67. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

bocsi a késésért, de itt a fejezet. Előbbre gondoltam, csakhogy sikerült lebetegednem. Remélem, azért élvezhető lett és komiztok!

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

„Sosem az előttünk álló kihívások jelentik a valódi problémát. A probléma az, ha nem hisszük el, hogy le tudjuk küzdeni ezeket. A kétségeink, démonaink, korlátaink legyőzésének kulcsa, ha bizonyosak vagyunk benne, hogy azt tesszük, amit kell. Ha bizonyosság van bennünk, akkor nemcsak képesek vagyunk rá, hanem meg is csináljuk.”

(Yehuda Berg)

Flóra

Los Angeles, 2012.05.01.

Friss gyümölcs majszolása közepette telepedtem le a pult mellé. Boldog mosollyal simítottam végig a gömbölyödő pocakomon. Felfoghatatlan módon rohant az idő, ahogy egymást követék a napok, a hetek és a hónapok. Elszáguldottak mintha múló percek lennének.

Az elején tényleg megijedtem, hiszen a rossz emlék még mindig kísértett. Apró félelem lakozott a szívemben, de rá kellett jönnöm, hogy ezúttal minden más lesz. Ebben pedig minden egyes nappal egyre biztosabb lettem. Nem voltam egyedül, sőt egy hihetetlen pasi volt mellettem. Rob szerelmi vallomását minden alkalommal megismételte akárhányszor csüggedni akartam. A szerelme, a támogatása mérhetetlen erőt adott nekem. S akkor még az apró gesztusokra nem is gondoltam, melyekkel meglepett. Azok a finom csókok, melyekkel minden reggel köszöntött engem és a babákat. Ragaszkodott minden vizsgálathoz, hogy elkísérjen. Szinte csüngött a doktor minden egyes szaván, aztán szóról-szóra mindent betartatott.

- Hmm… Micsoda finomság? – hallottam meg a hátam mögül az igéző hangot. – Hát, ha tudom, mi vár rám, akkor nem alszom ilyen sokáig. – Rob a hátamhoz simult, s az orra hegyével a nyakam cirógatta. Izgató játékba kezdett, s minden porcikám beleremegett.

- Farkas éhség? – nyögtem fel, amint a nyelvét is megéreztem. – Már tudom, hogy a babák honnan örökölték… - felnevetett, és még közelebb húzott magához.

- Van is egy ötletem, mi tudná csillapítani az éhségem… - buja hangon susogott a fülembe, míg a keze simogatva csúszott az egyik mellemre. Az utóbbi időben jóval érzékenyebbek voltak, minden érintést sokkal intenzívebbnek éltem meg. Arról nem beszélve, hogy egyre jobban megduzzadtak Rob legnagyobb örömére.

- Akkor hajrá, Mr. Pattinson… - lassan fordultam felé. Próbáltam csábító lenni, bár a nagy pocakommal egyre nehezebben ment. Érzéki, mély csókot váltottunk. Lassan minden egyes érintést vagy csókot kiélveztünk, mikor is Rob matatni kezdett a pulton.

- Jobb lenne, ha kényelmesebb helyen folytatni… - motyogta bele a számba, de egyszerűen képtelen voltam elválni tőle. S inkább újabb csókot kezdeményeztem.

- Jaj, te telhetetlen nő! – óvatosan felemelt a karjaiba. – Valld csak be! Végig ez volt a célod! – dallamos hangja csupa vidámságról és valami pajkosságról árulkodott. Erősen kapaszkodtam a nyakába, szorosan hozzá bújtam. Mélyeket szippantottam az ismerős illatából.

Már égtem a vágytól, ahogy mostanában szinte mindig, ha Rob a közelemben volt. A hálószobába lavíroztunk, és édes csókok közepette heveredtünk le a párnák közé. Imádtam a gyengédséget, mellyel Rob kényeztetett, de egyúttal lassan őrületbe is kergetett. Epedve vártam az egyesülés mámorító pillanatát, azonban szerelmem másképpen gondolkozott.

- Gyönyörű vagy! – éhes szemeit végigfutatta rajtam. A könnyed ruhaanyagot pillanatok alatt tűntette el rólam. A kezeit, az ajkait vagy éppen a nyelvét éreztem szinte mindenhol a testemen.

- Rob, gyerünk… Rob… - nyöszörögtem a kéj hullámai miatt.

- Szeretlek! – a szerelmi vallomását csókkal pecsételte meg, és ezt a pillanatot választotta, hogy mélyre merüljön. Lassú tempóján egyáltalán nem akart változtatni, pedig igyekeztem erre ösztönözni. Aztán egyre jobban kapkodtam a levegőt, mert a mámor teljesen magával ragadott. Rob utolsó, és valamennyivel erőteljesebb lökésével adta meg a beteljesülést. Egymás karjaiba roskadva pihegtünk, míg Rob kezei folyamatosan cirógattak.

- Rob? – a pilláim alól néztem fel.

