Sziasztok,
megérkeztem, viszont ezúttal szomorú vagyok, de nem a komik miatt. Azok nagyon jól estek, és köszönöm őket! A szomorúságom oka egy rossz hír, és még mielőtt más is kétségbe esik, azért egy jó hír is van a tarsolyomban.
Először kezdem a rosszal, hogy mielőbb túl legyünk rajta. A hétvégén műszaki tragédia ért, nagyon súlyos. A meghajtóm (amit nem is olyan régen meggyógyítottak) búcsú nélkül eltüntette az összes, rajta tárolt mappám. Tényleg szó szerint mindent. Szóval egy kis türelmet kérnék, mert előre megírt fejezetem, sőt jegyzetem sincs. Minden oda lett. A teljes fejezet megírása, így hosszabb időt vesz igénybe. Tudom, nehéz kivárni a heti egyszeri frisset is, csakhogy sajnos az utóbbi időben egyre kevesebb időm van úgy általában mindenre. Ezt persze nem panaszkodásnak szánom, távol áll tőlem. Csak szeretném megosztani veletek, hogy ne azt gondoljátok, hogy már nem szeretek vagy nem akarok írni, mert igenis egyre jobban imádok írni. Számos ötletem van még, tervem, amit meg szeretnék valósítani és ha nem is a nagy közönség, de remélhetőleg néhányan még olvastok majd, és nem untok meg idő nap előtt...
És akkor most jöjjön a jó hírem! Lelkességben nincs hiány, így némi részletet sikerült megírnom. Van elképzelésem a fejezettel kapcsolatban, nem is akármilyen... addig is itt a részlet!
Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ
Boldogan öleltem magamhoz szerelmem.
Elégedettséggel töltött el, hogy Flóra ragaszkodott hozzám. Ámulattal figyeltem
az arcát, és lágyan cirógattam őt. Vacilláltam, hogy rá kérdezzek avagy ne, miért
van olyan csendben. Egymáshoz simulva élveztük ki a közös pillanatainkat, míg
végül mindketten megvallottuk a régóta dédelgetett érzéseinket.
- Szeretlek… - A legszebb szót édes csókok követték s
óvón az ölelésembe zártam a szeretett nőt. Soha többé nem szerettem volna
elengedni.
(…)
Leesett az állam, s egyre jobban
összeszűkülő szemekkel figyeltem az eseményeket. Egy cseppet sem tetszett. A kezeim
ökölbe szorultak, s lassan fehéredni kezdtek az ujjaim. Észre sem vettem, s
pillanatok alatt szinte fújtattam a dühtől, ami teljesen a hatalmába kerített.
Igyekeztem türtőztetni magam, azzal, hogy jelenetet rendezek senkinek sem
használok. Csak még inkább felhívom magunkra a figyelmet, amely jelen esetben
az utolsó dolog lett volna, amit ténylegesen akartam. Aztán elvesztettem a fejem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése