1. fejezet - The show must go on

Sziasztok, 


bizony ismét itt vagyok. Köszönöm a sok szép komit, amit a befejezéshez kaptam. :)
Az új törihez néhány újdonságot is feltettem. Oldalt a két főszereplő és a fontosabb személyek kapnak helyet, míg a töri fülecskéjén ismertető mellett szép sorjában felbukkannak a további szereplők.
Meghoztam az új szerzeményem első fejezetét. :) Bevallom, nagyon izgulok, hogyan fogadjátok. :)
Ami a folytatást illeti az főként rajtatok múlik. Tudjátok, hogy meggyőzhető vagyok és ha látom az érdeklődést akkor azt viszonozni szoktam. 
Elég a locsogásból, íme a fejezet. :D
Várom a komikat! Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

„Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva.

De az nem élet. Az csak lét.”

(Csitáry-Hock Tamás)

~~~ xxx ~~~

 Robert 

Berlin, 2011.05.01.

Kissé üveges tekintettel meredtem előre. Közben a szék karfáján könyököltem, így könnyedén megtámasztottam a fejem. Ha nem tettem volna, akkor talán el is gurult volna. Hülye poén, de már egy órája ebben a kényelmetlen székben ültem. S az elmúl óra eredményeként elfogyott az üveg vizem, megittam a kávém is. A kérdések zömét természetesen nekem tették fel, amire válaszolnom kellett. Ráadásul némely kérdés roppant zavarba ejtőnek mondható. Talán ebben az utolsó tíz percben kaptak észbe az újságírók, hogy a mellettem helyet foglaló Oscar díjas színészt is kifaggassák, a rendezőről nem is beszélve. Mivel Christoph anyanyelvén válaszolt a neki intézett kérdésekre, nem túlzottan kötötte le már ez sem a figyelmem.

Egyre jobban untam az utazás eme részét. Mármint az interjúkat, a sajtótájékoztatókat. Ilyenkor mindig ideges voltam. Össze-visszabeszéltem, főleg olyankor, mikor rettentően zavarba hoztak. A túl rámenős, s szinte fanatikus rajongók sem kerülnek el. Egy-kettő mindig bepróbálkozik. Ráadásul a utazások ellen szól, hogy alig van idő bármire is. A kötött programok mellett nincs semmi másra sem idő. Sosem. Az is nagyon nagy szó, ha egy-egy este kiszabadulunk a város egyik éttermébe.

Ezeket az esti kiruccanásokat szeretem. S az utazás azon részében is kedvem lelem, hogy új országokat, új városokat látogathattam meg. Minden az újdonság erejével hatott rám. Főleg azok, melyek kifejezetten más kultúrát tudhatnak magukénak. Itt említeném meg példának Japánt.

Most azonban itt ültem az óriási konferencia teremben. A széksorok teljesen megteltek, s még a fal mellett is ácsorogtak néhányan. Mindenki minket figyelt. Elhatalmasodott rajtam a fáradtság vagy csak az unalom, de az is lehet, hogy csak szimplán elvesztettem a türelmem. Akárhogy nevezem, nagyon mehetnékem volt.

A gondolataim hirtelen egy óriási fordulatot vettek. Ami már a kezdetek óta, vagyis az érkezésünk óta ott motoszkált a fejemben. Eddig elhessegettem, de most újra lecsapott rám. Megérkeztünk Berlinbe, Európába. Hatalmas késztetés dolgozott bennem, hogy felpattanjak és itt hagyjak mindent, mindenkit. Felüljek az első gépre és haza menjek, Londonba. Bár erősödött a késztetés, mégsem így tettem. Nem tehettem máshogy, mint ahogy elvárják tőlem. Kötnek a szerződések, megkötnek, gúzsba kötnek. És be kell vallanom magamnak, hogy ezt én akartam. Most már tudom, mi az ára annak, hogy híres vagy. Most már nem ezt kívánnám, most értékelem csak igazán azokat a hétköznapi dolgokat, amiket korábban minden gond nélkül meg tudtam csinálni.

Hosszasan merengtem, olyannyira, hogy fel sem tűnt, vége lett az interjúnak. Vagyis az tűnt fel, hogy mozgolódás támadt. Mindenki a kijáratot célozta meg, s már csak én ültem a helyemen. De már én sem sokáig. Felpattantam. S amint nem voltam a figyelem középpontjában, engedélyeztem magamnak, hogy nyújtózkodjak és jó nagyokat ásítsak. Ha ezt bent teszem, az illetlenség lett volna.

Az ajtó mellett ácsorogtam, míg a kíséretem mellém ért. Zsebre dugtam a kezem, már unalmamban a szőnyeget tanulmányoztam lehajtott fejjel. Az érkező cipőkre felkaptam a fejem. Gyorsan létszámellenőrzést tartottam. Bólintottak, s elindulhattunk. Stephanie és Nick, az ügynököm és az asszisztensem beszélgetésbe bonyolódtak. Nem tudtam és nem is igazán akartam rájuk koncentrálni. Csendben haladtam előre a lakosztályomig. Megfordult a fejemben, hogy bedobom magam az ágyamba, amint lesz rá lehetőségem. Napok óta nem aludtam rendesen, sőt inkább sehogy sem sikerült aludnom. Az állandó utazás, az állandó időzavar miatt. Los Angeles, New York, Párizs, s most Berlin. Ezután Barcelona, Madrid, Róma, Budapest végül London. Annyiszor elismételték, hogy már fejből tudtam. Ez a menetrend. Szép hosszú, tartalmas programként tele interjúkkal, tévés szerepléssel és persze a premierekkel.

A reményt vagy a vigaszt London jelentette. Csak ez az egyetlen cél lebegett a szemem előtt. London. – Milyen messze van az még! – sóhajtottam fel keserűen. Addig még négy megálló. Nagyjából ugyanez négyszer megismétlődik, mire Londonba érünk. A lift csilingelő hangjára felemeltem a fejem. Kíváncsian fordítottam oldalra. Steph és Nick még mindig egymást „szórakoztatta”. Ha eddig nem, akkor már ezután sem folytam bele a beszélgetésükbe. Már nagyon közel voltam a lakosztályomhoz, mikor feltűnt a folyosón Christoph. Vidáman, kipihenten lépett ki a szobájából. Amint közelebb ért kezet nyújtott.

- Robert! – sehogy sem tudtam rávenni, hogy Robnak szólítson. – Ebédelni indultam, nincs kedved csatlakozni?

- Miért ne? – rá néztem a kíséretemre, majd vállat vontam.

- Nekünk még néhány dolgot meg kell beszélnünk… - vágta rá egyből Steph. Tiszteltem az elhivatottságát, a pontosságát és precizitását. Minden rábízott feladatot maradéktalanul teljesített. Ezen tulajdonságai miatt rettentő nagy hálával tartozom, hogy még mindig elvisel, még mindig hajlandó velem dolgozni. Azért voltak rázós helyzetek.

- Majd rendelünk ebédet… – kaptam meg végül a kielégítő választ Nicktől, aki nemcsak nekem, hanem Stephnek is óriási segítséget jelent a jelenlétével. S éppen ezért ő is maximálisan a bizalmamat élvezi.

Miután bólintottam, hogy elégedett vagyok a válaszukkal, már el is tűntek a lakosztályba. Csatlakoztam Christoph-hoz, s elindultunk lefele. Csendben lépkedtünk egymás mellett a liftig. A mellettem álló színész megfontoltságát, magabiztos kisugárzását csodáltam. Csak akkor beszélt, ha tényleg fontos dolgokról kérték ki a véleményét, vagy ha hozzáfűznivalója volt valamihez. Mindig szívesen beszélgettem vele, mert számos hasznos tanáccsal látott el, így díjaztam a társaságát. Amúgy nagyon úgy tűnt, hogy merengő típus.

Christophnak ma kifejezetten jó kedve volt. Kedélyesen kérte a pincér segítségét, hogy minél előbb elfoglalhassunk egy asztalt. Már az érkezésünkkor feltűnt, hogy az étterem teljesen tele volt. Nem hittem, hogy még kapunk asztalt. A pincér a teraszra vezetett bennünket s megmutatta az utolsó, még üresen álló asztalt. A szerencse mellénk állt, legalábbis abban a pillanatban azt hittem, mivel ez az asztal a legtávolabb volt elhelyezve a teraszon.

Helyet foglaltunk, majd pedig rendeltünk. Míg várakoztunk, addig is élveztem a kellemes időt. Az ebédünk érkezéséig megvitattuk a sajtókonferencián történteket. Még most is mosolyt csalt az arcára, ahogy próbáltam kiejteni a film címét németül. De végül sikerült. Közben megérkezett a pincért a rendelésünkkel. Jól esett az ebéd, nem is gondoltam, hogy ennyire éhes vagyok, és a beszélgetés is. Megvitattuk az elmúlt napok eseményeit. Levezetésként kávét rendeltünk, mely mellé mindketten rágyújtottunk. S folytattuk az eszmecserét.

Egy női hang csendült mögöttem. Folyamatosan beszélt, bár egyetlen szót sem sikerült megértenem. Közelebb lépett s leesette az állam a szépségétől. Az egyik székre mutatott. Christoph szívélyesen beszélgetni kezdett vele. Míg én a menekülő útvonalam terveztem az esetleges rajongói támadás miatt. Félve néztem csak fel. Alig akartam hinni a szememnek. Hosszú formás lábait farmer takarta, míg a testét egy passzos póló. Kerek arca és karcsú alkata nagyon tetszetős volt. Szemüveg mögé rejtőzött. A sötét haja laza kontyba volt tekerve. Valami megragadóan természetes volt benne. Arra eszméltem fel, hogy helyet foglalt s angolul szólalt meg.

- Köszönöm. – Halkan, megilletődve mondta. Meg mertem volna rá esküdni, hogy még el is pirult. Christoph bólintott, majd cigarettával kínálta. Nem fogadta el, hanem inkább a könyvébe temetkezett, de előtte még kaptam egy mosolyt. Képtelen voltam akárcsak levenni a szemem róla. Hihetetlen, hogy itt ült közöttünk ez a lány, s nem akart semmit. Nem támadott le, nem kért semmit. Pedig meg voltam róla győződve, hogy nem véletlenül pont a mi asztalunkat választotta. Christoph felnevetett. Egyértelműen rajtam nevetett, melyet a szavaival bebizonyított.

- Nyugodj meg! Vagy szellemet láttál? Nem esz meg! – Jobban nevetett. S a pincért hívta. – Még el sem árulta ifjú hölgy, mi a neve. Meghívhatom egy kávéra?

- Oh, elnézést! – csukta be a könyvét a lány. – Flóra – nyújtotta a kezét színész társamnak, majd nekem is. Kikényszerítettem egy mosolyt magamból, de a nevemen kívül mást nem tudtam kinyögni. – Flóra  – ismételtem magamban a különös nevet. – Köszönöm, elfogadom a kávét. – bólintott, amint a pincér az asztalunkhoz érkezett. Be kellett kapcsolódnom a beszélgetésbe, mert már így is kínosan éreztem magam. Hirtelen a könyvre szegeztem a tekintetem.

- Mit olvasol? Miről szól a könyv? - kérdeztem anélkül, hogy Flórára néztem. Láthatóan Christoph-ot is érdekelte a válasz. A lány arca egyszerre lett meglepett és derűs.

- Fekete Dália. Imádom James Ellroy könyveit. – emelte fel a könyvet, bár a szerzőn kívül mást nem tudtam elolvasni. Agyamban információért kutattam, mert rettentően ismerős volt a szerző és a cím. Chirstoph megelőzött.

- Te ezt olvasod? Nem éppen lányregény! – mosolyodott el a színész.

- Tudom… - sütötte le a szemét Flóra. – De nehéz jó könyvet találni… Ez pedig nagyon is jó könyv… Leginkább a jellemek, a szereplők megformálása ragadott meg… A könyv elsősorban azt hivatott bemutatni, hogy az egyes szereplők csupán szeretnének élni és túlélni egy rettentően kegyetlen világban. Ugyanakkor megláthatjuk, hogy valakinek ez sikerül, valakinek nem. Elég csak egy idő előtti erőszakos halálesetre gondolni. James Ellroy mesterien képes ábrázolni a bűnt, a bűntényeket és a noir, a fekete regény műfaját…

Gondolkodóba estem Flóra szavait hallva. Az utolsó mondata félbe maradt, de kíváncsian vártam. Egy csilingelő hang azonban megakadályozta a folytatást. Felkapta a parányi készüléket, s hadarva magyarázott. Szereplőtársammal egymásra néztünk, majd a csacsogó lányra. Könnyed, bájos. Bájosan? Képtelen voltam magyarázatot találni a viselkedésére, a cselekedeteire.

- Köszönöm… - Ezt az egy szót értettem. Tudtam, mit jelent, annak ellenére, hogy nem beszéltem a nyelvet. S ekkor már semmit sem értettem. Több nyelven beszél, James Ellroy könyveket olvas. Erősen gondolkoztam, honnan jött ez a lány?

- Bocsánat… Hol tartottam? A könyvek… - ezúttal a pincér érkezett meg a kávékkal. Lepakolta a csészéket, amelyet Flóra egy sóhaj után felvett. Belekortyolt. Felbátorodtam, s most először én kérdeztem.

- Flóra, honnan jöttél? – felkapta a fejét. – Melyik országból, honnan származol? – javítottam ki magam. Totál zavarban voltam., ahogy rám nézett. Azokkal a nagy barna szemeivel. – Ha jól gondolom, Magyarországról?

- Igen. – bólintott. – Magyar az anyanyelvem, de beszélek németül – vetett egy pillantást Christophra. Emiatt elfogott az irigység. – És persze angolul. Ezt azt hiszem, észre vetted… - mosolyogta bájosan. Bájosan? Már megint ez jutott az eszembe. Megmagyarázatlan érzések kerítettek hatalmukba. Flóra, mintha megérezte volna, miken jár az agyam, mert felpattant. Halvány mosoly jelent meg az arcán s elköszönt tőlünk.

- Köszönök mindent, de most mennem kell! Remélem, még találkozunk! – még intett egyet, felvette a könyvét és az időközben a mellé került napszemüvegét az asztalról és távozott. Valamit megláttam a szemében.

- Tüneményes nő. Okos és szép… veszélyes kombináció… - Christoph teljesen kizökkentett a gondolataimból.

- Tudom… - bukott ki belőlem, míg a távolodó alakot néztem.

Nem sokáig tartott a nyugalmunk. Megjelent az állandó kíséretem. Tudtam, hogy Stephanie folyamatosan nekem beszélt, de képtelen voltam rá figyelni. Nem ez volt az első premier, amin részt vettem. Tudtam, mi a dolgom. Tisztában voltam a feladatommal és a kötelességemmel. Ahelyett, hogy ismét átbeszéljük mindezt máson töprengtem. Sőt be kell vallanom, hogy egész végig Flóra járt az eszembe. – Találkoznom kell vele. – Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag segíteni akartam neki. Láttam valamit a szemében. Rájöttem, hogy hatalmas terhet cipel, s nem véletlenül ilyen könyvet vagy éppen ezt a könyvet olvassa. – Talán a szemem káprázott, csak képzeltem? – kérdeztem magamtól. – Találkoznom kell vele. - Az elhatározás megvolt, azonban a kivitelezést számos tényező zavarhatja meg, sőt egyre inkább lehetetlennek gondoltam. Először itt van a premier, a rengeteg rajongó, fotós.

A lakosztályom erkélyén nyomtam el az utolsó cigarettacsikket. Elérkezett az idő, készülnöm kellett. Várt rám a design öltöny, és a teljes a teljes felszerelés. De ez nem én vagyok. Mélyen legbelül még mindig az a srác vagyok, aki farmert húz, baseball sapkát és legszívesebben a haverjaival sörözik vagy zenélget. Ez még mindig távol áll tőlem, csak parádézom az öltönyben. Erőt vettem magamon és öltözni kezdtem. Éppen csak végeztem az öltözéssel, még a nyakkendőm igazgattam, mikor mindenki harci díszben felsorakozott. A sötétített ablakú BMW várt ránk.

Az autó, ahogy közeledett a premier helyszínéhez, úgy hallatszott egyre inkább a nyüzsgés. A kordonok mögött zsúfoltan álltak a rajongók. Valahol meghatott ez az eszméletlen rajongós, de egyúttal meg is rémített. Egy ideát képzelnek el helyettem, mert csak az általam alakított személyeket ismerhetik. A személyes kapcsolatokat egészen másképp értelmezik ebben a média által uralta világban. Meg kellett tanulnom, tapasztaltam is. Egyre súlyosabb gondolatok telepedtek az agyamra. Az autó lassan gördült be a kijelölt útvonalon. A tekintetem végig a kordon mögött ácsorgók között. Őt keresem.

Megállt az autó, kiszálltam. Elsőként a háttérben szóló zene ütötte meg a fülem, azonban a dallamok okozta öröm nem tartott sokáig. Mivel a nevem skandálták abban a szent pillanatban, mikor felfogták, hogy megérkeztem. Sikítani kezdtek. Mosolyra húztam a szám, mert erre késztettek. Intettem feléjük, ettől csak még nagyobb lett a hangjuk ereje. A rendezvény főszervezője kezet fogott velem, üdvözölt. A kíséretemmel a hátam mögött pedig elindultam, hogy eleget tegyek a kötelességemnek. A kordonhoz kísértek, megkezdhettem az autogram osztást.

Újabb és újabb képek, könyvek, dvd-k, dolgok kerültek elém, amit szignóznom kellett. Aztán jöttek a telefonok és fényképezőgépek. Kismillió közös kép készült. Tulajdonképp automatikusan hajtottam végre a mozdulatokat, az agyam kikapcsolt, de ebben a hangzavarban nem mintha lehetett volna gondolkozni vagy bármi agyi tevékenységet folytatni.

Bár az agyam egy eldugott szegletéből jött gondolat adott némi reményt. Talán ő is a premierre érkezett. Elég sok minden passzolt, s nem találtam semmilyen érvet, amely megcáfolná a teóriám. Lefoglalt a saját kis világom, a máskor jelentkező feszültség, idegesség elkerült. Helyette a várakozás öröme jelentkezett. Körbe-körbe néztem a rajongók között és a ránk várakozó sajtó képviselői között. Hátha megpillanthatom.

Végtelennek tűnt az út, ami még előttem volt. A rajongók után következett a sajtó. Minden lépésem után meg kellett állnom, mert egy-egy mikrofont toltak elém. A riporterek között kerestem Őt. Azt a megragadó szépséget biztosan felismertem volna. Azonban csalódnom kellett. – Hogy is gondolhattam volna, hogy meglátom? – Az óriási tömegben. Hiába vártam, reméltem, mégsem láttam viszont. Megmagyarázhatatlan érzések kezdtek el bennem kavarogni. Nem értettem az okát.

Mindenki gratulált. Számtalan ember köszöntött és fogott velem kezet. Csupa dicsérő szó hangozott el. A riporterek főként velem és a rendezőkkel akartak beszélni. A rajongók és a fényképészek szakadatlanul fotóztak. Megörökítették a mosolygós maszkom, melyet viseltem. Bár az elismerések jól estek és ezt megünnepelték. A bemutató utáni partitól kissé elment a kedvem, mivel nem láttam viszont Őt. Kötelességtudatból koccintottam a kollégáimmal, majd fáradságra hivatkozva távozni próbáltam. Mégis marasztaltak, újabb teli poharat nyomtak a kezembe. Végül sikerült mégis távoznom.

