Novella 4.2 - Összetörve

Sziasztok,

alig hiszem el, hogy itt tartok. Jön az Összetörve novella 2. része. Szép hosszú lett, nem gondoltam volna, hogy ennyi lesz, de hát így alakult. Remélem, nem bánjátok.A történetről nem szeretnék semmit sem mondani, beszéljenek helyettem az alább leírt szavak és képek. Sok-sok képpel dobtam fel a részt, hogy még élvezhetőbb és még kézzel foghatóbb legyen a történet. Ezt majd igyekszem a továbbiakban is fenntartani.

Azt hiszem, hogy a frissítések így lesznek megoldva (legalábbis teszek egy kísérletet):

- hétfő - Szerencse kegyeltje,

- csütörtök - The show must go on,

- szombat - Összetörve.

Ha valami közbejön, akkor időben ki fogom írni, hogy ne várjátok feleslegesen a frisst!

Nagyon szépen köszönöm a komikat! Remélem, hogy továbbra is számíthatok Rátok!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

„Olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szíved. Olyan, mint az álom, amiben zuhansz a semmibe, és hiába próbálsz felébredni, mielött földet érnél, sajnos nem tehetsz semmit. Nem bízol többé semmiben, senki sem az, akinek mondja magát, az életed örökre megváltozik (...)”

(Nök c. film)

Könnytől áztatott arccal és egyre homályosodó tekintettel igyekezett minél messzebb attól férfitől, akire mindennél jobban haragudott. Csakhogy a pillanatnyi harag és düh hamar átcsapott végelláthatatlan bánatba, mélységes fájdalomba. Minden egyes lépéssel úgy érezte, hogy még jobban összefacsarodik a szíve. Nehéz volt előre haladnia, távolodnia a férfitől, akit szeretett, de mégsem tudott megállni. Az összetört szívű lány mindeközben sehogy sem tudta megérteni, miért történt vele ez. Miért bánt el vele így ez a férfi, aki azt állította, hogy szereti? Szerette, legalábbis váltig állította, mégis képes volt úgy beszélni vele, mintha nem lenne több, mint egy eldobható rongy… egy… - fokozódó idegességében még a megfelelő szavakat sem találta. A gondolatok kuszaságától ugyanakkor még a feje is rettentően megfájdul, sőt egyre jobban zúgott. Ráadásul a cikázó gondolatok között egy kérdés ismétlődve üvöltött:

„Mi baj van velem?”

Kétségtelenül baj volt vele. Ezt már az első pillanatban leszögezte magában. Tudta, sőt mi több olykor kézzel foghatóan érezte is. Választ, viszont sem akkor, sem most, mikor mindennél fontosabb lett volna, nem kapott. Vagyis a kusza gondolatai egy olyan lehetőségnél lyukadtak ki, amelyre nem számított. Még mindig naivnak számított, pedig megégette már magát korábban is. Egyből a lepkére gondolt, amely mit sem törődik a villanykörtével, mely halálra égetheti, csak mert egy sokkal csodásabb dolog csábítja, vonzza a fény, mely végül a vesztét okozza. Ő is egy lepkének gondolta magát, akit a férfi csábított magához. Ugyanakkor hinni akarta, hogy egyszer Ő is megkapja azt a boldogságot, azt a szerelmet, amelyre mindig is vágyott.

A gondolatok egész sora emlékképekkel társultak, s míg könnyes szemmel és arccal előre igyekezett a fejében a múlt elevenedett meg. Hirtelen és megrendítően a múltban kötött ki…

***

Az egész napos rohanás és kapkodás után Camilla alig várta, hogy hazaérjen. Ritka kiakasztó napot tudott a háta mögött. A „kedvenc” főnöke mindenért Őt ugráltatta, s ha valami nem tetszett neki azt hangosan és roppant lekezelő stílusban közölte vele. Camilla a nap vége felé közeledve már nagyon közel járt a sírás határához. Legszívesebben otthagyott volna csapot-papot, legfőképp a basáskosdó főnökét, akinek sosem és semmivel sem lehetett a kedvében járni, de nem tehette meg. Ez pusztán egy ábránd maradt számára, melyet a valóság könnyűszerrel összetört napról napra. Camilla-nak szüksége volt a munkára, a pénzre, de nem is igazán ezekre, hanem a szüleitől kapott elismerésre, amit mindennél jobban ki szeretett volna vívni. Mégsem sikerült.

Sosem értette igazán, mi és mikor romlott el közte és a szülei között. Valahol pedig nagyon félre siklott valami, mely által sosem találták meg a közös hangot és már-már egy állandósult egykedvű állapot jellemezte ezt a családi köteléket. Aztán Camilla feladta az állandó próbálkozást, hogy megfeleljen nekik. Ez volt az a lázadó korszaka. Félretett mindent és egyetlen cél vezette, mégpedig a boldogság. Azonban megégette magát, és nem látott más kiutat, mint visszatérni oda, ahonnan indult. Persze ez a kisebb kitérő még távolabb sodorta a szüleitől, főképp az anyjától.

Camilla elkeseredetten kapaszkodott minden egyes fűszálba, hogy mielőbb talpra álljon. Ekkor találta meg a hirdetés, melyben új asszisztenst kerestek. Nem volt semmiféle vesztenivalója, így jelentkezett, mely után a feszült várakozás következett. Aztán megérkezett a várva várt hír. Felvételt nyert. Pont akkor, mikor már kezdte feladni. Megkapta ezt a munkát, és mikor elmondta a szüleinek akkor érezte először úgy, hogy kezdi rendbe hozni az életét, mely egyszer már félresiklott. De ekkor még nem tudta, mit is vállal, mert tényleg nem a munka, mint inkább a főnök személye volt a gond és némelyik áskálódó kolléganője.

  

A nap végeztével Camilla felsóhajtott, s összepakolt. Fáradtan indult haza, s ugyanígy lépkedett felfele a lépcsőkön, melyek elválasztották a lakásától. Csalódottan vette tudomásul a földszinten, hogy a lift újfent nem működött a házban. – Meg sem kellett volna lepődnie. – húzta el a száját, mert a napban egyetlen kedves pillanatra sem tudott gondolni. Talán az első szívet melengető pillanat az volt, mikor Mrs. Ross, Camilla közvetlen szomszédja kedvesen rámosolygott és üdvözölte, míg apró házi kedvencével elhaladt a lány mellett. Az idősödő hölggyel kölcsönös volt a szimpátia. Camilla olykor-olykor segített Mrs. Ross-nak a vásárlásban vagy éppen a házimunkában. Volt már olyan alkalom, mikor csak úgy teáztak és beszélgettek egymással, mert mindketten magányosak voltak. Most is kedvesen üdvözölték egymást és pár szót váltottak, majd folytatták mindketten az útjukat.

Camilla megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor elérte az ajtaját. A kulcsát éppen a zárba illesztette, mikor odabent a lakásban a telefon dallama visszhangzott. A lány sietve lépkedett, sőt futott a telefonhoz. A táskáját útközben csak ledobta a földre, mely a kelleténél hangosabban koppant a földet éréskor, így egy másodpercre lefagyott, de az újra megszólaló dallam tett róla, hogy folytassa az útját. Még kabátban emelte a füléhez a kagylót.

- Halló! – szólt bele a készülékbe, de a lelke mélyén rosszat sejtetett.

- Csakhogy felvetted végre a telefont! – hallotta meg az anyja hangját, s ezzel együtt az automatikus fordítóprogram is elindult a fejében: Szerbusz, lányom!

- Szia anya! Miben segíthetek? – Camilla a fülére szorította a kagylót, közben pedig leügyeskedte magáról a kabátját, mely egyre melegebb volt.

- A hétvégén számíthatunk rád? – anyja szenvtelen hangon tette fel a kérdést: Meglátogatsz minket a hétvégén? – Camilla nem értette, honnan jött ez hívás és a válaszon gondolkodott, addig leügyeskedte a cipőit is. Tényleg régen járt már otthon, de nem hiányzott neki egyáltalán az a hely.

- Persze anya… - zárta rövidre a beszélgetést. – Vasárnap megyek… Ebédre… - azon morfondírozott, hogy így a hétvégéből mindössze fél napot kell ott eltölteni, és hallgatnia a kioktató monológokat. Minden egyes alkalommal, mikor lehetősége adódott az anyjának, akkor nem hagyta szó nélkül, sőt végig kritizálta a lánya minden mozdulatát, minden szavát.

- Éppen itt az ideje… - Várunk! - s már meg is szakadt a vonal.

Camilla fintorogva tette vissza a helyére a telefont. Nagyot sóhajtotta, majd elindult, hogy elpakoljon maga után. A kabátját a fogasra akasztotta, a cipőit a fogas alatti cipős szekrénybe rejtette. A hálószobájába sétált, hogy mielőbb valami kényelmesebb ruhába bújjon. Az egyenes szabású, térdig érő piros szoknya mostanra kényelmetlenné vált, nem beszélve a fekete ingről. A szekrényből előkereste a kedvenc térdnadrágját és a pólóját. Már pusztán a könnyebb viselettől jobban érezte magát. Megéhezett, így aztán kézmosás után a picike konyhába tartott. Elsőként a hűtőbe kutakodott, mit talál otthon.

A délután hamar elszaladt, mire összeütött pár falatot magának, illetve elpakolt maga után. Sietve készülődött: zuhany, smink és ruhacsere. A hajával nem is vacakolt, csak egyszerűen kifésülte, aztán felkapta a tárcáját, a mobilját és a kulcsait. Mindent a kistáskájába szórta, a kabátjáért nyúlt, hogy mielőbb indulhasson.