- Csak nem repetát szeretnél? –csibészes mosollyal borult az ajkaimra, élveztem a nyelve játékát.

- Nem, vagyis de… De nem bírom kiverni a fejemből azt a tál gyümölcsöt… - megnyaltam a szám, mert szinte újra éreztem az édes ízeket.

- Mondtam már, telhetetlen nőszemély vagy! – Rob egy csókot lopott, majd a boxerért nyúlt. Felkapta, és a konyha felé sétált. Pár pillanattal később már újra mellettem volt.

- Szóval… mit érdemel a hősöd? – pajzánul cirógatta meg a fedetlen bőröm, s egyből pattogtak azok a bizonyos szikrák.

- Galád csábító… Meg akarod állítani a szívem? – csaptam egyet a vállára, mert a szemei szinte hipnotizáltak. Rob mellém térdelt, és egy lédús epret emelt a számhoz. Mohón kaptam utána. Engedet, hogy elmajszoljak egy falatot, majd a levével összekent, s a bőrömről szopogatta le.

- Ez valami fenséges! – újabb és újabb gyümölcsökért nyúlt, míg a tál ki nem ürült. Csakhogy az izgató játék, és az újabb kielégülést követően szinte ragadtunk, így a közös fürdést választottuk programnak. A kádban már csak heverésztünk, mert minden energiánkat felemésztette az előbbi játékaink.

- Remélem a cannes-i lakosztályban is valami hasonló méretű kád lesz… meg ágy… - apró puszikat nyomott a nyakamba.

- Arra én is nagyon kíváncsi leszek… Meg a filmedre, és biztos vagyok benne, hogy nyerni fogtok… - csupa izgalommal teltek meg a gondolataim. Nemcsak az utazás, hanem Rob közelgő születésnapja miatt. Némi meglepetéssel készültem, ami egészen jó úton haladt, és szerelmem semmit sem sejtett, legalábbis nem árulta el magát.

- Mit forgatsz a fejedben? – az ujjainkkal játszott, hol összefűzte, hol megcsókolta azt.

- Már nagyon várom… - félig hátra fordítottam a fejem, így szerelmes csókkal köszöntöttük egymást.

Az egész napot és az éjszakát is együtt töltöttük. A következő nap viszont még több izgalmat tartogatott. Bár nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint terveztük. Rob-nak délelőtt Stephanie-hoz kellett bemenni az irodába, viszont én nem szerettem volna vele menni. Ha így teszek, akkor csak elvontam volna a figyelmét.

- Kicsim, az vizsgálatra odaérek! Megígérem! – egy gyors csók után elviharzott.

Átöltöztem, és hirtelen ötlettől vezérelve a kocsihoz sétáltam. Úgy gondoltam, hogy a vizsgálat előtt még elintézek pár dolgot a meglepetéshez. Teljesen elgondolkodva nyitottam az ajtót, mikor az ismerős hang ütötte meg a fülem.

- Most komolyan, muszáj ezt? – megpördültem és farkasszemet néztem Ryan-nel. – Hova készültél?

- Szerinted? – tártam szét a kezeim előtte. – Egyedül úgysem engedsz el. – beletörődően dobtam a kezébe a kulcsot.

- Rob utasítása. Tudod, hogy aggódik érted, vagyis értetek…

- Hát persze! DE a vigyorod tűntesd el!  – forgattam meg a szemeim, és közben nagy nehezen bemásztam a hátsó ülésre. Már óriásinak éreztem magam. Ma egészen pontosan olyan voltam, mint egy bálna. - Mert mindent az utasítása szerint csinálsz? – fintorogtam, mikor Ryan beült előre.

- Ha meg akarom kapni a fizetésem, akkor igen. – kacsintott rám.

Tudtam, hogy nemcsak pénzről van szó. Fintorogva gondoltam arra, milyen felemelő érzés úgy közeledni, hogy Ryan a sarkamban álladóan. A testőr fogalma nem volt ismeretlen számomra, főleg a Robbal töltött idő alatt ismerkedtem meg eme szakma fortélyaival. De Dean és Ryan között volt egy hatalmas különbség. Dean-t bírtam, míg Ryan-t már egyre kevésbé.

- Hova menjünk? – nézett hátra, mire megvontam a vállam, mert így elment mindentől a kedvem. – Ne duzzogj!

- Várj csak! Ha már nem leszek terhes, el foglak gyepálni!

- Mindenképpen, már alig várom azt a versenyt! – kacsintott rám. Nem hitt el, hogy tényleg éjszakai versenyek üdvöskéje voltam.

- És ha Rob megtudja? – gonosz vigyorra húztam a szám.

- Szerintem nem fogja, mert akkor nemcsak én, hanem te is nyakig benne lennél a szószban…

- Ryan, Ryan… Valamit elfelejtesz, én könnyűszerrel megúszom… - élveztem, hogy húzhatom az agyát, ez tökéletes elégtétel volt. – Most pedig irány egy joghurtos, mert az emlegetett szósztól összefutott a nyál a számba…

- Igen is, főnök! – elégedetten vettem tudomásul, hogy ezt a meccset megnyertem.

