Novella 3.7 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

nem húzom sokáig az időt. Nagyon köszönöm a novellához érkező komikat. Elsősorban miattatok jönnek folyamatosan a részek.
Csak annyit mondanék, hogy NE keseredjetek, és tartsatok ki!!!
A jelenlegi állapot átmeneti... minden egy furmányos terv része...
Most pedig következzen egy teljes Rob feji :D

Jó olvasást!
Várom a véleményeket!

Puszi, 
ZoÉ

7.
Elkéstem. Megint.

Robert…

New Yorkban egy kis pihenőt tartottunk, mivel a gépnek mindenképp le kellett szállnia, hogy tankoljanak. Éppen Olíviának akartam valami biztatót mondani, de Ő egyből a telefon után kapott és még lehetőséget sem hagyott nekem. Így csendben figyeltem Őt. Semmit sem változott, sőt csak még gyönyörűbb lett. Másfél éve is csodaszép volt, de most valahogy jóval komolyabbnak pedig egy sima farmer volt rajta egy egyszerű inggel. Igazi nő lett belőle. Hadarva beszélt, majd nagyokat hallgatott. Az arcán csak úgy hullámzottak az érzelmek, s nagyon úgy tűnt nekem, hogy nem kaphatott túl jó híreket, mert egyre idegesebben topogott.

Lassan induláshoz készülődtünk, s már elfoglaltam a helyem és aggódva vártam Olíviát, hogy visszaüljön mellém. Feszülten dobolt az ujjaival, de sehogy sem tudtam megnyugtatni. Aztán indulás után felpattant és bezárkózott a mosdóba, aggódtam érte. Elképzelésem sem volt, mivel vagy hogyan segíthetnék neki. Néhány nagyon hosszú perc múlva ismét leült mellém. A figyelemelterelés mellett döntöttem, így beszélni kezdtem hozzá. Olívia mosolyra húzta a száját, de aztán egyre laposabban pislogott. S aztán azt vettem észre, hogy békésen szuszog mellettem. Nem bírtam megállni, megsimogattam az arcát, és megfogtam a kezét. Pár pillanatig néztem Őt, aztán az álom engem is elnyomott.

Nem tudtam túl sokat aludni, mert egyre kényelmetlenebb lett az ülésem. Álmosan megdörzsöltem a szemem, s ekkor tűnt fel, hogy Olívia még mindig alszik. Bizonyára elfáradt vagy kimerült, s ezért nem akartam felébreszteni. A tagjaim már teljesen elzsibbadtak, így muszáj volt felkelnem a helyemről. Óvatosan hagytam el a helyem, aztán végre nyújtózkodhattam egy kicsit. Hátul fedeztem fel Dean-t, aki hűt társként szinte minden utazásomra elkísért. Nem aludt, hanem egy könyvet olvasott. Amint meglátott becsukta a könyvét. Mellé telepedtem és beszélgetni kezdtünk. Mindennapi dolgokról, a családjáról kérdeztem. Dean váratlanul Olíviáról kezdett el mesélni, és a szívem hatalmasat dobbant abban a pillanatban, mikor kedvenc testőröm közölte, hogy Olívia utánam érdeklődött. Az viszont lelombozott, hogy eljárt Dean szája a gyávaságomról. El tudtam volna süllyedni.

A Dean-nel való beszélgetés teljesen elterelte a figyelmem. Ennek köszönhetően észre sem vettük, végre megérkeztünk. Furcsa érzésem támad, és gyanúnak találtam, hogy Lív még mindig aludt. Valamiért mindjárt a legrosszabbra gondoltam. Mintha összeszorították a szívem, vagy éppen valaki jól gyomorba vágott. Nagyjából ezek állnak legközelebb ahhoz az érzéshez, ami éppen elhatalmasodott rajtam. Mellé ültem, a nevét ismételtem többször. Szólongattam, de nem válaszolt. Megfogtam a kezét, de ismételten egy reakciót sem mutatott. Megsimogattam az arcát, de még mindig nem mozdult. Kétségbeesetten néztem Dean-re, aki tanácstalanul tárta szét a kezeit. Kínomban még Olívia pulzusát is megnéztem. Újra a kezét szorítottam meg. Rémület volt a legjobb szó arra, ami mindkettőnk arcán megjelent. Aztán megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Olívia szemei megrebbentek.

