Novella 3.6 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

meghoztam a novella soron következő részét, mely hosszabbra sikerült. Izgalmas estének néznek elébe a szereplőink. Ugyanakkor egy-két aprócska részlet is kiderül még a múltból is. Két szemszöget olvashattok, Rob és Olívia is megszólal.
Nagyon szépen köszönöm a komikat!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

6.

Véletlenek

Robert…

Sehol sem találtam meg, sehogy sem értem el Krist. Hívtam mindenkit, az anyjától kezdve a barátainkon át az ügynökéig, mindenkivel beszéltem. Semmi. Semmilyen eredménnyel nem jártam. Egy nagy büdös semmi. Ennyit tudtam felmutatni. Szétvetett az ideg, és még azzal a szeméttel is beszéltem. Láttam, hogy nézett Krisre, láttam. Most az egyszer nem ok nélkül voltam féltékeny. Még most is egy eleve tönkre ment kapcsolathoz ragaszkodtam, de tudnom kellett. Jogom volt tudni, ha igaz azért, ha nem, akkor azért. Ez nem egy olyan dolog, melyről meg lehetne csak úgy feledkezni. Újabb és újabb cigaretta került a kezembe, s füstöltem el. A rutinos mozdulatsor sem tudott megnyugtatni.

Egyetlen dolog sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ideje lenne már végre megszoknom. Mindezek tetejébe még Steph is ellenem dolgozott, hogy az utolsó pillanatban beszervezett egy megbeszélést. Szemrebbenés nélkül képes volt azt mondani, hogy ez volt az ára annak, hogy hamarabb élvezzem a jól megérdemelt szabadságot. Három hét múlva úgy is itt lett volna a karácsony. Az ünnepeket pedig mindig a jó öreg kontinensen töltöttem. A családomban bíztam ezúttal is, hogy a nyugalmat, a szeretetet és a békét biztosítják nekem. A lassan szokásossá váló szilveszteri bulit is nagyon vártam. A szigeten elbújni a rajongók, a média és minden elől. A srácokkal lemenni a kocsmába és iszogatni. Nem egy élvezetes este kerekedett abból, hogy Kris is velünk tartott. Csakhogy idén elég katasztrofálissá vált az évvége, örülni fogok, ha egyáltalán haza jutok.

Mint egy szófogadó kiskutya úgy követtem Steph-et, miután elnyomtam az utolsó csikkem. Mint kiderült, a megbeszélés többnyire csak formaság miatt kellett. Steph kitartóan magyarázott, válaszolt vagy kérdezett helyettem. Az egyik székbe rogyva ücsörögtem, de teljesen máshol jártam. Egyetlen szót sem értettem a körülöttem zajló beszélgetésből, mindent ráhagytam az ügynökömre. Megbíztam benne teljes mértékben. A tárgyalás végeztével Steph kezdett bele a kínzásomba. Folyamatosan darálta mit, mikor és hol. A kocsi ablakán bámultam kifele. Nem túl sok érdeklődést mutatva. Dean meg csak fulladozott az elfojtott röhögésétől. Egyszerűen nem bírtam másra gondolni, csak Krisre.

A lakosztály magányában újra a telefon után nyúltam. Újra körbetelefonáltam mindenkit. Egyetlen apró dolgot Kris menedzsere kottyantott el, de ez is tényleg csak a véletlen műve volt. Kris elintézte, hogy senki se találja meg. El akart tűnni, s ezt mesterien összehozta. Mindenesetre azt sikerült kihúznom a menedzseréből, hogy a premieren ott lesz. Ezzel nem hagyott más választást nekem. Kénytelen voltam mégis elmenni arra a premierre. A megkönnyebbüléstől felsóhajtottam volna, de mégsem ment. Azonban most már csak azt kell kitalálni, mi legyen. Menni akartam, de a kötelességtudat is megszólalt bennem. A cuccaimat szórtam bele a táskába, ha úgy adódnak, akkor minél előbb le tudjak lépni. Elszívtam még pár cigit, majd zuhanyozni indultam. Magamat meghazudtolva, előbb elkészültem, mint ahogy Steph és Dean értem jött volna.

