1. fejezet - The show must go on

Sziasztok, 


bizony ismét itt vagyok. Köszönöm a sok szép komit, amit a befejezéshez kaptam. :)
Az új törihez néhány újdonságot is feltettem. Oldalt a két főszereplő és a fontosabb személyek kapnak helyet, míg a töri fülecskéjén ismertető mellett szép sorjában felbukkannak a további szereplők.
Meghoztam az új szerzeményem első fejezetét. :) Bevallom, nagyon izgulok, hogyan fogadjátok. :)
Ami a folytatást illeti az főként rajtatok múlik. Tudjátok, hogy meggyőzhető vagyok és ha látom az érdeklődést akkor azt viszonozni szoktam. 
Elég a locsogásból, íme a fejezet. :D
Várom a komikat! Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

„Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva.

De az nem élet. Az csak lét.”

(Csitáry-Hock Tamás)

~~~ xxx ~~~

 Robert 

Berlin, 2011.05.01.

Kissé üveges tekintettel meredtem előre. Közben a szék karfáján könyököltem, így könnyedén megtámasztottam a fejem. Ha nem tettem volna, akkor talán el is gurult volna. Hülye poén, de már egy órája ebben a kényelmetlen székben ültem. S az elmúl óra eredményeként elfogyott az üveg vizem, megittam a kávém is. A kérdések zömét természetesen nekem tették fel, amire válaszolnom kellett. Ráadásul némely kérdés roppant zavarba ejtőnek mondható. Talán ebben az utolsó tíz percben kaptak észbe az újságírók, hogy a mellettem helyet foglaló Oscar díjas színészt is kifaggassák, a rendezőről nem is beszélve. Mivel Christoph anyanyelvén válaszolt a neki intézett kérdésekre, nem túlzottan kötötte le már ez sem a figyelmem.

Egyre jobban untam az utazás eme részét. Mármint az interjúkat, a sajtótájékoztatókat. Ilyenkor mindig ideges voltam. Össze-visszabeszéltem, főleg olyankor, mikor rettentően zavarba hoztak. A túl rámenős, s szinte fanatikus rajongók sem kerülnek el. Egy-kettő mindig bepróbálkozik. Ráadásul a utazások ellen szól, hogy alig van idő bármire is. A kötött programok mellett nincs semmi másra sem idő. Sosem. Az is nagyon nagy szó, ha egy-egy este kiszabadulunk a város egyik éttermébe.

Ezeket az esti kiruccanásokat szeretem. S az utazás azon részében is kedvem lelem, hogy új országokat, új városokat látogathattam meg. Minden az újdonság erejével hatott rám. Főleg azok, melyek kifejezetten más kultúrát tudhatnak magukénak. Itt említeném meg példának Japánt.

Most azonban itt ültem az óriási konferencia teremben. A széksorok teljesen megteltek, s még a fal mellett is ácsorogtak néhányan. Mindenki minket figyelt. Elhatalmasodott rajtam a fáradtság vagy csak az unalom, de az is lehet, hogy csak szimplán elvesztettem a türelmem. Akárhogy nevezem, nagyon mehetnékem volt.

A gondolataim hirtelen egy óriási fordulatot vettek. Ami már a kezdetek óta, vagyis az érkezésünk óta ott motoszkált a fejemben. Eddig elhessegettem, de most újra lecsapott rám. Megérkeztünk Berlinbe, Európába. Hatalmas késztetés dolgozott bennem, hogy felpattanjak és itt hagyjak mindent, mindenkit. Felüljek az első gépre és haza menjek, Londonba. Bár erősödött a késztetés, mégsem így tettem. Nem tehettem máshogy, mint ahogy elvárják tőlem. Kötnek a szerződések, megkötnek, gúzsba kötnek. És be kell vallanom magamnak, hogy ezt én akartam. Most már tudom, mi az ára annak, hogy híres vagy. Most már nem ezt kívánnám, most értékelem csak igazán azokat a hétköznapi dolgokat, amiket korábban minden gond nélkül meg tudtam csinálni.

