„Az életünk nem csupán a miénk, kötödünk másokhoz, a múltban és a jelenben, és minden egyes büntettel vagy kedves gesztussal jövünk keletkezéséhez járulunk hozzá.”
(Felhöatlasz c. film)
***
Dylan induláshoz készen állt az ajtó előtt, de még mielőtt kilépett volna rajta végigtapogatta a zsebeit, hogy mindent eltett-e. Az egyik zsebében megcsörrentek a kulcsai, másikban kitapintotta a tárcáját. A cigarettás dobozt az öngyújtójával együtt a kabát zsebében volt, viszont a napszemüvegét elfelejtette, így azt még meg kellett keresnie. Hirtelen nem tudta, hol is keresse, de a lakosztályt nem akarta felforgatni. Megállt s pár pillanatig eltöprengett, s felrémlett, hogy érkezése után a nappali asztalára dobott pár dolgot. Jól gondolta, s felkapta a Ray Ban-t. Most már mindene megvolt, így végre elindulhatott.
Az előkelő szálloda folyosóin, majd a hallján sétált végig. Néhány vendég ugyan megnézte, bár ezek csak futó pillantások voltak, ezért senki sem ismerte fel. A hotel bejárata előtt megállt, s várt, mert éppen akkor gördült egy taxi Dylan elé. A férfinek már nem volt ideje rágyújtani, pedig minden vágya egy cigaretta volt. Hosszú napok álltak mögötte, de most semmi más nem számított, csakis az eredeti célja. Tudta, hogy már nem sokáig tart ez a nap, s nem sokára hazamehet, otthon lehet teljes nyugalomban.
Dylan kényelmesen elhelyezkedett a taxi hátsó ülésén, aztán egyből bemondta a címet a sofőrnek, aki busás borravalóban reménykedett, hiszen ő egy kifinomult urat látott. Dylan mereven nézte a mellettük elsuhanó utca forgatagát mindaddig, míg a virágbolt fel nem tűnt.
- Várjon meg, csak néhány pillanat! – vetette hátra egyhangúan a férfi.
- De az óra végig ketyeg! – szólalt meg a sofőr és elégedetten helyezkedett el a volán mögött.
- Felőlem… - vonta meg a vállát a taxiból kiszálló férfi. Sietős léptekkel közelítette meg a bolt bejáratát. A kinyíló ajtó egyből elérte a kis csengettyűt. A csilingelő dallamra egy negyvenes éveiben járó nő sétált elő.
- Jó napot… - kedves mosollyal üdvözölte az érkező vendéget, csakhogy felismerte a férfit. – Helló, Dylan! Már vártalak… – barátságos hangon beszélt.
- Helló, Marla! Hát, megérkeztem… - a férfi könnyed mozdulattal a homlokára tolta fel a napszemüvegét. – A szokásosat kérem… - s már a tárcájáért nyúlt, jóval nagyobb összeget vett ki belőle, s a pultra tette. Hálásan figyelte, ahogy a nő az elkészítette a rendelését.
- Hogy vagy mostanában? Egyre ritkábban jársz erre… - Marla nem olyan régóta ismerte a férfit, de vele mindig barátságosan viselkedett vele. Pedig sokféle dolgot hallott róla, a lánya is folyton a fülét rágta, aki folyton valamiféle pletykalapot olvasott, azonban nem akarta elhinni, hogy igazak lennének ezek a hírek. Egy jóképű férfiről képtelenség volt akárcsak rosszat is feltételezni. Pedig nem kevés sötét folt Dylan életében.
- Köszönöm, megvagyok. – válaszolta a férfi röviden. – Sok a munka, és alig van néhány szabadnapom… De tudod, hogy ilyenkor mindig jövök… - enyhe mosoly játszott Dylan arcán, mert Marla mindig kedves volt számára. Barátságosan viselkedett és beszélgetett vele, sosem a hírességet látta benne, hanem egy hús-vér férfit. Dylan megtanulta, hogy ezt a hozzáállást mindennél többre értékelje.
Marla ügyes és gyakorlott mozdulatokkal készítette el a csokrot. A legszebb és a legnagyobb fejű rózsákat válogatta ki. Tudta, milyen fontosak a virágok Dylan számára. Az egyik legszebb szalagot választotta ki, s azzal kötötte át a rózsák hosszú szálát.