Megérkeztünk a felcicomázott épület elé. Megállt az autó, nagyot sóhajtva indultam a hiénák elé. Kényszeredett mosoly ült ki az arcomra, de muszáj volt így tennem. A vakuk felillantak, másodpercenként vagy ezerszer. Kényelmetlen volt az egész helyzet. Azt vártam, mikor szabadulhatok el innen. Rohamléptekkel céloztam meg a bejáratot, hogy mielőbb egér utat nyerjek a felesleges és ostoba kérdések elől. Itt nem voltam más, mint egy vendég, egy kíváncsiskodó, helyettem a filmben szereplőkre kellett volna koncentrálniuk. Mégsem tették. Hirtelen a tömeg egy emberként mozdult. Odapillantottam. Leesett az állam.

Elsőként Krist láttam meg. Egy világos ruhában tündökölt. Gyönyörű volt, és vidám. Mosolygott. Azzal a nyálgéppel ölelgették egymást, közben pózoltak a fotósoknak. Viszont a másik oldalon egy szőke lány álldogált. Ismerősek voltak a hosszú formás combjai, a kecses alakja. Ráadásul a rövid fekete ruhája vonzotta a tekintetem. Csábított, egyenesen megbabonázott. A szőke hajtenger eltakarta a lány arcát. Mindhárman egyszerre indultak befele, ezzel egyre kevesebb lehetőséget adva nekem, hogy megláthassam a bájos arcot. A bájgúnár magához ölelve terelte a kísérőit. Ahogy Garrett fele fordult az ismeretlen ismerős én felismertem a lányt.

- Olívia. – suttogtam földbe gyökerezett lábakkal. – Olívia itt van… - kábultan néztem, ahogy az a barom mindkét nővel játszadozik.

- Hol? – lépett mellém Dean. Egyszerűen nem tudtam magamhoz térni.

- Krisékkel – böktem feléjük. Pont Garrett-tel ölelkeztek és álltak meg egy fénykép erejéig.

Kibuktam. Elég rendesen. A vetítésből semmit nem fogtam fel, mindenhol csak Őt kerestem. Türelmetlenül vártam, hogy végre vége legyen a filmnek. Felcsillant előttem a remény, hogy talán az after-en el tudom csípni Olíviát. Hátha sikerül beszélnem vele. Valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva az Ő jelenléte sokkal jobban izgatott, mint az, hogy Kris itt van. Nem túlzottan viselte meg a közöttünk történtek, s Garrettel való bájolgása éppen elegendő volt nekem. A korábbi szavai már semmit sem számítottak volna, nem érdekelt. Csakis Olívia. Nem véletlen, hogy itt és most viszontláttam. Ezt egy égi jelnek gondoltam, hogy talán az égiek mégis mellém állnak és helyre hozhatom a múltban elkövetett hibám.

Izgatottan vártam a bulit, mely egy klubban folytatódott. Mindenhol kerestem őket, de sehol sem találtam meg. Idegesen járkáltam körbe-körbe. Csakhogy feltűnt, hogy sem Garrett-et, sem Olíviát nem láttam. Ez gyanús és dühítő volt egyszerre. Az nem lehet! Kizárt! Újabb kutató körútra indultam, mikor Kristen elkapta a karom, váratlanul csapott le rám. Nem engedett el, sőt maga után húzott ki a teraszra.

- Figyelj Rob! Gondolkodtam. – nem bírtam ki, és közbeszóltam.

- Sajnálom, Kris. – meglepődött a szavaimon.

- Várj, még befejezem. Túlreagáltam a dolgot. Belátom. Neked sokat jelent a családod, és régen voltál otthon. Nem lehetek önző…

- Szólnom kellett volna. Meg kellett volna beszélnünk a dolgaink…

- Nyugodtan menj haza! Mindkettőnknek tényleg lehet, hogy jót tenne egy kis távolság.

- Távolság? Ez inkább szakítás. – lassan fogtam fel, hogy tényleg burkoltan kiadta az utam. Hát mégsem képes kimondani, hogy itt a vége.

