Novella 2.12 - Nagyvárosi Angyal

Sziasztok,

megérkeztem.... Feltettem a képet, amit ide szántam és egy dalt, amit imádok, s nagyon passzol a végéhez :)


Szasza! imádom a képeid és nagyon köszönöm!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

12.rész - The End 

~ Robert ~

Már napok óta úgy éreztem, mintha egy álomban élnék. A boldogság és a szerelem tette színessé a világomat. Ez csak a vihar előtti csend lett volna? Most viszont valami történt. Aggódva figyeltem, ahogy szerelmem berohant a fürdőbe. A kiszűrődő hangokból egyértelműen tudtam, mi zajlik odabent. Bizonygatta, hogy jól van, amint kijött a fürdőből. Visszabújt az ágyba, ami mindenképp a legjobb megoldásnak gondoltam. Vigyázni szerettem volna kedvesemre, mellette lenni.

Mégsem tehettem így, mivel pont mostanra időzítettek egy megbeszélést. Nem akartam Cassiet magára hagyni, főleg nem úgy, hogy beteg. Kedvesem addig győzködött, hogy meglesz, míg rá nem bólintottam. Vonakodva készülődtem. Csak egy apró puszit nyomtam kedvesem homlokára.

Már úgy is vártak rám. Juliet, a londoni ügynököm kocsit küldött értem. Bevágódtam a hátsó ülésre, és igyekeztem ráhangolódni a megbeszélésre, mivel az életem egyik legjobb szerepét kaptam meg. Az ügynökség egész épülete különleges erővel, kisugárzással rendelkezett. Ami természetesen rám is hatást, nagy hatást gyakorolt. Épp csak beléptem, már Juliet sietett elém. Folyamatosan hadart, nem tudtam teljesen rá koncentrálni. Cassie végig ott bujkált az agyam eldugott szegletében.

A lift dallamára tértem magamhoz, ahogy a legfelső emeleten szálltunk ki. A nyüzsgés sosem szűnt meg. A nap bármely szakában jöttem, mindig ugyanolyan felpezsdült légkör fogadott. A tárgyalóban már vártak rám, bár a rendező, aki kezdeményezte a megbeszélés előre hozását, még nem érkezett meg. Addig helyet foglaltam, s még kávét is kaptam.

- Rob! – ült le mellém Juliet. – Beszéltem Steph-fel, átrágtuk magunkat a beosztásodon... – hallottam, hogy hozzám beszél. A szavak értelmét mégsem fogtam fel.

- Tessék? Mit mondtál? – tértem magamhoz.

- Csak azt próbáltam közölni veled, hogy mi lesz a dolgod… - végre megérkezett a rendező, így félbe maradt a beszélgetés.

Mint kiderült, a rendező személyesen akart találkozni velem, s ennek ürügyéül szolgált a mai találkozó. Bár nem volt egyáltalán haszontalan, mivel fontos információkat tudhattam meg a forgatásról. Egy kicsit jobban megismerhettem a rendezőt, ami természetesen a tényleges munkánál roppant fontos. Mégis annak örültem a legjobban, mikor már az elköszönésnél tartottunk. Fél lábbal bizony már akkor az épületen kívül voltam. A szemem előtt az lebegett, hogy mihamarabb viszontláthatom szerelmem. Ennek megfelelően minden további időhúzást hárítottam. Bár Julietet nem sikerült leráznom, sőt elkísért. A kocsiban végig magyarázott. Néhány perc után rájött, hogy minden próbálkozása felesleges.

A lábammal doboltam, bár tudtam, hogy semmit sem segít. Siettem haza. Ahogy erre gondoltam, önkénytelenül is mosolyognom kellett. Nem laktam régóta abban a lakásban – főleg nem Cassie-vel –, mégis minden egyes alkalommal úgy tekintettem rá, hogy ez az otthonom. Ráadásul tudtam, hogy Cassie-vel valami nincs rendben és ezért mellett szerettem volna lenni. A forgalom cseppet sem kedvezett nekem. A forgalmas utca teljesen bedugult. Csak lépésben lehetett haladni. Így az ügynökség és a lakás közötti út időbeli hossza megduplázódott. Az orrom alatt elmormoltam néhány szitkot, hogy ennek is most kell történni.

Nagy nehezen megérkeztünk a ház elé. Futtába köszöntem el Juliettől, aki mosolyogva intett nekem. Futólépésbe haladtam az ajtóig, majd egyenesen fel a lakásba. Lihegve értem fel a mi szintünkhöz. Lendületesen léptem be a lakásba. Első döbbenet azzal sújtott le rám, hogy nyitva volt a bejárati ajtó. Nyitva? Elszakítottam a tekintetem az ajtótól, s még inkább sokkoltak a látottak. A lakás fel volt forgatva. Minden össze-vissza volt dobálva.

- Cassie? Kicsim? Cassie, hol vagy? – emeltem meg a hangom szerelmem keresése közben. Mindent figyelmen kívül hagytam. Nem érdekelt a felforgatott bútorok, az összedobált könyvek, a szétszórt és összetörött dísztárgyak. Csak egy valami vagyis valaki érdekelt. – Hol vagy? – lendületesen haladtam a háló felé.

