Forever is only the beginning - Part 8

Ever

A kinti kalandomnak meglett a nem vár eredménye. Még aznap estére belázasodtam, s a legaggasztóbb az volt, hogy Carlise sehogy sem tudta levinni a lázam. Hűtőfürdőtől a gyógyszerek sokaságáig mindent kipróbált, de nagyon úgy tűnt, hogy végre pont kerül a történetem végére. Lázálom gyötört, de legalább újra Joseph-fel lehettem. Talán ő, talán valaki más, de megfogta a kezem. Nem voltam egyedül. Hangfoszlányok értek el, s nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem.

- Nézd fiam, megtettem mindent, amit orvosilag vagy emberileg lehetséges. Nincs más lehetőségünk, csak…

- Nem! Nem engedem. Nem ezt a sorsot érdemli, hogy olyan legyen…

- Edward, ha nem cselekszünk, akkor sehogy sem fog élni. Ever nagyon beteg.

- Ez így akkor sem jó. – ez volt a végszó, mert ez volt az utolsó, amit még halottam.

Vártam, hogy vége legyen, és a fájdalom megszűnjön, azonban nem történt semmi. Egyáltalán nem így képzeltem el a halálom. Csendben elaludni örökre, ezt szerettem volna mindig, már eleget szenvedtem. Nehéznek és fáradtnak éreztem magam. Lassan megrebbentek a pillám, s a vakító fény fogadott. Fehér, tiszta és bántó volt.

- Felébredtél… - bársonyos hang simogatott. Carlise fehér köpenyben állt az ágyam mellett, kórlapot tartott a kezében, majd sebesen jegyzetelt, míg jó néhányat pislogva magamhoz tértem teljesen.

- Hol vagyok? – nehezen tudtam csak beszélni, a szám teljesen ki volt száradva és fárasztó volt még az a néhány szó is.

- Ever, nyugodj meg! Be kellett, hogy hozzalak a kórházba. Nagyon magasra felszökött a lázad és sehogy nem sikerült levinnem. – a doktor lassan és tagoltan beszélt, de kellett is mert nagyon nehezen sikerült koncentrálnom. Bólintottam, mikor befejezte. Ezzel jeleztem, megértettem az elmondottakat. – Pihenj még, mert Alice nagyon szeretne látni! Hamarosan bejöhetnek hozzád! - Carlile kedvesen rám mosolygott, aztán az ajtó fele sétált.

Elaludhattam, mert legközelebb, mikor magamhoz tértem, akkor Alice ücsörgött az ágyam mellett.

- Szia! Nagyon ránk ijesztettél! Soha többet ne tégy ilyet! – felpattant és semmivel sem törődve megölelt. Jól esett, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Alice-t én is nagyon megszerettem. – Tudod olyan rossz volt ez a néhány nap nélküled. Már semmi sem ugyanolyan. Még vásárolni, sőt még rendezkedni sem volt kedvem. Jaj, de jó, hogy felébredtél! Most megyek, mert már mindenki tűkön ül, hogy bejöhessen! – hadarta végig Alice szinte egy levegővel. Még utoljára megölelt, aztán könnyedén kitáncolt a kórteremből.

Alice-t követte Esme, Rose, sőt Emmett és Jasper is benézett hozzám. A fiúk jobbára csak poénokat szórtak, csakhogy még jobb kedvre derítsenek. A lányok inkább az aggodalmat felváltó megkönnyebbültségnek adtak hangot. Egyetlen személy még hiányzott, de nagyon úgy tűnt, hogy ő nem érezte fontosnak, hogy meglátogasson. Naiv gondolat volt részemről, hogy ennyire vártam őt. Carlise késő délután benézett még, a nap végére ugyan feljebb ment még a lázam, de ezt már tudták kezelni. Újabb adag gyógyszert követően megnyugtatott, hogy most már minden rendben lesz velem. Aztán a doktor elköszönt, mert lejárt a műszakja és hazaindult.

Későre járt, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni. Az ablakon a csillagos eget láttam, s csak néhány éjjeli fény égett a folyosón. Egyedül voltam, s most már utat engedhettem a bennem lakozó feszültség kiengedésére, amely könnyek formájában történt meg. Minden egyes aláhulló könnycseppel úgy éreztem, hogy hatalmas kövek gördülnek le rólam.

- Ever, mi a baj? – váratlanul érkezett az ismerős hang. Kedvesen érdeklődött, míg zsebre dugott kézzel közelebb sétált hozzám.

- Te? – meglepődtem, hogy mégis megjelent. Már teljesen lemondtam róla, hogy ismét láthatom.

- Látnom kellett, hogy jól vagy. – válaszolt egyszerűen. – De miért sírsz?