A szokásos péntek esti szabadest helyett egészen más fogadta a bárba belépő lányt. Sokkal nagyobb volt a tömeg, mint máskor. A hatalmas vendégsereg felszabadultan nyüzsgött s izgatottan várakozott, melynek okát Camilla nem értette. – Talán lemaradt valamiről? – nézett körbe kíváncsian. De csak annyi tűnt fel, hogy a világítást megbabrálták, mivel a színes és vidám fények helyett tompa hangulatfény égett csupán a színpad felett. Az asztalok, melyek túlságosan messze voltak a színpadtól és az azt körülölelő fényektől, egy-egy lámpást kaptak az asztalok közepére. – Ez így sokkal hangulatosabb. – jegyzete meg magában. Az egész helynek különleges kisugárzása lett, egyedülálló hangulata. Ismerős volt a hely, de mégis más. Bár ennek ellenére is akár csukott szemmel eltalált volna a bárpulthoz.

A bárpult mellett, a megszokott ülőalkalmatosságon helyezkedett el. Nate, a roppant jóképű csapos fél szemmel követte a lányt attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón. Amint látta, hogy Camilla leült a jól megszokott helyére, már ki is töltötte neki a kedvenc italát. Vodka martinit, jó sok vodkával. Csibészes mosollyal tette le a lány elé a talpas poharat, amiért egyből nagyon hálás pillantásokat kapott. – Nehéz napja volt, megint. – Nate-nek elég volt ránézni a lányra, s tudta.

A lány mohón kapott az italért, s zaklatottan kortyolni kezdte. – Nate keveri a legjobbat! – húzta mosolyra a száját, miközben végignyalta az alsó ajkát. Nagyot sóhajtott, majd a nyüzsgés, a mozgolódás felé fordult. Valami kezdődött, s ha már ott volt, akkor megnézi, döntötte el. Megvonta a vállát és a színpadot fixírozta. Egy nyurga alak gitárt, mikrofon állványt és egyéb kellékeket hordott fel. Látszott, hogy ez még csak az előkészületekhez szükségesek. Újra vállat vont és visszafordult az italához. Ezúttal viszont egy újabb korty után a tömeget figyelte.

Nagyon szerette ezt a helyet. Amikor csak tehette Camilla itt töltött egy-egy magányos estét. Szerette a bár hangulatát, a remek csapost, Nate-et, aki mindig meghallgatta és nem csak azért, mert ez volt a munkaköri kötelessége. A fenséges italról sem feledkezhetett meg, mert sehol máshol nem ivott még ilyen csodát. Ezek a gondolatok valamennyivel jobb kedvre derítették, s sikerült kicsit megfeledkeznie a közelgő kötelező látogatásról a szüleinél.

A színes tömeg egyre inkább a színpad fele húzódott, mivel elérkezett a kezdés időpontja. Végre elkezdődött a műsor, s ezzel egy időben Nate kiadta az utolsó italt. Megtörölte a kezét, letörölte a pultot és a lány felé lépett. Csakhogy a lány elfehéredett arccal fordult a színpad felé, még a köszönésre sem reagált. A lány kikerekedett szemekkel bámulta a mikrofon mögött álló férfit. Nate egyáltalán nem értett, miért van oda Camilla is azért a nyálas alakért, akiért a lányok, a nők is majd megvesznek. Bár azt el kellett ismernie, hogy a srácnak nagyon is jó humora van és szinte minden hülyeségben benne van. Ezt azalatt a majdnem egy óra alatt tapasztalta, míg a még üres bárban zajlott a próba.

- Nem létezik, hogy ekkora szerencsém legyen! – sóhajtotta maga elé a lány. Marc állt a színpadon, a lány kedvenc énekese, teljes életnagyságban. Minden szám ismerős volt, s kívülről fújta az össze dalszöveget, így minden megerőltetés nélkül végigénekelt Marc-kal az egész műsort. Az utolsó szám különösen kedves volt a szívének. Meghatottan és könnyes szemekkel suttogta a dalszöveg utolsó szavait.

Ott a rió-i tengerparton érezte magát újra. A friss és sós illatot szinte megint az orrában érezte. A lágy és melengető fuvallat végigsimított a bőrén, míg a kisházba ért. Ahol lágyan szólt az érzelmes, romantikus zene. Egész pontosan Marc különleges dalai teremtették meg az este hangulatát. Egyáltalán nem volt rá szükség, mégis a romantikához hozzá tartozott a ropogó tűz látványa, mely tulajdonképp az egyetlen fényforrás volt a kisházban. De ettől igazán sejtelmes és jótékony félhomály uralkodott. A megterített asztal érintetlen volt, mert a puha szőnyegen szenvedélyes csókba bonyolódott a pár. Igazi szerelmes csókok csattantak, puhatolózó érintések, vágyakozó sóhajok…

- Nah, azért nem ennyire jó, hogy így zokogj miatta… - nevetette ki a lányt egy pasas. A gúnyos hang egyből visszarántotta Camilla-t az amúgy is fájó emlékezésből. A férfi beszéde már nem kevés elpusztított alkoholról árulkodott és a látványa, jobb szó híján, érdekes volt. A torzonborz haj, a gondozatlan szakáll és szakadt ruhája sokat rontott a megjelenésén. Pedig egyáltalán nem volt sem túl idős, sem túl fiatal. Mindössze a húszas éveinek a végén járhatott, ráadásul a szemeiben volt valami nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan szikra.

- Igazad van… - vágta rá Camilla, míg könnyedén megtörölte a szemét. – Marc legelső száma… ezerszer jobb, mint az összes többi. Bár a megjelenő albumában rengeteg spiritusz van… - Erre már nem tudott mit lépni, vagy nem akart a gúnyolódó férfi. Camilla ennyivel elintézettnek gondoltam a dolgot, s inkább még egy italt kértem Nate-től.

Camilla az italával együtt élvezte a műsor végét, persze már koránt sem volt olyan jó kedve a lánynak, mint a kezdéskor. Bár kétségtelenül a közönségnek nagyon tetszett Marc, mert hatalmas tapsvihar tört ki, s még vissza is tapsolták. Marc megköszönte a szívélyes fogadtatást és az új albumáról énekelt egy tényleg utolsó számot. Ez persze mégiscsak mosolyt csalt a lány arcára. – Egyetlen értem volt, hogy ma felkeltem… - Camilla töretlen mosollyal a koncertre gondolt.

 - Nézd, haver! Megrígattad a közönséged… - gúnyos hangon szólalt fel megint az előbbi férfi, mint aki szánt szándékkal meg akarta volna mérgezni a körülötte lévők hangulatát. – Ez a csaj is itt zokogott érted… - ez volt az a pont, mikor Camilla megelégelte a hallottakat. - Nem is ismeri és mégis ilyen lekezelően beszélt róla.

- Mondták már neked, hogy egy óriási tuskó vagy… egy érzéketlen barom vagy? – fordult a férfi felé a lány. Persze a férfi válaszra sem méltatta, csak utálkozva nézett rá. – Pukkadj meg! – vetette oda, majd indulni készült, legalábbis ettől a kellemetlen alaktól a lehető legmesszebbre.

- Ne siess! – szólalt meg a kellemesen csengő hang. A lány elé lépett, melynek következtében a férfi mellkasának ütközött a lány. – Én már most bírlak téged, és köszönöm neked, hogy lehűtötted ezt az idiótát. Többet ivott a kelleténél… – Bökött a barátja felé, amivel meglepte a lányt. – Hát nem barátok? – Marc vagyok… - kezet nyújtott a lánynak, aki tétován fogadta el a felkínált jobbot.

- Helló! Tényleg elpityeredtem a fantasztikus dalaidon… - mosolyodott el a lány.

- Ne túlozz, bár jól esik az elismerés! – büszkén húzta ki magát Marc. Lopva pillantott a barátja felé, aki csak a szemét forgatta és egy újabb adag tömény alkohollal öblítette le a szájában gyűlő keserű szavakat.

- Nem szokásom túlozni, egyenes beszéd híve vagyok. De abban igaza van a barátodnak – itt persze nem tudta megállni, hogy el ne fintorodjon. – Akinek, nincs jégből vagy kőből a szíve, az meghatódik a dalaidtól. Örültem, hogy megismerhettelek, személyesen… Remélem, máskor is lesz szerencsém hozzá, hogy összefussunk… - hadarta végig a mondanivalóját a lány, aztán a pult felé fordult. – Szia Nate, majd beszélünk! – intett a csapos felé s tényleg hazafelé indult.

Egész úton mosolygott, mert személyesen találkozhatott Marc-kal. Beszélgettek és a fejében lévő kép, melyet szép lassan épített fel a férfiról, nem tévedett. Kedvesnek és barátságosnak gondolta a mellesleg igen szemrevaló férfit. Az az egyszerű kézfogás és pár szó melengette Camilla lelkét, ami rá is fért egy ilyen nyakatekert nap után…

49. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkezett a folytatás. Újra két szemszögű lesz a fejezet, bár szerintem a másodikkal szép meglepetést okozom nektek.

Nos, tudom, tudom, gonosz vagyok. De mikor belekezdtem a történetbe, akkor ezen események motiváltak. Bízzatok bennem, tartsatok ki, és lécci komizzatok!!! Minél több komi, annál hamarabb jön a részlet!
Mindent meg fogok oldani előbb-utóbb!!!

Jó olvasást!
Most még inkább várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

„Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás.”

(Wass Albert)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.17.

Teljesen megdermedtem, s Rob hátát láttam. A fülemben megállíthatatlanul csengtek a szavai. - Sarah… Nála töltöttem az egész éjszakát. – Hülyeség volt részemről rákérdezni, hiszen számítottam a válaszadás kikerülésére is. Ugyanakkor a korábbi mondata – mellyel bogarat ültetett a fülembe - egyértelművé tette, hogy bizony az megtörtént közöttük. Már mit számított, mi vezetett ehhez a tettéhez. – Sarah elérte a célját, megkapta vagy inkább megszerezte Rob-ot. – húztam el a szám.

