Novella 1.2

Sziasztok!

Először külön köszönet a komikért! (hatalmas hála!), és a pipákért, Rendszeres olvasók, rólatok sem feledkeztem el :) Higgyétek el nagyon sokat jelent nekem a jelenlétetek. :)
Remélem, hogy a folytatás is elnyeri a tetszésetek.
Tehát jó szórakozást!

Puszi,
Zoé

Hat hónappal később…


Azóta is minden éjszaka vele álmodom. Vele, akit már el kellett volna felejtenem. Miután hazaértünk, a lányok részletesen kifaggattak. Akkor úgy könyveltem el magamban, hogy értelmetlen tovább foglalkoznom ezzel a sráccal. Az eszem ezt tudta, felfogta, de a tudatalattim nem.


Egy fél év telt el. Megváltoztam és a körülöttem lévő világ is. Kata elköltözött tőlünk, bár minden pénteken a szokásos buliban összefutunk. Ehhez ragaszkodott mindenki. Kata ugyan kiköltözött, de lett egy új lakótársunk. Laura. Nagyon kedves, vicces csaj. Olyan, mint mi, pörög ezerrel és élvezi az életet. Hamar megkedvelte mindenki. Mára nagyon jó barátnőként gondolunk rá.

Emellett találtam egy állást. Nem valami extra, asszisztensként dolgozom egy irodába. Napi nyolc óra, de olyan területen, ami mindig is érdekelt, és megvan a lehetőség a ranglétrán az előbbre jutásra. A munkatársaim közül Bennel lett a legszorosabb a kapcsolatom. Sokat beszélgettünk és megkedveltük egymást. Bár valahogy többre nem jutottunk. Bent előléptették, ami azonban azzal járt, hogy másik irodába helyezték át. Rettentően örült neki. Megérdemelte, mert ő dolgozott a legtöbbet a cégért.

Ma rohadt nagy hajtás volt az irodában. Meggyötörve és kifacsarva érzem magam. Csak egy forró fürdőre vágytam. Ezen gondolkodva nyitottam be a lakásba. Egyedül voltam. A többiek még sehol. Nem is gondolkodtam tovább, egyből ledobáltam a ruháim, és az isteni meleg víz kényeztette a bőröm. Már kikászálódtam a vízből, mikor az ajtót hallottam. Törölközőbe csavarva indultam meg kifelé.
- Szia! - lepett meg Laura. Teljes rohanásba volt.
- Szia neked is! Hova rohansz?
- Zuhanyozni. Péntek van. Buli.
- Igen, de addig még van egy csomó időd. – értetlenkedtem.
- Lenne, de a srác, aki mellett dolgozom, ő is bulizni megy. El kell kísérnem, mint egy rendes idegenvezető. Úgyhogy később tudok hozzátok csatlakozni. – a végét már a zuhany alól kiabálta.

Beszélgetésünk után én öltözni mentem. Gabi és Lili is hazaért mindeközben. Voltak olyan rendesek, hogy hoztak kajának valót. Egyből bevonultak a konyhába. Egy rövidnadrág és egy izompóló volt rajtam, a hajam még mindig nedves volt. Laura ide-oda rohangált, Gabi és Lili a konyhában ügyködött. Jót mosolyogtam a kedvenc lakótársaimon, majd az asztalon heverő magazin keltette fel a figyelmem. Felkaptam, a fotelbe fészkeltem be magam. Még el sem értem a kiszemelt cikket, csengettek. Mindenki egyszerre kiabált nekem.

Egy idősebb férfi érdeklődött, hogy itt találja-e Laurát. Az említett persze előkerült és bólogatott, hogy őt várta. Beengedtem az ismeretlent a lépcsőházba, s az ajtónál vártam, hogy felérjen az illető. A falnak dőlve kezdtem bele a cikk olvasásába. Nem kellett sokáig várakoznom.

Halk, bizonytalan kopogás törtem meg a csendet. A fejemet fel sem emeltem, olvasás közben fél kézzel fordítottam el a kulcsot. Mintha egy halk „Hello!” hallottam volna, mire felemeltem a fejem. Kikerekedett szemekkel néztem a vendégünkre. Nem gondoltam, hogy pont Ő lesz az.