- Mi történt? – rekedtes hangon és még kissé kábán kérdezte.

- Már azt hittük, hogy nem szándékozol felkelni… - mosolygott Dean, persze ő is megkönnyebbül. Miközben én majdnem belehaltam az aggodalomba. Ezért kicsit nehezményeztem azt a mosolyt, s szúrósan néztem Deanre.

- Jól érzed magad? Nem fáj semmid? Szédülés? Émelygés? Fejfájás? Bármi? – hirtelen azt sem tudtam, mit gondoljak. Zagyválva kezdtem faggatni, mert valamiféle választ vagy magyarázatot szerettem volna.

- Nem, semmi. – rázta meg enyhén a fejét, de még most is kicsit kába volt.

- Akkor mi a franctól voltál így kiütve? Végigaludtad az egész utat, most meg alig tudtunk felébreszteni. Vagy bevettél valamit? – kiborultam. Nem találtam természetesnek, hogy ennyire ki legyen ütve. Kiabáltam vele, és óhatatlanul a csuklóját szorítottam. Féltettem, aggódtam érte, s mégis elértem, hogy megijedt.

- Áu… Ez fáj! – elrántotta a kezét, mely már teljesen bevörösödött.

Hirtelen mozdultam, s egyetlen megoldást láttam arra, hogy lehiggadjak. Elmenekültem, miközben az önutálat elhatalmasodott rajtam. Bántottam, kiabáltam vele, miközben majdnem szétvetett az ideg. Nem tudtam megérteni saját magam, hogy miért voltam ennyire durva vele. Amint megéreztem a friss levegőt egyből lendült a kezem, s már húztam is elő a cigarettásdobozom. Muszáj volt rágyújtanom, talán ettől kissé le tudok higgadni. Csakhogy túl gyorsan fogyott el az első szál, s újabbat húztam elő.

Egy pillanattal később már nem voltam egyedül. Olívia mellém lépett, amitől szó szerint összerezzentem. Félve fordítottam felé a tekintetem, nem tudtam, mire számítsak. Meglepetten tapasztaltam, hogy mosolyogott. Egész pontosan rám mosolygott, mikor találkozott a tekintetünk, ezzel pedig még inkább zavarba jöttem. Nem tudtam megszólalni, pedig illet volna legalább egy sajnálomot vagy egy bocsánatot kinyögni. De nem ment. Aztán már lehetőségem sem volt rá, mert a biztonsági őrök körbeálltak bennünket és a kijárat fele kezdtek el terelni. Még mielőtt teljesen eltávolodtunk volna a géptől, intettem Dean-nek. Az ő küldetése itt véget ért, s innen egyenesen hazarepülhet.

Egy kocsi már várt ránk. Steph kitett magáért, mindent elintézett nekünk. – Majd valahogy meghálálom! – döntöttem el magamban. A hátsó ülésen, néhány centi választott el bennünket, mégis egy egész szakadékot éreztem kettőnk között. Miután az autó kigördült a reptérről Olívia az ablak felé szegezte a tekintetét. Aztán lehajtottam a fejem, és az egész utat csendben tettük meg. Nem érdekelt egyáltalán, merre tartunk, csak az, hogy addig is Olíviával lehetek. Beszélni szerettem volna vele, volt egy halom kérdésem, és annyi mindent szerettem volna neki elmondani, elmesélni. Mindezek mellett természetesen elmondani, mennyire megbántam, hogy leléptem. Azonban ehhez ki kellett várnom a megfelelő pillanatot, főleg ha kezdeményezni is szeretnék. Ehhez azonban a fejemben rendet kellett tennem.