- Tudod mit, igen. Szakítsunk. – a pillanatnyi gondolkozás után kimondta. – Ez így már nem működik. Csak tönkre tesszük egymást. – egyáltalán nem vitattam a szavait.

- Miért nem működik? Mi történt velünk? – támaszkodtam meg a korláton. Tulajdonképp már jóval korábban meg kellett volna ezt a beszélgetést ejtenünk.

- Nem tudom, de ez már nem elég, hogy elvagyunk. Látszólag egyikünk sem küzd egy olyan kapcsolatért, ami sehova sem tart. – sóhajtott fel Kris mellettem. A hangja nyugodt volt, éppen úgy, ahogy az enyém is.

- És mi lesz most? – már csak egyetlen kérdés volt, amit meg kellett vitatnunk. Csak azt nem tudtam, hogyan kérdezzek rá.

- Semmi… vége… ennyi volt… - Kris nem arra felelt, amire én utalni próbáltam.

- Jogom van tudni róla, ha… - képtelen voltam kiejteni a számon.

- Lehet, és tudni fogsz róla, ha… - Néhány percig néztünk egymás szemébe. Szavak nélkül megértettük egymást. Aztán az ellenkező irányba távoztunk. Elengedtük egymást. Kimondtuk, hogy vége, s innentől kezdve már nem volt olyan, hogy mi. Volt ő, és voltam én.

Dean és Steph egyből a nyomomban szegődött. Faggattak, mi volt ez az egész, mire elég tárgyilagosan közöltem, hogy innentől kezdve szabad vagyok, és holnap hazamegyek. Ha kell, támogatni fogom Krist, mellette fogok állni, bármiben számíthat rám. Viszont ez mégsem jelenti azt, hogy együtt kell lennünk, mint egy párnak. A bárpulthoz sétáltam, s megünnepelni szándékoztam, hogy elég békés módon oldottuk meg ezt a szakítást. Két whiskyvel nyitottam. Itt volt az ideje, hogy valaki az én egészségemre és a függetlenségemre is igyon.

A kedvem is lassan helyre jött, egészen addig, míg meg nem láttam azt a nyálas alakot. Végig kajánul vigyorgott ameddig beszélt. Fintorogva fordultam a másik irányba, ahol végre megtaláltam a tömegben Olíviát. Bájosan társalgott az egyik szereplővel. Csak egy pillanatra fordultam vissza a bárpulthoz, hogy a kiürült poharamat letegyem, de a következő pillanatban már el is veszítettem szem elől Olíviát. Kutatva kerestem Őt, de csak nem sikerült megtalálnom Őt. A zsebemben viszont mocorogni kezdett a telefonom, mikor előhúztam akkor láttam a nővérem nevét a kijelzőn vadul villogni.

- Szia Lizzy! Hát te? Ilyenkor? – csodálkoztam. A teraszra indultam azzal a reménnyel, ott kisebb volt a zaj és talán nyugodtabban tudok telefonálni.

- Rob! – szólalt meg nővérem. – Hagyd a hülyeségeid! - pillanatra elhallgatott. – Anya! Elértem Robot… - türelmesen várakoztam, míg anya közelebb jött a készülékhez. – Lív nem veszi fel, nem érem el. Menj, most nézd meg Bent, apád biztos előbb elaludt… addig beszélek Robbal!

- Anya… - ekkor már nem bírtam tovább várni, mit szervezkednek olyan nagyon.

- Kisfiam! Hol vagy most? – anya aggodalmas hangon kezdett el faggatni, ez pedig megrémített.

- Miért fontos ez? Mi történt? Mi van apával? Ki az a Ben? – zúdítottam rá az összes kérdésem.

- Robert! Nincs semmi baj! A kérdésemre válaszolj! – valamivel higgadtabban parancsolt rám.

- A premieren… Krisék filmjét most mutatták be… - mosolyogva válaszoltam, mert ez az egész beszélgetés visszahozott néhány kamaszkori emléket.