Mindketten megbabonázva néztük a másikat. Hihetetlen. Egymás tekintetébe merültünk. Aztán éreztem, hogy a nedves hajamról lehulló cseppektől még megborzongok. Ezzel egy időben Rob visszafojtott lélegzettel figyelte az egyik kósza cseppet, mely a nyakamtól indult s a melleim között tűnt el. A következő pillanatban Rob hatalmasat nyelt, s szorosan ölelt magához. A viselkedése és a szemei elárulták. Vágy lobbant benne. Kacéran mosolyogtam rá, melyet biztatásnak vett. Egyből ajkaim után kapott. Forrón, lendületesen csókolt. Egyik keze a derekamon, és a fenekemen kalandozott, míg másik keze szorosan tartott. Annyira belemerültünk a viszontlátás örömeibe, hogy a többiekről megfeledkeztünk. Torokköszörülés és krákogás figyelmeztetett bennünket. Ugyan a csókot megszakítottuk, de továbbra is öleltük egymást. Megint magyarázkodnom kellett, honnan is ismerjük egymást.

A kezdeti kínos percek után egész kellemes légkör alakult ki. Elmentünk bulizni, és mondanom sem kell, hogy Rob szállodai szobájában ébredtem egy fantasztikus, de annál kimerítőbb éjszakát követően. A mobil ébresztője keltett. Voltam olyan hülye, hogy nem kapcsoltam ki. Szombat lévén nem siettem sehova, a fürdőszobát viszont muszáj volt útba ejtenem. Rob pólójába bújtam bele. Némi nyújtózkodás után az említett mellé bújtam vissza az ágyba. Rögtön magához ölelt, csókkal köszöntött. Felkönyökölt, s az arcomat fürkészte.
- Jó reggelt!
- Neked is! – adtam egy csókot én is.
- Bármit is forgatsz a fejedbe, azt sürgősen felejtsd el! – határozottsága meglepett.
- Miről beszélsz? – zavartam fordultam még jobban felé.
- Arról, hogy hat hónappal ezelőtt is pontosan ugyanezt csináltad – ijedt és bánatos volt egyszerre. – Most jönne az, hogy még szórakozunk egy kicsit, aztán csak úgy lelépsz… Most nem, nem hagyom! Azt mondtad, hogy nem fogunk találkozni. Nézd, a sors adott még egy lehetőséget. Nem szeretném elszalasztani. Miért nem próbálhatnánk meg együtt? Meg szeretnélek ismerni.
- Ez… ez most komoly? – felültem, de még mindig öleltek karjai. – Meg szeretnél ismerni?... Mi… szólva együtt? – dadogtam, mint egy kis iskolás. Viszont a szívemet nem várt melegség öntötte el, ahogy belegondoltam a szavak jelentésébe.
- Igen… A legkomolyabban. Ennyire még semmiben sem voltam biztos. – Rob felült, két keze közé fogta az arcom, és monológja után lágyan csókolt. Gyengéd és finom volt.

Megpróbáltuk. Együtt. Rob valamivel több, mint két hetet töltött itt egy munkája miatt. Alig akartam elhinni, hogy egymásba botlottunk azon az estén. Teljesen ismeretlenül együtt töltöttünk az éjszakát s most itt volt. Velem.

Rob délután és este forgatott, viszont napközben én is dolgoztam. Egyfajta rutin alakult ki közöttünk. Az egész annyiból állt, hogy minden szabad percet együtt töltöttünk. Csakhogy ez annyira kevés volt a nap 24 órájából. De ezt a kevés idővel ügyesen bántunk, mely a feledhetetlen szeretkezéseket jelentette. Egy napunk úgy nézett ki, hogy reggel az alvó Rob mellől indultam munkába. Rob csak a forgatásra hagyta el a hotelszobáját. Még hozzám sem jött el. A munkám végeztével először a lakásom volt az első. Zuhany, átöltözés és csacsogás a lányokkal. Este pedig irány a hotel. Voltak olyan délutánok, melyek esetén kivételesen a szállodába mentem. Rob vagy aludt, esetleg olvasott, vagy tv-t nézett, de röviden a szobában gubbasztott. Ilyenkor kirobbanó formában amint meglátott ölelt, csókolt. Végül ágyában kötöttünk ki. Aztán lelépett forgatni, ahonnan hajnalok hajnalán szabadult.

