipihenten ébredtem fel. Mellettem azonban egy apró test szuszogott. Édesen bújt mellém, a takarómra feküdt rá, ami egyet jelentett, hogy valamikor kora reggel felébredt és akkor fészkelte be magát mellém. Egyik kezével a derekam ölelte, míg feje az oldalamnál volt. Megsimogattam az arcát és a haját. Nem alhatott mélyen, mert egyből felébredt, az ölembe bújt. Nem maradt meg túl sokáig egyhelyben, bohóckodott és vidámkodott mellettem. Nevetgélve keltem ki az ágyból, de a földön megpillantottam a borítékot, amit még Léna adott oda. Bent egy kis türelemre kértem, míg megnéztem a levél tartalmát. Meghatódva néztem meg a jegyeket. A kedvenc íróm egyik könyvéből készült film premierjére szóltak. A dátum viszont nagyon meglepett, hiszen aznapi időpont szerepelt rajtuk. Egyből Lénát hívtam, de a barátnőm ismételten nem vette fel a telefonját. – Miért van mobilja, ha sosem tudom elérni rajta? – kérdeztem magamtól sokadszorra. Ben már nem győzött tovább várni, így inkább eliszkolt a szobámból. A fürdőbe vonultam, gyorsan mosakodtam, és felöltöztem. Melegítőbe és pólóba csoszogtam le a földszintre. A rutin és a megszokás vitt előre, míg a konyhapult mellé ültem le. Túlságosan elgondolkoztam, mert csak akkor eszméltem fel, mikor Jack elém tette a kávém. Gyanúsan méregetett, de nem szólt semmit.

- Kaptam két jegyet egy premierre… Elkísérnél? – csaptam egyből a mondanivalóm közepébe. Most hirtelen senki mást nem tudtam, aki szabad lenne és el tudna kísérni.

- Ez jó hír, nem? Mégis olyan furcsa vagy… - újra azokkal az átható pillantásokkal vizsgált engem.

- Nem vagyok furcsa, csak fáradt. De még nem válaszoltál! – kortyoltam bele a kávémba, ami roppant finomra sikerült. Lopva pillantottam Ben fele, aki az asztalnál a kedvenc csokis gabonapelyhét falta.

- Ne haragudj rám Kiscsillag, de ezt most kihagynám. Annyit dolgoztam mostanában, most végre eltölthetek több időt Bennel. – mindketten a pöttömöt néztük.

- Egyáltalán nem haragszom, csak megkérdeztem! – nyomtam egy puszit az arcára.

Miután mindhárman megreggeliztünk a fiúk kimentek a kertbe. Követtem őket, s teraszról figyeltem őket. Közben megittam még egy kávét. A vidám játékba később én is bekapcsolódtam. Hamar elszaladt az idő. Aztán azon kaptam magam, hogy megint késésben vagyok. Már sietnem kellett a készülődésben. A feldobott hangulatom miatt egy bohém ruhát választottam. Az egész olyan volt, mintha szürke és kék szirmokból állították össze. Pánt nélküli és elég rövidke, de imádom. Egy fekete övvel dobtam fel, míg a fekete magas sarkú sem hiányozhatott. A hajamat egy egyszerű kontyba tűztem fel, ékszert pedig alig tettem. Csak a gyűrűm és a nyakláncom díszített. A tükörből egy másik nő nézett rám. Alig hittem a saját szememnek, sőt elégedett voltam. Lassan elszakítottam a tekintetem a tükörtől és elindultam lefele. Lent mindenki hű-há-zott rendesen, mikor megláttak. Leellenőriztem, hogy mindenem megvan, mikor csengettek. Váratlanul egy sofőr jelent meg, értem jött. Egy-egy puszi kiosztása után szálltam be a kocsiba. Ben pedig Jack nyakába mászott és onnan integetett a kocsi fele.