Hosszasan merengtem, olyannyira, hogy fel sem tűnt, vége lett az interjúnak. Vagyis az tűnt fel, hogy mozgolódás támadt. Mindenki a kijáratot célozta meg, s már csak én ültem a helyemen. De már én sem sokáig. Felpattantam. S amint nem voltam a figyelem középpontjában, engedélyeztem magamnak, hogy nyújtózkodjak és jó nagyokat ásítsak. Ha ezt bent teszem, az illetlenség lett volna.

Az ajtó mellett ácsorogtam, míg a kíséretem mellém ért. Zsebre dugtam a kezem, már unalmamban a szőnyeget tanulmányoztam lehajtott fejjel. Az érkező cipőkre felkaptam a fejem. Gyorsan létszámellenőrzést tartottam. Bólintottak, s elindulhattunk. Stephanie és Nick, az ügynököm és az asszisztensem beszélgetésbe bonyolódtak. Nem tudtam és nem is igazán akartam rájuk koncentrálni. Csendben haladtam előre a lakosztályomig. Megfordult a fejemben, hogy bedobom magam az ágyamba, amint lesz rá lehetőségem. Napok óta nem aludtam rendesen, sőt inkább sehogy sem sikerült aludnom. Az állandó utazás, az állandó időzavar miatt. Los Angeles, New York, Párizs, s most Berlin. Ezután Barcelona, Madrid, Róma, Budapest végül London. Annyiszor elismételték, hogy már fejből tudtam. Ez a menetrend. Szép hosszú, tartalmas programként tele interjúkkal, tévés szerepléssel és persze a premierekkel.

A reményt vagy a vigaszt London jelentette. Csak ez az egyetlen cél lebegett a szemem előtt. London. – Milyen messze van az még! – sóhajtottam fel keserűen. Addig még négy megálló. Nagyjából ugyanez négyszer megismétlődik, mire Londonba érünk. A lift csilingelő hangjára felemeltem a fejem. Kíváncsian fordítottam oldalra. Steph és Nick még mindig egymást „szórakoztatta”. Ha eddig nem, akkor már ezután sem folytam bele a beszélgetésükbe. Már nagyon közel voltam a lakosztályomhoz, mikor feltűnt a folyosón Christoph. Vidáman, kipihenten lépett ki a szobájából. Amint közelebb ért kezet nyújtott.

- Robert! – sehogy sem tudtam rávenni, hogy Robnak szólítson. – Ebédelni indultam, nincs kedved csatlakozni?

- Miért ne? – rá néztem a kíséretemre, majd vállat vontam.

- Nekünk még néhány dolgot meg kell beszélnünk… - vágta rá egyből Steph. Tiszteltem az elhivatottságát, a pontosságát és precizitását. Minden rábízott feladatot maradéktalanul teljesített. Ezen tulajdonságai miatt rettentő nagy hálával tartozom, hogy még mindig elvisel, még mindig hajlandó velem dolgozni. Azért voltak rázós helyzetek.

- Majd rendelünk ebédet… – kaptam meg végül a kielégítő választ Nicktől, aki nemcsak nekem, hanem Stephnek is óriási segítséget jelent a jelenlétével. S éppen ezért ő is maximálisan a bizalmamat élvezi.

Miután bólintottam, hogy elégedett vagyok a válaszukkal, már el is tűntek a lakosztályba. Csatlakoztam Christoph-hoz, s elindultunk lefele. Csendben lépkedtünk egymás mellett a liftig. A mellettem álló színész megfontoltságát, magabiztos kisugárzását csodáltam. Csak akkor beszélt, ha tényleg fontos dolgokról kérték ki a véleményét, vagy ha hozzáfűznivalója volt valamihez. Mindig szívesen beszélgettem vele, mert számos hasznos tanáccsal látott el, így díjaztam a társaságát. Amúgy nagyon úgy tűnt, hogy merengő típus.

Christophnak ma kifejezetten jó kedve volt. Kedélyesen kérte a pincér segítségét, hogy minél előbb elfoglalhassunk egy asztalt. Már az érkezésünkkor feltűnt, hogy az étterem teljesen tele volt. Nem hittem, hogy még kapunk asztalt. A pincér a teraszra vezetett bennünket s megmutatta az utolsó, még üresen álló asztalt. A szerencse mellénk állt, legalábbis abban a pillanatban azt hittem, mivel ez az asztal a legtávolabb volt elhelyezve a teraszon.

Helyet foglaltunk, majd pedig rendeltünk. Míg várakoztunk, addig is élveztem a kellemes időt. Az ebédünk érkezéséig megvitattuk a sajtókonferencián történteket. Még most is mosolyt csalt az arcára, ahogy próbáltam kiejteni a film címét németül. De végül sikerült. Közben megérkezett a pincért a rendelésünkkel. Jól esett az ebéd, nem is gondoltam, hogy ennyire éhes vagyok, és a beszélgetés is. Megvitattuk az elmúlt napok eseményeit. Levezetésként kávét rendeltünk, mely mellé mindketten rágyújtottunk. S folytattuk az eszmecserét.

Egy női hang csendült mögöttem. Folyamatosan beszélt, bár egyetlen szót sem sikerült megértenem. Közelebb lépett s leesette az állam a szépségétől. Az egyik székre mutatott. Christoph szívélyesen beszélgetni kezdett vele. Míg én a menekülő útvonalam terveztem az esetleges rajongói támadás miatt. Félve néztem csak fel. Alig akartam hinni a szememnek. Hosszú formás lábait farmer takarta, míg a testét egy passzos póló. Kerek arca és karcsú alkata nagyon tetszetős volt. Szemüveg mögé rejtőzött. A sötét haja laza kontyba volt tekerve. Valami megragadóan természetes volt benne. Arra eszméltem fel, hogy helyet foglalt s angolul szólalt meg.

- Köszönöm. – Halkan, megilletődve mondta. Meg mertem volna rá esküdni, hogy még el is pirult. Christoph bólintott, majd cigarettával kínálta. Nem fogadta el, hanem inkább a könyvébe temetkezett, de előtte még kaptam egy mosolyt. Képtelen voltam akárcsak levenni a szemem róla. Hihetetlen, hogy itt ült közöttünk ez a lány, s nem akart semmit. Nem támadott le, nem kért semmit. Pedig meg voltam róla győződve, hogy nem véletlenül pont a mi asztalunkat választotta. Christoph felnevetett. Egyértelműen rajtam nevetett, melyet a szavaival bebizonyított.

- Nyugodj meg! Vagy szellemet láttál? Nem esz meg! – Jobban nevetett. S a pincért hívta. – Még el sem árulta ifjú hölgy, mi a neve. Meghívhatom egy kávéra?

- Oh, elnézést! – csukta be a könyvét a lány. – Flóra – nyújtotta a kezét színész társamnak, majd nekem is. Kikényszerítettem egy mosolyt magamból, de a nevemen kívül mást nem tudtam kinyögni. – Flóra  – ismételtem magamban a különös nevet. – Köszönöm, elfogadom a kávét. – bólintott, amint a pincér az asztalunkhoz érkezett. Be kellett kapcsolódnom a beszélgetésbe, mert már így is kínosan éreztem magam. Hirtelen a könyvre szegeztem a tekintetem.

- Mit olvasol? Miről szól a könyv? - kérdeztem anélkül, hogy Flórára néztem. Láthatóan Christoph-ot is érdekelte a válasz. A lány arca egyszerre lett meglepett és derűs.

- Fekete Dália. Imádom James Ellroy könyveit. – emelte fel a könyvet, bár a szerzőn kívül mást nem tudtam elolvasni. Agyamban információért kutattam, mert rettentően ismerős volt a szerző és a cím. Chirstoph megelőzött.

- Te ezt olvasod? Nem éppen lányregény! – mosolyodott el a színész.

- Tudom… - sütötte le a szemét Flóra. – De nehéz jó könyvet találni… Ez pedig nagyon is jó könyv… Leginkább a jellemek, a szereplők megformálása ragadott meg… A könyv elsősorban azt hivatott bemutatni, hogy az egyes szereplők csupán szeretnének élni és túlélni egy rettentően kegyetlen világban. Ugyanakkor megláthatjuk, hogy valakinek ez sikerül, valakinek nem. Elég csak egy idő előtti erőszakos halálesetre gondolni. James Ellroy mesterien képes ábrázolni a bűnt, a bűntényeket és a noir, a fekete regény műfaját…

Gondolkodóba estem Flóra szavait hallva. Az utolsó mondata félbe maradt, de kíváncsian vártam. Egy csilingelő hang azonban megakadályozta a folytatást. Felkapta a parányi készüléket, s hadarva magyarázott. Szereplőtársammal egymásra néztünk, majd a csacsogó lányra. Könnyed, bájos. Bájosan? Képtelen voltam magyarázatot találni a viselkedésére, a cselekedeteire.

- Köszönöm… - Ezt az egy szót értettem. Tudtam, mit jelent, annak ellenére, hogy nem beszéltem a nyelvet. S ekkor már semmit sem értettem. Több nyelven beszél, James Ellroy könyveket olvas. Erősen gondolkoztam, honnan jött ez a lány?

- Bocsánat… Hol tartottam? A könyvek… - ezúttal a pincér érkezett meg a kávékkal. Lepakolta a csészéket, amelyet Flóra egy sóhaj után felvett. Belekortyolt. Felbátorodtam, s most először én kérdeztem.

- Flóra, honnan jöttél? – felkapta a fejét. – Melyik országból, honnan származol? – javítottam ki magam. Totál zavarban voltam., ahogy rám nézett. Azokkal a nagy barna szemeivel. – Ha jól gondolom, Magyarországról?

- Igen. – bólintott. – Magyar az anyanyelvem, de beszélek németül – vetett egy pillantást Christophra. Emiatt elfogott az irigység. – És persze angolul. Ezt azt hiszem, észre vetted… - mosolyogta bájosan. Bájosan? Már megint ez jutott az eszembe. Megmagyarázatlan érzések kerítettek hatalmukba. Flóra, mintha megérezte volna, miken jár az agyam, mert felpattant. Halvány mosoly jelent meg az arcán s elköszönt tőlünk.

- Köszönök mindent, de most mennem kell! Remélem, még találkozunk! – még intett egyet, felvette a könyvét és az időközben a mellé került napszemüvegét az asztalról és távozott. Valamit megláttam a szemében.

- Tüneményes nő. Okos és szép… veszélyes kombináció… - Christoph teljesen kizökkentett a gondolataimból.

- Tudom… - bukott ki belőlem, míg a távolodó alakot néztem.

Nem sokáig tartott a nyugalmunk. Megjelent az állandó kíséretem. Tudtam, hogy Stephanie folyamatosan nekem beszélt, de képtelen voltam rá figyelni. Nem ez volt az első premier, amin részt vettem. Tudtam, mi a dolgom. Tisztában voltam a feladatommal és a kötelességemmel. Ahelyett, hogy ismét átbeszéljük mindezt máson töprengtem. Sőt be kell vallanom, hogy egész végig Flóra járt az eszembe. – Találkoznom kell vele. – Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag segíteni akartam neki. Láttam valamit a szemében. Rájöttem, hogy hatalmas terhet cipel, s nem véletlenül ilyen könyvet vagy éppen ezt a könyvet olvassa. – Talán a szemem káprázott, csak képzeltem? – kérdeztem magamtól. – Találkoznom kell vele. - Az elhatározás megvolt, azonban a kivitelezést számos tényező zavarhatja meg, sőt egyre inkább lehetetlennek gondoltam. Először itt van a premier, a rengeteg rajongó, fotós.

A lakosztályom erkélyén nyomtam el az utolsó cigarettacsikket. Elérkezett az idő, készülnöm kellett. Várt rám a design öltöny, és a teljes a teljes felszerelés. De ez nem én vagyok. Mélyen legbelül még mindig az a srác vagyok, aki farmert húz, baseball sapkát és legszívesebben a haverjaival sörözik vagy zenélget. Ez még mindig távol áll tőlem, csak parádézom az öltönyben. Erőt vettem magamon és öltözni kezdtem. Éppen csak végeztem az öltözéssel, még a nyakkendőm igazgattam, mikor mindenki harci díszben felsorakozott. A sötétített ablakú BMW várt ránk.

Az autó, ahogy közeledett a premier helyszínéhez, úgy hallatszott egyre inkább a nyüzsgés. A kordonok mögött zsúfoltan álltak a rajongók. Valahol meghatott ez az eszméletlen rajongós, de egyúttal meg is rémített. Egy ideát képzelnek el helyettem, mert csak az általam alakított személyeket ismerhetik. A személyes kapcsolatokat egészen másképp értelmezik ebben a média által uralta világban. Meg kellett tanulnom, tapasztaltam is. Egyre súlyosabb gondolatok telepedtek az agyamra. Az autó lassan gördült be a kijelölt útvonalon. A tekintetem végig a kordon mögött ácsorgók között. Őt keresem.

Megállt az autó, kiszálltam. Elsőként a háttérben szóló zene ütötte meg a fülem, azonban a dallamok okozta öröm nem tartott sokáig. Mivel a nevem skandálták abban a szent pillanatban, mikor felfogták, hogy megérkeztem. Sikítani kezdtek. Mosolyra húztam a szám, mert erre késztettek. Intettem feléjük, ettől csak még nagyobb lett a hangjuk ereje. A rendezvény főszervezője kezet fogott velem, üdvözölt. A kíséretemmel a hátam mögött pedig elindultam, hogy eleget tegyek a kötelességemnek. A kordonhoz kísértek, megkezdhettem az autogram osztást.

Újabb és újabb képek, könyvek, dvd-k, dolgok kerültek elém, amit szignóznom kellett. Aztán jöttek a telefonok és fényképezőgépek. Kismillió közös kép készült. Tulajdonképp automatikusan hajtottam végre a mozdulatokat, az agyam kikapcsolt, de ebben a hangzavarban nem mintha lehetett volna gondolkozni vagy bármi agyi tevékenységet folytatni.

Bár az agyam egy eldugott szegletéből jött gondolat adott némi reményt. Talán ő is a premierre érkezett. Elég sok minden passzolt, s nem találtam semmilyen érvet, amely megcáfolná a teóriám. Lefoglalt a saját kis világom, a máskor jelentkező feszültség, idegesség elkerült. Helyette a várakozás öröme jelentkezett. Körbe-körbe néztem a rajongók között és a ránk várakozó sajtó képviselői között. Hátha megpillanthatom.

Végtelennek tűnt az út, ami még előttem volt. A rajongók után következett a sajtó. Minden lépésem után meg kellett állnom, mert egy-egy mikrofont toltak elém. A riporterek között kerestem Őt. Azt a megragadó szépséget biztosan felismertem volna. Azonban csalódnom kellett. – Hogy is gondolhattam volna, hogy meglátom? – Az óriási tömegben. Hiába vártam, reméltem, mégsem láttam viszont. Megmagyarázhatatlan érzések kezdtek el bennem kavarogni. Nem értettem az okát.

Mindenki gratulált. Számtalan ember köszöntött és fogott velem kezet. Csupa dicsérő szó hangozott el. A riporterek főként velem és a rendezőkkel akartak beszélni. A rajongók és a fényképészek szakadatlanul fotóztak. Megörökítették a mosolygós maszkom, melyet viseltem. Bár az elismerések jól estek és ezt megünnepelték. A bemutató utáni partitól kissé elment a kedvem, mivel nem láttam viszont Őt. Kötelességtudatból koccintottam a kollégáimmal, majd fáradságra hivatkozva távozni próbáltam. Mégis marasztaltak, újabb teli poharat nyomtak a kezembe. Végül sikerült mégis távoznom.

A kocsiba nyugalom, csend fogadott. Szótlanul merengve pillantottam az utcákra, melyeken elhaladtunk. A város csodálatos látványt nyújtott. A kivilágított épületeket, az utcákat bámultam, melyek a hotelhez vittek vissza. A hotel hallja fényárban úszott. A recepciós nő zavarba ejtően végig bámult minket. A lift előtt köszöntem el kíséretemtől. Egy láthatatlan erő a bár fele kezdett el húzni. A szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni minden megtett lépéssel. Zongora jellegzetes hangját ismertem fel. Félhomály fogadott, ahogy beléptem a terembe. Lágy, tompa fények égtek, az egésznek valamiféle egyedi hangulatot adtak. Először a bárpult mellett foglaltam helyett. Onnan jobban körül tudtam nézni. Az asztalok üresen álltak, s a pult mögött álló férfi egyetlen pontot figyelt teljes áhítattal. Sejtelmes félhomályba burkolózott alak a zongora mögött ült. Lágy, fájdalmas hangon szólalt meg. Egy női hang. Azt hittem sokkot kapok, mivel túl jól ismertem azt a dalt, amely felcsendült.

Hitetlenkedve közelebb mentem. Nem hittem a fülemnek, hogy pont ez a dalt énekli a lány. Oly átszellemülten, mintha egy egészen másik világban létezne. Pár lépéssel a zongora előtt torpantam meg. A női alakot figyeltem. Vonzotta a tekintetem, újra az a megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Felismertem Őt. Most mégis alig akartam ráismerni. A fájdalommal átitatott hangja a szívembe mart. Valahogy megértettem, megérintett. Együtt tudtam vele érezni. Éppen csak a közelében voltam, de úgy éreztem, hogy én magam is átélem a fájdalmát. Újra jött az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy szerettem volna elmulasztani bánatát, megszűntetni a fájdalmát.

- Flóra? – suttogtam magam elé a nevét. – Flóra. – az egész olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna, pedig száz százalékig biztosan nem álmodtam. Először nem voltam bizonyos, ezért is kérdést intéztem hozzá. Másrészt csak suttogni mertem, mert ha tényleg egy álomban vagyok akkor akár el is tűnhet. De Ő is hasonlóan kábán nézett rám.

- Robert. – halkan és elhalóan mondta ki a nevem. Könnyektől nedves arcát, s kisírt szemeit rám emelte. Még így is gyönyörűségesnek tartottam.

- Mi… mi történt? – alig tudtam megszólalni, olyan erős hatást gyakorolt rám. Megbabonáztak azok a szemek.

- Semmi. – legyintett. Egyszeribe könnyeddé változott a hangja. Feleszmélt, s a korábbi kissé remegő hang mintha nem is létezett volna. Túl hamar vágta rá a kérdésemre a választ. Ezért sem hittem neki.

- Semmi? A semmi miatt sírtál? – a hangomban érezhetővé vált a döbbenetem. – Hogy mondhatja, hogy semmi. Hiszen látom, a saját szememmel látom. – aztán megértettem. Nem jó sem a hely, sem az időpont. - Bár az utóbbin nem tudtok változtatni, az előbbin talán segíthetek. – határoztam el magam. - Várj, van egy ötletem. – kezéért nyúltam. - Én? Én nyúltam érte. – meglepődtem saját magamon. Csak úgy megfogtam a kezét. Kezdeményeztem. Már maga a tény meglepett, hogy elsőnek léptem.

Soha nem voltam túl magabiztos a lányokkal. Régen össze kellett szednem magam, hogyha randira hívtam egy lányt. Az akkori barátnőim ismertek, s engem szerettek. Azonban ez mostanra megváltozott. A hírnevem sok esetben sokkal csábítóbb a szemükben. Az évek során egyre bizalmatlanabb lettem, főkén a csalódások és egyéb tapasztalatok miatt. Most pedig itt volt Ő.

Elméláztam, aztán a kezünkre néztem. Összekulcsolt ujjainkra pillantottam, piszkosul jó érzés volt. A bizalom legőszintébb és legegyszerűbb jelének vettem. Elfogadta, hogy rám bízza magát. Bólintott, majd miután felállt a zongora mögül a pult felé indultunk el. Nem engedtem el, s ő sem akart szabadulni tőlem. Ami kifejezetten jól esett.

A pult mögött álló férfi irigykedve figyelte párosunk. Kedvem lett volna még közelebb vonni magamhoz ezt a gyönyörű nőt. Egy üveg bort kértem. Amit a másik kezembe kaptam. Lassan lépkedtünk el a liftig, ahol csendben álltunk egymás mellett. Szükségtelenek voltak a szavak, békés és nyugodt légkör vett körbe bennünket. Úgy tűnt, hogy Flóra is megnyugodott, legalábbis abbamaradtak a könnyei. Az ujjaink még mindig össze voltak fűzve. Egészen a lakosztályomig kézen fogva sétáltunk. Itt egyszerre engedtük el a másik kezét, hogy az ajtóhoz léphessek. Hiába nyitottam ki és tártam nagyra az ajtót Ő nem követett.

- Nincs semmi hátsó szándékom. – halvány mosollyal ejtettem ki a szavakat. Nem igazán tudtam, mit kéne mondanom. Sőt csak most éreztem magam zavarban. Ennek jeleként végigszántottam a hajamon.

- Még hogy nincs hátsó szándékod. – viszonozta a halvány mosolyt.

- Csak gondoltam, itt szívesebben beszélsz arról, hogy mi történt. Nem figyel senki, csak ketten vagyunk. – a szavak maguktól jöttek. Szerettem volna, ha még marad.

- És ha nem szeretnék róla beszélni? – kérdezett vissza. A hangja más volt, mint lent a bárban. Nem mozdult.

- És másról? – tártam szélesebbre az ajtót. – És kivel pusztítom el ezt a bort? – emeltem meg a kezemben a palackot. Egyetlen üveg bor nem fogna ki rajtam. Meg tudom inni egyedül is, bár a sört jobban szeretem. De ez most remek érvnek tűnt.

- Na jó, feláldozom magam… - végre átlépte a küszöböt. Flóra az áldozatot játszva telepedett le a kanapén. – De csak a bor miatt.

A kanapé felé pillantottam többször is, míg kinyitottam a bort és kitöltöttem két pohárba. Az egyik poharat vendégemnek adtam. Láthatóan Flóra mostanra teljesen megnyugodott, még talán kicsit jobb kedve lett. Határozottan megtetszett. Felkeltette az érdeklődésem Koccintottunk. Alaposan tanulmányoztam az arcát, a vonásait, az alakját. Visszatértem az ajkaihoz, amelyek a legjobban csábítottak, hogy megízleljem. A szemében elvesztem. Fájdalmat tükrözött, és szomorúságot, amit gondosan eltakart előlem. Elvesztem a szemében, s ezért láthattam meg az igazságot. Még mindig nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen nő a világon. Egy karnyújtásnyira ült mellettem. Nem akar felfalni a szemével, nem akar letámadni. Tulajdonképp semmilyen jelét nem adta, hogy bármit is akar tőlem. Higgadtan, komolyan viselkedett, igazi felnőttként.

- Nos, Mr. Pattinson, miről szeretne beszélgetni? – nézett rám Flóra várakozóan.

- Rólad… - elhamarkodottan válaszoltam, s ezzel felfedtem magam. De már nem volt mit tenni. Kimondtam, ha visszakozok vagy magyarázkodom, akkor csak rontok a helyzeten. Így inkább vártam az ő reakcióját.

Vártam. Vártam, hogy mit lép, mit mond. Egy idézet jutott az eszembe az egyik könyvborítóról. Bár esetemben nem szerelemről volt szó, mégis passzolt. Várakoztam. Vártam a viszontlátást. Kerestem a miértekre a választ, kombináltam vele kapcsolatban. S mikor már talán végleg lemondtam arról, hogy újra látom, akkor megpillantottam.

„Várni. Ez volt az első lecke, amit megtanultam a szerelemről. A nap iszonyú lassan vánszorog, ezer tervet szősz, előre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet, különböző fogadalmakat teszel, megígéred magadnak, hogy megváltozol - miközben egyre csak várod, epekedve és nyugtalanul, míg meg nem érkezik.”

(Paulo Coelho)