Egy teljes mértékben eltitkolt, letagadott barátnő voltam. Két felem vitázott emiatt. A józanabbik belátta, miért van erre szükség és elfogadta. A másik sehogy sem tudott ezzel megbékélni. A forgatásnak vég lett. Ránk a búcsú várt. Annyi vegyes érzés kavargott bennem, már magam sem tudtam, kinek vagy minek higgyek.

Rob azzal biztatott, hogy két hét múlva újra látjuk egymást. Igen, elhatározta, hogy egy hét múlva Londonban találkozunk. Eltöltünk egy kis időt csak is kettesben. Viszont előtte még el kell utaznia L.A-be a következő munkája miatt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett az ötlete. Csak mi ketten, csábító terv. Abban bíztam, hogy végre mást is csinálunk, vagy legalábbis lesz időnk megismerni egymást.

Hiú ábrándokat kergettem, de megtanultam a leckét. Beleszerettem a két hét alatt, és rettentően hiányzott abban a két hétben, míg távol volt. Hívtuk egymást, sms-eztünk, de hiányzott a közelsége. Az egyik héten minden újság, weblap, hírfórum… minden vele volt tele. Vele és a barátnőjével. Az új szerelmükkel. A legrosszabb az volt, hogy Rob boldog volt a képeken. Vidáman mosolygott. A szemei csillogtak, sőt a hangja is annyival másabb volt. Ekkor jöttem rá, hogy mi mégsem passzolunk össze. Mi teljesen mások, különbözőek vagyunk. Teljesen más körökben mozgunk, más világhoz tartozunk. A körülötte zajló felfordulás, csillogás és felhajtás sosem vonzott. A feltűnés sosem volt a stílusom. Most éreztem igazán, hogy nem tartozok, és nem is fogok ahhoz a világhoz tartozni. Nevetséges még a gondolat, hogy csupa híres, gyönyörű emberrel legyek egy terembe. Viszont azt is látnom kell, hogy Robnak sem szabad feladnia az életét. Lehet, hogy nem nevezhető normálisnak az élete, de a színészetet, a filmeket annál jobban szereti. Nem tudnám elképzelni, hogy valaha elhagyja ezt a pályát. Kit akarok becsapni? Tettem fel magamnak a kérdést már sokadszorra. A kegyetlen felismerés a szívemig hatolt, és millió szilánkra törte szét azt.

Furcsa módon még viccesnek találtam, hogy minden Londonban kezdődött, s végül ott is zárul minden. Elutaztam hozzá. A előre megbeszélt helyen és időben találkoztunk. Ez Robert lakása volt. A reptérről taxival nem tartott sokáig az út. Már az elindulásom óta a nyugalom szobra lehettem volna. A taxi megállt, rendeztem a számlát. Mély levegőt vettem, alaposan megnéztem az épületet.

Befele indultam, de az ajtó hirtelen nyílt ki előttem. Rob vágtatott ki rajta. Csókkal köszöntöttük egymást. Kezem után nyúlt, felkísért a lakásba. Megmutatott mindent és jó pár csókot váltottunk. A kanapén landoltunk. Megszakítottam aktuális tevékenységünket. Kialakult a kínos csend. Szótlanul néztük egymást. Rob zavartan, szinte kisfiúsan figyelt engem.

Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne sírjam el magam, ne hagyjak a könnyeimnek a szabad utat. A mosoly mégis könnyű volt, az első pillanattól mosolyogtam. Közben azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg: Vége!
- Valamit el kell mondanom… - szólalt meg Rob. Lehajtotta a fejét.
- Mi történt? Mi a baj? – Talán jól éreztem, jóknak bizonyultak a megérzéseim. Továbbra is higgadt, sőt mosolygós maradtam.
- Be kell valamit vallanom… Amíg Los Angeles-be voltam… Kristen és én… - úgy mondta ezeket a szavakat, mintha az életérét küzdene. Szünetet tartott, de folytatta egy nagy lendülettel. – Lefeküdtem vele. – Egy pillanatra elfordította a fejét.
- Köszönöm… - suttogtam. Az arcához nyúltam. Megsimogattam. Felém kapta a tekintetét. Mélységes bűntudat, önutálat sütött a vonásairól. Nem szóltam semmit. Csak egyre mélyebbre süllyedtem a nyugalom tengerébe. Megmagyarázhatatlan honnan eredtek ezek az érzések, és hogy miért kavarogtak bennem.
- Mit? Még is mit köszönsz? Hiszen megcsaltalak? – a szavak telis-tele voltak fájdalommal és utálattal. Nem nekem szólt, csakis magának. – Kérlek, kiabálj velem! Üvöltsd le a fejem, pofozz fel… kérlek, bármit! Csak szólalj meg, mondj valamit!
- Azt köszönöm, hogy őszinte vagy. – megsimogattam újra az arcát, de ezúttal tenyerével takarta a kézfejem, mely meggyötört arcát borította. – Tudtam. Tudtam, hogy mi történt. Mit érzel iránta? Szereted?
- Nem tudom… őőő… Kristen a barátom, de nem tudom…
- Azt hiszem, most rajtam a sor, hogy őszinte legyek. – most jött el a pillanat, hogy kimondjam…
- Nem, az nem lehet. Ki az? Ki volt az? Megcsaltál? Van valakid? – Rob felpattant és tajtékzott a dühtől. Körbe-körbejárkált előttem. Most szakadt el bennem valami. Éreztem, ahogy az eddig sikeresen fenntartott fal – mely ugyan megrepedezett, s itt-ott már lehullott a vakolata – leomlik végleg. Egymás után gurultak végig a könnycseppek az arcomon. Megtöröltem a szemem, a legrosszabbkor. Robert végre megállt. Felfogta, mit is mondott.
- Annyira nehéz… és fáj, amit mondani szeretnék… de most tetted, teszed könnyebbé… Csak, mert te nem vagy képes uralkodni magadon, nem látsz tovább a féltékenységeden, én nem ilyen vagyok! Tudnád, ha ismernél. – Hirtelen felálltam a kanapéról. A késztetés, hogy elmeneküljek csak jobban fokozódott. Közben a sírás is fojtogatott, így a fürdőbe igyekeztem. Egyetlen másodpercre megálltam Rob mellett, és elégtételként ridegen ennyit közöltem vele – Minden napra van másik szeretőm…

Ledöbbent a szavaimon. Földbe gyökerezett lábbal állt a nappali közepén. Onnan szemlélt. Moccanni sem tudott. A fürdőbe érve rögtön becsuktam az ajtót, kulcsra. A mosdókagylóba kellett kapaszkodnom. Alig álltam a lábamon. A zokogás elemi erővel tört rám. Végül megadtam magam. A csukott ajtónak dőltem, majd lerogytam előtte. A térdeimet felhúzva, összekuporodva próbáltam összeszedni magam. Sehogy sem ment. Halk kopogás zavart meg, melyet Rob kérlelő szavai követtek. Nem engedtem neki. Elhallgatott, talán feladta vagy elfáradt. Így megint magam lehettem.