- Olívia ott van valahol? – valahol a beszélgetésünkben lemaradtam elég rendesen. Hogyan jutottunk el Olíviához? Erre csak értetlenül vakartam a fejem.

- Anya? Milyen Olívia? – valahogy olyan abszurdnak tűnt, hogy anya Olíviát rajtam keresi.

- Ne szórakozz, Olívia Milford…

- Igen, itt van, vagyis itt volt az előbb.

- Jó, akkor keresd meg, beszélnem kell vele! Sürgősen! Menj, szedd a lábad!

A bamba képemen Dean csak röhögött. Mi a fenét akar anya Olíviától? Kértem a testőröm segítségét, hogy mielőbb keressük meg. Persze közbe anyát faggattam, de néhány kitérő válaszon kívül nem mondott semmit. Apa jól van, Lizzy otthon van, és Vick pár napon belül megérkezik. Készülnek a karácsonyra. A szökőkút mellett találtuk meg az elveszettnek hitt nőszemélyt. Hitetlenkedve ismertem fel a mellett ácsorgó Kris-t. Kisebb sokként ért, hogy ők ketten itt kint, a társaságtól elég messze beszélgettek, míg az exem cigizett.

- Azóta nem volt senkid? – Kris két slukk között kérdezte.

- Nem, vagyis egyetlen személy, aki rohadtul összezavart mindent. Csak lelépett és elfelejtett utána jelentkezni vagy keresni engem. – Lív kedvesen válaszolt, de a szomorúság kihallatszott a hangjából.

- A rohadék! – Kris nyersen közölte véleményét. Kicsit magamra ismertem.

- Bocs! – szakítottam félbe a beszélgetést. – Anya veled szeretne beszélni. Nem tudnak elérni. – nyújtottam át a mobilon.

- Claire? – félve vette át a telefont. Baljós csend következett. Lív még levegőt is elfelejtett venni.

- Köszönöm! Az első géppel megyek! Vigyázzatok rá!

- Baj van? Minden rendben? – kérdezte egyszerre a körülöttünk álló kórus. Feltűnt Steph, Garrett is.

- Londonba kell mennem, most! Az ikreket kórházba kellett vinni… - elcsuklott a hangja. – Még olyan picik… - kicsordultak néhány könnycsepp és képtelen volt egyetlen szót is szólni.

- Nem lesz semmi baj! Az orvosok vigyáznak rájuk, és meggyógyítják a lányokat! – szólt közbe Garrett. Megölelte. Majdnem felrobbantam, ahogy a szemem láttára ölelgeti és simogatja. Én akartam volna megvigasztalni Olíviát, mint akkor este. Hányszor elátkoztam a gyáva és hülye döntésem. Már ezerszer megbántam mindent. Most is lázasan dolgozott az agyam valami megoldáson. Tennem kellett valamit. De mit?

- Akkor megyünk! – határozottan kézbe vettem az irányítást. – Steph, úgyis menni akartam. Kérlek, szerezz magángépet! Nem érdekel mennyi, de minél előbb legyen! – bólintással felelt és telefonért nyúlt.

- Mi addig elmegyünk és összepakolunk. Visszaadom a ruhád. Nem lesz semmi baj! – Kris úgy viselkedett, mintha régi barátnők lennének. – Rob, menj te is a cuccodért! Majd hívj, hova vigyük Olíviát. – Hálásan bólintottam Krisnek, mert egyből vette a lapot, hogy nem húzhatjuk tovább az időt, de valamiért mégis piszkálta a fülem az a francos többes szám, amit használt.

- Rendben! - Mindenki ment a maga dolgára, a feladatát teljesíteni…

A szállodába összeszedtem a maradék holmim. Lehámoztam magamról ezt a maskarát. Farmert, pólót rá inget vettem fel. Dean hasonlóan tett a saját szobájába. Szinte egyszerre léptünk ki a szobákból. A recepciónál minden gond nélkül el tudtunk intézni a kijelentkezést. Kedvenc ügynököm, azonban még nem jelentkezett. Bepakoltunk a kocsiba, mire megszólalt a mobilom. Szerzett egy gépet, ami ráadásul azonnal indulhatott. Szóltam Krisnek, melyik reptérre jöjjenek. Gyorsan hajtottunk, s elsőként értük el a repteret. Rövid időn belül megérkezett Kris kicsi kocsija is. A búcsúzkodásra Olívia nem hagyott időt, egy gyors öleléssel búcsúzott el Krsitentől, míg én csak messziről intettem feléjük, mert Garrett-et sem hagyták otthon.