A kocsi lassított, majd pedig megállt. Hitetlenkedve ismertem fel a házat. Előttünk állt meg az autó. Tétován szálltam ki. Jó érzés volt újra hazajönni, már régen láttam a családom. Ez az őrült kavarodás, mely egészen eddig körülvett, Los Angeles-hez kötött. A forgatások, vagy egyéb feladatok miatt ugyan utazgatni kényszerültem, de arra nem volt időm, hogy a családom meglátogassam. A bejárati ajtó kivágódott és egy roppant ismerős alak tűnt fel. Ismerős volt, de mégis más. Ben száguldott és Olíviának csapódott. Öleltették egymást és a gyönyörű nő ragyogó arccal puszilgatta meg a fiúcskát. A pöttömöt anya, majd Lizzy követte. Mindketten megöleltek, ezzel kaptam egy kicsike figyelmet. Mire észbe kaptam Olívia Lizzy kocsija felé tartott. Ezt nem hagyhattam.

Akkor bizonyosodott be, hogy komoly dolog történt, mikor Olívia a kórház parkolójába parkolt le. A gyomrom hirtelen összezsugorodott, mikor Olívia gondterhelt arcára pillantottam. Fájdalom ült ki az arcára, a tartása pedig megfeszült. Ráadásul a recepción elő körben nem kaptunk semmiféle segítséget. Olíviát észre sem akarta venni a pult mögött ücsörgő nővér. Bezzeg, mikor rám pillantott, akkor majdnem felfalt a szemével. Gonosz módon magamhoz öleltem a mellettem toporgó nő karcú testét, s úgy ismételtem meg a kérdéseit. Így már kaptunk egy pontos útbaigazítást.

Olívia sietős léptekkel követte az útbaigazítást. Nagyobb léptekkel ugyan, de sikerült követnem. A feszültség szinte ott izzott körülöttünk a levegőben. Aztán az utolsó folyosó következett. Olívia lassított a léptein, míg a folyosón a kihelyezett műanyag széken fel nem tűnt az ismerős férfi.

- Jack! Jack! – Olívia tétova hangon szólalt meg, s a férfi rögtön a karjaiba zárta. Ölelték egymást oly gyengéden, olyan meghatóan.

- Kiscsillag! Nem lesz semmi baj! Nem lehet bajuk! Minden rendbe lesz! – nyugtatta meg a pityergő nőt. Ott álltam mellettük teljes zavarban, hiszen ez rájuk tartozott. Kívülállónak éreztem magam.

- Köszönöm Robert! Ha jól sejtem, akkor a te segítségeddel érkezett meg ilyen hamar. – Jack kezet nyújtott nekem, amit elfogadtam.

A semmiből egy nő tűnt fel, csatlakozott hozzánk. Egészen biztos voltam bene, hogy vele még nem találkoztam. Korábban nem láttam még. A ruháját fedő köpeny miatt nővérnek, asszisztensnek gondoltam, de Ő egyenesen Jackhez lépett. Nem tétovázott egyből a férfi szájára tapasztott az ajkait. Megölelték egymást, és szerelmes csókot váltottak. Nem értettem semmi az imént lezajló közjátékból, de valahogy felcsillant a remény számomra. Ha ez az ismeretlen nő és Jack együtt vannak, mert nagyon úgy tűnt abból a csókból kiindulva, akkor Olívia szabad és lehet nála némi esélyem. Az esélylatolgatásom közben a két nő eltűnt mellőlünk.

Jack intett az ajtó felé, majd mellé, a kényelmetlennek kinéző székre ültem. Nem beszéltünk, csak csendben várakoztunk egymás mellett. Most még inkább beszélni szerettem volna az eszményi nővel. A remény a szívembe költözött. Csendben azon töprengtem, ami eddig elválasztott minket, az már nem létezik vagy talán nem is létezett. Talán elhamarkodottan döntöttem és saját magam késleltettem a szerelmet. Hirtelen úgy éreztem, minden egy csapásra meg fog változni, mert ami eddig hiányzott az életemből, azt most nem is olyan messze van tőlem. Reménnyel és vággyal telve tekintettem előre.