Az utolsó könnycseppek után megmostam az arcom. A hűs víz égette kisírt arcom. Elhatároztam, most vagy soha. A zár hangosan kattant, ezzel kinyílt az ajtó. Sötét volt a lakásba. Enyhe fény szűrődött be az erkély felöl. Felizzott a cigarettavég az utolsó slukknál. Rob hallhatott valamit, mert egyből a nappali felé lépett. Elnyomta a cikket és már bent is volt a lakásba. Felém közeledett, de védekezően felemeltem a kezem. Megértette, megállt.
- Ezt most akkor is elmondom! Ne szakíts félbe! – Nem ismertem rá a saját, határozott hangomra. Ismét nyugodt, s szinte fagyosan tört utat a csendben. - Volt két egész hetem, hogy gondolkozzak. Meg is tettem, átgondoltam mindent. Hiszed, vagy nem, ezt már akkor eldöntöttem, mikor felültem a repülőre. Az iménti közjátékhoz semmi köze sincs… Tisztázzunk valamit, soha, de soha nem csaltalak meg. Nincs senki rajtad kívül. Nem is volt... – bánatosan bólintott, mire folytattam a monológom. Magamban azt ismételgettem, hogy ezt egyszer s mindenkorra meg kell tennem. – Tudtam, hogy megcsaltál. Hogy honnan? Részben a média, részben saját magad árultad el. Azokon a képeken, ahol együtt voltatok kivétel nélkül boldog voltál. Csak úgy ragyogtak a szemeid. Azokról a szerelmes pillantásokról nem is beszélve. Saját magad, pedig a telefon beszélgetésekkor árult el. A hangod teljesen más volt. Ekkor jöttem rá, hogy mi teljesen mások, különbözőek vagyunk. Én nem tartozom a világodhoz, és nem is fogok. Te sem tartozol az enyémhez, és önzés lenne ezt kérnem tőled. A feltűnés sosem vonzott. Nevetséges még a gondolat. Tudom, hogy imádod színészetet, a filmeket annál is jobban szereted, nem tudnám elképzelni, hogy valaha is elhagyjad ezt a pályát. Kit akarok becsapni? Kit akarunk becsapni? Neked megvan a párod, aki jobban illik hozzád… Nem én…. Fantasztikus volt minden együtt töltött pillanat, felejthetetlen minden éjszaka. De most ki kell mondanom: Vége!
- Nem! Nem fogadom el! Bocsáss meg! Kérlek! Könyörgöm! Sajnálom! – ölelt meg szorosan. Nem viszonoztam az ölelését. Nem tudtam megtenni, mert akkor még ennél is nehezebb lenne elengedni.
- Mindkettőnknek így lesz a legjobb! Kérlek, engedj el! – néma csendben és mozdulatlanul vártam, hogy Rob szorítása enyhüljön.
- Könyörgöm Alex, gondold át! Kérj bármit, teljesítem! Kérlek Alex!
- Holnap haza utazom… - kibújtam a karjaiból, s neki hátat fordítva álltam meg.

Rideg, önző személynek éreztem magam. Utáltam magam. Annyi minden kavargott a fejembe. Nagyon nagy szükségét éreztem, hogy rágyújtsak. Az erkélyen remegő kézzel harmadszorra sikerült meggyújtanom a cigim. A korlátnak támaszkodva figyeltem az előttem elterülő várost. Elmerültem a tájban, melyet a lámpák fényei különlegessé, hangulatossá tettek. Három egymás után elszívott cigaretta után késztetést éreztem, hogy megnézzem Robot. A kanapén ült üres tekintettel. Egyenesen maga elé bámult. A táskámat kerestem, körbefordultam a tengelyem körül. Sehol sem találtam.
- A hálóban van a cuccod… Feküdj le nyugodtan, fáradt lehetsz! – erőtlen, fájó hang törte meg a csendet.
- Köszönöm.

Valóban ott voltak a táskáim. Olyan ólomsúlyokat éreztem a szemeimen. A zuhany kellemes volt, de fájt már mindenem. A lelkem és a szívem sajgott a legjobban. Egy fekete póló és egy rövidke alváshoz használt sortot vettem fel. Amint vízszintesen elhelyezkedtem, elnyomott az álom. Rémképek folyamatosan támadtak. Sehogy sem tudtam elűzni azokat. A legrosszabb az volt, hogy még felébredni sem tudtam. A megnyugvást egy kiadós zokogás után értem el.