Tudtam, mit kell tennem. Mielőbb elmenni. Elhagyni, hogy tovább ne bántsuk egymást. Egy-egy kibuggyanó könnycseppel az arcomon a hálószobába sétáltam. Elővettem a bőröndjeim, melyeket az ágy mellett nagyra nyitottam. A ruháimmal kezdtem, belehalmoztam a szinte feneketlennek tűnő táskákba. Pakolás közben az egyik kezembe kerülő farmert és sima pólót húztam magamra. Miután a szekrény nekem fenntartott részét kiürítettem, a pipere cuccaimat a ruhákhoz hasonlóan halmoztam bele a táskámba. Csendben hulló könnyekkel igyekeztem eltűntetni a nyomaimat.

Zavartalanul pakolhattam, miközben az agyam ezerrel pörgött. Rob még csak felém sem nézett, én pedig nem mertem felé közeledni. Rendesen megutálhatott, ha még ennyi időt sem tud eltölteni mellettem, elkerült ahelyett, hogy megbeszéltünk volna a dolgokat. Hiszen most arra készültem, hogy kilépjek az életéből. Kilépjek ebből az álházasságból, ebből az egész látszatvilágból, melyben csodás és kevésbé csodás hónapokat töltöttünk el.

Utálnom kellett volna Franco-t, mégsem tudtam. Megint elérte, hogy rajta kívül senki más ne létezzen számomra. Szinte a bőröm alá férkőzött, s ha csak rá gondoltam, akkor az izgatott viszontlátáson kívül más nem is számított. Persze emellett fájt, hogy Rob-bal így alakult közöttünk a viszony, megbántottam. De engem is bántott a Sarah-ás dolog, de valahol mégis megértettem.

Itt és most azonban választás elé kerültem. Döntenem kellett. Ráadásul egyedül maradtam ezzel a kérdéssel, mert ebben Rob-ra nem számíthattam. Elzárkózott tőlem és a beszélgetés elől. Egy egyszerű kérdés volt az egész, mégis nehezemre esett választanom. Vele vagy nélküle? Ha a vele mellett teszem le a voksom, akkor el kell hagynom Robot, akinek eddig is már nagy valószínűséggel szenvedést okoztam. Ha pedig a nélküle lehetőséget választom, abba meg én pusztulok bele. Tanácstalan voltam, de nagyon. A döntésképtelenségem növekedésével a feszültségem, a haragom is egyre növekedett.

A pakolással viszont meghoztam a döntésem. Döntöttem. Isten tudja, hogy jól vagy sem, de választottam, és ha rosszul döntöttem, akkor csakis magamat okolhatom. Egy beletörődő sóhajjal nyugtáztam a gondolatom, majd kissé nehezen behúztam a bőröndöm cipzárjait. A megpakolt táskáimat a megemeltem, melyek messze nem voltak olyan súlyosak, mint lelkem terhei. Kifele indultam velük a konyhán és a teraszon át a garázs előtt parkoló autó csomagtartójába pakoltam.

Visszafele indultam a házba, közben az ég felé pillantottam, melyen szomorú fellegek gyülekeztek. Baljós előérzetem támadt, ahogy befele tartottam a házba. – Vihar közeleg. Talán a természetben, talán az életemben még annál is nagyobb. – A táskám, benne az irataimmal, a telefonommal az ágyon várakozott rám. Felvettem, a vállamra tettem és még egy utolsó pillantást vetettem az üres szekrények felé.

- Te meg mi a francot művelsz? – váratlanul ért Rob hangja. Lassan megfordultam és egymás szemébe néztünk.

- Rob… - nyögtem fel, mert itt volt az ideje, hogy búcsút vegyünk egymástól.

- Nem válaszolsz? – meghökkenve nézett végig a hálószobán. Szembesült az üres szekrényekkel, a holmim hiányával. Fájdalommal telve néztem rá, de meghoztam a döntést, mely mellett ki akartam állni.

- Elmegyek… - sóhajtottam a nyilvánvalót. Valahol mégis el kellett kezdenem.

- Hát ennyi? Csak úgy elmész? Kiszállsz? – Rob indulatosan túrt bele a hajába. Nem akartam még jobban megnehezíteni az elválást, de valamiért Rob mégis másképp gondolta.

- Rob, hagyj! Engedj el! Csinálj, amit akarsz! – vágtam hozzá keményen a szavakat. Véget kellett vetnem ennek a helyzetnek. Nem engedhetem, hogy tönkre menjen az élete miattam. Azt, amit keres, amire neki szüksége van, azt én nem tudom megadni neki. Lehet, hogy néhány pillanatig eljátszottam a gondolattal vagy engedtem a lehetőség csábításának, de rá kellett jönnöm, ez csak illúzió. Talán majd Sarah mellett megtalálja, Ő meg tudja neki adni, ha hagyja.

- Miért csinálod ezt? Miért löksz el? Miért taszítasz el magadtól? – rám emelte a tekintetét. Kéklő szemei megbilincseltek. El akartam lépni, elmenni mellette, de egyből a karom után kapott. Sikerült megfognia, közelebb húzhatott volna magához, de nem tettem semmit, csak hagytam magam. Maga felé fordított, erősen tartott, de nem mozdultam.

- Már nem számítasz… mert már meguntam ezt az egészet… - hazudtam szemrebbenés nélkül. Saját magamba mártottam a pengét, de ki kellett mondanom, mert így legalább elengedett. - Meguntalak téged… - Egyből lehullottak rólam a kezei.

- Hazudsz! Ez nem igaz! Flóra én… - néhány pillanat múlva újra utánam kapott. Talán valahogy mégis rájött, de már nem visszakozhattam. Mennem kellett.

- Őt szeretem… - talán hazudtam, talán nem, teljes mértékben zavar uralkodott a fejemben.

- Ha így van, akkor elengedlek… Szabad vagy! – hiába mondta ki, egyáltalán nem így éreztem. A szavaival gúzsba kötött. Felemelte a fejét, mosolyogni akart, de tudtam, hogy nem őszintén szívből csinálja, hanem saját magát kényszeríti a mosolygásra. Pedig tényleg nem vártam tőle ezt, főleg, hogy csak fájdalmat okoztam a szavaimmal. Elszakította tőlem a tekintetét, a saját kezét nézte. Egész pontosan a gyűrűt viselő ujját.

Végignéztem, mégsem hittem a szememnek. Lehúzta a gyűrűt. A markába zárta. Úgy lépett oda hozzám. Finoman zárta a csuklóm köré az ujjait, felemelte a kezem. Lassan kinyíló tenyerembe helyezte az eddig féltett kincsként őrzött a gyűrűjét. Becsukta a tenyerem, és sajátját ráfektette. Nem tudtam, hogyan, de akkor még utoljára elvarázsolt a kék szemeivel. Aztán tényleg elengedett. Kiléptem az ajtón, de Rob követett, viszont gyorsabb voltam.

A teraszon azonban megtorpantam. Megdermedve álltam egyhelyben. Képtelen voltam továbbindulni, mert a gyűrű még mindig a markomban volt. A parányi karikától mázsás súlyt éreztem a tenyeremben. Két ujjam közé fogtam az aranykarikát. Egy csókot, búcsúcsókot leheltem rá, aztán letettem az asztalra. Ez hozzá tartozik, s még ha el is engedjük egymást, akkor is azt akartam, hogy ez nála maradjon. Finoman hátra fordítottam a fejem. Rob az ajtóban állt teljesen ledöbbenve, fal fehér arccal.

- Sajnálom… Rob… Mérhetetlenül sajnálom… - suttogtam felé.

Az ég mintha megérezte volna a bánatom, mert abban a pillanatban esni kezdett, sőt egy pillanat alatt váltott át és szakadni kezdett. Az esőcseppek és a könnycseppek keveredtek össze az arcomon, majd visszafordultam és a kocsi felé futottam. Bevágódtam az autóba és gondolkodás nélkül elhajtottam. Az időjárás együtt érzett velem, mikor elhagytam a villát. Los Angeles-ben ritkán esett az eső, de most hatalmas cseppekben és egyre gyorsabban hullott alá. Hirtelen egy elfeledetnek hitt emlékkép ugrott be.

Az első sokk elmúlása után képtelen voltam aludni. Hiába voltam fáradt, kimerült és roppant álmos, mégsem jött álom a szememre. Éjszakákat virrasztottam át, a legkisebb zajra is felriadtam. Így ment ez napokig. Aztán mikor nem számítottam rá, akkor váratlan dolog történt. A fotelban gubbasztottam, s az esőtől felfrissülő tájat néztem, míg a csendes eső kopogása álomba ringatott. Annyira figyeltem az ablaknak ütköző cseppek dallamát, hogy végül elaludtam. Néhány órányi alvás után Szilvi volt mellettem. Könnytől homályos szemekkel néztem rá.

- Sírj csak! Sírj! A világ is veled együtt sír… Látod, ott az égben is átérzik a bánatod, a szomorúságot… - finoman húzott magához, s ringatott, akár csak egy édesanya tenné.

Kibuggyanó könnyek végigszaladtak az arcomon. Hagytam, hadd teljesítsék be a végzetük. Majd az ég felé emeltem a fejem. Az égen sötét felhők gyülekeztek és egyre jobban esni kezdett az eső. Szilvi szavai újra visszhangoztak a fejemben.