A kocsiba nyugalom, csend fogadott. Szótlanul merengve pillantottam az utcákra, melyeken elhaladtunk. A város csodálatos látványt nyújtott. A kivilágított épületeket, az utcákat bámultam, melyek a hotelhez vittek vissza. A hotel hallja fényárban úszott. A recepciós nő zavarba ejtően végig bámult minket. A lift előtt köszöntem el kíséretemtől. Egy láthatatlan erő a bár fele kezdett el húzni. A szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni minden megtett lépéssel. Zongora jellegzetes hangját ismertem fel. Félhomály fogadott, ahogy beléptem a terembe. Lágy, tompa fények égtek, az egésznek valamiféle egyedi hangulatot adtak. Először a bárpult mellett foglaltam helyett. Onnan jobban körül tudtam nézni. Az asztalok üresen álltak, s a pult mögött álló férfi egyetlen pontot figyelt teljes áhítattal. Sejtelmes félhomályba burkolózott alak a zongora mögött ült. Lágy, fájdalmas hangon szólalt meg. Egy női hang. Azt hittem sokkot kapok, mivel túl jól ismertem azt a dalt, amely felcsendült.

Hitetlenkedve közelebb mentem. Nem hittem a fülemnek, hogy pont ez a dalt énekli a lány. Oly átszellemülten, mintha egy egészen másik világban létezne. Pár lépéssel a zongora előtt torpantam meg. A női alakot figyeltem. Vonzotta a tekintetem, újra az a megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Felismertem Őt. Most mégis alig akartam ráismerni. A fájdalommal átitatott hangja a szívembe mart. Valahogy megértettem, megérintett. Együtt tudtam vele érezni. Éppen csak a közelében voltam, de úgy éreztem, hogy én magam is átélem a fájdalmát. Újra jött az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy szerettem volna elmulasztani bánatát, megszűntetni a fájdalmát.

- Flóra? – suttogtam magam elé a nevét. – Flóra. – az egész olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna, pedig száz százalékig biztosan nem álmodtam. Először nem voltam bizonyos, ezért is kérdést intéztem hozzá. Másrészt csak suttogni mertem, mert ha tényleg egy álomban vagyok akkor akár el is tűnhet. De Ő is hasonlóan kábán nézett rám.

- Robert. – halkan és elhalóan mondta ki a nevem. Könnyektől nedves arcát, s kisírt szemeit rám emelte. Még így is gyönyörűségesnek tartottam.

- Mi… mi történt? – alig tudtam megszólalni, olyan erős hatást gyakorolt rám. Megbabonáztak azok a szemek.

- Semmi. – legyintett. Egyszeribe könnyeddé változott a hangja. Feleszmélt, s a korábbi kissé remegő hang mintha nem is létezett volna. Túl hamar vágta rá a kérdésemre a választ. Ezért sem hittem neki.

- Semmi? A semmi miatt sírtál? – a hangomban érezhetővé vált a döbbenetem. – Hogy mondhatja, hogy semmi. Hiszen látom, a saját szememmel látom. – aztán megértettem. Nem jó sem a hely, sem az időpont. - Bár az utóbbin nem tudtok változtatni, az előbbin talán segíthetek. – határoztam el magam. - Várj, van egy ötletem. – kezéért nyúltam. - Én? Én nyúltam érte. – meglepődtem saját magamon. Csak úgy megfogtam a kezét. Kezdeményeztem. Már maga a tény meglepett, hogy elsőnek léptem.

Soha nem voltam túl magabiztos a lányokkal. Régen össze kellett szednem magam, hogyha randira hívtam egy lányt. Az akkori barátnőim ismertek, s engem szerettek. Azonban ez mostanra megváltozott. A hírnevem sok esetben sokkal csábítóbb a szemükben. Az évek során egyre bizalmatlanabb lettem, főkén a csalódások és egyéb tapasztalatok miatt. Most pedig itt volt Ő.

Elméláztam, aztán a kezünkre néztem. Összekulcsolt ujjainkra pillantottam, piszkosul jó érzés volt. A bizalom legőszintébb és legegyszerűbb jelének vettem. Elfogadta, hogy rám bízza magát. Bólintott, majd miután felállt a zongora mögül a pult felé indultunk el. Nem engedtem el, s ő sem akart szabadulni tőlem. Ami kifejezetten jól esett.

A pult mögött álló férfi irigykedve figyelte párosunk. Kedvem lett volna még közelebb vonni magamhoz ezt a gyönyörű nőt. Egy üveg bort kértem. Amit a másik kezembe kaptam. Lassan lépkedtünk el a liftig, ahol csendben álltunk egymás mellett. Szükségtelenek voltak a szavak, békés és nyugodt légkör vett körbe bennünket. Úgy tűnt, hogy Flóra is megnyugodott, legalábbis abbamaradtak a könnyei. Az ujjaink még mindig össze voltak fűzve. Egészen a lakosztályomig kézen fogva sétáltunk. Itt egyszerre engedtük el a másik kezét, hogy az ajtóhoz léphessek. Hiába nyitottam ki és tártam nagyra az ajtót Ő nem követett.

- Nincs semmi hátsó szándékom. – halvány mosollyal ejtettem ki a szavakat. Nem igazán tudtam, mit kéne mondanom. Sőt csak most éreztem magam zavarban. Ennek jeleként végigszántottam a hajamon.

- Még hogy nincs hátsó szándékod. – viszonozta a halvány mosolyt.

- Csak gondoltam, itt szívesebben beszélsz arról, hogy mi történt. Nem figyel senki, csak ketten vagyunk. – a szavak maguktól jöttek. Szerettem volna, ha még marad.

- És ha nem szeretnék róla beszélni? – kérdezett vissza. A hangja más volt, mint lent a bárban. Nem mozdult.

- És másról? – tártam szélesebbre az ajtót. – És kivel pusztítom el ezt a bort? – emeltem meg a kezemben a palackot. Egyetlen üveg bor nem fogna ki rajtam. Meg tudom inni egyedül is, bár a sört jobban szeretem. De ez most remek érvnek tűnt.

- Na jó, feláldozom magam… - végre átlépte a küszöböt. Flóra az áldozatot játszva telepedett le a kanapén. – De csak a bor miatt.

A kanapé felé pillantottam többször is, míg kinyitottam a bort és kitöltöttem két pohárba. Az egyik poharat vendégemnek adtam. Láthatóan Flóra mostanra teljesen megnyugodott, még talán kicsit jobb kedve lett. Határozottan megtetszett. Felkeltette az érdeklődésem Koccintottunk. Alaposan tanulmányoztam az arcát, a vonásait, az alakját. Visszatértem az ajkaihoz, amelyek a legjobban csábítottak, hogy megízleljem. A szemében elvesztem. Fájdalmat tükrözött, és szomorúságot, amit gondosan eltakart előlem. Elvesztem a szemében, s ezért láthattam meg az igazságot. Még mindig nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen nő a világon. Egy karnyújtásnyira ült mellettem. Nem akar felfalni a szemével, nem akar letámadni. Tulajdonképp semmilyen jelét nem adta, hogy bármit is akar tőlem. Higgadtan, komolyan viselkedett, igazi felnőttként.

- Nos, Mr. Pattinson, miről szeretne beszélgetni? – nézett rám Flóra várakozóan.

- Rólad… - elhamarkodottan válaszoltam, s ezzel felfedtem magam. De már nem volt mit tenni. Kimondtam, ha visszakozok vagy magyarázkodom, akkor csak rontok a helyzeten. Így inkább vártam az ő reakcióját.

Vártam. Vártam, hogy mit lép, mit mond. Egy idézet jutott az eszembe az egyik könyvborítóról. Bár esetemben nem szerelemről volt szó, mégis passzolt. Várakoztam. Vártam a viszontlátást. Kerestem a miértekre a választ, kombináltam vele kapcsolatban. S mikor már talán végleg lemondtam arról, hogy újra látom, akkor megpillantottam.

„Várni. Ez volt az első lecke, amit megtanultam a szerelemről. A nap iszonyú lassan vánszorog, ezer tervet szősz, előre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet, különböző fogadalmakat teszel, megígéred magadnak, hogy megváltozol - miközben egyre csak várod, epekedve és nyugtalanul, míg meg nem érkezik.”

(Paulo Coelho)

55. Véget nem érő szép remény (The End) + Díj

Sziasztok,

elérkezett az idő, itt az 55. rész és ezzel együtt a befejezés.

Ákos egyik dala jutott eszembe, mikor raktam fel a befejező részt: Valami véget ért...

Nehézen jönnek most a szavak, de ezzel a résszel elengednem Zoé&Rob párost. Úgy érzem, hogy amit lehetett kihoztam a történetből. Volt itt minden, és tőlem szokatlanul sok-sok boldog fejezetet is hoztam. ;)

Az utolsó fejezet kicsit egyedire sikerült és remélem elnyeri a tetszéseteket. Még lehet számítani némi izgalomra ebben a fejezetben. :D

Hálásan köszönöm a komijaitokat! Nagyon sok erőt, biztatást és ihletet adtatok nekem! Néha elbizonytalanodtam, hogy a törinek tényleg így kell-e alakulnia, ilyenkor mindig a komijaitokra támaszkodtam, hogy nektek tetszik, amit csinálok.

Hatalmas köszönet érte, hogy írtatok! Kérlek, tegyétek meg ezt az utolsó fejezetnél is! Nagyon örülnék neki, hogyha a legtöbb komi most gyűlne össze... :D

Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

Végezetül, de nem utolsó sorban:

Pixie-nek ajánlom ezt a fejezetet! Köszönöm neked a biztatást, a támogatást és a Díjat!

*Frissítettem *a Díj-hoz kapcsolódó részt!

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~

55. fejezet

Véget nem érő szép remény

Évek múlva…

Egyre jobban sajgott már a kezem, de még mindig nem hagyhattam abba. Egymás után kerültek a kezem alá az újabb és újabb iratok, melyek már csak az aláírásomra vártak. Muszáj volt most megcsinálnom, mert ha esetleg elmulasztottam, vagy háttérbe szorítottam volna őket, akkor csak még inkább növekedett volna a kupac. Monoton, és egyúttal automatikus mozdulatokkal firkantottam alá a nevem. Talán ma már századszorra. Ritka alkalmak egyikeként kicsit kikapcsolt az agyam, s fellélegezhettem.

Tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszém, de ha esetleg másképpen döntöttem volna, akkor örökké bántam volna az elszalasztott lehetőséget. Most már belátom, más indokok is meghúzódtak az akkori döntéseim mögött. Menekültem a csalódások elől, melyek megkeserítették az életem. Bár mondhatnám, hogy boldog voltam az elmúlt évek alatt, de nem így volt. Volt olyan időszak, mikor szenvedtem és pokoli kínokat éltem át, és Rob is ugyanúgy megszenvedte életünk eme periódusát. Éppen ezért a munkába temetkeztem. Ezt korábban is megtettem. Csakhogy ez egészen más volt, mert egy cég alapítása százszorta, sőt ezerszer nagyobb feladat, mint az addigi összes munkám együttvéve.

Ennek köszönhetően megszületett a Blue Diamonds Reklámügynökség. Először csak stúdióként működtünk. Fő profilunk a fotózás, fotósorozatok, portfóliók készítése volt. Majd az egyre növekvő érdeklődésnek, támogatásnak, amit Josh-tól és Lucas-tól kaptunk, köszönhetően egyre több felkérést sikerült begyűjteni. Másrészt a hírverés is nekünk segített. A személyem, illetve a Rob személye miatt még érdekesebb volt a cégalapítás, pedig neki semmi köze nem volt az ügynökséghez. Ez teljesen az enyém volt akkor is, és most is.

Mire a gondolatsor végére értem, addigra végeztem az aláírnivalóval is. Összerendeztem a paksamétát, közben akaratlanul a naptárra pillantottam. Az előjegyzett dátumok azonban nem stimmeltek. Hosszú keresgélés és az ütemtervek, beosztások átnyálazása után végre helyre tettem mindent. Frissítettem és elmentettem a módosításokat, aztán csak annyi maradt hátra, hogy elküldjem mindenkinek. Mikor kopogásra felkaptam a fejem, de még rákattintottam a küldésre.

Szinte mindig nyitva volt az irodám ajtaja. Szívesen fogadtam minden kollégám, munkatársam. Akár kérdéssel, kéréssel vagy tanácsért fordultak hozzám. Csak a megbeszélések, tárgyalások vagy telefonbeszélgetések alkalmával csuktam be az ajtót. Ezt a munkatársak is tudták, s az illem kedvéért azért kopogással jelezték a jövetelük. Most is ez történt.

- Zoé, pár perc múlva két óra… - lépett be az irodámba Daisy, az asszisztensem. Majd az asztalomig sétált. A mosolygós lány a húszas évei elején járt. Nyári gyakorlatra jelentkezett hozzánk. A friss és fiatal munkaerőnek örültünk, ezért szinte rögtön elfogadtuk a jelentkezését. Jó döntés volt, mindenki elégedett volt a munkájával. Aztán nekem asszisztensre volt szükségem, így azóta velem dolgozik. Mindig mosolygós, vidám lány nem egyszer vidított fel engem is.

- Köszönöm, Daisy. – mosolyogtam rá. Még szerencse, hogy megkértem, szóljon nekem, mert már éppen belemerültem volna egy másik projektbe. – Ezeket aláírtam, kérlek továbbítsd őket! – adtam a kezébe a vaskos papírköteget.

- Természetesen. – átvette az iratokat, s mielőtt elhagyta volna az irodám, még elmondta jókívánságait.. – Jó szórakozást, és jó pihenést a hétvégére!

- Köszönöm. Neked is jó hétvégét, de tessék pihenni! – a szavaimra csak buzgón bólogatni kezdett.

Aztán egyedül maradtam az irodámban. Sietve pakoltam el az asztalon kissé elkevert dolgaim. Az akták az egyik fiókba kerültek, ezáltal előkerült a mobilom, az iPadom az összegyűlt papírkupacok alól. Mindkettőt előbányáztam, s a kijelzőjükre néztem, keresett-e valaki, vagy kaptam-e emlékeztető üzenetet. Mivel egyiken sem találtam ilyet, így a táskámban landolhattak. A laptopom kikapcsoltam, s az asztal kulcsos fiókjába süllyesztettem. Gondosan elzártam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy rend legyen az asztalomon és ne maradjon semmiféle hivatalos dokumentum elől. Amint elkészültem a vállamra kaptam a táskám, majd kulcscsomómmal a kezemben hagytam el az irodám. Bezártam az irodám ajtaját. A munkatársaim mosolyogva köszöntek el tőlem és jó hétvégét kívántak, amit természetesen viszonoztam.

Szapora léptekkel a lift felé tartottam. A folyosón a magas sarkúm kopogása visszhangozott. Néhány pillanatig várakoznom kellett, míg felért a lift. Ezalatt már sorba vettem az elintézendő feladatokat. Első megálló az áruház, ahol nem vesztegethetem az időt. Gyors és hatékony bevásárlást kell eszközölnöm, mivel délután négyre ígérték a torták és sütemények kiszállítását. – De még a virágosnál is meg kell állnom. – szúrtam közbe egy újabb teendőt.

A garázsban is szedtem a lábam, hogy mielőbb autóba ülhessek. A táskám csak az anyósülésre hajítottam, aztán indulhattam is. Az idő rövidsége ösztönzött arra, hogy elítélhető módon elég rugalmasan kezeljem a szabályokat, a lámpák színét, vagy a sebességhatárokat. Engedtem a kísértésnek, mert egyedül voltam, és így időt spóroltam. Az áruházig a távot féle annyi idő alatt tettem meg.

Az üzletben sem időztem sokáig, a legszükségesebb dolgokat kellett csak beszereznem. Már előkészültem, de néhány alapanyagból sokkal jobb a frisset felhasználni, és néhány szál virágért megálltam a virágosnál. Hazafele is száguldottam, mégis éppen csak néhány perccel sikerült a kiszállítókat megelőznöm. Az előnyöm csak annyira volt elég, hogy beparkoljak a garázsba, és ellenőrizzem, hogy a konyhában le tudjanak pakolni.– Még nem ért haza, mégsem jött el előbb… - sóhajtottam nagyot. Egy kicsit csalódott voltam, mikor üres garázst találtam. A csengő hangja rázta meg a házat, ezzel jelezték a kiszállítók az érkezésük. Két tálca süteményt és a tortákat a konyhába vitettem, majd miután rendeztem a számlát, távoztak.

- Szia anya! Megjöttem… - kiabált be Marion. Sustorgás hallatszott kintről. Somolyogva vettem tudomásul, hogy ketten jöttek. Az én szépséges nagylányom lassan felnő. Mikor volt már az, mikor kisbabaként dajkálhattam, babusgathattam. Olyan gyorsan elszaladtak az évek, és felcseperedett. Igazi fiatal felnőtt lett belőle. – Szia, anyu! – céltudatosan haladt felém. S amint elért a karjaiba zárt. A család minden tagja büszke rá. Nemcsak gyönyörű, de okos is és az apja legnagyobb örömére nem színésznőnek vagy énekesnőnek készül. Marion sokáig vacillált rajta, mit szeretne tanulni az egyetemen. Meglepett mindkettőnket, mikor kijelentette: ügyvéd lesz. De az elszántsága, az elhivatottsága megvan hozzá.

- Csókolom. – egy pillanattal később észrevettem Sebastiant is. Még egy ok, mely bizonyítja, hogy a kicsi lányom felnőtt. Barátja van. – Hoztam én is ajándékot. Hova tehetem?

- Szia Sebastian! Jaj Drágám, igazán nem kellett volna. – amint megszólaltam Marion elengedett, s barátja felé igyekezett.

- Sebastian-t meghívtam, és az ajándék telitalálat, hidd el! – puszit nyomott a fiú arcára, mire egy gyengéd csókot váltottak. Ha Marion ezt az apja előtt csinálná, akkor Rob-hoz egész biztosan mentőt kellene hívni, miközben gyakorolhatnám az újraélesztést rajta. Sehogy sem akarja tudomásul venni, hogy a lányunk már nem a mi picike Angyalunk. – Kell segítenem?

- Nem, kicsim, menjetek csak! – engedtem útjukra a fiatalokat. Mert tényleg csak néhány dolog volt hátra. Szerencsére délelőtt, vagyis inkább reggel, mielőtt bementem volna az irodába, akkor már bepácoltam és előkészítetem a húst, amit most csak át kell sütnöm.

- Jó, akkor addig befejezem a felkészülést az előadásomhoz, meg filmet nézünk… - de már csak a hátukat láttam.

- Ügyes leszel, Édes! – nyomot egy csókot Sebastian a lányom szájára.

Így folytattam az előkészületeket. Bekapcsoltam a sütőt, hogy a hús sülhessen. Következő lépésként a papírdobozban várakozó süteményeket tálalókra tettem át, míg a tortáknak tortatartót vettem elő, mindent elraktam, hogy még véletlenül se legyen szem előtt. Majd megterítettem, hogy később erre se legyen gondom. Majd a frissen vásárolt zöldségeket a mosogatóba pakoltam. Megmostam és megpucoltam őket. Ekkor azonban kintről hangokat hallottam.

Hirtelen fékezéssel állt meg az autó, majd a következő pillanatban már a csapódó bejárati ajtó törte meg a ház csendjét. Egymás után puffanó hang a cipők voltak, zörgéssel a kabát került a fogasra. A hangok egyértelműen a tudtomra adták, mi folyik odakint. Füleltem, s vártam a megfelelő pillanatra, mert sanszos volt egy közbelépés. Tudtam, hova igyekszik ennyire a férjem. Lassan már a mániájává vált. Többnyire rájuk hagytam, ezt rendezzék le egymás között, azonban ma még a veszekedés, vagy ellenségeskedés legapróbb lehetőségét is el akartam kerülni. Éppen ezért szerencse, hogy figyeltem.