Olíviát figyeltem. Idegesen szorongatta az ülését. Gondolkodás nélkül két kezem közé fogtam a kezét. Nyugtatni próbáltam. Egyből eszembe jutott az utolsó éjszaka. Akkor minden olyan varázslatos volt, a karjaimban szunnyadt el. Vigyázhattam az álmát. Önző módon mégsem volt elég ennyi. Többet szerettem volna, de mégis gyáva módon megfutamodtam, s ezzel elszalasztottam a lehetőségemet.

Most mégis szinte ugyanott tartunk. Ismételten önmagammal kellett megküzdenem, helyesen cselekedjek. Nem tehetem tönkre Őt. Nem tehetem tönkre a családját. Hisz mit tudnék adni neki? Szerelmet. Igen, ebben biztos voltam. Mindent megadnék neki, ha Ő elfogadná. Elfogadna engem? Egyre súlyosabb gondolatok telepedtek agyamra. Félve fordultam útitársam felé. Hátrahajtotta a fejét, nyitott szemmel meredt előre. Az egyik kezét még mindig fogtam, míg másik keze idegesen dobolt a combjain. Igéző táncot jártak ujjai. Hátradőltem, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésemen. Elaludtam, míg a mellettem ülő angyal rezzenéstelen arcát figyeltem.

***

Olívia…

Először kétkedtem, hogy tényleg el tudják intézni a gépet. Steph azonban mégis megoldotta. Ki kell kiáltani zseninek. Kapkodva pakoltunk össze Krisszel, és Garrett végigszáguldott az egész úton. A repüléstől nem féltem, de az első pillanattól kezdve idegesen doboltam hol a kezemmel, hol a lábammal. Rob a kezemért nyúlt, s végig fogta azt, simogatta. Csupán egy karnyújtásra aludt mellettem. Felém fordult, de békésen szuszogott. Irigyeltem, hiszen megfeledkezett az össze gondjától-bajától, s az álmok világában békére lelt. Képtelen voltam lehunyni a szemem, így viszont egy rettentő hosszú útnak néztem elébe.

Már elég magason voltunk, mikor felállhattam a helyemről. Kicsit nyújtózkodtam, ekkor vettem észre hátul Deant. Róla teljesen megfeledkeztem, hogy velünk jött. Odamentem hozzá, meggyőződtem róla, hogy nem alszik. Először furcsán méregetett, hogy kerülök mellé. Kissé megemelkedett, s előre pillantott. Láthatta, hogy Rob békésen aludt. Mosolyogva invitált maga mellé. Beszélgetni kezdünk, ami szerencsére elterelte a figyelmem minden másról.

- Dean, kérdezhetek valamit? – fordultam felé, és elsuttogtam a kérdésem.

- Persze. – vágta rá egyből.

- Mi történt akkor este? Rob hogy került hozzánk? Miért távozott olyan hirtelen utána? – a testőr szemei kétszeresére tágultak.

- Ezt Robbal kellene megbeszélned. – elgondolkodva válaszolt.

- Mert elmondaná? – kérdeztem vissza – Szerintem nem. – adtam meg a választ a saját kérdésemre.

- Nem tudok mindent. Rob látta Jacket a hotelbe… Steph szobájába töltötte az éjszakát… Ezért rohant hozzád… - akkor a sejtéseim igaznak bizonyultak. Akkor este Jack nem jött haza, csak másnap került elő. - Kedvel téged. Komolyan.

- Jah, azért nem keresett, azóta sem. – gúnyos megjegyzésemen Dean csak mosolygott.