Kis idő múlva kinyílott az ajtó és Olívia könnyes szemekkel lépett ki rajta. Legszívesebben azon nyomban a karjaimba zártam volna, addig öleltem volna, míg meg nem nyugszik. Vagy a könnyáztatta arcáról lecsókoltam volna a könnyeit. De nem tehettem, még nem. Most nem támadhattam le. Aljas dolog lett volna tőlem kihasználni a sebezhetőségét. Várnom kellett, bár kevésbé volt idegőrlő ez a várakozás. Jack végül Olíviát hazaküldte, nem akart menni, de amint szóba került be beletörődően rábólintott. Felajánlottam, hogy vezetek, nem mintha képes lett volna Olívia vezetni, mert amióta kijött abból a szobából, folyamatosan csorogtak a könnyei. A hazafele tartó út alatt is végig sírt, amibe pedig az én szívem belefájdult és összefacsarodott az Ő szenvedése láttán.

***

Két egész hét telt el…

Várnom kellett, bár kevésbé volt idegőrlő ez a várakozás. Legszívesebben képen röhögtem volna magam. Túlhamarkodott voltam. Ráadásul az égiek mégsem álltak mellettem. Miután a kórházból hazavittem Olíviát, azóta nem láttam, nem találkoztam vele. Ez most nem az én saram volt. Hiába vártam egyre izgatottabban, hogy végre beszélhessek vele és az idő múlásával egyre több dolog foglalkoztatott. A kettőnk kapcsolata mellett az is érdekelt, ki az a nő, és miért ilyen közvetlen Jackkel. Visszagondolva Olívia sem puszit, sem csókot, semmit nem adott Jacknek. Csak egyszerűen megölelték egymást. Az az ölelés, viszont sokkal többet jelentett.

Észre sem vettem, de egyre többet agyaltam, miközben élvezhettem a régóta vágyott békét, anya fenséges fogásait, míg apával sportközvetítést nézhettem. Egyik este Lizzy-vel söröztem és ez remek alkalom volt arra, hogy a mit sem sejtő nővéremtől információt szerezzek. A lehető legjobban kifaggattam Lizzy-t, mit tud Olíviáékról, mikor költöztek ide, mikor ismerkedtek meg, és még megannyi kérdéssel gyötörtem kedvenc nővérem. Lizzy-től tudtam meg azt is, hogy az ikreket hazavihették néhány nap után a kórházból, de kontrollra vissza kellett vinni őket. Aztán szép lassan mesélni kezdett, a felvételekről, a koncertjeiről és a jövő évre tervezett programjáról. Élvezettel hallgattam, mert úgy tűnt, hogy az ő élete teljesen helyén van.

Egy másik napot Tommal töltöttem. A legjobb cimborám a legnagyobb örömömre is előkerült. Befejezett egy munkát, s karácsonyra hazajött, meg persze ördögi vigyorral a képén ecsetelte, mennyire várja már a szilveszteri bulit Már nem volt kedvem a négy fal között rostokolni, s amúgy is gyönyörű London decemberben. Jól fel kellett ugyan öltözni, de ettől függetlenül jó idő volt. London utcáin bolyongtunk, az egyik régi törzshelyünket választott, ott kajáltunk, miközben megvitattuk, kivel mi történt. Legjobb barátomban maximálisan megbíztam, így a szüleimen kívül még neki elmeséltem, hogy Kris-szel már nem vagyok együtt. Tom igyekezett elterelni a figyelmem a szakításról. Tom belelendült a legújabb hódításának ecsetelésébe, ezzel elkanyarodtunk más témák felé. Egyből jobbnál jobb ötleteket dobott be, hogy mielőbb valami csaj ágyába kössek ki. Jókat röhögtem rajta, mert mindezt a maga félig komoly, félig lökött stílusában adta elő. Aztán már mondta is, hogy a szilvesztert Wight-szigeten töltjük. S míg le nem állítottam, addig azt ismételgette, hogy a bulizás mellett fő küldetésének fogja tekinteni, hogy minél több csajt szedjünk fel. Nekem egészen más járt a fejemben. Már a gondolat is feldobott, hogy a barátokkal tölthetem el úgy az időm, hogy nem kell rettegnem az esetleges „támadás” miatt.