- Még mindig itt vagyok. – suttogtam bele az éjszakába, mert képtelen voltam Edward-ra nézni. – Még élek, pedig felkészültem, hogy végre pont kerül a történetem végére. – erőt vettem magamon, s felé fordítottam a fejem. Csakhogy arra egyáltalán nem számítottam, hogy olyan közel lesz hozzám. Mindössze néhány centi volt közöttünk, majd olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam, nehogy felkészültem volna. A száját a számra nyomta, egy pillanatig nem történt semmi, majd óvatosan puhatolózva csókot kezdeményezett.

- Ezt felejtsd el! – szakította meg Edward a csókot, majd sebesen távozott. Vissza sem nézett, csak elrohant, míg engem kétségek között hagyott. – Mi volt ez? Mit felejtsek el? A csókot vagy a halál gondolatát? – egyáltalán nem volt egyértelmű s a hirtelen távozása is inkább arra engedett következtetni, hogy megbánta a csókot. Hevesen vert a szívem, s némán csorogtak a könnyeim, hiszen soha életemben nem volt még ilyen élményben részem, sőt nem is igazán számítottam ilyesmire. Megcsókolt valaki, ráadásul az a valaki pont Edward volt. Azon az éjszakán először, majd ezt követően szinte mindig vele és a csókjával álmodtam.

Hosszú napok teltek el a kórházban is, illetve később a Cullen villában is. Carlise pár nap elteltével hazavitt, mivel az ellenőrzéseket otthon is el tudta végezni. Azonban úgy tűnt, hogy meggyógyultam, mert többet nem voltam lázas, sőt sokkal jobb állapotban voltam, mint előtte bármikor. Szinte kicsattantam az egészségtől, már ha az én esetemben lehet ilyet mondani. Egyetlen dolog volt, ami nagyon zavart. Edward a csókot követően került engem.

- Ever, kérdezhetek valamit? – ült le mellém a teraszra Jasper. Előszeretettel üldögéltem kint, míg a kezemben a forró teával a csodálatos erdőt figyeltem.

- Igen, persze. – mosolyodtam el, mert Jasper mindig olyan kedves volt velem. Aztán a számhoz emeltem a poharam és kortyolni akartam, de mikor meghallottam Jasper kérdését, azt hittem, kiköpöm a teát.

- Mi történt Edward és közted? – Jasper komoly ábrázattal nézett rám. – Mert tudom, hogy van valami. Látom, hogy kerülitek egymást. Mintha összevesztetek volna. Ez történt?

- Nem. – válaszoltam vontatottan. – Még a kórházban, Edward meglátogatott. Aztán megcsókolt, de utána rögtön le is lépett. Bár akkor azt mondta, felejtsem el. Azóta meg kerül engem.

- Értem, vagyis nem értem. Edwars miért ilyen gyáva. – vonta meg a vállát Jasper, és indulni készült. Elkaptam a karját és megállítottam.

- Kérlek, ez maradjunk közöttünk.

- Számíthatsz rám! – adta beleegyezését Jasper.

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól esik valakinek elárulni a titkom, amit azóta is gondosan őriztem. Aztán jött egy hirtelen ötlet, még igazándiból meg sem volt a teljes ötlet, már Alice meg is jelent az ajtóban.

- Ever, ha jól érzed magad, akkor nincs kedved kicsit kimozdulni velem? Úgy elmennék vásárolni, és neked is vehetnénk pár dolgot. – csilingelte a kiskobold. – Carlise a kórházban van, Esme az árvaházban segédkezik

- Pont nekem is az jutott eszembe, hogy kicsit kimozdulnék a házból. – egyeztem bele rögtön.

- Nagyszerű! De ha elfáradsz, vagy bármi baj van, akkor azonnal szólj! – ígértette meg velem Alice, majd kiabálva csalta Rose-t is, hogy csatlakozzon hozzánk. Mi hárman lányok indultunk el a város fele, Jasper és Emmett tiltakozva merültek bele a videó játékba, amivel egymást gyepálták. Végre normálisnak éreztem magam, azelőtt sosem volt csajos nap és nem is shoppingoltam csak úgy. A járókelők, bár szinte mindenki, nők és férfiak vegyesen Alice-t és Rose-t figyelték. Mint két igazi topmodell, olyan kecsesen és légiesen közlekedtek. Le se bírták róluk venni a szemüket az emberek. Míg harmadikként mögöttük kullogtak. Egyik boltból a másikba sétáltunk, s egyre több és több csomagunk lett. De valamilyen rejtélyes módon, mindig volt segítség, aki a csomagjainkat cipelték. A sokadik üzletben válogattunk, élveztem, annak ellenére, hogy még semmit sem választottam magam. Alice és Rose már mérföldekre járt a csomagok számát tekinthetően.

- Nézd Ever, ez nagyon szép és pont hozzád illik! – lépett mellém Rose egy egyszerű kék ruhával a kezében.

- Igen, telitalált Rose! Ez nagyon bejönne Edwardnak is! – tapsikolt Alcie. – Próbáld fel! Gyerünk!

- De miért pont Edwardnak? – kérdeztem vissza, mert megütötte Alice megjegyzése a fülem.