- Sírj csak! Sírj! A világ is veled együtt sír… Látod, ott az égben is átérzik a bánatod, a szomorúságot…

Szakadó eső mosta el a könnyeim és pillanatok alatt áztatta el a ruhám. Nem érdekelt. Beszállás után durván töröltem meg az arcom, melyen az esőcseppek és a könnycseppek versenyeztek. Aztán a slusszkulcs után nyúltam és már nem volt semmi, ami itt tartson. Indítottam, majd pedig elhajtottam.

Az eső nem akart szűnni, olykor-olykor még inkább rázendített. Az ablaktörlők is alig bírták tisztítani az ablakot. A leeső millió csepp egyedi ritmust hozott létre az autó tetejére hullva, míg átszeltem a várost. Az utcán hömpölygő tömegnek nyoma sem volt, mindenki igyekezett szárazon maradni. A bejárók, a ponyvák alá húzódtak, vagy akinek sürgős dolga volt, azok taxikért kalimpáltak több-kevesebb sikerrel. A piros lámpa alatt a gondolataimba mélyedtem, bűntudatom volt. A merengésemből a taxi sofőrje zökkentett ki, ahogy teljesen a dudára tenyeret. Fintorogtam és már indítottam is. Mikor megérkeztem a házához, akkor is esett az eső. De egy cseppet sem érdekelt, kiszálltam a kocsiból és lassan a bejárathoz sétáltam.

Egy esernyővel egyensúlyozó férfi nyitotta ki előttem az ajtót. A lépéseim cuppogás, nyikorgás kísérte, ahogy a vizes cipőmmel a haladtam az épületben. Pár lépés után arra figyeltem fel, hogy szabályszerűen folyt rólam a víz. Nem számított, mert megérkeztem. Ázva és fázva álltam meg az ajtó előtt arra várva, hogy kinyissa azt, mert be volt zárva a dolgozószoba. Hallottam a túloldalon közeledő léptek zaját. Majd végül kinyílt az ajtó.

Előttem állt, s a szívem abban a pillanatban lódult meg, ahogy a jeges szemeibe néztem. Talán készült valahova, legalábbis az öltözéke erről árulkodott. Fekete farmer, sötétkék póló és a nélkülözhetetlen fekete bőrdzseki. Ő volt az oka, hogy imádtam minden pasit feketében. Elégedetten méricskélt, majd csábító vigyorra húzta száját. Csak azért sem szólalt meg, viszont a fejében átfutó gondolatok az arcára volt írva, mindent le tudtam olvasni róla.

- Elhagytam. – egyetlen szót mondtam ki. Ezzel pedig minden eldöntetett. Egy rettentően hosszúnak bizonyuló percig még bűvöltük egymást. Aztán végre lépett egyet, egy óriási lépés volt nem fizikailag, hanem érzelmileg.

- Itt volt az ideje! - Egyből magához rántott. Nem érdekelte, hogy csurom víz voltam. Csak birtoklón magához vont és az ismerős ajkait az enyémekre tapasztotta. Éhesen faltuk egymást.

A kezeim sürgetve lökték le a vállairól a felesleges bőrdzsekit, amely mögöttünk puffanással ért földet. A szilaj csókok közepette a pólója szegélyét markoltam meg, majd lerángattam róla azt is. Egyre keményebben feszült nekem ágyéka. Lerúgta a cipőit, s megszabadultunk a nadrágjától. A testem remegve fogadta az érintéseit, a csókjait. A közelsége segített minden kiverni a fejemből, s csak rá koncentráltam, arra hogy mielőbb egybeolvadhassunk. Már csak egyetlen boxerben feszített előttem, s rajtam sem sok ruha maradt már. Hirtelen a fenekem alá nyúlt és megemelt. A nyakát a karjaimmal, a csípőjét a lábaimmal kulcsoltam át. Azonban így még inkább érezhettem meredő férfiasságát. Botladozva, olykor a falnak dőlve indult el velem. Reméltem, hogy a háló fele tart.

Fél kézzel becsapta magunk mögött az ajtót. A hálószobába érve egyből beledőltünk az ágyba. Fölém mászott, s szinte a puha ágyba préselt, de egyáltalán nem bántam. Érezhettem minden megrezdülő izmát, a vadul kalapáló szívverését és vágyának kőkemény bizonyítékát. Korábban úgy hámozta le rólam a víztől rám tapadt felsőm, melltartóm és nadrágom. Ezen ruhadarabok nyirkossá és hideggé tették a bőröm, de most ugyanezen, felületeken érezhettem a forró férfitestet. Ezeknek szerencséjük volt, mert egyben maradtak, viszont a bugyim – ha jól láttam – az darabokban esett le az ágy mellett.

Franco végigcsókolt, a nyakamtól le egészen a csípőmig, ahol taktikát váltott és a nyelvének izgató játékát érezhettem meg. Piszkosul élveztem a kényeztetését, mert ehhez nagyon értett. Azonban most nem gyengédségre, nem finomkodásra volt szükségem. Azzal csak újra Robot juttatta eszembe, mert Ő mindig gyengéden és gondoskodóan viselkedett velem. Nekem most féktelen, vad, mocskos élvezetre volt szükségem. Olyan mámorra, melyben elvesztem a józan eszem. Fordítottam a helyzetünkön, mert irányítani akartam. Átvetettem a csípőjén a lábam, ágyékára ültem. Direkt finoman hozzá dörzsöltem magam, még inkább feltüzeljem, hogy veszítse el a fejét.

Mély férfias nyögések ismétlődtek minden mozdulatomnál. Aztán eltávolítottam az utolsó közénk álló ruhadarabot. Szabaddá vált legérzékenyebb testrésze, majd egyből magamba vezettem. Ugyan egyetlen pillanatra megálltam, de ezt követően egyre gyorsabb ütemben mozgattam a csípőm. A mellkasán támaszkodtam, úgy lovagoltam rajta. Kezei a combomon, a fenekemen, a csípőmön, az oldalamon, sőt a melleimen jártak. Nem érdekelt, hogy neki jó, bár a nyögései, a morgásai erre engedtek következtetni. A fejem hátravetettem, a testem ívbe feszült, s a felhők fölé emelkedtem. Elértem a hőn áhított extázist, s csak lebegtem. Néhány finomabb csípőmozdulat után Ő is elélvezett.

Remegő tagokkal hanyatlottam mellé az ágyra. Ránk terítette a takarót. Mellettem volt. Ingerlően simogatott, miközben közvetlenül mellettem feküdt. Mégis egyedül éreztem magam. Hiába értem el a kielégülést, valami hiányzott. Szinte mozdulatlanul feküdtem, a plafont bámultam. Fáradt, erőtlen voltam. Nem bírtam és nem akartam megmozdulni. Felkönyökölt mellettem. Láttam anélkül, hogy bármiféle mozdulatot kellett volna tennem. Sötét tincsei a homlokára tapadtak. A nyakán és csupasz mellkasán egy-egy izzadságcsepp csillogott. Kétségtelenül csábító, igéző látványt nyújtott. S újra az enyém volt. Csakis az enyém, legalábbis most, a dolgok jelenlegi állása szerint. Azt nem tudtam, maximum sejteni lehetett, mennyire gondolja komolyan kettőnk kapcsolatát.

Még mielőtt felesleges gondolkozásba kezdtem volna ajkait a vállamra nyomta. Fogait finoman a bőrömbe eresztette, majd ezt megismételte fokozatosan a nyakamon. Keze közben a takaró alatt csúszott a hasamra, majd nyíl egyenesen a lábaim közé fúrta magát. Ujjainak játékát hamar abbahagyta, s azok helyét férfiassága vette át, amint széttárt lábaim közé férkőzött. Határozott, kemény lökéseivel mintha mélyebbre és mélyebbre szeretett volna süllyedni. Semmi finomkodás, semmi gyengédség nem volt a mozdulataiban, ahogy akartam. Minden teljesen ösztönből fakadt és ösztönvezérelt volt. Minél előbb a csúcsra akart eljutni. Utolsó kemény lökését követően elöntött a forrósága. Kielégült Ő is és én is. Zihálva hanyatlottunk a párnák közé a finom anyagú ágyneműbe. Ahogy pihegtem Franco mellett valami megmagyarázhatatlan érzés hatalmasodott el rajtam. A bánat, a szomorúság, a fájdalom helyett valami más volt… Vigasz… Végül elaludtam, mert piszkosul fáradt lettem… Kimerültem…

„A vég hosszú folyamat, ám a végső vég egyetlen pillanat, ahonnan már nincs visszaszámlálás. Bármeddig tartó vívódás előzi is meg, ez az egyetlen pillanat kegyetlen fájdalmat okozva magába tömöríti az éveket. (...) Meg kell tanulni elengedni azt, ami nem a mienk. Aztán megkeresem a heppiendet.”