Persze akaratlanul belebotlottam a holmikba. A háló sem volt jobb állapotban. Ott a ruháinkat, az ágyat felforgatták. A háló mégis üres volt. Egy cifra káromkodás után a telefon után nyúltam. Egyre idegesebb lettem, hogy Cassie nincs sehol. Így a lakás eme állapotában, még azt sem tudom megmondani, hogy hiányzik-e valami. Elsőként kedvesem hívtam, de mivel a jellegzetes dallam néhány lépésnyire tőlem szólalt meg, így ez feleslegesnek bizonyult. A következő hívást a rendőrségre indítottam.

Az ajtó előtt toporogva vártam, hogy végre a rendőrség megérkezzen. Nincsenek arra szavak, hogy mennyire ideges voltam. Cassieről semmit sem tudtam, s sajnos a legrosszabb ötletek jutottak egyből eszembe. Rosszul sikerült rablás. Emberrablás. Erőszak. Szörnyű dolgok csak még jobban felidegesítettek.

A rendőrök nekiláttak nyomok után kutatni, míg engem a kórházban megismert két nyomozó faggatni kezdett. Hívtam Margaretet és anyáékat, hogy véletlenül nem járt-e arra Cassie. Minden maradék erőmre szükségem volt, hogy ne hozzam rájuk a frászt. Talán sikerült. Egyre inkább olyan érzésem volt, hogy itt sokkal többről van szó, mint mi azt eddig gondoltuk volna. A háttérben zajló események igenis össze futnak, sőt kapcsolatban állnak Kényszert éreztem, hogy a gondolatmenetem megosszam a két nyomozóval. Egyáltalán nem tartották hülyeségnek, sőt ahogy végigvettük az eseményeket, nagyon is klappolt minden. Már csak azt nem tudtuk, ki vagy kik állnak az egész mögött.

- Mr. Pattinson, mikor látta utoljára Cassandrát? – tette fel ismételten az egyik nyomozó a kérdést. Szóba került közöttünk az emberrablás lehetősége is.

- Néhány órája… Rosszul érezte magát. Nem akartam magára hagyni, de megbeszélésre kellett mennem. Visszafeküdt, azt mondta, ágyban marad… S erre értem haza… - mutattam körbe.

- Kérem uram, nyugodjon meg! – mintha ez olyan könnyen menne. – Tudom, hogy nehéz, de higgadtnak kell maradnia… Csak azzal tud segíteni a barátnőjén. – bólintottam, mert igaz volt. Hiába igyekeztem, nem bírtam lehiggadni. Váratlan zajra kaptam fel a fejem, de nem csak én. Mindenki, aki a szobában volt. Valaki közeledett. Kulcszörgés. S kinyílt az ajtó.

~ Cassie ~

Remegő lábakkal sétáltam a sorok között. Még mindig lehetetlennek tartottam, de egyre inkább kezdtem elfogadni a tényt. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Elértem a sort, ahol megdermedtem. A legkülönbözőbb tesztek sorakoztak előttem. Egyszerűen nem, melyiket válasszam. Márka, csomagolás és még ki tudja, mi szerint voltak rendezve. Ott álltam és néztem ki a fejemből.

- Segíthetek? – lépett mellém egy középkorú nő. A bolt logóját viselte a felsőjén, s egyből a névtáblájára pillantottam.

- Berta… - nagy levegő után folytattam. – Terhességi tesztet… szeretnék… Nem tudom… Melyik legyen? - nyögtem ki nagy nehezen.

- Ez egy nagyon kedvelt fajta – vette le Berta az egyik dobozt. – Elég sokat eladtunk belőle. Közepes árkategóriába tartozik. Ez egy érzékenyebb típusú – nyúlt egy másik doboz után – emiatt egy kicsit drágább, azonban valamivel megbízhatóbb…

- Köszönöm. – remegő kézzel vettem egyet-egyet az ajánlott tesztekből, s találomra még leemeltem a polcról még kettőt.

A pénztárig vezető úton mindenki engem nézett, vagyis én ezt éreztem. Sor volt a kasszánál, így várnom kellett. Az ujjaim egyre gyorsabban doboltak a dobozon, ami miatt az előttem állók többször hátra fordultak. Nem tehettem róla, rohadt ideges voltam. Végre én következtem. A pult túloldalán egy fiatal srác állt. Enyhén kidülledt szemekkel ütötte be az árakat. Szerencsére egy zacskóba tette a dobozkákat, s így az üzletből kilépve nem láthatták, mi van nálam.

A rosszullétem nem jelentkezett. Az idegesség kötötte le minden figyelmem, s emiatt liftezett a gyomrom. Szapora léptekkel haladtam az utcán. Reméltem, hogy sikerül addig elvégeznem a teszteket, míg Rob nem ér haza. Feleslegesen nem akartam ráhozni a frászt, mert egy csöppség hatalmas felelősség. – Ha megcsinálom a teszteket, akkor szólok csak Robnak. – döntöttem el magamban.

A ház előtt villogó fényekre lettem figyelmes. Rendőrség. Itt? Még inkább szedtem a lábam, a lakásunkig meg sem álltam. Zörgött a zacskó, csörgött a kulcsom. A bejárati ajtó nem volt bezárva. Beléptem, amire minden szempár rám szegeződött. Rob megkönnyebbülten felsóhajtott és szorosan a karjaiba zárt.