Egész úton ideges voltam. Csak az járt a fejembe, hogy hiba volt eljönni, legalábbis egyedül. Azt sem tudtam, milyen egy premier, mi szokás vagy éppen mi illik egy ilyen rendezvényre. Úgy képzeltem, hogy ez egy elegáns és egy kifinomult esemény, ahol megjelenni külön megtiszteltetés. Akkor tűnt igazoltnak az elméletem, mikor az egyre nagyobb tömeg mellett haladt el az autó. Fel sem ismertem az épületet, mert teljesen fel volt díszítve. A sofőr kinyitotta nekem az ajtót, sőt még ki is segített. Másodperc tört része alatt vagy száz vaku villogott egyszerre. A sok villanástól alig lehetett látni valamit. Bizonytalanul és roppant tanácstalanul indultam befele az épületbe. Léna megmentőmként kiszúrt és a segítségemre sietett. Tartott egy rövid eligazítást, mit és hol találok meg, illetve közölte az after parti helyét, amivel újabb döbbenetet okozott nekem. Megnyugtatott, semmi miatt ne idegeskedjek, ő meg fog keresni, és úgy ahogy ide, úgy oda is sofőr visz minket. Buzgón bólogattam, de nem tudtunk többet beszélni, mert elkezdték befele terelni a vendégeket a vetítésre.

A vászon előtt egy szimpatikus férfi jelent meg. Ő volt a rendező, aki néhány színészt invitált maga mellé. Legnagyobb megdöbbenésre Rob is felment a színpadra. Tetőtől talpig Gucci-t viselt. Fantasztikus kisugárzással rendelkezett. Figyeltem őt, mikor a helyére ment vissza. Ismét az az alacsony feketehajú lány ölelte meg. Rajta pedig egy olyan teljesen színes ruha volt, amit személy szerint soha éltemben fel nem vettem volna. Ezzel ellentétben Steph hosszú, lila ruhája káprázatosan mutatott, neki egészen kifinomult stílusérzéke volt. Aztán kihunytak a fények és megkezdődött a film.

Tetszett a film, bár igen kritikus szemmel néztem végig. Legfőképpen azért, mert nagyon ismerem az eredeti művet. Féltem tőle, hogy a film által veszíteni fog a varázsából, de szerencsére nem így lett. Azt azonban kijelenthetem, hogy a könyvet nem tudta felülmúlni. Ugyanakkor érdekes és egyedi szemszögből mutatta be a történetet, s éppen ezért egy cseppet sem bántam meg, hogy végigültem a filmet.

Léna teljesítette az ígéretét, mosolyogva jött elém, s elkísért az autóig. A két helyszín között volt annyi időnk, hogy megbeszéljük az élményeket. Megint a sofőr sietett a segítségünkre a kiszállásnál. Végighaladtunk a kijelölt úton, nem is tudtunk volna mást tenni, mert a fotósok követték minden lépésünk. Az utolsók között érkezhettünk, mert már tele volt a terem, ami egyébként csodálatos korhű díszletet kapott. A szemem nem bírt betelni a látvánnyal. Lénának mennie kellett, szegény még most is „szolgálatban” volt.

A bárnál kértem egy pohár bort, majd felfedezőútra indultam. Kiszúrtam Steph-et, akinek mindenképp meg szerettem volna köszönni a jegyeket. Azonban beszélgetett egy idősebb párral, s nem szerettem volna zavarni őket, így kicsit arrébb álltam meg, vártam a megfelelő pillanatot. Steph éppen indult volna, mikor odaléptem hozzá.

- Szia! Végre tudunk pár szót beszélni. Köszönöm szépen a meghívást! – mosolyogtam rá a Steph-re.

- Szia! Pont téged szerettelek volna megkeresni. Nem láttalak korábban, pedig a lelkemre kötötték, hogy keresselek meg… - olyan barátságosan beszélgetett velem, mintha ezer éve ismernénk egymást.

- Kik? – csodálkoztam el, mert Lénán és Szabin kívül mást nem ismerhettem itt.

- Hát… – mosolyodott el. – Elnézést, hadd mutassam be Rob szüleit… - Steph az előbbi pár fele fordított.

- Claire és Richard – fejeztem be Steph-fel együtt a mondatot.

- Oh, Olívia, jaj drágám, de régen láttunk! – mondta Claire két puszi mellett. Richard csak szimplán megölelt, amúgy sem volt szószátyár, és a felesége beszélt helyette is.

- Igen, már régen jártunk arrafele… - könnyed nevetéssel fogadtuk ezt a váratlan találkozást.