(Tisza Kata)

~~~ xxx ~~~

„A szenvedély és az elégedettség kéz a kézben járnak, és nélkülük minden boldogság csak átmeneti, mert semmi sincs, ami igazán tartóssá tenné.”

(Nicholas Sparks)

Franco

Los Angeles, 2011.09.18.

Vigyorogva nyújtózkodtam, miután felébredtem. A fárasztó ágytornát követően gyorsan elaludtunk mindketten. Kirobbanó formában éreztem magam, és nagyon elégedetten – bár a teljesen kielégülten jobb szó lenne – néztem végig a mellettem alvó nőn. Kecses testét itt-ott fedte csak a takaró, míg a sötét hajzuhatag a válla és a nyaka egy részét borította be. Ingerlő, sőt izgató látvány volt még álmában is. Ahogy fel- s leemelkedett a mellkasa, a bársonyos bőrét és fenséges ízét még mindig a számban éreztem. Ösztönösen egyből megnyaltam az ajkaimat. Ördögi vigyorral gondoltam a tegnapra. – Elhagyta. Elhagyta azt a színészgyereket. Bár így is tovább volt vele, mint akartam… De célt értem és mellettem volt… Mindent megért a várakozást… Kivárásra játszottam, de megérte, mert már másodszor élvezhettem az eget rengető gyönyört Flórával… A mellettem alvó démoni nőszemély újra itt volt velem, mellettem, az én ágyamban. – leheletfinoman járattam végig a kezem a csupasz bőrén.

Szerencsém volt, mert már éppen indulóban voltam, mikor betoppant. A szenvedélyesség elementáris erővel éledt újjá kettőnk között. Mindig is Flóra volt a legjobb szeretőm, sosem volt egyforma egy szeretkezésünk sem. Finoman megcirógattam az érzéki nő arcát, de nem tudtam megállni. Az ujjbegyem végigfutott a nyakán félre kotorva a hosszú fürtjeit, majd a mellkasán is leheletfinom érintettem meg. Vágyakozó sóhajok törtek fel belőle, de még mindig nem ébredt fel.

Rezgő hang elvonta a figyelmem az érzéki nőről. Kelletlenül fordultam a hang irányába, mivel nem akart megszűnni, ezért óvatosan kimásztam az ágyból. Mindössze egy tiszta alsót húztam fel, és az idegesítő rezgés irányába indultam. Nem kapkodtam, ezért elhallgatott a parányi vacak. Flóra felé fordultam, aki nyöszörögve fordult át a másik oldalára. Magára tekerte a takarót, majd aludt tovább. Magam előtt felfedeztem a nadrágom, lehajoltam és a zsebében meg is találtam a telefonom.

A dolgozószoba felé indultam, miközben ellenőriztem a híváslistát. Meglepődve vettem észre, hogy Cooper próbált elérni, nem is egyszer. A dolgozószobába vonultam, és a karosszékembe dobtam magam. Onnan nyugodtan telefonálhattam, míg Flóra kialussza magát. Reméltem, hogy hasonló élvezetekben lesz része, ha felébred.

- Helló haver! – üdvözölt Cooper a vonal túloldalán.

- Helló Cooper! Bocs, hogy nem mentem tegnap a kocsmába.

- Jah, nincs gáz! Ha jól sejtem, akkor nő van a dologban!

- De még milyen jó nő! Veled mi a helyzet? Hogy hogy ilyen korán?

- Inkább ilyen későn! – nevetett fel. – Nem L. A-ben vagyok, ezért is hívtalak… Mit szólnál egy kiruccanáshoz? Azt sem bánom, ha hozod az új csajod! E-mailezem a részleteket…

- Még meggondolom… - Még néhány pillanatot beszéltünk, aztán az asztalra dobtam a telefonom.

Éppen indultam volna vissza a hálóba, mikor kinyílt az ajtó. Egy bomba nő libegett be az ajtón. Mezítláb lépkedett be a dolgozószobába, s ahogy közeledett felém úgy mértem végig a hosszú, kecses lábait. Mindössze a tőlem lenyúlt ing volt rajta, legalábbis reméltem, hogy alatta semmit sem találok, ha végre hozzám ér. A felső gombok nem voltak begombolva, így tökéletes belátást engedett a formás melleire. Az ing ujjait is könyékig feltűrte, míg a haját kibontva hagyta.

- Jó reggelt Szépfiú! – érzéki hangon búgott és mellettem az asztal szélének támaszkodott.

- Jó reggelt Szépségem! – köszöntöttem Őt, miközben a tenyerem automatikusan a formás combjárta csúszott.

- Nem voltál mellettem…. – közelebb csúszott hozzám, amivel csak még inkább nekem kedvezett. A kezem kutatva járt az ing alatt, és elégedetten vigyorogtam, mert tényleg nem volt semmiféle felesleges anyag, ami az utamat állhatta volna.

- Cooper hívott… Nem akartalak felébreszteni… - olyan messze volt tőlem, így a következő pillanatba az ölembe húztam. Flóra készségesen nyitotta szét a lábait, és velem szembe helyezkedett el.

- Valami fontos miatt? – érzékien mozdította meg a csípőjét, ettől pedig hamar tettre kész lettem.

- Csak egy utazás miatt? – Újra egymásnak feszültünk, mire mindketten felnyögtünk. Aztán Flóra oldalát markoltam meg, válaszul csak még inkább hozzám dörzsölte magát.

- Elmész? Elutazol? – egy pillanatra megdermedt és a szemeit a tekintetem befúrta.

- Csak ha velem jössz? – elmosolyodott, de nem válaszolt. Elég bíztató volt a mosolya, ugyanakkor az ajkait a számra tapasztotta. A szenvedélyes csókától elvesztettem a fejem, a feneke alá nyúltam és az asztalra ültettem. Abban a pillanatban úgy voltam vele, hogy nem számít az utazás, nem számít semmi azon kívül, hogy újra megkapjam Őt.

Flóra csókja megbolondított, és már nem tudtam uralkodni magamon. Őrjítő módon egy pillant alatt képes volt a szenvedélyt lobbantani kettőnk között. A vágyam pedig mereven egyetlen pontban összpontosult. Ezáltal egyre szűkebb lett az alsó, és ki akartam szabadulni belőle minél előbb. Csakhogy nehezen ment, mert Flóra a csípőm köré tekerte a hosszú lábait. Más taktikához folyamodtam, és sürgetve hámoztam ki az ingből. Csókoltam, ahol értem a meztelen bőrét. A melleit masszíroztam, a nyakát harapdáltam. Flóra a körmeit a hátamba vájta, aztán lazított a lábain, majd puha ujjaival kiszabadított a boxeremből. A combjára csúszott a kezem, sőt a lábai közé férkőztem. Simogatva ingereltem, annak ellenére, hogy már teljesen benedvesedett. Tovább nem húztam az időt. Kicsit előbbre húztam az asztalon, majd szélesebbre tártam a lábait és egy határozott mozdulattal beléhatoltam. Egyre intenzívebben mozogtam, míg csókoltam és kényeztetően simogattam. Határozott lökésekkel sodortam egyre közelebb magunkat a mámorba. A beteljesülés pillanatát együtt élveztük ki, majd pedig Flóra nyakába fúrtam a fejem, úgy pihegtem ki magam. Az eszményi nő is belém kapaszkodott, és szorította magához, mint még soha.

Egy új nap kezdődött számunkra. Egy gyönyörű nap, melynél szebb kezdetet nem is kívánhattam volna, mert innentől kezdve már nemcsak Ő volt és én, hanem már mi…

„Minden nap elhozza az új kezdet csodáját. Számos előttünk álló pillanatot szokványos napnak látunk csupán, de mindannyiunknak megadatott a lehetőség, hogy különlegessé tegyük őket.”

(Douglas Pagels)

Részlet Novella 3.10 - Szerencse kegyeltje tartalmából...

Sziasztok,

nagyon köszönöm a komikat! Örömmel tölt el, hogy tetszett nektek az előző fejezet, ezért is hozam egy jó kedvű kis részletet! Olívia és Rob élvezheti a boldogságot (még)!

Kíváncsian várom az ötleteket!

Puszi,
ZoÉ

***

Végre elégedetten dőlhettem hátra, mert minden jól alakult. Összeszedtem magam, amit be kell, hogy valljak, Kris nélkül nem ment volna. A váratlan megjelenése és a sugárzó boldogsága ébresztett rá, hogy harcolnom kell. Megembereltem magam, nem engedtem el Olíviát, pedig megkísérelt elmenekülni. Meglett a jutalma. Az első éjszakánk. Sosem felejtem el. Egyre jobban tetszett az a sziget és ezzel kapcsolatban már ki is gondoltam Steph következő feladatát.

(…)

A legjobban a családom, illetve az ő családjának reakciójától tartottam. Anya és a nővéreim a nyakamba borulva gratuláltak. Az örömük közepette azért tettek egy-két megjegyzést. Mint például „Végre neked is megjött az eszed!” és „Ezt a csodálatos lányt becsüld meg!”. Apa kézfogással, s legnagyobb meglepetésemre a legféltettebb kincsét elővéve gratulált. A drága szivarjával.

Jacktől rohadtul féltem, mert ha őt nem sikerül megnyernem, akkor már neki is állhatok kiválasztani a sírhelyem. Mondjuk pont emiatt is döntöttem úgy, hogy a szivargyűjtemény és a különleges whisky társaságában ejtem meg a rettegett találkozót.

(…)

Bár azt az információt ennek ellenére is megkaptam, hogy Jack rendelkezik fegyverrel és engedéllyel a használatra. 

Részlet 49. fejezet tartalmából...

Sziasztok,

szóval itt is van a már emlegetett részlet. Nagyon köszönöm a komikat és remélem, hogy ez a néhány sor is megmozgatja a fantáziátokat. 
Kíváncsian várom, ki mit tippel a folytatásnak!

 Ne feledjétek a KAMPÁNYT, aki még nem írt volna javaslatot, az még a 7végén megteheti!
A hozzá tartó novella: Összetörve 1.


Puszi,
ZoÉ

* * *

Visszafele indultam a házba, közben az ég felé pillantottam, melyen szomorú fellegek gyülekeztek. Baljós előérzetem támadt, ahogy befele tartottam a házba. – Vihar közeleg. Talán a természetben, talán az életemben még annál is nagyobb. – A táskám, benne az irataimmal, a telefonommal az ágyon várakozott rám. Felvettem, a vállamra tettem és még egy utolsó pillantást vetettem az üres szekrények felé.