- Hol a fenében voltál? Tudod, hogy aggódtam érted? Azt hittem, hogy valami rossz dolog történt. – levegővétel nélkül hadart szerelmem. Megszeppenve pillogtam rá.

- Le… kellett… mennem… a boltba… - dadogtam Rob felé.

- Mi a franc volt ennyire fontos? – csattant fel, éllel a hangjában. Egyáltalán nem így akartam vele közölni. Nem így, hogy közben mindenki minket néz. Nem így, hogy a szívem a torkomban dobog.

- Terhes teszt… - suttogtam lehajtott fejjel. Halottam, ahogy Robban maradt a szusz. Eleredtek a könnyeim. Zsebkendőt vettem elő a zsebemből, s letöröltem a kibuggyant cseppeket. Ekkor vettem észre, hogy felforgatták a lakást.

- Itt meg mi történt? – remegő hangomra a nyomozó reagált. Rob még mindig nem tért magához.

- Mr. Pattinson hívott bennünket, mikor megérkezett feldúlva találta a lakást. Ön pedig eltűnt. Tapasztalt valami szokatlant ma vagy az elmúlt napokban? – megráztam a fejem, mert semmi sem tűnt annak. Minden a megszokott volt. – Mi most távozunk. Jobb lenne, ha Önök is máshol töltenék az éjszakát. Legalább addig, míg zárakat cseréltetnek… Ha bármi szokatlan történne, akkor hívjon engem vagy a kollégákat… - bólintottam.

Kikísértem az urakat. Csalódottan néztem körbe. Rémesen festett minden. Rob még mindig furcsán viselkedett. Elgondolni sem mertem, mi zajlik le a fejében. A zacskót felmarkoltam, s a fürdő felé indultam.

- Mikor akartad elmondani? – szólalt meg először Rob. – El akartad mondani egyáltalán? – nem értettem, miért kérdez ilyet.

- El… ha már biztos…

- Ha már biztos. – ismételt meg a szavaim. – Egy gyerek… a francba… egy gyerek… - ledöbbentem. A mai nap már sokadszorra. Szóval Ő nem akar gyereket, mert a viselkedéséből eddig nagyon az jött le nekem. Ismételten könnyekkel küszködtem, s elvonultam megcsinálni a teszteket.

~ Robert ~

Az egyik pillanatban még azon agyalok, hogy Cassievel szörnyűség történt. A másikban meg azon kattog az agyam, lehet, hogy terhes. Csak második nekifutásra jutott el a tudatomig, hogy apa lehetek. Egy gyerek. Hatalmas felelősség, hatalmas öröm és óriási boldogság. Egy gyerek. Hirtelen azt sem tudtam, nevessek vagy sírjak. Nevessek örömömben vagy sírjak a meghatódottságtól.

Cassie közben bezárkózott a fürdőbe. Így az ajtó előtt toporogva vártam. Vártam, hogy mondjon valamit. Az agyam és a szívem ezres fordulaton dolgozott, annyi izgalom jutott egyetlen napra. Végre kinyílott az ajtó. Szerelmem kilépett, s engem kikerülve ment vissza a nappaliba. Egyetlen szó nélkül elment mellettem. Hiába léptem a fürdőbe, mert ott láttam azokat a műanyag vackokat. Nem értettem, mit jelentenek a jelek. Ráadásul három különböző jel volt. Cassie után iramodtam. Tátot szájjal hallgattam, a telefonbeszélgetést.

- Igen, Doktor úr… Holnap… Jó lesz… Megfelel az időpont… Köszönöm…

- Mi a fenét csinálsz? Hallod? -  rám emelte a csodás szemeit. Megbánás tükröződött bennük. De miért? Mit csinált?  – Nem, hallod, nem engedem… Felejtsd el… Ő az enyém is, nem engedem, hogy bántsd… Megtiltom, hogy elvetesd! – a végét már kiabáltam. Túl sok volt a mai napra a stressz.

- Te idióta! A nőgyógyászom hívtam a vizsgálat miatt. Csak ő tudja száz százalékra mondani, hogy terhes vagyok. Ultrahangra, vérvételre kaptam időpontot… - majd a hálónk ajtaja hangosan csapódott. Beleremegtek a falak.

~ Cassie ~

Nem bírtam kiigazodni Rob viselkedésén. A fejem is megfájdult. Mintha megint visszaléptünk volna. Elbeszélünk egymás mellett, s így nem értjük meg egymást. Bár az ajtócsapkodás kifejezetten jól esett, most sokkal szívesebben simultam volna bele Rob ölelésébe, minthogy itt dekkoljak a megszentségtelenített szobában. - Az okos enged… - felpattantam, s Rob felé igyekeztem. Ő is erre a megállapításra jutott, mivel a nappali és a szoba között pont félúton találkoztunk. Felkapott és megcsókolt. A lábaim a csípője köré csavartam, míg a kezeim a nyaka köré fontam. Ő pedig a derekamnál és a fenekemnél tartott meg.

Óvatosan lépkedett vissza a kanapéig. Leült, de egy pillanatra sem szakadt el ajkaimtól. Lágy és kényeztető csókokat váltottunk, míg a kezem Rob nyakát, tarkóját cirógatta.