- Robert Thomas Pattinson… - csak a konyha ajtajáig kellett mennem, de már indult volna a lépcsőn felfele. A hangomra megtorpant, egyből felém fordult. A csábító mosolyával próbálkozott, azonban most nem hatott meg. – Ha még egy lépést teszel, akkor azon nyomban beadom a válókeresetet…

- Kicsim, ne mondj ilyet! – csóválta a fejét, de már lépett volna tovább.

- Nem viccelek. – néztem rá szigorúan. – Hagyd békén őket! – majd visszasétáltam a konyhába. Folytattam a vacsora készítését. Éreztem, hogy ezúttal én győztem. Nem fog felmenni Marionhoz, pedig majd megőrül.

- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Bezárkóztak Marion szobájába… Tanulnak, mi? – Rob felhorkant. Nem is ő lenne, ha nem akadna ki minden egyes alkalommal. Pedig már nem először voltak nálunk. Fogalmam sincs, hogyan fogja Rob kezelni a tudatot, ha a lányunk egyetemre fog menni, elköltözik tőlünk.

- Megbízom a lányunkban. Sebastian is rendes srác.– vadul csóválta a férjem a fejét, míg levágta magát a pult melletti székre. Már nem Ő az egyedüli férfi Marion életében, pedig mindent megtett annak érdekében, hogy ez így maradjon. - Elárulnád, hogy mi haszna lenne rájuk törni az ajtót? – megkerültem a pultot és szegeztem neki a kérdésem. Elé álltam, nagyobbra nyitotta a térdeit, így még közelebb tudtam hozzá férkőzni. A karjaim a nyakába tekertem. Felemelte a fejét, csókra nyújtotta a nyakát. – Azzal csak azt érnéd el, hogy Marion megharagudna rád… Abba meg bele is pusztulnál, ha hozzád sem szólna… - ez volt Rob legnagyobb félelme, s néha csak ez volt az egyetlen ütőkártya a kezemben, ha már végképp túlzásba vitt az atyáskodást.

- De fiú van a szobájában… Az én kicsi lányom… - a mellkasomnak döntötte a fejét. A tarkóját cirógattam. – Még szerencse, hogy meg kellett tanulnom lőni a film kedvéért… - hiába gondolta komolyan a szavait, mégsem tudtam komolyan venni.

- Lásd be, hogy Marion felnőtt és mi pedig megöregedtünk, Drágám! – tény, hogy mindketten aktív életet élünk, pedig már túl vagyunk a negyedik x-en. Rémesen elszaladt az idő.

- Ez nem igaz! – egyből tiltakozni kezdett, ahogy számítottam rá.

- Akkor bizonyíts! – Rob elkapta a derekam, s az ölébe ültetett. A kezei a combomon jártak és miközben vadul csókolt.

- Na látod! – nyögte ki a férjem vágytól elfúló hangon. Imádtam az ilyen közös pillanatainkat.

Bár volt időszak, mikor sem az ölelését, sem az érintését, sem csókjait nem élvezhettem. Rob újra belekerült a média forgatagába, vagyis az inkább visszaszippantotta. A forgatások szinte egymást követték, a szerepek között nem győzött válogatni. Már kellően felkapott színésznek számított, így már válogatásokra sem kellett járnia. Marion még annyira picike volt, hogy ragaszkodtam az állandó környezethez, így esett, hogy a kicsi lányommal Londonban maradtunk. Alig láttuk Robot, pedig ragaszkodott hozzá, hogy hazarepüljön, de szépen lassan egyre ritkábban jött. Egyedül voltam, egyedül kellett helyt állnom. Hiányzott a párom, és boldogtalan voltam nélküle. Bár igyekeztem ezt nem kimutatni és tartani magam előtte.

Rob ha hazajött akkor egyre többször került szóba a gyerek téma. Két forgatás között otthon töltött idő alatt állandó beszédtéma lett. Mindketten nagy családot szerettünk volna, hogy Marionnak legyenek testvérei. Nekem nem volt testvérem, így tudtam, milyen egykeként felnőni. De nem szerettem volna úgy gyereket vállalni, hogy a kicsinyeim alig látják az apjukat. Néha egészen a veszekedésig jutottunk, amit elsősorban mindkettőnk fáradtsága, ingerültsége generált.

Ez körülbelül a harmadik x átlépésekor változott. Rob ugyanúgy a filmiparban dolgozott, azonban érett színészként sokkal inkább ő határozhatta meg a feltételeket, és szabadon válogathatott, kötöttségek nélkül a szerepek között. A kasszasikerek helyett egyre több kisebb költségvetésű vagy éppen művész filmet választott, és színházi szerepekben is kipróbálta magát. Ennek köszönhetően sok időt töltött velem, Marion-nal, és kivette a részét a családi életből. Így már minden félelem nélkül vághattunk bele a kistesó projektbe. Bár csodálkoztam rajta, hogy idáig nem sikerült teherbe esnem, pedig igen aktív nemi életet éltünk.

Az idő haladt előre, s mégsem sikerült teherbe esnem, pedig megtettünk érte mindent, hogy sikerüljön. Minden alkalmat megragadtunk, amint sikerült kettesben maradnunk. Az első néhány alkalom után, mikor negatív lett a terhességi test, Rob támogatott és bíztatott. S csak miatta nem adtam fel, hanem újra próbálkoztunk. Újra és újra.

Úgy éreztem, hogy egy gödörbe kerültünk ezzel a babaprojekttel, mert minden erről szólt. A beszélgetések, a szeretkezések. Teljesen rágörcsöltünk a témára. Ugyanakkor az irigység fojtogatott, akár végigmentem az utcán és boldog kismamát láttam, vagy a csecsemőket ringató anyákat. Csak nekem nem adatott meg újra, hogy várandós legyek.

Mindezek mellett megtettünk mindent, hogy Marion tökéletesen boldog legyen. Imádtuk a lányunkat, s ő volt a bizonyíték, hogy teherbe tudok esni és kihordani egy egészséges kicsi életet. Azonban Marion már kinőtte a kisgyerek kort, s már iskolás korú lett. Az évek alatt ő is egyre többször kérte, hogy legyen kistesója.

A barátaink is lassan megállapodtak, megtalálták a párjaikat. Aztán tervezve vagy éppen tervezés nélkül megérkezett az új generáció. Boldogabbnál boldogabbak voltak, míg mi egyre boldogtalanabbak lettünk. Nekünk pedig csak a próbálkozás maradt.

A számtalan próbálkozás mellett orvosokhoz, kivizsgálásokra is eljártunk. Specialisták egész sorát felkerestük, mert orvosilag semmiféle magyarázatot, okot nem találtak, miért nem sikerült a fogatatás. Ettől aztán csak még inkább elkeseredtem. Főleg, mikor a lombikbébi program is kudarcba fulladt.

A legszörnyűbb a várakozás volt. Majd az idegőrlő várakozást követő csalódás. Ez kétségtelenül mindkettőnket megviselte. A fájdalom pedig minden alkalommal csak még erősebb lett, még mélyebbre hatolt, egyenesen a szívembe. Meg sem tudom mondani, hogy hány éjszakát zokogtam át, egyedül, mert akaratlanul is egyre távolabb sodródtunk egymástól. Ezzel pedig még inkább erősítette bennem a bűntudatot, és egyre többször éreztem azt, hogy engem hibáztat. Kimondhatatlanul hiányzott nekem, mikor még nagyobb szükségem lett volna a támogatására, arra, érezzem őt, pedig néha egy karnyújtásra volt tőlem. Nem egy óceán választott el bennünket egymástól, hanem pusztán pár lépés. Mégis szakadékot éreztem kettőnk között. Egyre inkább azt éreztem, hogy belefáradt és inkább feladná az egészet.

A távolról zajongást hallottunk, így kénytelenek voltunk megszakítani a csókolózást. Bár az ajakink elváltak egymástól, mégsem tudtam azonnal elengedni Robot. Szorosan kapaszkodtam belé, éppen úgy ahogy Ő pedig a derekamat karolta át. De ahogy egyre közelebb került hozzánk a zajok forrásai, úgy vettem erőt magamon. Egy utolsó puszit adtam a szájára, majd lerakott és finoman rácsapott a fenekemre. Nem akartam ezt szó nélkül hagyni, azonban két apróság közbeszólt.

- Anya… apa… - Eric és Logan egymással versenyezve futott felénk. Mint két tojás, teljesen hasonlítanak egymásra. Ami a külsőt illeti, de pont ennyire különböznek egymástól. Ahogy rájuk néztem, teljesen elolvadtam. Szeretem Mariont, de az ikrek rám olyan hatással vannak, mint a lányunk az apjára.

- Fiúk! Bent nem futkosunk! – azon nyomban megtorpantak. Képtelen voltam rájuk haragudni. Egyetlen mosolyukkal, az óriási bocsi szemeikkel képesek voltak megbabonázni bárkit, így aztán tényleg képtelenség volt rájuk haragudni. A pillanatnyi bosszúságokat, amiket okoztak pillanatok alatt el tudták feledtetni.

- Igen anyu! - Lehajtott fejjel folytatták az útjukat felénk. Valami zsiványságra készültek, mert egy pillanatra egymásra villantották a szemük. Rob végig csendben figyelte a srácokat és engem. Boldog mosoly terült el az arcán. Halványan pislogott bennem a bűntudat, mert egykor én magam álltam a boldogságunk útjában.

Határozottan már mindketten belefáradtunk az állandó, sikertelen próbálkozásba és mikor az orvos is az alternatívákra célzott, mint például az örökbefogadás, akkor értem el a depresszió legeslegmélységesebb bugyrait. Hallani sem akartam más lehetőségről, mint a saját gyermekünk kihordásáról. Nem az örökbefogadás ellen volt kifogásom, hanem a tudatba nem voltam hajlandó belenyugodni, hogy nem tudok teherbe esni. A makacsságomnak, a konokságomnak köszönhetően egyre többször veszekedtünk Robbal, főleg ha Marion nem volt otthon, ha suliban volt, vagy ha a nagyszüleinél.

- Nem, nem fogadom el. Nem akarok örökbe fogadni… - a férjem pedig egyre inkább ezt a lehetőséget szorgalmazta. Családot szeretett volna, nagy családot, s ha másként nem, akkor belement volna ebbe a lehetőségbe.

- Kicsim, kérlek! Csak gyere el velem, nem kell most rögtön döntenünk! – utána nézett és felkészült, hogyan működik az örökbefogadás. Sőt már egy időpontot is egyeztetett egy tanácsadóval, aki kifejezetten ilyen ügyekkel foglalkozik.

- Nem! – ráztam meg a fejem, és karba fontam a kezeim tüntetőleg. Erősen kellett tartanom magam, pedig a lelkem már remegett, és vészesen közeledtem ahhoz a ponthoz, mikor kitör belőlem a zokogás.

- A rohadt életbe! Családot szeretnék! Gyerekeket. Már csak ez maradt. Lásd be, másképp nem megy! – kicsordultak a könnyeim. Az utolsó mondatával egyenesen szíven szúrt. Pár pillanatnyi feszült csend után rájöhetett, hogy ezt talán nem kellett volna. De addigra már sorban buggyantak ki a könnyeim. Közelebb lépett felém, és nyúlt a karom után. – Kicsim, én…

- Hagyj! Ne érj hozzám! Soha többé! – kiáltottam rá és azzal a lendülettel hátráltam, hogy még esélye se legyen elérni.

- Legyen! – ordította felém, majd felkapta a telefonjait és a kulcsait, ellépett mellettem. – Elegem van már ebből! – kiabálta nekem, míg a garázs fele tartott.

Akkor tényleg azt hittem, hogy nemcsak a veszekedésünknek vet véget, hanem akár komolyabb lépésre is hajlandó, és azzal a lendülettel elhagy. Fejbevágó érzés volt, és csak még jobban összefacsarodott a szívem. Már nem potyogtak a könnyeim, hanem egyenesen patakokban folytak. A térdeim felmondták a szolgálatot, összerogytam azon a szent helyen, ahol voltam. Az egész házban csak a keserves zokogás visszhangzott.

Egyszerre rohamozott meg a két rosszcsont. Belém csimpaszkodtak, mint a kismajmok. Addig kapálóztak, míg le nem hajoltam és ketten két oldalról puszikat be nem borították az arcom.

- Gyertek csibészek! Hagyjátok anyátokat, mert akkor nem készül el a vacsi és éhen maradunk! – Rob feltápászkodott, és váratlanul elkapta a fiúkat. Logan a hátára mászott, ő volt az ügyesebb és a találékonyabb, így Eric kapta a csikizést. Rob nyakában lógott a két fiúcska, úgy indultak a nappali felé.

- Logan! Eric! A nagyiékat hol hagytátok? – csak most tűnt fel, hogy a két gyerek előkerült, de a nagyszülők még mindig nem értek be.

- Jah, ők nem jöttek be…. Később jönnek vissza… - vonta meg a vállait Logan.

- A papa azt monda, hogy a nagyi otthon hagyott valamit… - magyarázott Eric, míg igyekezett kiszabadulni a karok fogságából. Kevés sikerrel.

Újra nyugalom költözött a konyhába. Éppen ideje volt. Meg kellett néznem a húst, majd befejeztem a zöldségek kínzását, salátát és köretet készítettem. Igyekeztem, de az óra mutatói mintha kétszeres tempóra kapcsoltak volna. Nagyon úgy tűnt, bármennyire igyekeztem, éppen csak végezni fogok. A hűtőben matattam, mikor eszembe jutott, hogy üdítőt és gyümölcslevet tettem be, de a bort elfelejtettem.

A feledékenységemet szidva, kezemet a konyharuhába törölgetve céloztam meg a nappalit, ahol a családom tartózkodott. Marion és Sebastian ült az egyik fotelben. Rob folyamatosan gyilkos pillantásokkal méregette őket. Míg a srácok az xbox-ot gyötörték újfent.

- Rob… Rob…. – szólongattam, de teljesen lekötötte Marion. Már-már duzzogva figyelte őket. – Rob… segítenél? – kicsit erősebben nyomtam meg a hangom, de hatott.

- Mit életem? – már kelt is fel a helyéről.

- Kérlek, hozz be bort! Elfelejtettem. – sóhajtottam egy nagyot, mert amint elmondtam, mit szeretnék bólintott és puszit nyomott a számra. – Hagyj őket! Bízz bennük! – suttogtam felé, hogy csakis ő hallja. Sután bólintott, de közben a szemeit forgatta. Mielőtt a konyhába indultam volna, még egy pillantást vetettem a fiatalságra.

Marion már nagyobbacska volt, pontosan tízéves, és már érzékelte, hogy bármennyire is igyekszünk fenntartani a látszatot, közel sincs minden rendben. Bár mérséklődtek a veszekedések, sőt pont a ló túloldalára estünk át. Nem beszéltünk egymással, volt hogy kerültük egymást. Rob haragudott rám, valahogy mégsem akart múlni a mérge. Ugyanakkor szégyelltem magam, nem is mertem a szemébe nézni. Egymás mellett, egy fedél alatt éltünk, de már semmi sem volt olyan, mint régen.

Rob sokszor bezárkózott, szinte egész napokra a dolgozószobába, ha valami miatt otthon maradt. Nem kereste a társaságom. A legelkeserítőbb az volt, hogy minden este egymás mellett hajtottuk álomra a fejünk, mégsem ért hozzám. Teljesen úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, mint feleség, mint anya és mint nő is. Megvolt a munkája, ahogy nekem is, mindketten menekülésnek használtuk. Viszont Marion mindenben elsőbbséget élvezett mindkettőnknél. Ha fellépése, szülői értekezlete vagy bármi volt, akkor ott együtt jelentünk meg.

Minden azon az őszi napon változott meg. Marion iskolai kirándulásra ment, három egész napra. Sürögve-forogva készülődtünk. Még utoljára ellenőriztem Marion cuccát, hogy mindent bepakolt. Rob addig elcsalta Mariont és egész rituálét csapott, míg elköszönt a lányunktól, megígértetett vele mindent, hogy vigyázni fog magára, figyel a tanárokra, nem megy bele a többi gyerek hülyeségébe, ha baj van akkor segítséget hív és csak mondta. Igazi aggódó apa volt a javából. Megpuszilgatta, megölelgette a lányát, majd nekem egy hanyag „sziát” dobott és elviharzott.

Marionnal együtt bepakoltam a kocsiba, majd leszállítottam őt az iskolához. A parkolóba hatalmas nyüzsgés fogadott. A gyerekek nevetgélve, rohangálva keresték meg a helyük, az osztályuk, a tanáraik. Mi is megkerestük a csoportjukat és egy utolsó ölelés után elengedtem a lányom.

- Légy jó, és vigyázz magadra! Jó szórakozást, kicsim! – még egyszer integetett és  egy puszit dobott a levegőben, aztán beállt a sorba.

Visszaballagtam a kocsihoz, s céltalanul a városba indultam. Az ügynökségnél ma szabadnapot vettem ki. Semmi kedvem nem volt egyedül otthon maradni, pedig nem is egy dolog várt volna rám. Mikor már elegem lett a dugókból, a forgalomból leparkoltam és gyalog folytattam az utam. A megjelenésemmel nem volt baj, ügyelnem kellett, hogy mindig kifogástalanul nézzek ki, ha már egy irodát vezetek.

Kellemes frissítően hűvös, tipikus őszi időnk volt. Nem siettem sehova, és mivel célom sem volt, így nyugodtan szemügyre vehettem a kirakatokat, tüzetesebben meg tudtam nézni a kínálatot. Engedtem a kísértésnek és egyből vettem néhány új ruhadarabot. Az utolsó üzlet egy fehérnemű bolt volt. Oda is be kellett mennem. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő vitt végig a sorokon, és a jól megszokott, szép és kényelmes darabok helyett egy csipkés összeállításon akadt meg a szemem. Mély kék színét imádtam, tökéletesen illett a sötét barna hajamhoz, visszatértem az eredeti hajszínemhez. Vacilláltam, hogy megvegyem vagy ne, aztán mégis a kosaramba került. Miután fizettem vissza indultam a kocsihoz

Haza fele tartottam, mikor elkezdett szemerkélni az eső. Mire hazaértem, addigra már dézsából öntötték. Minden gond nélkül beállhattam a garázsba és így megúsztam az elázást. A csomagokkal együtt indultam befele, üres volt a ház, ahogy számítottam rá. Lerúgtam a cipőm, és levetettem a kabátom. Elsőként a konyhába álltam meg, egy jó nagy pohár vizet ittam. Majd felmarkoltam a csomagokat és a háló fele indultam. A bántó csend helyett lágy zenét választottam, nem énekelni, sem táncolni nem volt kedvem, de a csend elűzésére és a lelki állapotomnak pont megfeleltek a szomorú dallamok.

Kivettem a zacskókból az újonnan vásárolt ruhadarabokat, majd elpakoltam őket. Az utolsó darabként az a csipkés fehérnemű szett akadt a kezembe. A díszítésén végigfuttattam az ujjaim. Arra az időszakra gondoltam, mikor egy-egy hasonló szerzeményben szítottam fel Rob érdeklődését, vagy csak éppen a csipkéhez volt kedvem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Leszórtam a ruháim, és belebújtam a pazar csipkecsodába. A tükörhöz léptem, hogy megnézhessem, mennyire rettenetesen áll rajtam. Az évek alatt fel- és leszaladtak a kilók, de szerencsére a nem mentem ki a formámból. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején. Kételkedve fogadtam, de lassan beláttam, hogy egy szép nő néz vissza a tükörből.

