55. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

Pixiem felvetette chat-ben, hogy mikor jön a kövi rész.

Nos, a Húsvét alatt nem túl sok időm jutott írásra (örülök, hogy sikerült az előző fejit a nagy hajtás előtt megírni), mondanom sem kell... sütés-főzés, vendégek :D meg ami ilyenkor szokás XD

Maga a fejezet összeállt a fejemben, csak a megvalósítása, vagyis folyó szöveggé tétele van hátra. :D Amint volt egy kis időm már neki is álltam írni :D

Olyan aranyosak és ügyesek voltatok, hogy ennyi komit kaptam, hogy hoztam újabb részletet, s tegnap néhány képpel is feldobtam az utolsó fejezethez... Remélem tetszenek!

Köszönöm a komikat, minden vélemény, és minden szó eszméletlenül jól esett a lelkemnek!

Most pedig jöjjön a várva várt részlet!

Puszi,

ZoÉ 

~~~~~ xxx ~~~~~

A következő rész tartalmából...

„Egyre jobban sajgott már a kezem, de még mindig nem hagyhattam abba. Egymás után kerültek a kezem alá az újabb és újabb iratok, melyek már csak az aláírásomra vártak. Muszáj volt most megcsinálnom, mert ha esetleg elmulasztottam, vagy háttérbe szorítottam volna őket, akkor csak még inkább növekedett volna a kupac. Monoton, és egyúttal automatikus mozdulatokkal firkantottam alá a nevem. Talán ma már századszorra. Ritka alkalmak egyikeként kicsit kikapcsolt az agyam, s fellélegezhettem.

Tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszém, de ha esetleg másképpen döntöttem volna, akkor örökké bántam volna az elszalasztott lehetőséget. Most már belátom, más indokok is meghúzódtak az akkori döntéseim mögött. Menekültem a csalódások elől, melyek megkeserítették az életem. Bár mondhatnám, hogy boldog voltam az elmúlt évek alatt, de nem így volt.

(…)

A legszörnyűbb a várakozás volt. Majd az idegőrlő várakozást követő csalódás. A fájdalom pedig minden alkalommal csak még erősebb lett, még mélyebbre hatolt, egyenesen a szívembe. Meg sem tudom mondani, hogy hány éjszakát zokogtam át, egyedül, mert akaratlanul is egyre távolabb sodródtunk egymástól. Ezzel pedig még inkább erősítette bennem a bűntudatot, és egyre többször éreztem azt, hogy engem hibáztat. Kimondhatatlanul hiányzott nekem, mikor még nagyobb szükségem lett volna a támogatására, arra, érezzem őt, pedig néha egy karnyújtásra volt tőlem. Mégis szakadékot éreztem kettőnk között. Egyre inkább azt éreztem, hogy belefáradt és inkább feladná az egészet.”