- Sajnálom. – egyszerre mondtuk ki, mikor egymás szemébe néztünk

Ahogy belenéztem a kristálytiszta kék szempárba már nem haragudtam, már csak Ő érdekelt. Beleremegtem ahogy végigsöpört rajtam a vágy hirtelen feléledő hulláma. Megmozdítottam a csípőm, most az egyszer semmi hátsószándékom nem volt, mégis Rob a nyakamba hajtotta a fejét, felnyögött. Sikerült beindítanom, nemesebbik testrésze életre kelt, s egyre keményebben feszült nekem.

A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy elfektetett a kanapén. Lekapta rólam a felsőm. Széttárt lábaim közé helyezkedett, ráhajolt az ajkaimra. Újabb csókot váltottunk, de Rob áttért a nyakamra. Csókokkal hintette be a kulcscsontom, a melleim, majd egyre lejjebb haladt. Keze az oldalamat, a csípője köré kulcsolódó lábam simogatta. Nem bírtam magammal, szemérmetlenül felnyögtem, szinte minden alkalommal, mikor az ajka a bőrömhöz ért. A még lapos hasamnál azonban megállt. Csókokkal egy kört írt le. Miután körbe ért a tenyerét fektette a pocakomra. Felemelte a fejét és ragyogó szemekkel nézett rám.

- Babánk lesz… - áhítattal és ezer wattos mosollyal mondta ki. Csak bólintani tudtam, mert meghatott, hogy ennyire örül.

- Nem bánod? – félve kérdeztem, de muszáj szükségét éreztem. Először puszit nyomott a hasamra, csak azután válaszolt.

- Most viccelsz? Legszívesebben kiugornék a bőrömből. Nincsenek arra szavak, mennyire boldoggá tettél. Apa leszek. – most először mondta ki. – Apa leszek. – ismételte meg, de most már hangosan nevetve. – Nem tudod elhinni, hogy rám hoztad a frászt, de már nem számít... Babánk lesz... Kisbabánk… Nem is tudom, kinek mondjam el először… - ábrándos tekintettel ölelt magához.

- Rob, majd csak holnap lesz biztos. Ha az orvos megvizsgált. – hiába mondtam, mert Ő már kész tényként kezelte.

- Gyere, szedjünk össze pár dolgot, ma anyáéknál maradunk… - szólalt meg miután egy kicsit elgondolkozott. – Mi van? – néztem rá. Ezt nem hiszem el, pedig már annyira akartam Őt. Az ajkára hajoltam, miközben a kezem a pólója alá csúszott. Belenyögött a csókba. S a kezem egyre lejjebb csúsztattam, az öve fele. Már elértem, éppen bontogatni kezdtem, de lefogta a kezem.

- Ahh… Kicsim… - nyögött fel. A fejét hátravetette, míg mélyeket lélegzett. A kezem mégsem engedte el. Meglepődve néztem hol a kezem, hol Rob arcát.

- Nem akarod… Nem akarsz engem… - remegett a hangom. Eléggé rosszul érintett, hogy megállított.

- Jaj, Édesem, hidd el nagyon is akarom… Nagyon is kívánlak… De előbb biztonságba szeretnélek tudni… Megígérem, mindkettőtöket megvédelek…

Nagyon úgy nézett ki, hogy csatát vesztettem, amit igen a szívemre vettem. Felkeltem, s felkaptam a felsőm. A nyomozó is azt tanácsolta, hogy máshol töltsük el az éjszakát. A hálóban is minden fel volt forgatva. A szekrényekből és a fiókokból kiszórták a ruhákat, az ágyat felforgatták. Karba fontam a kezem, mert rájöttem, hogy képtelen lennék éjszaka itt maradni. Most jutott el a tudatomig, hogy valaki itt járt. Valaki, egy ismeretlen, matatott a holmijaim között. A ruháimhoz, az ágyunkhoz. Rob mögém lépett. Hátulról ölelt át. Szerencsére nyugtatóan hatott rám.

Tényleg csak egy-két dolgot raktam el. Rob felvetett, ha szeretnék, akkor anyához visz el. Nem akartam anyára ráhozni a frászt azzal, hogy megjelenünk. Rob pedig szerintem nem bírta volna tovább magában tartani azt, hogy apa lesz. Így inkább Clairékhez mentünk. Míg pakoltam megszédültem. Szerelmem egyből észrevette. Aggódva faggatott a hogy létem felől. Addig nem nyugodott meg, míg le nem ültem. Ettől kezdve Rob minden harmadik szava az állapotomra vonatkozott. Mosolyogtam, mert ha már most ilyen, akkor milyen lesz később.

Derekamnál fogva kísért le a kocsiig. A legóvatosabban vezetett, de a vigyorgása megmaradt. Nagyot sóhajtottam, amire természetesen kedvesem rám kapta a tekintetét. Az sem segített, hogy a gyomrom is korogni kezdett.

- Ha odaérünk, akkor enned kell! Anya biztos csinál valami finomat. – csak bólogattam. Éhes voltam már, mert a palacsintát is otthagytam és helyette a boltba szaladtam.

Nem kis meglepetést okozott, mikor megjelentünk. Rob nyitómondata egyszerű és egyértelmű volt. „Apa leszek!”. Claire és Richard osztozott a fiuk örömében. Mindketten megölelgettek és gratuláltak. Rob rögtön a konyha felé terelt, hogy igenis egyek, mert kettő helyett kell ennem. Richard tette fel azonban azt a kérdést, amire válaszoltam, s a szülők megrökönyödtek.