- Ti ismeritek egymást? – ámuldozott Steph.

- Igen, talán két éve, mikor Londonban jártam, egy közös ismerős mutatott be minket. Azt viszont nem tudtam, hogy Rob szüleihez van szerencsém… - erre az emlegetett megjelent. Későn vettem már észre, mivel engem elkezdtek faggatni.

- És hogy van Jack? – kérdezett Claire.

- Ő is itt van? – Richard is egyből kérdezett felesége után.

- Köszönöm jól. Csak egyedül jöttem. Túl sok a munkája mostanában, és ma inkább otthon maradt és pihen… - magamban kuncogtam, mert ha Benen múlik, akkor teljesen le fogja fárasztani az apját és pihenés el is felejtheti.

- Nem mondtad, hogy te ismered Olíviát. – fordult a fiához Claire, míg közelebb lépett és a kezét a hátamra tette. Rob persze megdöbbent. De én egyenesen paprikás hangulatba kerültem a váratlan vendégünktől.

- Áh… Ezt nem hiszem el! Milyen egy alattomos liba vagy! – mocskolt egy női hang. – Tegnap Robot fűzted, ma meg a szüleit? Hogy lehetsz ilyen kullancs? Vagy mit remélsz: kalandot, egy éjszakát, pénzt, hírverést vagy szalagcímet?... – láttam, hogy folytatná, de Claire közbelépett.

- Kristen, kérlek, fejezd be! Ne… - védett meg, amire amúgy semmi szükségem nem volt, mert ki tudok állni saját magamért.

- Köszönöm Claire. Nos, hogy válaszoljak a kérdéseidre, csak egy kellemes estét szerettem volna eltölteni. Azonban tettél róla, hogy elmenjen a kedvem mindentől. Hogy jössz te ahhoz, hogy itt vádaskodj? Először hogy tudd, bár szerintem semmi közöd hozzá, Robot nem fűztem és ő sem fűzött. Tőle függetlenül találkoztam, és ismertem meg a szüleit. Honnan veszed te egyáltalán, hogy bármit akarok Robtól vagy a szüleitől? Azt nem tudom, de nem is érdekel. Miért rúgnám fel az életem? Egy kaland, egy esetleg két éjszaka miatt? Mert többet, ha akarnék, se kapnék. Elmegy, s nagy valószínűséggel vissza se jön. Akkor miért tegyem tönkre az életem? Csak hogy felvilágosítsalak nincs szükségem egyik dologra sem, amit az imént felsoroltál. Hogy miért? Elárulom. Nagyon egyszerű az oka. Ha innen hazamegyek, akkor egy szerető férfi vár rám, és egy apró élet, akiért az életem adnám. Hát ezért! – végig higgadt és nyugodt próbáltam maradni, de nagyon rezgett a léc. Félő volt, hogy nem sikerül, de erőt vettem magamon. Bocsánatkérően néztem Claire-re és Richardra. - És most, ha megbocsátatok, szükségem van egy kis levegőre. – azzal otthagytam őket. Kristen köpni-nyelni nem tudott.

Szerencsére megtaláltam a teraszra vezető utat. A késői órán is elég fülledt idő volt. Bár a benti légkörhöz képest bármi csak jobb lehetett. A korlátnak támaszkodva igyekeztem megnyugodni, nehezen ment. Erősen kellett küzdenem a könnyeim ellen, melyeket a hirtelen feszültség hozott elő. Mélyeket lélegeztem. Kezdtem úgy érezni, hogy meg tudom állni és nem sírom el magam. Sosem viseltem túl jól a vádaskodást, főleg az ok nélküli sárdobálástól egyenesen rosszul voltam.

- Kérlek, ne haragudj! – egy bársonyos hang suttogta a szavakat, miközben végigsimított fedetlen vállamon és karomon. Összerezzentem, de mérhetetlenül jól esett az érintése. – Tudom, és mérhetetlenül sajnálom, hogy nem állítottam le Krist. Viszont van valami, amit be kell vallanom… - megfordultam. Lehajtott fejjel állt előttem, pont úgy viselkedett, ahogy Ben szokott. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, mégis mosolyogtam. Rám emelte a tekintetét, és elvesztem a kékes szemeibe.