- Te meg mi a francot művelsz? – váratlanul ért Rob hangja. Lassan megfordultam és egymás szemébe néztünk.

- Rob… - nyögtem fel, mert itt volt az ideje, hogy búcsút vegyünk egymástól.

- Nem válaszolsz? – meghökkenve nézett végig a hálószobán. Fájdalommal telve néztem rá.

(…)

Vigyorogva nyújtózkodtam, miután felébredtem. A fárasztó ágytornát követően gyorsan elaludtunk mindketten. Kirobbanó formában éreztem magam, és nagyon elégedetten – bár a teljesen kielégülten jobb szó lenne – néztem végig a mellettem alvó nőn. Kecses testét itt-ott fedte csak a takaró, míg a hajzuhataga a válla és a nyaka egy részét borította be. Ingerlő, sőt izgató látvány volt még álmában is. Ahogy fel- s leemelkedett a mellkasa, a bársonyos bőrét és fenséges ízét még mindig a számban éreztem. Ösztönösen egyből megnyaltam a az ajkaimat. Ördögi vigyorral gondoltam a tegnapra.

(…)

Finoman megcirógattam az érzéki nő arcát, mert nem tudtam megállni. Az ujjbegyem végigfutott a nyakát félre kotorva a hosszú fürtjeit, majd a mellkasán is leheletfinom érintettem meg. Vágyakozó sóhajok törtek fel belőle, de még mindig nem ébredt fel.

48. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

megérkeztem a várva várt folytatással. Nem húzom sokáig az időt, mert reményeim szerint már tűkön ültök, hogy olvashassátok Flóra és Rob szemszögét is.
Nagyon köszönöm a komikat!
- Alice! Köszi, hogy írtál! Nem vagyok benne biztos, hogy Sarah-ra csak szenvedés vár... majd kiderül ;)
- Ancsa! Hidd el kiderül a most következő fejezetből, hogy mi lesz a Flóra&Rob párossal! Biztos, hogy olyan nehéz dolga lesz Sarah-nak?
- Bulika! Jól megcsavarom még a szálakat, még kicsit odébb van a történet vége. Előbb-utóbb minden és mindenki a megfelelő helyre fog kerülni. Háttér és fejléc esetén bármi megtörténhet, pont az a szép bennük, hogy könnyedén változtathatom őket.
- Elena! Flóra megtette a kezdő lépést és vallott, csak hát a dolgokat meg kell emészteni és aztán cselekedni... Már csak az a kérdés, hogy helyesen fog-e Rob és Flóra dönteni???

JÓ olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

ui.: Ne feledjétek a KAMPÁNYT! A hozzá tartózik az Összetörve 1.

„Mind emlékszünk arra, amikor kiskorunkban megharaptunk egy másik gyereket a játszótéren. Az óvónő azt mondta, kérjünk bocsánatot, és kértünk is, de nem őszintén. Mert az, akit megharaptunk, meg is érdemelte. De ahogy idősebbek leszünk, a bajt helyrehozni nem olyan egyszerű. Ha kinősz a homokozóból, nem mondhatod csak úgy. Úgy is kell gondolnod. Persze, amikor orvosok leszünk, a "sajnálom" nem egy egyszerű szó. Vagy azt jelenti, hogy meghalsz és nem segíthetek, vagy azt jelenti, hogy nagyon fog fájni. Orvosként nem csinálhatjuk vissza a hibáinkat, és ritkán bocsátunk meg magunknak értük. Ez a mesterséggel jár. De emberként mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Persze a "sajnálommal" nincs mindig vége. Talán mert túl sok mindenre használjuk. Fegyvernek. Kifogásnak. De ha tényleg sajnáljuk, ha jókor mondjuk ki, ha úgy is gondoljuk, akkor megteszi. Ha tettekkel mondjuk el, amit szavakkal nem tudunk. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" tökéletes. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" maga a megváltás.”

(Grace Klinika c. film)

Flóra

Los Angeles, 2011.09.16.

- Rob… Bocsáss meg! – zokogva ismételtem ezredszerre a szoba csendjébe. - Bocsáss meg! Rob – csakhogy elrohant, s a keservesen múló percek bizonyították, hogy nem egyhamar jön vissza. A hideg és kemény földön zokogtam, mert csak egyre nagyobb terhet éreztem a vállaimon, melyek szépen lassan össze akartak préselni. - Az igazság felszabadít. – egyáltalán nem, sőt csak még nagyobb fájdalmat okozott mindkettőnknek. Képtelen voltam megmozdulni.

Ráadásul súlyos gondolatok csak még jobban letaglóztak. Egyre inkább azon törtem a fejem, hova ment Rob. Hova a fenébe ment? Rettegtem tőle, hogy elkeseredésében, csalódottságában valami őrültségre vetemedik. Főleg, mivel az én autómat vitte el, amit egyáltalán nem ismer. Gyorsan hajtott, s még a végén balesetet szenved. Rémeket láttam, hiszen mindennek én voltam a kiváltója. Már most felelősséget, bűntudatot éreztem. S a végső elkeseredésemben pedig a legrosszabb képek lepték el az agyam. Még mindig a földön feküdtem, melyet egyre hidegebbnek éreztem, szinte már fájdalmat okozott. A könnyeim, melyekről azt hittem, hogy soha többet nem tudok hullajtani, most megállíthatatlanul csordultak végig az arcomon. Szüntelenül versenyeztek, de nem számított.

Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. A ruha ujjával töröltem meg a szemem és az arcom, hogy megszűnjön a könnyektől homályos látásom. Döbbenten néztem ki a hatalmas ablakon, egy cseppet sem érzékeltem az idő múlását. Ezért is ért váratlanul, hogy besötétedett. Teljesen egyedül voltam az egész villában, körülöttem néma, már-már bántó csend volt. Rosa elutazott néhány napra a családjához, Rob-ról pedig egyáltalán nem tudtam, mikor szándékozik haza jönni. Ha egyáltalán jön, hiszen viharosan távozott. Újra megtöröltem az arcom, majd a fürdő fele indultam.

A fürdőbe belépve szembesültem önmagammal. A hatalmas tükörben magamra sem ismertem, a hajam ziláltan ezer fele állt, a szemeim vörösen izzottak a sírástól. Elszörnyedve fordultam el, s durván téptem le magamról a ruhákat, melyek egyetlen kupacban végezték a földön. Aztán beléptem a zuhanykabinba, megengedtem a meleg vizet abban a reményben, hogy elmossa a történteket. Csakhogy ez hiú ábránd volt. A hátam a nedves csempének vetettem, és szép lassan lecsúsztam a mentén. A földön kuporodtam, mert újult erővel tört rám a sírhatnék, de abban a pillanatban már a vízcseppek a könnyeimmel keveredtek, míg vállaim folyamatosan rázkódtak.

Egészen biztos, hogy hosszú percek teltek el vagy talán órák. Már szinte teljesen kiázott a bőröm. Lomhán és elcsigázottan nyúltam a csaphoz, hogy elzárjam a vizet, de még mielőtt megtettem volna a tusfürdővel átdörzsöltem magam, és le is öblítettem a keletkezett habot. A tusfürdő krémes illata szállt a levegőben, de még mindig éreztem Franco csókjainak és érintéseinek a nyomát. Törölközőért nyúltam, hogy szárazra dörzsöljem magam. Nem túlzottan figyeltem, mit veszek fel. A legelső kezem ügyébe kerülő pólót, sortot húztam magamra. Aztán ezek után bebújtam az ágyba.

Késő volt már, túl késő, s Rob még mindig nem ért haza. Egyre jobban aggódtam érte. Az ágy közepén kuporodtam össze. A ház csendjében csak a saját levegővételeim hallatszottak néhány fájdalmas sóhajjal. Megbénított az aggodalom, mely miatt képtelen voltam gondolkodni. Súlyos lépések álltak előttem, nehéz döntések, melyek mindkettőnk életére kihatással lehetnek, sőt lesznek. Kezdetnek Robbal kell beszélnem. Az már most egészen biztos, hogy semmi sem úgy lesz, mint előtte volt. A játék, mely szinte észrevétlenül lett a valóság. Bár nem abban a formában, de az életünk része lett. Aztán ott volt Franco, aki meg mindent felbolygatott. Nem tudtam, és még most sem tudom, hogy vele mi legyen. - Ez vajon a valóság? Tényleg megváltozott? Tényleg igazak a szavai és a tettei?

Los Angeles, 2011.09.17.

Egy percet sem aludtam, képtelen voltam lehunyni a szemem. Minden egyes zörejre, neszre felfigyeltem, hallgatóztam, abban a reménybe kapaszkodtam, hátha Rob az. Nem számított volna, ha részeg, ha úgy támolyog be a házba, csak az, hogy épségben és egészben, biztonságban tudjam. Minduntalan csalódottan hanyatlottam vissza az ágyba. Hánykolódtam és forgolódtam szüntelenül, míg végül teljesen kényelmetlennél vált a máskor oly kényelmes ágy és még most is egyedül voltam. Kikeltem az ágyból, bár még csak kora hajnali időpontot mutatott az óra. Rob egyik félre dobott kapucnis pulcsijába botlottam – szó szerint –, amely ismét eldobva hevert a földön. Felemeltem és belebújtam. Csak úgy árasztotta magából az ismerős illatot, ugyanakkor a zsebében megtaláltam a cigis dobozát és az egyik öngyújtóját. Egy pillanatra a markomba zártam, mert emlékek sora rohamozott meg. Aztán visszadugtam a dobozt és a gyújtót is a zsebbe, és a konyába indultam.