- Mi az hogy betörtek hozzátok? – Claire a szája elé kapta a kezeit.

Bólintottam, s folytattam a csipegetést. Főleg a gyümölcsös pite ízlett a legjobban. Richard közben Robbal tárgyalt a történtekről. Közben én inkább Claire-rel másról kezdtem el beszélni. Az evés és mai nap eseményei miatt elfáradtam. Ismertem a járást, így felmentem Rob szobájába. Ez a hely megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam. Az ágyra kuporodtam. Éreztem Rob illatát. Elnyomhatott az álom.

- Itt vagyok, Kicsim… - érintésre riadtam fel. Rob bújt mellém, magához ölelt, s a hátamat simogatta. Beszippantottam az ismerős illatot. Eltelített. Ahogy tudatosult bennem, hogy mellettem van. Biztonságba vagyok. Az érintései azonban egészen más irányba terelték a gondolataim. Vágyat keltett bennem. Bár ma már egyszer leállított, mégis megkíséreltem, hogy újra próbálkozzam.

Feltornáztam magam, s a lábamat átvetve Rob csípője felett, fölé kerekedtem. Megcsókoltam, amit viszonzott. Fel sem fogta, de a kezei automatikusan csúsztak a combomra, a fenekemre, sőt a felsőm alá vezető utat is megtalálta. Belenyögtem a csókunkba. Rob velem az ölében felült, s vetkőztetni kezdtük egymást. A ruhadarabok sorra repültek le a földre. Mámorban és gyönyörben teljesedett ki a szerelmünk.

Reggel úgy ébredtem, hogy Rob keze a hasamon pihent. Mosolyogtam, ennyire ragaszkodik a bennem növekvő aprócska élethez. Bármennyire szerettem volna kedvesem mellett lustálkodni, ma nagy nap lesz. Az orvosom biztosra meg fogja mondani a baba érkezését. Most már nagyon, de nagyon vártam az apróság érkezését.

Hangtalanul másztam ki az ágyból és felkaptam Rob pólóját. Legalább addig, míg a fürdőig értem, zuhanyozni készültem. Beléptem a kabinba. A kellemes meleg víz finoman futott végig a testemen. Lehunytam a szemem, s egyből a múlt éjszaka élvezete kerített hatalmába. Rob csókjai és érintései annyira valósak voltak, ami annak volt köszönhető, hogy szerelemem beosont mögém a zuhanyzóba. Keményen meredő testrésze magának követelt. Egyáltalán nem bántam, mivel olyan gyönyörökben volt részem, amely létezéséről eddig nem tudtam, hogy létezik. A sikolyaim csókokkal fojtotta belém.

Boldogan készülődtem. Nyoma sem volt rosszullétnek. Nem volt hányingerem, nem szédültem. Semmi olyan nem jelentkezett, ami előző napot megkeserítette. Csak is a jóra koncentráltam. Nem akartam feleslegesen idegesíteni önmagam. Nem mintha rajongtam volna a vizsgálatokért. A vérvétellel mindig hadilábon álltam. De Rob mellettem volt. Minden pillanatban éreztem a támogatását. Túl éltem a vérvételt, s a legjobb pillanatban az orvosom megerősítette a babánk érkezését. Az ultrahangos vizsgálat kevésbé volt kellemetlen, sőt még egy képet is kaptunk. Bár az aprósát tényleg aprócska, de Rob megbabonázva bűvölte a képet.

Ezúttal én ragaszkodtam hozzá, hogy anyáékhoz menjünk. Neki személyesen akartam elmondani a jó hírt. Most már végre elhittem, hogy hamarosan hárman leszünk. Vigyorogva vetettem magam anya karjaiba, annyira boldog voltam. Sőt gratuláltam a leendő nagyszülőknek. Emiatt anya ragaszkodott hozzá, hogy velük töltsük az egész napot. Nem akartam, de mégis elmondtam anyának, hogy felforgatták a lakást. Rob biztosította anyát és Bill-t, hogy intézkedett a biztonságom érdekében.

Az elkövetkezendő néhány napot azzal töltöttünk, hogy feltakarítsuk a lakást. Rob minden lépésem követte. Direkt úgy intézte, hogy szabad legyen. Egy hímes tojás is megirigyelte volna a törődést, amit kaptam. Kivette a kezemből a dolgokat, ha szerinte túl nehéz volt. Leste minden kívánságom. A pocakomat simogattam amikor csak eszébe jutott. A nappal nagyon is gyorsan telt el, viszont éjszakát Rob szüleinek a házában töltöttük. A vendégszeretetüket élveztük. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle előrelépés lenne az ügyünket illetően. Ráadásul Jason nem túlzottan örült üzleti szempontból. Magánemberként viszont velem együtt örült éppen úgy, ahogy a lányok. Még bulit is szerveztek nekem. Rob nem titkolta, mennyire örül a hírnek, hogy nem táncolok.