- Tudod te nagyon jól. – kacsintott rám. – Tetszik neked! Ahogy te is tetszel neki. – árulkodott Alice.

- Nah, igen! De olyan tejfeles szájú, hogy inkább elkerül, minthogy randira hívjon! – forgatta meg a szemét Rose is. – Most pedig bújj bele a ruhába!

Be tessékeltek a próbafülkébe, és addig rágták a fülem, míg fel nem próbáltam a kiválasztott ruhát. Tényleg tökéletesen illett hozzám. Egyszerű és elegáns volt, csak a cipzárral nem boldogultam. Kicsit ügyetlenkedve léptem ki a fülkéből, és mivel nem figyeltem valakinek nekiütköztem.

- Bocsánat. – mondtam ki zavartan. 

- Semmi baj, Szépségem! – csibészes mosollyal válaszolt nekem a srác, akinek nekiütköztem. Eszméletlenül jól nézett ki és úgy tűnt, már nem gimis, inkább egyetemista lehet. – Engedelmeddel segítek. – ajánlkozott fel, s mivel olyan zavarban voltam, így szó nélkül engedtem neki. Eltűrtem a hajam, míg a hátamon felhúzta a cipzárt. – Tökéletes.

- Köszönöm! – mosolyodtam el a bók hallatán.

- Nagyon szerencsés fickó a barátod, ha ilyen gyönyörű nőt tudhat maga mellett. – bókolt továbbra is. – Talán vele vásárolgatsz vagy talán egyedül?

- Nem, velünk! – ebben a pillanatban jelent meg Alice és Rose. Kissé ellenségesen néztek rá a srácra, akinek még a nevét sem tudtam.

- Oh, úgy látszik a szépség családi vonás. – húzta ismét csibészes mosolyra a száját. – Részemről az öröm, megismerni titeket. Hadd mutatkozzam be Marcello, Marcello Di Vaio! – kezet nyújtotta először Alice-nek, majd Rose-nak. – De szólítsatok Marco-nak.

- Alice Cullen – viszonozta a bemutatkozást a kobold.

- Rosalie Cullen – követte a húga példáját Rose is.

- Elárulod a neved te is szépséges hölgy? – fordult felém Marco.

- Ever – sóhajtottam.

- Ever Cullen. – tette hozzá gyorsan Alice. – Azonban nekünk mennünk kell! A ruhát megvesszük! – Adta ki a parancsot a kis kobold.

- Ever, meghívhatnálak valamikor egy kávéra? – kérdezett gyorsan Marco, még mielőtt Alcie teljesen belé nem fojtja a szót. – Itt a számom, nyugodtan hívj fel, ha megfelelne neked! – még egy utolsó csibészes mosolyt küldött felém, majd eltűnt.

- Ever, beléd meg mi ütött? Mi volt ez? Csak így leállsz flörtölni vad idegen pasikkal? – morgott Alice, és egész úton ideges volt. Míg én Marco kártyáját szorongatva ábrándoztam. – Hallod egyáltalán, mit beszélek?

- Áh, hagyd Alice! Úgy tűnik ez a Marco gyerek teljesen elvette az egész! – legyintett Rose, mire teljes vigyor jelent meg az arcomon.

A vigyorgásom egészen addig tartott, míg be nem léptem a Cullen házba. Mikor kinyílt az ajtó egy olyan jelenet fogadott, ami egészen apróra zsugorította össze a gyomrom. A nappaliban a dohányzó asztal mellett ücsörgött a földön Edward és nem volt egyedül. Éppen Bella-val csókolózott, míg körülöttük néhány könyv és jegyzet volt szétszórva.

- Edward? – Alice és Rose közvetlenül mögöttem torpant meg, s Alice adott hangot a meglepetésnek, aminek mindhárman szemtanúja voltunk. Szétrebbentek, s mindketten zavartan meredtek ránk.

- Jobb lesz, ha most megyek. – nyögtem ki, míg egy pillanatra összeakadt a tekintetem Edward-dal. Aztán az emelet fele vettem az irányt. Összeszorítottam a telefonszámot és döntöttem. Persze kellett jó néhány perc, míg összeszedtem magam és a bátorságom. Nagy levegőt vettem és tárcsáztam.

- Helló, itt Marco! – szólt bele az igéző hang.

- Helló, Ever vagyok! – igyekeztem tartani magam.

- Ha jól sejtem, elfogadod a meghívásom?

- Igen, elfogadom.

- Találkozzunk holnap délelőtt. Ott a plázában a földszinti kávézóbank.

- Rendben, ott leszek. – tettem egy könnyelmű ígéretet és vonalat bontottam.

- Te meg kivel beszéltél? Hova mész? – váratlanul ért a hangja

- Edward ez nem rád tartozik. – megvontam vállam és bevonultam a fürdőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót, s nekidőltem. Újra és újra egyetlen kép jelent meg a szemeim előtt. Bellával csókolózott. Nem velem.