- Most kinevetsz? – viccelődött kicsit jobb kedvvel.

- Nem. De olyan édes voltál az előbb. Ben is mindig ezt csinálja, ha vaj van a füle mögött.

- Ne, kérlek, így is bűntudatom van… - félszegen állt, majd egyik lábáról a másikra kezdett el billegni.

- Tessék? Bűntudatod? – kikerekedett szemekkel néztem rá. Neki?

- Igen, mert már az első pillanatban mély benyomást tettél rám… és… és… még ha te nem is vetted észre… de tényleg nem ok nélkül kértelek, hogy maradj beszélgetni… - megállt. Míg beszélt folyamatosan a haját szántotta, zavarban volt. Közben egyik döbbenetből estem a másikba. – De azt hiszem, igazad van… bár fájtak a szavaid…

- Már bánom a legtöbbet és… - szerettem volna megmondani, hogy nem úgy van, ahogy ő gondolja.

Félreértett. Egyértelmű, hogy a szavaimat máshogy értelmezte. Tény, hogy nem egyértelműen beszéltem. Most már csak azon kattogott az agyam, hogy miért fontos, hogy Rob mit gondol. Miért érdekel, és miért kapálózok azért, csak mert ő valamit félreértelmezett? Magyarázkodni akartam. Azonban erre már nem kaptam lehetőséget. Félbeszakítottak, méghozzá Steph sietett Robhoz. Valakivel feltétlenül beszélnie kellett. Elnézést kérve hamar távoztak. Ott maradtam egyedül a gondolataimmal. A tömeget figyeltem, ahol az imént eltűntek. Hosszú percekig meredtem előre. Majd Claire és Richard csatlakozott hozzám.

- Olívia, nem tudom, mit mondjak! Kris szörnyen viselkedett… - láttam rajta, hogy mérges a lányra.

- Ne, felejtsük el! Beszélgessünk kellemesebb témáról. Mit szólnátok, ha meglepnénk Jack-et? Mit szólnátok egy közös ebédhez? Remélem, nem ütközik semmivel. – tudom, hogy Jack örülni fog, vagy legalábbis bíztam benne. Ha esetleg Robot rá tudnák venni, hogy velük jöjjön, akkor még Ben is boldog lenne.

- Jaj, nem szeretnénk gondot okozni! – mosolygott barátságosan Claire.

- Dehogy, sőt ragaszkodom hozzá, hogy gyertek el hozzánk! – most már ragaszkodtam az elhatározásomhoz. – Robot se hagyjátok ki!

- Lív, Lív… - jött közelebb Léna. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy egy pillanatnyi csodálkozástól eláll a szava. – Mára végeztem, megyek haza. Elvihetünk?

- Igen, azt megköszönném! Csak még elbúcsúzom, és megyek!

- A kijáratnál várlak! – szólt vissza, amire csak bólintottam.

- Kérlek, ne haragudjatok! Kellőképpen elfáradtam és eseménydús volt a mai nap. Holnap számítok mindenkire! Itt a kártyám, rajta a cím és a telefonszám. Most pedig jó éjszakát! Üdvözlöm Robot!

- Jó éjt Drágám! – lépett közelebb Claire. Megölelt és puszit is adott. Richard is hasonlóan tett.

A kijárat fele haladva belebotlottam még Kristenbe. Szerencsére egy szót sem szólt, de azt a fintort és megvetést, amit közvetített felém már tanítani kellene. Kris pechjére a hotelben megismert srácok mellett ácsorgott. Így akaratlanul sikerült revansot vennem. Mivel a fiúk követték Kris tekintetét, kiszúrták a távozásom. Mindenki integetni kezdett. Bájosan mosolyogva intettem vissza neki elköszönésként. Kristen olyan vörös lett, hogy félő volt, hogy ott helyben robban. Kuncogva haladtam át a tömegen. Éreztem, hogy figyelnek. A bőröm szinte égett a pillantásától. A távolban, pont velem szembe állt. Kényszerűen görbült felfele a szája. A szemei meglepettséget, fájdalmat és csalódást tükrözték. Az arca mégis szenvtelen, érzelemmentes volt. Ezeket az érzéseket nem tudtam mivel magyarázni.