A hideg finomság szopogatása közben várakoztunk a folyosón. Hiába volt időpontom egy sürgős eset közbejött és a doktor elsietett. Nem is bántam, mert még Rob sem került elő. Egy icipicit kezdtem aggódni, mivel máskor nagyon is figyelt az időpontokra és sosem késesett.

- Nyugi, itt lesz! – biztatóan nézett rám Ryan. Aztán végre az emlegetett is befutott.

- Szia, Szívem! Sziasztok, Pocakmanók! – Rob gyengéd csókkal üdvözölt, míg a tenyerét az igencsak gömbölyű pocakomra illesztette. – Siettem, ahogy tudtam, de látom pont időben jöttem…

- Szia! – próbáltam Robhoz bújni, de a hasam nem igazán engedte. – Kicsit várnunk kell, Dr. Addison-nak el kellett rohannia.

- Gyere, üljünk le! Ne ácsorogj itt!

- Rob, ne csináld! Terhes vagyok, nem sérült vagy beteg… Különben is miért uszítottad rám Ryan-t?

- Érzékeny, sérülékeny vagy és szeretetném, hogyha semmi bajotok nem esne! Aggódom értetek!

Már szólásra nyitottam a szám, mikor Dr. Addison megérkezett. A műtős szerelésében volt, ami nem nagyon tetszett, bár a hófehér köpenyétől jobb volt. A szokásos kérdések után elhelyezkedhettem a vizsgálóasztalon, ami nem volt már olyan egyszerű, mint az előző alkalmakkal. Rob segített, majd szorosan mellém állt, és a kezemet fogta.

Először a hideg zselé következett, majd pedig egy szempillantás alatt a monitoron megláthattuk manócskákat. Az egyik baba nagyon is aktív volt, míg a másik nem igazán. Dr. Addison hümmögő hangja sem túl sok jót ígért.

- Gratulálok, most már bizonyos vagyok benne… egy kisfiú és egy kislány…

- De ugye minden rendben van velük? - erősen kapaszkodtam Rob kezébe.

- Igen, bár a kicsi fiú nem szerencsésen helyezkedett… Így nem maradhat, mert a végén a köldökzsinórt magára tekeri…

- Mit tehetünk, hogy ez ne következzen be?

- Mindenképpen nyugalomra lenne szüksége Flórának. Szigorú ágynyugalom… Semmi megerőltető… Nos, nemcsak a cipelésre, emelésre vagy a mindennapi dolgokra gondolok, hanem a szeretkezést is mellőzniük kell…

- Rendben, megtesszük! – Rob eltökélten válaszolt, s az elszántság fénylett a szemeiben. – Ez akkor azt jelenti, hogy a repülés is kimarad?

- Pontosan, még véletlenül se…

Nagyon letörve hagytam el a rendelőt. Teljesen magamba roskadtam és már most rémeket láttam. A gondolataimba feledkeztem, s még Rob szólongatására sem feleltem. Nem tudtam, valami fojtogatta a torkom, és képtelen voltam egyetlen hangot is kiadni. Csendben masíroztam be a házba, egyenesen a hálóba. Az ágy szélére ültem, és töprengtem. Zakatoltak a gondolataim, és sehogy sem tudtam megnyugodni. Csak egyetlen dolog tudott volna, viszont Rob valahol lemaradt.

- Rob… Rob… - szólongattam, de nem felelt. Végül a dolgozóban találtam rá, éppen bőszen telefonált.

- Sajnálom, de nemet kell mondanom. – hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. – Vajon kivel beszél?

- Nem! – jelentette ki határozottan, majd félre dobta a telefont.

- Rob, mi történt? - akaratlanul is megremegett a hangom. Nyugtatóan simogattam a pocakom.

- Jól vagy? Valami baj van? – egyből felém kapta az aggódó tekintetét.

- Nem. –ráztam meg a fejem. De egyre jobban szúrtak a szemeim és összeraktam a dolgokat. – Nem akarsz elmenni? De hiszen ezt mindennél jobban vártad!

- Pontosan. – egyszerű és lényegre törően mondta ki a választ. – Vártam! - Nagyot nyeltem, s minden erőmet összeszedve tettem fel az utolsó, mindent eldöntő kérdésem.

- Miért?

- Mert te és a kicsit vagytok a legfontosabbak! Mindennél fontosabbak vagytok! Te – csókot nyomott a számra. –Deborah Anna és Zachary Flynn Pattinson… - meghatódottságtól elhomályosult tekintettél néztem Rob kék szemeibe. – Megtaláltam a listádat… S ha már eddig nem is jutottunk dűlőre, most végre sikerült…

- Deborah Anna és Zachary Flynn Pattinson… - suttogtam el a csodaszép neveket, majd Rob mellkasához bújtam. Átölelt és csak élveztem a pillanat varázsát.

„Van egyfajta tűz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fűt, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani.”

(Márai Sándor)