Reggel szörnyű fejfájással ébredtem. A nap még most kezdődött. Meg szerettem volna fordulni, de valami nem engedte. Az a valami egy szorosan ölelő kar volt. Rob magához bilincselt, úgy aludt. Mocorgásom felébresztette. Az álom egy szempillantás alatt eltűnt tekintetéből. Aggódva vizsgált és az arcom simogatta.
- Kicsim, minden rendbe? Jól érzed magad? Fáj valamid? Nagyon sápadt vagy…
- Hogy… hogy kerültél ide?
- Kiabáltál, zokogtál… rémálmaid lehettek… Sehogy sem tudtalak felébreszteni… Csak úgy tudtalak megnyugtatni valamennyire, hogy megöleltelek… aztán én is elaludtam…
- Most ha megengeded, összeszedném magam… - kimásztam az ágyból, s a fürdőbe sétáltam.

Megmosakodtam, fogat mostam. Visszamentem ruháért a szobába. Rob az ágy szélén ült, térdein könyökölt, közeledésemre felkapta a fejét, de nem szólalt meg. Hamar felkaptam a ruháim, s a fürdőbe menekültem. Nagyokat sóhajtva vettem a levegőt és igyekeztem nem zokogva a földre rogyni. Nehezen, de sikerült. Nem sok időt töltöttem el Rob lakásában a délelőtt folyamán. Többnyire csendben voltunk. A reptérrel is sikerült beszélnem. Foglaltam jegyet. Már csak egyetlen dolog volt hátra. A búcsú.
- Miért csinálod ezt? Miért nem adsz nekünk egy esélyt? – bánatos szemei még nagyobb fájdalmat okoztak nekem.
- Mindkettőnknek így lesz a legjobb… Hidd el, nem én vagyok számodra a tökéletes társ… Szerettem volna, de be kell vallanom, kevés vagyok hozzád… Hiszem és tudom, nem ok nélkül találkoztunk… Most el kell, hogy engedjük egymást… Ha mégis egymáshoz tartozunk, akkor a sors elrendezi, hogy ismét találkozzunk… - simogattam meg arcát.
- Nem tudlak meggyőzni sehogy sem? Végleges a döntésed?
- Döntöttem, s kitartok mellette. – adtam egy utolsó csókot.

Szenvedélyesen kapaszkodott ebbe a végső morzsához is. A bűntudatom egyre inkább emésztett, rettentően utáltam magam. Könnyes szemmel hagytam el a lakást, vissza sem néztem…



Hirtelen pattantak ki a szemeim. A szívem sajgott, bár már nem emlékeztem mindenre. Mégis a hiánya – erre az egyre tisztán emlékeztem – okozta a szívfájdalmam. Emiatt még a könnyeim is eleredtek. Egy álom miatt sírok. Kicsit képtelenség, de ez történt. Az egész egy álom volt. Csupán egy álom. Csendben osontam ki az erkélyre. Remegő kézzel próbáltam meggyújtani a cigim. Belül üvölteni szerettem volna, de ahogy fogyott a cigim beláttam, mennyire képtelen dolog ez az egész. Végre rájöttem, megértettem: Meg kellett tennem. El kellett engednem. S most el is engednem. Egy fantasztikus emlékként örökké a szívemben fog élni az az éjszaka.

Három cigi után éreztem magam elviselhetően. Befele sandítottam, a lányok lassan ébredeztek. Nem kellett kapkodniuk. Volt egy csomó időnk, mire indulni kell a reptérre. Komótosan vánszorogtam be a szobába. Nem sok kedvem volt semmihez. Bevágódtam az ágyba, míg a fürdőre vártam. Mivel mindenki mondogatta, hogy nem kell kapkodnunk, így majdnem sikerül a gépet lekésnünk.

Az utolsók között érkeztünk. Eléggé sürgettek bennünket, hogy foglaljuk el a helyünket. Már elhelyezkedtem. Nagy levegőt vettem, s hatalmasat sóhajtottam. A mellettem ülő személyhez tartozó kedves hang szólalt meg. Félve pillantottam felé. De kár volt félnem. Csodálatos kék szempár fürkészte az arcom. Kócos haj, finoman borostás arc. Igazi rosszfiús kinézet és a hangja térd remegtető. Zavartan mosolyogtam rá. De sikerült megszólalnom. S akkor beszélgetni kezdtünk…

„Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban.”

The end