Persze a napok változtak éppen úgy ahogy a hangulatom. Egyre gyakrabban émelyegtem és küszködtem hányingerrel. A másik végletként kívánós lettem. A palacsinta volt az egyik olyan étel, amit szinte mindig kívántam. A lakásban sütögettem egyedül, mivel Rob-nak be kellett mennie az ügynökségre. Palacsintát majszoltam, mikor zörgést hallottam. Megfordultam, s minden kirepült a kezemből.

- Nézzenek oda, de régen találkoztunk. – nézett végig rajtam Cora.

- Hogy jöttél be? Mit keresel itt? – döbbenten néztem.

A mosolygós nővér helyett egy fakó árnyékot láttam magam előtt. Semmi sem emlékeztetett arra a kedves és szép nőre, aki a kórházban mellettem volt. Hosszú ragyogó haja, melyet csodáltam a színe miatt, sötét és töredezett lett. Lefogyott, amiatt beesett az arca, még jobban látszott az arccsontja, illetve a szemei alatt óriási fekete karikák éktelenkedtek.

- Nem örülsz, hogy látsz? – jött közelebb. Ezzel egy időben hátrálni kezdtem, míg neki nem ütköztem a mögöttem lévő szekrénynek. – Oh, csak nem megijesztettelek? – hisztérikus hangon felnevetett. S megtámaszkodott a pulton, ráadásul a kezében egy pisztoly volt.

- Kérlek, ne csináld ezt… Miért?... Miért csinálod ezt?... – próbáltam minél messzebb kerülni tőle. Nem magam féltettem, hanem a babám. Cora váratlanul mozdult, s lendítette a kezét. Eltalált. Hiába nyúltam, hogy megkapaszkodjam, nem sikerült. Elestem. Még jó, hogy nem rántottam magamra valamit.

- Miért? Miért? – kiabált. – Mert mindent elcsesztél! – az arcomba üvöltötte. – Pedig minden jól alakult… Ah… Még ilyen pasi úgysem volt az ágyamban, mint Ő… De te neked pattogni kellett… Felébredned és elvenned tőlem… - össze-vissza zagyvált. Nem értetem, kiről beszél, de jobbnak láttam csendbe maradni. Corának elborult az agya, s mindent levert, ami a keze ügyébe került.

- Kit vettem el tőled? – veszélyes kérdés volt, azonban ezzel kizökkentettem a további tombolásból. Másrészt észrevetetem a mobilom, s el akartam érni. Megszerezni, hogy segítséget hívjak.

- Hát Robot… - kárörvendően nevetett, kiélvezve a fájdalmam. - Nem, az nem lehet. Nem szabad hinnem neki. – hajtogattam. Cora annyira el volt foglalva magával, hogy elértem a mobilom. A parányi készüléket a markomba rejtettem. – Hát nem vicces? Míg az életedért küzdöttek a hőn szeretett pasid az én ágyamban hentergett… velem…

- Nem hiszek neked! Ez hazugság! – sziszegtem felé. Ismételten felnevetett, addig sikerült hívást indítanom. Csak remélni tudtam, hogy időben ideér a segítség. Volt még annyi erő bennem, hogy némi támpontot adjak. – Miért mi? Miért törtél be hozzánk? Miért bántasz?

~ Robert ~

A napok teltek, azonban semmilyen előrelépést nem értek el az illetékes szervek. Képtelenek voltak megtalálni a tettest, aki felforgatta a lakásunk. S a babánk érkezésével még inkábba aggódtam értük. Ezért nappal igyekeztem szerelmem mellett maradni, bár Juliet nem örült a hívásomnak. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy anyáéknál maradjunk.

Már most jelentkeztek Cassie-nél a terhesség jellegzetes tünetei. A rosszulléteit aggódva figyeltem, a hangulatváltozásai is érdekesnek bizonyultak és akkor ott arról még nem is említettem, mennyire kívánós. Bár mikor a csókjaimat, és engem akart, az ellen semmi kifogásom nem volt. De volt úgy, hogy valami más nálam népszerűbb volt. Nagy nehézségek árán váltam el szerelemtől, aki ismételten a palacsintát majszolt. Szóval röpke csókot váltottunk.

Mától kezdődnek az olvasó- és ruhapróbák. Ez már tényleges munka részét képezte. Szokás szerint a kocsi lent várt rám a ház előtt. Most azonban Juliet is benn ült.

- Szia! De jó kedved van. – üdvözölt, ahogy mellé telepedtem.

- Szia! – mosolyogtam. – Elmondok egy titkot. – húztam elő az ultrahangos képet.

- Rob? Ez micsoda? – kikerekedett szemekkel nézte Juliet a képet. – Ez az, amire gondolok?

- Igen. Apa leszek. – büszkén jelentettem ki.

Színesnek láttam az egész világot. Semmi sem tudta lerontani a kedvem. Többen meglepődtek rajtam, hogy ennyire közvetlenül viselkedem. Még az sem zavart, hogy várnom kellett a ruhapróbán vagy hogy éppen a totál zavarban lévő nő remegő kezei miatt dupla annyi időbe telt, míg elkészültem.

Éppen csak kikönyörögtem egy cigiszünetet. Juliet még ide is követett, de most ő is csak a nikotinpótlás miatt. Rá kellett jönnöm, hogy a baba miatt meg kéne gondoltam a cigiről való leállást. Megszólalt a mobilom, s mivel szerelmem hívott rögtön felvettem. De nem volt időm megszólalni sem.