Mennem kellett, nem ábrándozhattam tovább. Léna már várt rám. Ő hulla fáradt lett a nap folyamán. Külön örültem neki, hogy beszélgettünk, vagyis inkább barátnőm mesélt. Ezzel nem hagyott időt, hogy olyasmiken rágódjak, aminek semmi értelme sincs. Csacsogás közben ugyan említett még valami programot holnapra, de már előre sűrű elnézések közepette visszautasítottam az ajánlatot. Sokkal inkább pihenésre vágytam. A meglepetés látogatók fogadására fel kellett készülnöm.

A ház előtt parkolt le a sofőr, ismét segített kiszállni. Ahogy felpillantottam láttam, hogy még egyetlen lámpa ég a házban. Tudtam, hogy Jack szobáját jelzi a fény. Rutinosan közlekedtem a sötét lakásban. Először a szobámba mentem. Ledobtam az ágyra a ruhám, kibontottam a hajam. Felvettem az alvós pólóm és a sortom. Először Ben szobájába kukkantottam be. Békésen szuszogott a manócska. Majd folytattam az utam Jack-hez. Még ébren volt, égett az olvasólámpája, de a tv is halkan szólt. A kellemetlen érzések, melyeket Kristen szavai okoztak, felszínre törtek. Könnyes szemmel léptem be az ajtón, Jack pedig szó nélkül kitárta a karját. Odabújtam hozzá. Szorosan ölelt és a hátamat simogatta. A könnyeim, pedig elszabadultak.

- Ennyire rossz volt? Borzalmasan elszúrták? – kérdezte mosolyogva az én hősöm.

- Nem… Csak rettentően megbántottak. Azt hiszem, kicsit túlreagáltam a dolgot. Sajnálom… - még csak visszagondolni az estére az is rémes érzéseket váltott ki belőlem.

- Sss… nincs semmi baj. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Mindig meghallgatlak és segítek! Kiscsillag, te és Ben vagytok a legfontosabbak az életemben. Értetek bármire képes lennék!

- Köszönöm! – adtam puszit neki. Már az sokat segített, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. A fáradtság aztán alattomosan támadt, s egyre nehezülő szemeim már nem tudtam nyitva tartani. Lassan és biztosan álomba merültem.

Az álom furcsa játékot űzött velem. Boldogan öleltem át Őt. Finom csókokkal kényeztetett. Szerelmi vallomásokat suttogott a fülembe. Vágytól izzó kék szemeit rám emelte, s elvesztem. Annyira akartam, hogy igaz legyen. Vágytam rá. Ő, aki most a világot jelentette nekem. De hirtelen minden sötét, fekete és komor lett. Gúnyos kacagás töltötte be a teret. Még jobban öleltem Őt. Akármennyire szorítottam, ragaszkodtam, kapaszkodtam, mégis kicsúszott a kezeim közül. Eltűnt. Elvesztettem. A veszteség miatt hatalmas űr lett a szívembe. Fáj, sajgott. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. A kegyelemdöfést egy csókolózó pár megjelenése adta. Őt csókolta, azt a gonosz nőszemélyt, aki csak kinevetett. Odavetette, hogy sosem lehet, sosem lesz a tiéd. Az Ő mosolygós arca volt az utolsó, amit még láttam, mert felriadtam.

Nem sokat aludtam, de az álom után már kedvem sem volt. Óvatosan másztam ki az ágyból, mert még mindig Jack mellett voltam. Mostanra azonban ő is elaludt. Lekapcsolta a tévét és a lámpát is. Halkan lépkedtem ki a szobából. A fürdőbe mentem legelőször. Mosakodtam, fogat mostam. Csendben visszamentem a szobámba. Felvettem egy pulcsit és zoknit húztam, majd lementem a konyhába. Kávét főztem, míg vártam előkotortam az egyik fiókba elrakott cigimet és öngyújtóm. Felmarkoltam eme két dolgot, illetve egy extra nagy adag kávéval a kezemben a teraszon ültem le. Kávésbögrével és a kezembe lévő cigivel sikerült valamelyest megnyugodnom. Nem maga az álom, hanem az általa okozott fájdalom rémített meg. Azon gondolkodtam, miért van rám ennyire erőteljes hatással?