Erős félhomály a hangulatomhoz igazodott, mert minden szomorkás köntösbe bújt. Korán volt még, s a napsugarak is csak álmosan nyaldosták a környéket. Minden mozdulatomat nehéznek éreztem, a fejem is megfájdult. Mindez a sírástól és az alváshiánytól jelentkezett. Mindenféle agyi tevékenység nélkül, automatikusan, a kopott rutinnal átitatott mozdulatokkal kávét készítettem. Kínszenvedés volt az a pár perc is, míg lefőtt a fekete folyadék. Nem tudtam magammal mit kezdeni, idegesen doboltak az ujjaim a pulton. A gőzölgő nedűt egy óriási bögrébe öntöttem ki, s már a terasz fele lépkedtem. Biztonságba helyeztem a bögrét, s még mielőtt leültem volna, egyből rágyújtottam. Égő cigarettával a számban húztam ki széket, melyre leültem. Felhúztam a térdeimet öleltem az egyik kezemmel, míg a másik kezem a cigarettáért nyúlt, hogy az asztalon lévő hamutartóba hamuzzak, míg hatalmas füstfelhőt fújtam.

- Hova a fenébe tűnt az az erős és független nő, aki az elmúlt években voltam? – motyogtam magam elé, majd újra a számhoz emeltem a cigarettát és jó mélyet szívtam belőle. Újra annak a naiv és fülig szerelmes lánynak a bőrébe bújtam, amint átléptem az egykori szerelmi fészkünk küszöbét. De már előtte is éreztem a vonzódást, mely egyre közelebb sodort Franco-hoz.

- Hibáztam, mert elárultam Robot… Erre nincs mentségem, de Franco-ról van szó. Arról a férfiről, aki egykor a mindent jelentett nekem. Az egész világot. A szerelmet. Nemcsak a testem, hanem a szívem adtam neki… Közös jövőnk terveztük… - belekortyoltam a kávémba, vagyis nagyobb kortyok csúsztak le a torkomon. A bögrét félre tettem, majd újabb szál cigiért nyúltam. A térdemen könyököltem, s üveges tekintettel néztem az előttem elterülő kertet. Ezzel újra ugyanoda kerültem vissza, ahol múlt este tartottam. Bár azzal, hogy a gondolataim újabb és újabb köröket írtak le, melyek egyre inkább egyetlen irányba sodortak. Már csak abban nem voltam biztos, hogy tényleg ezt szeretném. – Ezt akarom? – Ráadásul azt sem tudtam, hogy Rob mit szeretne. – Hogy is tudhatnám! – csattantam fel, mert még mindig se híre, se hamva nem volt. Még végig sem gondoltam, de ismerős hangok ütötték meg a fülem.

Felkaptam a fejem, s a reggeli napsugarak víg táncot jártak a metál fényezésen. A gyomrom rögtön görcsbe ugrott, majd egészen apróra zsugorodott össze. Visszafojtott lélegzettel vártam. Rob nem hajtott gyorsan, s a garázs előtt parkolt le. Ennek következtében megbizonyosodhattam róla, hogy nem esett baja. Legalábbis a baleset, a karambol lehetőségét kizárhattam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, bár korainak bizonyult. Rob feltűnően darabos mozdulatokkal szállt ki a kocsiból. A sapka a fejébe volt húzva, a napszemüvege is rajta volt, pedig a nap közel sem volt olyan erőteljes, hogy ilyen védelemre szükség legyen. – Vagy talán más elől bújt el ennyire? Fotósok elől? – villámgyorsan cikáztak végig a lehetőségek.

Aztán a torkomba dobogott a szívem, ahogy felfedeztem Rob felém közeledő alakját. Az egyik kezében megcsördült a kocsi kulcsa, míg másik kezét zsebre dugta. Indulatosság, feszültség sütött a tartásából, a léptei határozottak voltak, de a fejét lehajtotta. Rám sem nézett. Ebből arra következtettem, nemcsak csalódott, hanem megutált, meggyűlölt, s rövid időn belől, rövid úton kipenderít az életéből.

Egyre jobban éreztem a szorítást a mellkasomban, s a cigaretta is a kezemben égett le. Éppen ezért gyorsan elnyomtam a hamutartóba. Rob ebben a pillanatban állt meg az asztal túlsó oldalán. Továbbra sem nézett rám, felém sem fordult. Hideg és távolságtartó volt. Rob kinyújtotta a kezét és csörögve az asztalra tette a kocsi kulcsait.

- Visszahoztam a kocsid. – egykedvűen ennyit mondott, majd bemasírozott a házba. Döbbenten néztem az asztalon heverő kulcscsomót és az ajtót, ahol Rob eltűnt. Csak kapkodtam a fejem a két pont között, s nem tudtam dönteni. Menjek vagy marajak? Egy szempillantás alatt felpattantam, mindent hátrahagyva siettem be a lakásba. Csörömpölést hallottam, mely egyértelműen a konyhából hallatszott. Egyre jobban aggódtam, mi a pokol történ az alatt a jó néhány óra alatt, míg nem tudtam róla. A napszemüveg a pultra volt félredobva. Rob háttal állt nekem, nem láthatta és nem hallhatta, hogy itt vagyok. Vadul kutatott az egyik fiókban, de mivel nem találta meg az általa keresett dolgot, bosszúsan csapta be és kihúzta a következőt.

- Mit keresel? – tétován ejtettem ki a szavakat. A hangom erőtlenül szállt felé, de amint elérte megdermedt. – Segítek… Kérlek, hadd segítsek! – kicsit bátrabban szólaltam meg. Rob a pulton tenyerelt, csak azért sem fordult meg, viszont szinte visszhangozottak a hatalmas sóhajai.

- Fájdalomcsillapítót… - nyögte ki, de csak muszájból. Minden egyes együtt töltött perccel csak egyre jobban mélyült közöttünk az a bizonyos szakadék. Rob közel járt a tabletták megtalálásához, de mégsem abban a fiókban kotorászott, ahol a pirulák elbújtak. Mikor közelebb léptem, hogy elő vegyem a hőn áhított fájdalomcsillapítót Rob szinte automatikusa lökte el magát a pulttól, egyetlen szót sem szólt, csak elsétált mellettem. Ezzel a viselkedésével pedig sokkal nagyobb fájdalmat okozott, mintha kiabált volna velem, vagy mindenféle ringyónak kiáltott volna ki. Bár mindkettőt megérdemeltem volna.

- Tessék, itt vannak! – nyújtottam volna Rob felé, aki a pult mellé telepedett. Csakhogy most már semmi sem takarta el az arcát és a kezét, így aztán szembesülhettem a sérüléseivel. Olyan váratlanul ért az egész, hogy a tablettás doboz kicsúszott a kezemből, és hangosan koppant a pult tetején. Még nem vettem le a tetejét, ennek köszönhetően nem gurult ezerfelé a tartalma és a műanyag sem törött el. – Mi… mi… történt… veled? – remegő hangon és dadogva tudtam csak megszólalni. – Mit… csináltál? Hol… szerezted… ezeket? – mellette álltam, már nyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát vagy a kezét, és meggyőződjek, hogy szüksége van-e ápolásra.

- Nem fontos… - rántotta meg a vállát Rob, majd a fájdalomcsillapítóért nyújtózkodott. Nem esett jól neki a mozdulat, de még véletlenül sem adta jelét a fájdalmának. Az arca, a vonásai viszont helyette beszéltek.

- Ne mondj ilyet! Megsérültél… - dermedten néztem Őt, hogyan képes ennyivel elintézni. Komolyabban is megsérülhetett volna, vagy a sérüléseiből akár maradandó seb is keletkezhet, ha nem látták el rendesen. Rob azonban egyből a szavamba vágott, nem engedte, hogy végigmondjam.

- Az az én gondom… - a markába öntött pár pirulát a műanyagdobozból. Gondosan visszazárta a fedelét, majd a marka tartalmát a szájába tűntette el. A mellett lévő pohár vízzel pedig leöblítette az egészet.

- Fájdalmaid vannak? Nagyon fáj? – különben nem kereste volna a fájdalomcsillapítót olyan elszántan. Segíteni akartam, de láthatóan nem kért belőlem, nem hagyta magát. Az a bizonyos szakadék csak még jobban mélyült kettőnk között, egyre távolabbra sodorva minket egymástól.

- Csak a fejem fáj… Különben is már ki lettek tisztítva a sebeim, kaptam ellátást… - örültem, hogy mégsem vette félvállról a dolgot. Csakhogy a hangjában volt valami, amire sehogy sem találtam magyarázatot.

- Ki? Hol? – aggodalmasan kérdeztem rá, mert nem hagyott nyugodni.

- Ha már ennyire tudni akarod, akkor Sarah volt az, aki kitisztította és fertőtlenítette a sérüléseim. – vetette nekem oda, miközben felállt a helyéről. Újra elment mellettem és a mosogatóba tette az üres poharát.

- Sarah? – egy újabb tétova kérdéssel törtem meg a közöttünk beálló csendet. - Egész eddig vele voltál? Nála voltál? – igyekeztem megőrizni a nyugodt mivoltomat. Éppen időben sikerült feltennem a kérdéseim, mert Rob már kifelé masírozott a konyhából. Azt hittem, hogy egyetlen szó nélkül kisétál és magamra hagy. Ez lehetett a szándéka, de aztán mégis meggondolta magát. Felém fordult, kimérten, s mintha csak a halálos ítéletemre vártam volna.

- Sarah… Nála töltöttem az egész éjszakát. – egy csepp megbánás nem volt a hangjában. Egyenesen a szemembe nézett, úgy mondta ki.

- Lefektetted? Megtetted? – fontam magam köré a kezeim. Nyugodtan kérdeztem, semmi vádló nem volt a hangomban, csak pusztán érdeklődtem. Úgy tűnt, hogy lassan és biztosan a mi történetünk végére pont kerül. Az egész folyamat azzal indult, hogy Franco újra felbukkant. Teljes mértékben elbizonytalanodtam, hogy innen van-e még visszaút vagy már reménytelen az egész. Erősebben kapaszkodtam a saját karomban, mert még mindig nem érkezett válasz. Tudtam, minden abban a másodpercben dől el, ahogy kimondja. Igen vagy nem. Talán csak bosszúból, talán csak vigaszból, de teljesen mindegy is, ha tényleg megtette. Rob aztán csak egy nagyot sóhajtott és megrántotta a vállát. Sarkon fordult, s egyedül hagyott a konyhában…

„Ha ismernéd az emberi szív titkát, azt is tudhatnád, hogy gyakran olyankor gúnyolódik az ajkunk, mikor szégyelljük mutogatni lelkünk sebeit. Gúny és könny bújócskázó testvérek! A sírni szégyenlő gúnyolódik, amíg sokan látják, de ha magában marad, könnyei előtörnek.”

(Dáné Tibor)