- Kétszer elutazott hozzád, de nem tudom, mi történt… - Kétszer? Eljött? Ott volt? Eljött, csak meggondolta magát? Nem hittem el az elhangzottakat. Csendben emésztettem a testőr mondanivalóját. Nem tudtam napirendre térni felette.

New Yorkban egy kisebb kényszerpihenőt kellett tartani. Nem örültem neki egyáltalán. De végre elértem Jacket telefonon. Semmi konkrétat nem mondott, amivel még jobban felidegesített. Eljutottam odáig, hogy csak egy kicsike nyugalmat szerettem volna. A problémát pár szem bogyó megoldotta. A táskám kíséretében zárkóztam be a mosdóba. Bekapkodtam a tablettákat és mintha mi sem történt, leültem a helyemre, s vártam. Végre kezdtem érezni, ahogy elnehezülnek a szemeim. Még nem aludtam el, bár a szemem csukva volt. Rob bársonyos hangja beszélt hozzám. Ujjai finoman simítottak végig arcomon, majd megfogta a kezem. Végül jótékony sötét győzedelmeskedett felettem.

Egy kezet éreztem a nyakamon, aztán a kezem szorította meg. A pilláim lassan nyíltak szét. Rob és Dean halálra rémült arca fogadott, míg álmosan rebbentem meg újra és újra a szemeim.

- Mi történt? – teljesen kiszáradt a torkom, rekedtes hangomra alig ismertem rá.

- Már azt hittük, hogy nem szándékozol felkelni… - mosolygott Dean, de Rob mérgesen morgott rá valamit.

- Jól érzed magad? Nem fáj semmid? Szédülés? Émelygés? Fejfájás? Bármi? – egyetlen levegővétel nélkül hadarta végig.

- Nem, semmi. – kissé kábán ráztam meg a fejem.

- Akkor mi a franctól voltál így kiütve? Végigaludtad az egész utat, most meg alig tudtunk felébreszteni. Vagy bevettél valamit? – a végét kiabálta. Közben észre sem vette, hogy a csuklóm szorítja. Megijedtem, nem Robtól, hanem ettől a hirtelen indulattól.

- Áu… Ez fáj! – rángattam el a kezem. Teljesen bevörösödött, szinte látni lehetett a kezének a nyomát. A másik kezemmel megdörzsöltem Rob ujjainak a nyomát, hogy mielőbb eltűnjön.

Rob kétségbeesett tekintettel sarkon fordult, és otthagyott. Csak a hűlt helyét tudtam bámulni. Azt megértettem, hogy megijedhettek, de azért nem kellett volna ilyen durvának lennie. Dean elbúcsúzott, mivel ő eddig jött. Megemlítette, biztos benne, hogy mi még találkozunk. Ezt persze olyan vigyor keretében tette, amin nem tudtam kiigazodni.

Felkaptam a táskám és Rob után indultam. Kicsit távolabb ácsorgott, egyedül. Gomolygó füst elárulta, egymás után szívta el a cigarettákat. Mellé léptem, amitől összerezzent. Akaratlanul mosolyognom kellett, ettől még inkább zavarba jött. Elárulta magát, mert zavarában a haját macerálta. Többen körbeálltak minket, majd a kijárat felé tereltek. Automatikusan tettem azt, amit mondtak nekünk. Gépies mozdulatokkal közeledtünk a ránk várakozó kocsi felé.

Az egész utat csendben tettük meg. Rob lehajtott fejjel, míg én a környéket figyeltem, merre tartunk. A Pattinson ház előtt állt meg az autó. Abban a pillanatban, mikor kiszálltam, az ajtó kivágódott. Ben tűnt fel és száguldott felém. Úgy csapódott nekem, hogy majdnem elestünk mindketten. Öleltem és puszilgattam, mert teljesen meg volt rémülve a pöttöm. Bent Claire, majd Lizzy követte. Mindketten megkönnyebbülten üdvözöltek szóban. Nem tudtak megölelni, mert Ben annyira kapaszkodott belém, hogy el sem akart engedni. Míg Ben lelkére beszéltem, addig Claire a saját fiát ölelgette meg.