Karácsonykor végre együtt volt az egész család, amely egyre ritkábban valósult meg. Csak a nagyobb ünnepekkor sikerült. A karácsonyt más szempontból is vártam, mivel anya addig nem nyugodott, míg egy összejövetelt nem szervezett. Méghozzá Olíviáékat hívta meg. Azt mondta, Ők már szinte teljes mértékben a családunkhoz tartoztak. És ha jó anyám tudta volna, hogy jóval többet szerettem volna Olíviától, mint pusztán a barátja lenni.

Türelmetlenül vártam Olíviát. Képes voltam inget felvenni, megborotválkozni és a hajamat belőni a vacsorához. Idegesen készülődtem, amit a nővéreim kiszúrtak, és ezzel pedig megindult a cukkolásom. Csak mondták és mondták, de egyetlen szavukat sem vettem fel, hiszen egy sokkal fontosabb dologra koncentráltam. Aztán elérkezett a várva várt pillanat. Megszólalt a csengő, s a szívem egyszeriben a torkomba kezdett el dobogni. Apa nyitott ajtót. Anya, Vick és Lizzy pedig apa mögött sorakozott fel, a vendégek fogadására. Én kicsit távolabbról figyeltem az eseményeket, mert még mindig nem volt elég bátorságom. Majd egy utolsó nagy levegővel felkészültem, hogy nincs vesztenivalóm.

Először Ben lépett be az ajtón, s egyből a kabátját ledobva kiskutyához rohant játszani. Lizzy kicsi házi kedvenc kötötte le minden figyelmét, még engem is alig akart észrevenni. Mikor viszont felfedezett akkor szinte a nyakamba ugorva üdvözölt.  A következő érkező vendég a korábban, a kórházban látott nő volt, akinek a derekát Jack ölelte. Mindkettőjük kezében mózeskosár volt. Vick egyből elvette a nőtől a mózeskosarat, Lizzy pedig Jacktől átvett. A nem csalódtam, mert a nővéreim egyből babázni kezdtek.

- Hello Robert! Korábban nem volt alkalmam bemutatni a párom, Carolt. – Jack köszöntött és végre bemutatta az ismeretlen nőt.

- Örvendek Carol! – nyújtottam a kezem Carol felé.

- Szia, kérlek, tegezz nyugodtan! – mosolygott barátságosan Carol.

- Hol van Lív? – anya tette fel a legfontosabb kérdést.

- Elnézést, mindjárt csatlakozik hozzánk. Csak még mindig telefonál. – forgatta meg a szemeit Jack.

Kifele indultam, de akkor végre az emlegetett megjelent. Sugárzott a boldogságtól. Lélegzetelállítóan nézett ki. Megtorpantam s anya egyből mellette termett. Köszöntötte és a nappaliba terelte Őt, ahol a nővéreim is voltak. A lányok csicseregni kezdtek és ezt semmi pénzért nem zavartam volna meg. Jack és apa társaságához csatlakoztam, de nem tudott egyáltalán lekötni a beszélgetésük. Üzletről, sportról, politikáról, kocsikról társalogtak. Tipikus pasi dumát nyomtak, de nekem csak Olívia járt a fejemben.

Az első adandó alkalommal eliszkoltam, s hagytam apát és Jacket kibontakozni. A lányok teljesen belefeledkeztek a csacsogásba, amit sírós hang szakított félbe. Olívia felpattant és a kosarakkal eltűnt. Merészen követtem Őt, mégpedig az egyik vendégszobában találtam rá. Az ágy végén ült kezében egy aprósággal. Tétován léptem közelebb.

- Segíthetek? – kérdeztem félve. Elmosolygott, olyan kedvességet árasztott.

- Ha szeretnél. – felállt s a fejével intett, hogy üljek le. Így tettem. A kezében tartott babát a kezembe helyezte. Óvatosan, gyengéden. A másik kezembe, pedig a cumisüveget nyomott.– Tartsd meg jól, főleg a fejét. Így. – igazgatta meg a kezem, és a tartásom. - Ügyes vagy! – dicsért meg. Ez a pár szó jóval többet jelentett nekem, mint a legeslegjobb kritika, mint amit valaha kaptam.