- Miért mi? Miért törtél be hozzánk? Miért bántasz? - hallottam meg Cassie hangját. Fal fehér lettem, amire menedzserem is felfigyelt. Közelebb lépett, s úgy tartottam a telefont, hogy ő is hallja a beszélgetést.

Juliet előkapta a mobilját, de kikaptam a kezéből. Az enyémet adtam oda. Figyelje mi történik, addig beszélek a rendőrséggel. Közben természetesen egyenesen a kocsi felé rohantunk. Nem bírtam elhinni, elfogadni, hogy pont velünk történik. Folyamatosan imádkoztam, hogy ne legyen semmi bajuk. Azt már most tudtam, hogyha bármi történik velük, azt nem élem túl. Nem veszíthetem el őket. Rettegtem. Szó szerint hatalmába kerített a félelem. Reggel még minden rendben volt. Cassie mosolyogva falatozott a palacsintájából. Nevetett. Az imént pedig remegő hangjától összefacsarodott a szívem. Csak időben érjünk oda!

~ Cassie ~

Megleptem Corát a kérdéseimmel. Lefoglalta annyira, hogy ne vegyen észre semmit, míg a mobillal ügyeskedtem. Azonban a vonal megszakadt. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a parányi készüléket. Éppen időben, mert Cora hirtelen mozdulattal rántott rajtam. Az arcomba sziszegte.

- Téged okollak mindenért. – taszított el magától. Az egyik szék azonban az utamba került, feldőlt és bevertem a fejem. A belém nyilaló fájdalom után megéreztem a vér fémes szagát. Meg sem bírtam nyikkanni. – Megtettem mindent, hogy Rob az enyém legyen… De minden felesleges volt, mert átnézett rajtam… Hiába nyúltam bele a vizsgálatokba… - a pisztollyal a kezében hadonászott. – Belefáradtam, elegem lett. Egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az egésznek…

- Mivel vagy hogyan gondoltad? – néztem rá könnyes szemekkel. – Véget vetsz az egésznek? – egyszerűen időt kellett nyernem. – Rob sosem bocsát meg neked… főleg akkor nem, ha bántasz… Sőt akkor még inkább gyűlölni fog…

- Majd meglátjuk. – húzta gonosz mosolyra a száját.

- Kérlek, ne tedd! Tudom, hogy Rob csak megvetni fog s nem szeretni…

- Miért vagy ebben annyira biztos? – közbe vágott. – Nah, válaszolj! – kiborult. Vagy inkább elborult az elméje. Egyre jobban aggódtam, mert még mindig nem jött segítség.

- Terhes vagyok… - suttogtam elhaló hangon.

- Nem! – szó szerint felüvöltött. A kezeit a fejére szorította, s úgy járkált fel és alá. – Nem! Hogy tehetted, te kurva? Te ribanc! – meg akart ütni, de most nem hagytam. Váratlanul sikerült kibillentenem az egyensúlyából. Azonban nem esett el, sőt inkább utánam nyúlt. Dulakodni kezdtünk, a fejem is fájt és szédültem. Felgyorsultak az események. Robaj és dörömbölés zavart meg bennünket. Cora nem akart elengedni. Szitkozódott, sértegetett, elhordott mindennek.

- Cassie? – minden mást kizárva csak a mennyei hangra koncentráltam.

~ Robert ~

A nyomozókkal egyszerre érkeztünk meg. Felfigyeltem, hogy több autó is érkezett. Fel akartam menni a lakásba, de nem engedtek. A két nyomozó haladt elől, mindkettőjük kezében fegyver volt. Azonban nem voltam hajlandó tétlenül várni, egészen eddig azt tettem. Juliet-et hátrahagyva törtettem előre. Vadul dobogott a szívem. Igyekeztem ahogy csak bírtam. A nyomozók már bent voltak. Egy nőt bilincseltek meg. Ezenkívül dulakodás nyomait láttam, ráadásul Cassie megsérült és sírt. Egyből mellé térdeltem. Szólongattam, de nem nagyon reagált rá.

- Cassie? Kicsim, nincs semmi baj. Most már nem lesz semmi baj. – öleltem magamhoz.

- Rob… - remegő kezeivel ölelt át. – Rob…

- Mr. Pattinson, kérem, engedje el! Megérkezett a mentő, megvizsgálják a barátnőjét. – megpróbáltam teljesíteni a kérést, de Cassie nem engedett el. Ezt látta a mentőorvos, illetve a nyomozók is.

- Terhes… Vigyenek bennünket a kórházba… Majd viszem… Leviszem… - azzal az ölembe vettem erősen fogtam.

Leértünk a ház elé. Nem kerülte el a figyelmem a hátsó ülésen a megbilincselt nő. megismertem. Cora volt az. Mélységes megvetést éreztem iránta. Csalódtam, rettentő nagyot csalódtam benne. Tudtam, hogy hiba volt a vele töltött éjszaka, ami bizony most bebizonyosodott. Azt viszont már most tudtam, ha rajtam múlik akkor Cora meg fog bűnhődni, amiért bántotta Cassiet.

A mentőbe szálltam, ott is végig az ölembe tartottam szerelmem. A remegése nem akart csillapodni. Pedig nyugtatgattam. Simogattam a hátát, nyugtató szavakat susogtam neki. Végül a pocakjára fektettem a tenyerem. A kezemre rakta a kezét, talán ez volt az egyetlen olyan gesztus, amire reagált.