- Még mindig gyönyörű vagy! Nem, most még szebb vagy, mint valaha… - sóhajtotta egy kissé rekedt hang a hátam mögül. Nem hallottam, mikor érkezett. Azonban a tükörnek hála láthattam anélkül, hogy megfordultam volna. Az ajtófélfának támaszkodott, szóval biztosan egy jó ideje ott állt már.

- Köszönöm. – lehajtottam a fejem. Így a hajam egy sötét zuhatagként az arcomba omlott. Nem akartam, hogy lássa a könnytől elhomályosuló tekintetem. Ezzel a néhány szóval képes volt úgy megsimogatni a lelkem, mint azelőtt bármikor. – Sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem! – szinte könyörögtem neki, mert annyira hiányzott az, hogy a karjaiba zárjon, megérintsen, megcsókoljon. Hibáztam, súlyosat hibáztam, és csak magamnak köszönhetem mindezt, de véget akartam vetni ennek az állapotnak. Talán eljutottam a beletörődés fázisába, az elfogadásba. De azt tudtam, hogy tovább nem bírom a férjem nélkül. Felemeltem a fejem, mert a szemébe akartam nézni, és úgy elmondani, mennyire bánom a makacsságom. Azonban már nem láttam a tükörben. Már nem támaszkodott az ajtófélfának.

- Hiányzol… - suttogta a fülembe. Elakadta a lélegzetem. A szívverésem felgyorsult. Egyszerre éreztem minden. Lágyan simított végig a hátamon, a derekamnál fogva fordított maga felé.

- Te is hiányzol… - elfúló hangon viszonoztam a vallomást. Hosszú másodpercig csak egymás szemébe néztünk.

Lassított mozdulatokkal közeledtünk egymáshoz, mintha attól tartanánk, hogy elillan a másik vagy éppen meggondolja magát. A csókja lágy, becéző volt. Igéző és ízletes, puhatolózóan nyomult előre a nyelve. Óvatos volt, talán tartott attól, hogy ellököm magamtól. Nem így lett, sőt még inkább hozzá bújtam. A szikrák azon nyomban bőszen pattogni kezdtek, amint a meztelen testünk egymáshoz simult. Az eluralkodó vágyak pedig szenvedélyes szeretkezésen át egészen a maximális mámor pillanatáig űztek bennünket.

Nem tudtam, miért vagy mi miatt gondolta meg magát Rob. Semmi sem érdekelt. Boldog voltam, ha csak pillanatokra, akkor is élvezni, ki akartam élvezni minden percét. Éppen ezért csak az számított, hogy a ház csendjében, ami most már egyáltalán nem zavart, a férjem karjában lehettem újra. Mindketten az ablak és erkélyajtó felé fordítottuk a fejünk és az üvegen lecsorgó esőt figyeltük. Úgy éreztem, hogy minden újabb és újabb esőcsepp szép lassan elmosta volna a bánatunk, ahogy a természetet, a levegőt is felfrissíti az eső.

Teljesen elkalandozott a figyelmem, mert Rob is visszaért. Kezében két palack bor volt. Nekiiramodtam és beértem Őt a konyhában. Most rajtam volt a sor, hogy puszit nyomjak a szájára. Csakhogy neki ez nem volt elég, és elmélyítette a csókunk.

- Szeretlek. – egyszerre mondtuk ki. A homlokunkat összenyomtuk, s pár pillanat erejéig kiélveztük a csipetke nyugalmat.

A következő pillanatban megszólalt a csengő. Befutottak a nagyszülők. Rob sietett eléjük, hogy segítsen nekik, mert ajándékokkal megpakolva érkeztek. A srácok pedig egyből akcióba léptek, hogy mielőbb kinyithassák végre a csomagokat. Most tényleg szükség volt az apai szigorra, hogy megfékezze őket, mert képesek lettek volna mindent apró darabokra szétcincálni. Most még inkább elérzékenyülten néztem Logant és Ericet.

Az első gyermekem kicsit korán érkezett, bár annál nagyobb örömet hozott nekünk. A második terhességemre túl sokat kellett várnom. Mikor nem is gondoltam rá, akkor estem teherbe. Kész csoda volt, de amint megtudtam, hogy állapotos vagyok foggal-körömmel ragaszkodtam a bennem növekvő élethez. Először csak egyetlen babát állapított meg a doktor. A sokadik vizsgálat alkalmával derült ki, hogy nem egy baba van, hanem kettő.

Amilyen sokat kellett várakozni rá, olyannyira komplikált lett. Veszélyeztetett ikerterhes voltam. Az orvos figyelmeztetett nem is egyszer, hogy az életemmel játszom, mert túl nagy volt a kockázata annak, hogy egy esetlegesen fellépő komplikációba belehalok. Az ikreknél ráadásul a koraszülésnek a valószínűsége is nagyobb. Tudtam, hogy minden rendben lesz. Csak a babáim számítottak, a gyermekeimet ki akartam hordani. Ha már olyan nehezen sikerült teherbe esnem, akkor igenis ragaszkodom hozzájuk. Ezzel meg tudtam adni Robnak a hőn áhított gyermekeket, Marion-nak a kistestvéreket.

A sors pártfogolt, mert a terhességem alatt még annyi problémám sem volt, mint mikor Mairon-t vártam. Bár többször kellett orvoshoz mennem, számos kivizsgáláton estem túl, újra és újra infúziót kaptam, de ez sem számított, mert kicsattantam a boldogságtól. Rob örült a bővülő családnak, de rettegett, hogy elveszít valamelyikünket, és ez rányomta a bélyegét az amúgy örömteli várakozásra.

Tényleg időben készültem el mindennel. Így a megterített asztalra friss és ínycsiklandozó falatok kerültek. Hiányos volt a létszám, de így szép kerek számban, tízen ültük körbe az asztalt. Claire és Richard, anya és apa, Rob és én, Marion és Sebastian, végül a két ünnepelt Logan és Eric. A két rosszcsont alig győzte kivárni, hogy befejezzük a vacsorát. Egyre lelkesebben a tortájukért könyörögtek. Még a zöldségeket is elpusztították, pedig azok megevéséért máskor komoly harcokat kellett vívni.

Miután mindenki befejezte az evést, Marion segítségével leszedtük az asztalt. Helyet csináltunk a várva-várt tortáknak. Rob addig borra kínálta szüleinket. Eric és Logan izgett-mozgott, de egyből csillapodtak a tortáik láttán. Az egyiket Marion, a másikat én hoztam be. Már égő gyertyákkal tettük le a srácok elé. Óriásira tágult szemekkel bűvölték a lángokat, majd egyszerre fújták el a saját gyertyáikat. Behordtam a süteményeket, majd felszeltem a tortákat. A fiút habzsolva pusztították a tányérjukról a finom falatokat. A hatalmas mennyiségű édesség adag után sorban érkeztek az ajándékok. Villám gyorsan tépték, szakították fel a csomagolóanyagokat. Fittyet hánytak arra, hogy más mennyit szenvedett a becsomagolással. Mosolyogva és kuncogva követték a családtagok Logan és Eric minden mozdulatát. Közelebb húztam a székem Robhoz, majd oldalának dőlve figyeltem a rosszcsontokat.

Helyesen döntöttem, akárhányszor rájuk nézek, csak erősödik bennem a tudat. A terhesség alatt tényleg nem volt semmi probléma. Viszont az orvos jóslata, ami a koraszülésre vonatkozott bejött. Siettek a fiúk, de az ikrekhez képest szép fejlett babákként látták meg a napvilágot. Tény, hogy kicsikék voltak, de ezt leszámítva gyönyörűek és egészségesek. Az sokkal aggasztóbb volt, hogy nem akart a súlyuk gyarapodni. Emiatt hosszabb időt, életük első néhány hetét a kórházban kellett tölteniük. Az orvos arcán is megkönnyebbülést láttam, mikor a vizsgálat után súlygyarapodást állapított meg. Pár nap múlva pedig hazahozhattuk az ikreket.

Az élet bizonyította, hogy nem mindig fenékig tejfel. De ahogy most, a jelenben végignéztem a boldogan mosolygó arcokon tudtam, révbe értünk. Mikor egykor a Heathrow forgatagában találkozott a tekintetünk, akkor nem gondoltam volna, hogy eddig jutunk. Egy kitartó és örök társat találtam, mi sem bizonyítja jobban, hogy a legnehezebb időszakot is átvészeltük. Kitartottunk egymás mellett, mert bármi is történt a szívünk tudta, hogy szeretjük egymást. Lehet, hogy néhány dolgot már így évek távlatából látva, másképp csináltam volna, de néhány döntésem semmiért nem változtatnám meg.

Rob talán megérezhette, mik járnak a fejemben. Rögtön átkarolta a vállam, majd összefűztem az ujjaink. Biztatóan megszorítottam a kezét, mire egymásra néztünk. Összemosolyogtunk, és megcsókoltuk egymást.

- Szeretlek. – tátogtam a férjem felé, aki csibészesen mosolyra húzta a száját. Még most is szívdöglesztő volt, Ő nem öregedett, hanem az évek múlásával csak még sármosabb lett. Amitől csak még jobban beleszerettem.

- Örök szerelemmel… - viszonozta a vallomást, megérintve a gyűrűmet.

Mindig bíznunk kell magunkban, a párunkban, a szerelmünkben, a sorsban, hiszen minden okkal történik. Az élet egy véget nem érő hullámvasút, hol fenn, hol lent vagy. Egyetlen céllal maradsz talpon, hogy boldog légy. A boldogságot, a szerelemet, sőt az egész életet áthatja a véget nem érő szép remény…

Vége…