- Köszi! Gyönyörű kislány! – csodáltam, milyen nyugodtan viseli el a baba, hogy egyik kézből a másikba vegyék.

- Igen, gyönyörű és nyugodt. – nevetett Olívia. – Camillia mindig békés. Csak akkor sír, ha valamit szeretne…

- Camilla. – áhítattal ejtettem ki a nevet. – Tökéletes. – annyira illet a csöppséghez.

- Ő pedig Flóra. Integess Robnak! – Feléjük fordítottam a fejem. Egy kicsit izgágább kisasszonyt láttam Olívia kezében. A kezei és a lábai folyamatosan jártak, miközben szélesen mosolygott.

- Flóra. Érdekes név. – a kicsi lány rúgkapálva próbálgatta a hangját. Szélesen mosolyogva, nevetve és kuncogva. Már most képes volt az ujja köré csavarni.

- Flóra latin eredetű név, ami virágot jelent. Camilla is latin eredetű, amely egy kicsike fehér virágról kapta a nevét. – magyarázta Olívia mosolyogva.

Az etetést követően gyors és szakszerű pelenkacserét is levezényelt Olívia. Csak pislogtam, milyen hamar végzett. A két apróság a mózeskosárba került vissza, az ágy közepére. Mindketten békésen és elégedetten szuszogtak. Nem csodáltam, bárki irigykedhetne Olíviára.

- Nagyon jó anya vagy! – komolyan gondoltam, amit mondtam, bár kicsit meggondolatlanul csúszott ki.

- Köszönöm, de Carol sokkal jobb, mint én. – lassan kiosontunk a szobából, hogy a lánykák hadd aludhassanak.

- Miért, gyönyörűek a kislányaid… - ezen viszont felnevettet, bár a szája elé kapta a kezét.

- Nem… nem… - tiltakozott, de még mindig nevetett. Ettől csak még kíváncsibbá váltam, hogy miről maradtam le.

- Gyere! – megfogtam a kezét, s merészen a szobám felé húztam. Tartottam tőle, hogy elmenekül, vagy rossz néven veszi a fellépésem.

- Szép szoba! – pillanatra meglepődött, hova is került. – Pár dolgot azt hiszem, tisztázni kell. Nem én vagyok a lányok anyukája. Carol az anyjuk és Jack az apjuk. – bólogattam, miközben az agyam feldolgozta az új információt.

- Carol és Jack… De… és Ben… és te? - teljesen összezavarodtam. Az ágy szélére ültem.

- Túlságosan bonyolult a családunk. – sóhajtott fel és mellém ült. A fejét a vállamra hajtotta. – Bonyolult és fájdalmas. - Be kellett érnem ennyivel, mert Lizzy ezt a pillanatot választotta, hogy ránk törjön. Pedig tényleg ez lett volna a tökéletes pillanat.

A vacsora kellemes családi körben telt. A szemem mégis mindig ugyanazon a személyen állapodott meg. Mindig az Ő mozdulatait, az Ő gesztusait figyeltem. Bárhogy szerettem volna, nem sikerült kimaradnom a beszélgetésből. A filmezésről, a munkámról kérdeztek párat. Ezek a kérdések inkább érdeklődőek voltak, mint tolakodóak. Így szívesen beszéltem egy-egy filmemről, a forgatásról meséltem vicces történetet. Észre sem vettem, de már az este vége felé közeledtünk.

Kicsivel később a vacsorát követően kimentve magam a teraszon elszívtam egy régóta mellőzött cigarettát. Társaságom volt, amit később vettem csak észre.

- Nem. Szívem, tudom… Igen… Alex, ne csináld már! – Olívia hangját fedeztem fel nem is olyan messze tőlem. Olykor nagyokat hallgatott, nyílván a telefon túloldalán beszéltek. - Aha, már nagyon várom… Persze… Csók! – Lív jókedvűen nevetgélt. Elég egyértelműnek tűnt a beszélgetés, pedig a másik felet nem hallottam. Alex. Mikor kimondta a nevet, a kezem ökölbe szorult. Két nagyobb slukk után elnyomtam a cigim. Bementem, mert nem szerettem volna lebukni. Ben ismét Lolával játszott.