A kórházban ellátták kedvesem sérüléseit. Szerencsére mind felszíninek bizonyult. Addig nem engedtem el az orvost, míg meg nem nyugtatott, hogy Cassie és a baba is jól van. Szétfeszített az idegesség, mert tétlennek és tehetetlennek éreztem magam. Szerelmem ágya mellett maradtam, míg neki adott az orvos egy enyhe nyugtatót. Nem örültem a gyógyszernek, de miután többen elmondták, hogy a történtek miatt igen szükséges. Az éjszakára bent tartották kedvesem, majd csak másnap, immár nyugodtabban hagytuk el a kórházat.

Cassie szinte könyörgött, hogy ne a lakásba menjünk. Így végül anyáékhoz mentünk. Nagy meglepetésemre az érkezésünk után nem sokkal Margeret átjött. Elterelték addig kedvesem figyelmét, míg visszaugrottam a lakásba. Összeszedtem néhány holmit. Mire visszaértem Cassie már elaludt. Ezért volt alkalmam anyát és apát beavatni a részletekbe. Megdöbbenve hallgattak végig, majd gyors zuhany után kedvesem mellé bújtam.

Bár ahogy sejtettem, még egy bizonyos ideig Cora és a tettei beárnyékolták az éltünk. Cora volt a felelős a hamisításért, a betörésért, ráadásul súlyosbította a helyzetét, hogy rátámadt Cassiere is. Megvolt minden bizonyíték, ezért Corát letartoztatták. Csakhogy elmezavart állapítottak meg nála, így hosszú időre egy szanatórium állandó vendége lesz. Sajnáltam, hogy idáig jutott. De képtelen voltam az együttérzésre.

~ Cassie ~

Egészen addig nem tudtam megnyugodni, míg rendőrség le nem zárta ezt az egész ügyet. Cora megkapta a büntetését, ami szerintem jogos volt. S talán most először életemben nem tudtam megbocsátani. Hisz egykori nővér segített nekem, s most pedig bántott. Itt és most nem a fizikai fájdalomra gondoltam, ami eltörpült a szavai okozta sebek.

Újra és újra a fülemben hallottam, miszerint lefeküdt Robbal. Hazugságnak gondoltam, azonban mégsem tartottam képtelenségnek, hiszen ismertem Rob múltját. Lehet, hogy a cikkek és pletykák túloztak, mégis nem egy nő fordulhatott meg az ágyában. Ezt még el tudtam volna fogadni, hiszen nekem is voltak érdekes éjszakáim, főleg miután a klub állandó tagja lettem.

Ráadásul a szeretett lakásunkban sem bírtam tovább ottmaradni. Egy menedékhely volt számunkra, amit egy zavarodott nő megszentségtelenített. Féltem Rob reakciójától, mert egyre jobban sürgettem a öltözést. De szerelemem mindenben támogatott. Odaadó és szerető férfit mindennél jobban szerettem, s tudtam, hogy a végtelenségig szeretni fogom. Tudtam, nála jobb társat és leendő apát

Egy valami váratlan történt. Nem számítottam rá, de azt hiszem ez kellett, hogy el tudjam engedni a múltam. S egy boldogabb jövőre koncentráljak. Robbal és a picúrral. Akár mikor gondoltam rá, mindig automatikusan csúszott a pocakomra a kezem. Rob mögém lépett, a kezemre csúsztatta a kezét. Így néztük, sőt bámultam a másik kezemet.

„Nagyvárosi angyal

Újra téged küldött az Ég

Bár fárad a szárnyad

Tudod, hogy nem pihenhetsz még

Pusztítsd a káoszt

Ez a szerep, melyet rád oszt

Minden küldetés és bevetés”

Remegett a kezem, de nem bírtam. „… Az egyetlen, aki ennyit bír…”

Elhomályosult a szemem, s ettől meg kellett állnom. Hiszen annyi mindent jelentettek nekem ezek a sorok. Ezek a sorok akkor kerültek papírra, mikor először ott a múzeumban összefutottunk, vagyis ahova Rob menekült a rajongói elöl.

 „… De benned minden összetörhet

Ha egyszer durvábban érsz földet

A sorsodról a véletlen is dönthet

Az égre itt a mélység válaszol…”

Azóta pedig minden okkal történt. Szenvedtünk és szerettünk. S pont emiatt a kimondhatatlanul csodás szerelem miatt voltunk képesek minden túlélni.

„… Nagyvárosi angyal

A posztod soha el ne hagyd

Te a magánynak és a fénynek

Katonája vagy

A munkádat végzed

És a munkád végez veled

De jössz majd újra meg újra

Ne feledd…”

- Szeretlek. – fordultam meg az ölelő karok között. Nem számított már semmi, tudtam, míg együtt leszünk, míg szeretjük egymást, addig túl fogunk élni mindent. Mert már nekem Rob és a picink jelenti a családot.

- Szeretlek. – súgta vissza Rob, majd szenvedélyesen csókolt. Elfeledtetve minden mást. Csak a boldog közös jövőnkre koncentráltunk ezentúl… Mert a sok szenvedés jutalmául boldogságot kaptunk…

Vége

   Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!