Tíz percnél többet nem töltöttem ott. Lepakoltam, elkértem Lizzy kocsiját. Majd megnyugtattam Ben-t, hogy rövid időn belül visszamegyek érte és hazaviszem. Mindezek után azonnal a kórházba szerettem volna indulni, csakhogy egyetlen dologgal nem számoltam, Rob nem tágított mellőlem. Nem hagyott egy pillanatra sem magamra. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Nem volt sem kedvem, sem erőm veszekedni vele, így csak megvontam a vállam. A vezetés kicsit lefoglalt, mivel ismételten néma csendben ültük végig az utat.

Elég közel sikerült parkolnom a kórház bejáratához. Futólépésben közelítettem meg a recepciót, ahol segítséget szerettem volna kérni, merre találom a gyerekosztályt. A nővér rám sem pillantott, ellenben Robot majdnem felfalta a szemével. Galád módon Rob közelebb lépett, a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Megismételte a kérdésem azzal a csábító mosolyával, és így már kaptunk egy pontos útbaigazítást. Futottam, minél előbb érjek oda. Rob minden megerőltetés nélkül követett.

A folyosón a kihelyezett műanyag széken pillantottam meg a máskor magabiztos, erős férfit. A térdén támasztotta meg a könyökét, két tenyere az arcát takarta. Remegő hangon ejtettem ki, mire felkapta a fejét. Felpattant és széttárt karokkal fogadott.

- Jack! Jack! – nem tudtam semmi mást kinyögni. Ekkor már patakokban folytak a könnyeim.

- Kiscsillag! – zárt a karjaiba. – Nem lesz semmi baj! Nem lehet bajuk! Minden rendbe lesz! – nekem mondta, mégis tudtam, hogy ezzel saját magát próbálja megnyugtatni.

- Minden rendbe lesz! – ismételtem meg. Lassan váltunk el egymástól, egyből zsebkendőt kerestem a könnyeim eltűntetéséért.

- Köszönöm Robert! Ha jól sejtem, akkor a te segítségeddel érkezett meg ilyen hamar. – Jack kezet nyújtott Robnak, aki meglepődve fogadta el a felkínált jobbot.

- Igazán nincs mit! – válaszolt Rob, míg kezet ráztak.

A mellettünk lévő ajtó kinyílt pár perc múlva kinyílt. Carol lépett ki rajta. Nem kellett semmit sem mondania, minden az arcára volt írva. Látszott, hogy kicsit jobban vannak a lányok. Egyből Jackhez lépett, szerelmesen az oldalához bújt, majd egy aprócska csókot váltottak. Megnyugodtam, hogy tényleg minden rendben lesz. Boldogan néztem az összeboruló párt, akik a gyermekeikért aggódtak. Nem adták fel, bíztak a legjobbakban és nem kevés erőt merítettek egymásból, a szerelmükből. Csendben figyeltem Őket, Rob is érdekes pillantásokkal nézte Carol-t és Jack-et, de egy szót sem szólt. Carol kibontakozott a szerelme öleléséből, majd a kezemért nyúlt. Megfogta a kezem, s az ajtó felé húzott.

- Gyere, egy picit bemehetünk hozzájuk! – nyitotta ki az ajtót.

Bemehettem Carollal, miután a nővér által adott kellékeket magamra aggattam. A lányok külön, egy-egy kiságyban aludtak. Magamba az angyalkákért imádkoztam, ne legyen semmi bajuk. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy történhet ilyen. Aprócska gyerekekkel. Ott álltam, s néztem őket. A könnyeim pedig ismét eleredtek. Szakadatlanul hullottak az újabb könnycseppek, még akkor is mikor visszamentem a folyosóra. Aztán megkaptam a finom felszólítást, hogy menjek haza. Ellenkezni sem tudtam. Aztán Rob finoman magához ölelt és úgy kísért ki a kocsiig. Vállalta még azt is, hogy vezessen visszafele, mondjuk képtelen voltam abbahagyni a sírást.