- Anya megint telefonál? – kérdezte Ben, anélkül, hogy rám nézett volna. – Most lesz az utazása. – Ben leült Lola mellé, melléjük telepedtem.

- Milyen utazás? – felkeltette a kíváncsiságom.

- Hát a mami mindig karácsony után elutazik… Mindig sokáig nincs velünk. De amikor visszajön, akkor nem megy sehová egy darabig… - mesélte a fiúcska, míg a kutyus füle tövét simogatta.

- Hova utazik ilyenkor? – a kétségbe esés első jeleit fedeztem fel a hangomban.

- Nem tudom. Apa sem tudja. Vagyis mindig máshova. De mindig kapunk ajándékot. – Ben felpattan a kutyus követte és ezzel abba maradt a beszélgetésünk.

Lassan távoztak a vendégeink. Mindenki egy-egy puszit és ölelést kapott. Anya és a lányok kicsit rendet raktak. Apa tévét nézte, míg én zuhanyozni mentem. Mikor visszaslattyogtam a szobámba, akkor Lizzy várt rám. Kíváncsiskodott, mi történt Olívia és köztem. Semmit nem mondtam, mivel nem volt mit. Nővérem utolsó mondatán viszont csodálkoztam: Ti, pedig összeilletek! Ezzel a mondatával elintézte, hogy egy percet sem aludtam egész éjszaka. Forgolódtam össze-vissza, sehogy sem találtam a helyem. Olívia járt a fejemben, s amikor lehunytam a szemem, akkor meg valami pasi ölelgette és csókolta helyettem. Látatlanul is gyűlöltem azt az Alexet.

Kissé fáradtan ugyan, de elsőként keltem. Zuhanyoztam, összekaptam magam. Kávét főztem. Anya gyanakvóan nézett rám, mikor lent talált a konyhába, éppen egyedül falatoztam. Anya leült mellém és kávé kortyolása közben beszélgettünk. Amolyan anya-fia beszélgetés zajlott, melyre még eddig nem volt idő, mióta hazajöttem. A nővéreim sem zavartak meg minket. Anya az egyetlen személy, aki még úgy is tudott nekem tanácsot adni, hogy nem teljesen avatom be a részletekbe. Most is így volt. Adott egy jó ötletet, amit mindenképpen megfogadtam. Két hatalmas puszi után már indultam megvalósítani az ötletem.

Először a virágboltba mentem, ahonnan két gyönyörű csokorral a kezembe indultam a küldetésemre. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Mély levegőt vettem. Egyet. Kettőt. Hármat. Vadul dörömbölt a szívem, a gyomrom parányira zsugorodott össze. Ilyet még soha nem éreztem, jobban izgultam, mint meghallgatásokon vagy válogatásokon. Ez itt az életem volt, s azalatt a pár pillanat alatt meghatározó döntés előtt álltam. Aztán rávettem magam, végül csengettem. Az ajtó kinyílt, csakhogy nem az a személy nyitott ajtót, akit vártam. Bár így is az egyik csokor gazdára talált, de a másik nem. Remegő kézzel szorongattam a csokrot, csakhogy mégsem tudtam neki átadni. Sőt egyből egy rossz hír fogadott. Elkéstem. Megint.

Teljes letargiába süllyedtem és totálisan bánatosan Tomékhoz indultam. Most éreztem csak igazán szükségét a kedélyjavításnak. Nem csalódtam, a srácokra mindig számíthatok ilyen téren.

- Helló! Haver, nem ismered az órát? – dörzsölte álmosan a szemét Tom, miután ajtót nyitott. – Korán reggel van!

- Helló, Tom! Bocs, hogy felvertelek! – a konyhába dobtam le magam. Tom is becsoszogott, még nem volt egészen magánál.

- Kávét? – bólintottam, majd nekiállt összedobni egy kávét. Miután végzett a kávéfőzővel néhány ásítás után a pulton támaszkodott meg. - Mi van cimbora, talán le sem feküdtél? Jó volt az éjszaka? – mért végig, mintha valami bűnjelet keresne.