~~~ xxx ~~~

„- Annyira sajnálom!

Talán gyűlölnöm kellene... Dühösnek kellene rá lennem, mégsem vagyok az. Elmosolyodom. Végeredményben neki köszönhetem, hogy boldogabb vagyok, mint korábban bármikor. Gyorsan beszél, közben sír, magyarázkodik. Fél füllel hallgatom. Nem érdekelnek a részletek. (...) Egyetlen szót akar tőlem hallani... (…)

- Megbocsátok.”

(Harlan Coben)

Robert

Los Angeles, 2011.09.17.

A vendégszobában rogytam le az ágyra, mert piszkosul fájt a fejem. A gyógyszerek még nem kezdtek el hatni, viszont a fejem egyre jobban elnehezült. Mindeközben az előbbi beszélgetés ismétlődött szüntelenül a fejemben. Nem bírtam kiverni a fejemből Flóra tekintetét, egyszerűen nem foglalkozni vele. Nem akartam bántani őt, de érdekes fordulatot vett az egész társalgás, mely végül mégis egészen biztosan fájdalmat okozott neki. Mégsem bántam meg, hogy nem cáfoltam egyből, és meghagytam abban a hitben, hogy tényleg történt valami köztem és Sarah között. Mégis nagyon nehéz volt hidegnek és távolságtartónak tűnni, de az újraéledő fájdalom, melyet a csalása okozott, megkönnyítette. Aztán rosszul éreztem magam amint megláttam a meggyötört arcát, a vörös szemeit, viszont mégsem válaszoltam. Nem tudtam, mert szerettem volna, ha megtudja, mit éreztem én. Bár az Ő érzései messze eltörpültek az enyémek mellett. Nem akartam erre gondolni. Ettől csak még jobban megfájdult a fejem.

Lerúgtam a cipőim, majd az ingem és a farmerem következett. Minden az ágy mellett landolt, mert semmi kedvem nem volt feleslegesen a fürdőbe elbattyogni. Főként úgy nem, hogy fennállt annak a lehetősége, hogy összefutok Flórával. Ezt el akartam kerülni, mert féltem attól, hogy most nem tudnám türtőztetni magam. Pólóban és gatyában terültem el az ágyon. – Eddig csak ritkán használtuk a vendégszobát. – a plafont néztem. – Csak, ha a srácok itt voltak, vagy ha a szüleim. Azon ritka alkalmakkor. – sóhajtottam fel, mert anya szavai is egyből beugrottak. Nem szimpatizált Flórával, és akkor még finoman fogalmaztam. Aztán a vendégszoba magányában, mely remek menedék volt, észre sem vettem és a gondolataim már megint Sarah-nál jártak.

Reggel a kanapén ébredtem, s nem akartam csak úgy lelépni, aztán motoszkálást hallottam a hálóból és bekopogtam. Sarah zavartan az elveszett cipőjére hivatkozott, valami nagyon azt súgta, hogy ez valami gyengécske füllentés volt részéről. Csak azt nem tudtam, miért ennyire zavart. Előző nap még semmi jele nem volt, remekül elbeszélgettük, a film is jó ötlet volt. Így legalább őrültséget sem csináltam az éjszak folyamán. Gyorsan és hirtelen a reggeli feldobásával igyekeztem oldani Sarah zavarát, melyre rá is bólintott, sőt egyből felajánlotta, hogy rendel, míg a fürdőszobába terelt. Ez ellen pedig egyáltalán nem tiltakoztam. Folyó ügyeim végeztével szembesültem a saját képemmel. Nem tűnt túl vészesnek. Sarah nagyon jó munkát végzett.

Miután elhagytam a fürdőt, kedves kolléganőm az erkélyen volt. Amint kiléptem hozzá egyből rá is gyújtottam. Persze ez magával hozta a káros szokásomról való lebeszélésem. Sarah édesen mosolygott és nem bírtam levenni róla a szemeim. Gyönyörű volt, abban a könnyű ruhában. A kék szemei csillogtak és azon kaptam magam, hogy egyre többször téved a tekintetem az ajkaira, melyek pirosan csalogattak, hogy ízleljem meg. Tényleg csábító volt, s talán egy másodpercig még kapható is lettem volna. De ahogy Sarah-ra gondoltam és a kedvességére, egyből megálljt parancsoltam magamnak. Nem akartam vele játszani, kihasználni és csak bosszú eszközének felhasználni. Ő sokkal többet érdemelne, megérdemli, hogy valaki teljes szívéből szeresse. Ugyanakkor úgy gondoltam egy szorosabb barátság sokkal többet ér, mint a pillanatnyi gyönyörök összessége.

Elűztem a kísértés gondolatait, s inkább a megérkező reggelire koncentráltam. A fenséges illatokra egyből korogni kezdett a gyomrom. A pincér, aki felhozta a reggelit érdekes képet vágott hozzánk, de bíztam benne, hogy nem az lesz az első dolga, hogy a bulvár lapokhoz fusson. Persze a kétely parányi morzsája megmaradt. Sarah azonban gondoskodott arról, hogy a reggeli is jó hangulatban teljen el, sikerült teljes mértékben megfeledkeznem mindenről.

Aztán betoppant Caitlin, és ez volt az a pont, mikor jobbnak láttam kereket oldani. Nem akartam bajt, és főleg nem Sarah-t bajba sodorni. Mégsem bírtam megállni, és búcsúzáskor puszit nyomtam Sarah arcára, amire megint csak nem találtam magyarázatot, miért tettem.

A liftek felé a sapkám jól a fejembe húztam és a napszemüvegem is feltettem. Szerencsésen megléptem a szállodából. Arra maximálisan ügyeltem, hogy még véletlenül se legyen szemtanúja annak, hogy egy szállodából távozom. Nem hiányzott volna még az is, hogy a sajtó rajtam, rajtunk csámcsogjon. Amúgy is sürgősen ki kellett volna valamit találnom, mi legyen Flórával és velem. Nagyon úgy éreztem, hogy ez az egész „házasság” megbukott. Kocsiba vágtam magam és a városban bolyongtam, csakhogy az egyre erősödő fejfájás arra késztetett, hogy haza fele vegyem az irányt…

Elaludtam, míg a vendégszobában heverésztem, ami történetesen nagyon jól esett. A fejem már egyáltalán nem fájt, s rájöttem, hogy nemcsak az árulás okozott fájdalmat, és a tudat, hogy Flórának más kellett, hanem az, hogy megbuktam, mint férj. S tudat alatt ez csak még inkább fokozta a csalódottságom. Ugyan csak egy álházasság volt, mely aztán valamikor szinte észrevétlenül valóságossá vált. Nem a házasság maga, hanem a közöttünk lévő kapcsolat. Talán először tényleg csak szex volt az egész, azonban már régóta nem a testi örömöm miatt feküdtünk le egymással. – Mindketten vakok voltunk! – erre a gondolatra hirtelen felültem az ágyon. Úgy ért a gondolat, mintha valaki pofon vágott volna. – Beleszerettem… - motyogtam magam elé.

Teljesen lefagytam, ahogy a felismerés tudatosodott bennem. Felkászálódtam az ágyról, de képtelen voltam kimerészkedni a szobából. Némi nyújtózkodás után az ablak felé sétáltam. A függöny takarásában álltam, s fürkészőn figyeltem a medence partját és az udvart, talán most még inkább Flórát kerestem. Azonban Ő már nem volt kint.

- Beleszerettem… Ha szeretem, még ha egyoldalú is ez az érzés, akkor is fájdalmat okozott az árulás. A megcsalást mindig is elítéltem… Egyetlen megoldás van, ha beszélek Flórával… Nyíltan és őszintén… - határoztam el magam. Ezen felbuzdulva egyből az ajtóhoz léptem. Pólóban, gatyában és mezítláb sétáltam a konyhába, ahol legutóbb Flórát hagytam. Frissen főtt kávé illat lengte be az egész helyiséget, melyből nagyot szippantottam, de nem térített el az eredeti célomtól. Egyenesen a terasz irányába haladtam, talán csak a takarás miatt nem láthattam az ablakból és Flóra még mindig kint cigizik. Azonban amint elhúztam az ajtót megláttam, hogy ott sincs. De az feltűnt, hogy egyre inkább borul az ég, baljós sötét felhők gyülekeztek, melyek oly nehéznek és oly fenyegetőnek tűntek. A lágy szellő a meleg, tipikusan eső előtti illatot sodort magával. – Eső lesz… Vihar… - állapítottam meg magamnak.

Sarkon fordultam, majd újra Flóra keresésére indultam. A következő tippem a hálószobánk volt. Bejött, mert tényleg ott volt. Megtaláltam. Felöltözött, megfésülködött. Fenséges látvány volt, ahogy karcsú testét megszemlélhettem. Nem vette észre, hogy beléptem a szobába.

- Te meg mi a francot művelsz? – nem bírtam mást kinyögni, csak ennyi hagyta el a szám. Flóra megfordult, de az arca rezzenéstelen volt. Mindeközben megütközve néztem rá.

„Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet, és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot.”

(Lakatos Levente)