~~~~~ xxx ~~~~~

Hálásan köszönöm a díjat Pixie-nek!
Igazi gyöngyszemeket találtok Nála!

Szabályok:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Küld tovább a díjt 4 másik blogírónak!
5. Linkeld be azokat, akiknek küldöd!
6. Hagyj megjegyzést nekik, hogy tudjanak a díjazásról!

Az összes pontot teljesítettem! XD

Korábban már jó néhány dolgot leírtam, s azokban semmilyen változás nem történt. De igyekszem 7 dolgot összeszedni :)

1. Sok szempontból teljesen átlagosnak érzem magam. Egy nagyon pontos leírása az érzésnek: "Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem (...)"
2. A valóságban tényleg létezik és ismerek egy-egy személyt, akinek Danny és Adam karakterét köszönhetem.
3. Az egyetemnek köszönhetem azt a két személyt, akik a legjobb barátaim.
4. Elvetemült módon nagyon szeretnék megtanulni oroszul és japánul. Jó páran megkérdezték tőlem már, hogy honnan jönnek ezek az őrült ötletek.
5. A japán onnan származik, hogy imádom az anime-ket. Minden alkalommal lenyűgözve nézem a grafikai megoldásaikat, a karakterek és a történetek sem az egyszerű megoldásaikról híresek.
6. Kis adalék imádom az autókat. :)
7. Még szerencse, hogy fiú tesóm van, s van közös témánk. XD

Nektek küldöm tovább:
Alice
Kim
Laura és Ariana
Klau

55. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

Pixiem felvetette chat-ben, hogy mikor jön a kövi rész.

Nos, a Húsvét alatt nem túl sok időm jutott írásra (örülök, hogy sikerült az előző fejit a nagy hajtás előtt megírni), mondanom sem kell... sütés-főzés, vendégek :D meg ami ilyenkor szokás XD

Maga a fejezet összeállt a fejemben, csak a megvalósítása, vagyis folyó szöveggé tétele van hátra. :D Amint volt egy kis időm már neki is álltam írni :D

Olyan aranyosak és ügyesek voltatok, hogy ennyi komit kaptam, hogy hoztam újabb részletet, s tegnap néhány képpel is feldobtam az utolsó fejezethez... Remélem tetszenek!

Köszönöm a komikat, minden vélemény, és minden szó eszméletlenül jól esett a lelkemnek!

Most pedig jöjjön a várva várt részlet!

Puszi,

ZoÉ 

~~~~~ xxx ~~~~~

A következő rész tartalmából...

„Egyre jobban sajgott már a kezem, de még mindig nem hagyhattam abba. Egymás után kerültek a kezem alá az újabb és újabb iratok, melyek már csak az aláírásomra vártak. Muszáj volt most megcsinálnom, mert ha esetleg elmulasztottam, vagy háttérbe szorítottam volna őket, akkor csak még inkább növekedett volna a kupac. Monoton, és egyúttal automatikus mozdulatokkal firkantottam alá a nevem. Talán ma már századszorra. Ritka alkalmak egyikeként kicsit kikapcsolt az agyam, s fellélegezhettem.

Tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszém, de ha esetleg másképpen döntöttem volna, akkor örökké bántam volna az elszalasztott lehetőséget. Most már belátom, más indokok is meghúzódtak az akkori döntéseim mögött. Menekültem a csalódások elől, melyek megkeserítették az életem. Bár mondhatnám, hogy boldog voltam az elmúlt évek alatt, de nem így volt.

(…)

A legszörnyűbb a várakozás volt. Majd az idegőrlő várakozást követő csalódás. A fájdalom pedig minden alkalommal csak még erősebb lett, még mélyebbre hatolt, egyenesen a szívembe. Meg sem tudom mondani, hogy hány éjszakát zokogtam át, egyedül, mert akaratlanul is egyre távolabb sodródtunk egymástól. Ezzel pedig még inkább erősítette bennem a bűntudatot, és egyre többször éreztem azt, hogy engem hibáztat. Kimondhatatlanul hiányzott nekem, mikor még nagyobb szükségem lett volna a támogatására, arra, érezzem őt, pedig néha egy karnyújtásra volt tőlem. Mégis szakadékot éreztem kettőnk között. Egyre inkább azt éreztem, hogy belefáradt és inkább feladná az egészet.”