- Kár a gőzért, otthonról jöttem… - vontam meg a vállam. Majd a kezem ügyébe kerülő söröskupakot kezdtem el piszkálni.

- Akkor mi ez a koránkelés? -

- Semmi… csak erre jártam…

- Erre? Kivel apám, engem nem tudsz hasba akasztani. Miért érzem, hogy mégis csaj van a dologban?

- Nincs semmi csaj… Elkéstem és elszalasztottam.

- A francba, akkor ez ellen tennünk kell. Már meg is van! Van pár vip belépőm… Úgyhogy szerzünk neked nőt!- Tom szerzett pár nagyon különleges meghívást a legjobb helyekre, melyekre elkísérhettük.

A bulik olyan jól sikerültek, hogy ideig-óráig megfeledkeztem a bánatomról, de aztán mégis eszembe jutott és rohadt tanácstalan voltam. Nem értettem meg, mi a franc van velem. Hogyan tudott Olívia ennyire megbabonázni? Miért ilyen elérhetetlen? Három teljes napot a srácokkal töltöttem. Otthon annyit voltam, míg zuhanyoztam és átöltöztem.

Közeledett a szilveszter, ami a saját bulinkat jelentette. Tom győzött meg minket, hogy menjünk előbb át a szigetre. Samnek sikerült elintézni a házbérlést. Bobby, Marcus és én szóltunk a barátainknak. Három egész óra múlva a legtöbben indulásra készen várakoztunk a kikötőben. Ragaszkodtak hozzá, hogy hajóval menjünk át. Ezzel a megoldással feltűnésmentesen tettük meg az utat. Ugyanazt a házat béreltük ki, mint az elmúlt években. Mi érkeztünk meg először. Körbenéztünk a házban, mindenki vadászott magának egy-egy tuti zugot. A napot dumálással, zenéléssel és sörözéssel ütöttük el, míg arra várakoztunk, hogy a csoport másik fele befusson. Még egy meglepetésvendég is érkezett.

A csengő hangja rázta meg a házat, majd mivel én voltam legközelebb a bejárati ajtóhoz, s nekem jutott a megtiszteltetés, hogy ajtót nyissak.

- Szia! – köszöntött lelkesen puszit nyomott a képemre, majd az időközben előkerülő srácokat üdvözölte. Nem hittem a szememnek, sőt tátott szájjal néztem, ahogy besétált az ajtón. Váratlanul ért, nem számítottam rá.

- Csak nem szellemet láttál, Rob? – szólt oda nekem Marcus, aztán felkapta a gitárját.

- Csukd be a szád haver, mert még valami bele repül! – Tom sem maradhatott ki, egyből jött tőle is az okosság.

- Ezt meg hogy intézték el? - Mosolygott, felszabadultan üdvözölt mindenkit. Hozzám lépett. Csupán a többiekhez hasonlóan köszöntött. Nem volt sem több, sem kevesebb.

A hűtőhöz vonult, néhány sört kipakolt. A srácok röhögtek össze-vissza, főleg a még mindig döbbent képemen. Így még jobb kedvvel el is kapkodták a felkínált üvegeket. Mindenki a szájához emelte az üveget. A lezuhogó kortyok után a meglepetésvendég a hangját megemelve kérdőn nézett körbe.

- Mi ez a punnyadás? Bassza meg! Bulizni jöttem! Vagy a semmiért volt ez a tetves repülés?

Ezután aztán nem volt kérdés, beindult a buli. Esetemben a búfelejtés volt a fő motiváció… Irigyeltem a váratlan vendégünket. Nem is olyan régen láttuk egymást utoljára, mégis rengeteget változott. Jó irányba. Mosolygott, sugárzott, ragyogott a boldogságtól. Azt hiszem, kicsit megnyugtatott, hogy az ő élete rendben van. Be kellett látnunk, nem voltunk jók együtt. Ezt a mámorban úszó érzést soha nem tudtam volna megadni. Talán van még esélyem, ahogy neki is sikerült olyan párt találnia, aki kiegészíti. Igen, muszáj hinnem benne, hogy nekem is sikerülni fog!