- Tökéletes… - lehelte lenyűgözve Dylan. A bankjegyeket a pultra csúsztatta, jóval többet, mint amennyibe a virágok kerültek volna, s egyből felkapta a csokrot. – Köszönöm, Marla! – aztán már csak az ajtóból intett búcsút.
- Induljunk! – Dylan taxiba vágta magát, és kiadta az újabb útirányt. Gondosan az ölébe fektette a csokrot, vigyázott rá, még véletlenül se sérüljön meg. Úgy óvta, mintha az élete múlna rajta, hiszen fontos szerepe volt a virágnak.
A rövidke út után Dylan nehéz szívvel szállt ki a taxiból. Ismételten szólt a sofőrnek, hogy várja meg. A sofőr kaján vigyorral bólogatott, hiszen már a markában érezte a súlyos összeget, melyet a férfitől bezsebelhet. Ezt persze Dylan tudta, és már a nyelvén volt egy cifra káromkodás, de aztán mégis elfojtotta magába. Nem akarta sem az időt húzni, sem pedig felesleges szóváltásba keveredni. A mondanivalóját inkább lenyelte és hátat fordított a taxisnak.
Egyre nehezebb léptekkel indult meg a kapu irányába. Az óriási vaskaput könnyedén Dylan könnyedén kinyitotta, s már nem volt semmilyen akadály előtte. A keskeny ösvényre lépett, mely kanyarogva vezette előre. Tudta merre kell mennie, nem először járt itt. Sőt az első alkalommal az agyába égett az útvonal, ahol végig kellett mennie. Akkor is egyedül jött, amihez ragaszkodott, s azóta sem változtatott ezen a szokásán. A férfi szemei már jóval előbbre jártak, aztán a lábai is utolérték azokat. Az ösvényt elhagyva a puha zöld fűre lépett, s már csak egy karnyújtásnyira volt tőle a fehér sírkő. Közelebb ment, majd hosszú percekig bámulta némán a vésett feliratot. Lassan a szemüvegéhez nyúlt, levette és zsebre tette, aztán a sírkő mellé guggolt. A gyönyörű vörösen izzó rózsacsokrot a sír tetejére fektette.
- „A világon mindennél jobban szerettem őt. Csak éppen nem fogtam föl, milyen drága kincs is a szerelem, és mennyire törékeny, egészen addig, amíg össze nem törtem a saját két kezemmel." (Kate Mosse) – suttogta Dylan a levegőbe, de már nem a jelenben jártak a gondolatai…
***
Dylan úgy érezte, hogy a lábai lassan felmondják a szolgálatot, s kis híján összeesett a folyón. Marc azonban időben kapcsolt, s segítő jobbot nyújtott a barátjának. Egyszerűen nem bírták felfogni az orvos szavait. - Készüljenek fel, hogy a kisasszony nem biztos, túléli… Megteszünk érte minden tőlünk telhetőt, és meg is tettünk mindent, amit az orvostudomány lehetővé tett…- Dylan fejében az orvos szavai visszhangoztak szüntelenül. Egyre jobban zúgott a feje, hányingere lett és zakatolt a szíve.
- Én tehetek róla… Az én hibám… - motyogta szinte katatón állapotban a férfi. A térdein könyökölt a kezeibe temette az arcát, ezzel próbálta leplezni a könnyeit. Némán zokogott, hiszen mostanra mindent megbánt, minden egyes szót, minden egyes tettet. Bánta, hogy képtelen volt uralkodni magán, s egy cseppet sem törődött Camilla-val, aki egyre többször látta, és asszisztálta végig a mámorban fetrengését, melyet a drognak vagy a töménytelen mennyiségű alkohol idézett el. Camilla nem egyszer kérte, könyörgött neki, hogy hagyja abba, ne csinálja, ne tegye tönkre az életét, azonban Dylan fittyet hányt az aggodalommal terhes szavakra. Megvonta a vállát, s ugyanúgy folytatta tovább, mintha mi sem történt volna. Tudta legbelül, hogy nem helyes, amit csinál, de nem volt elég ereje, hogy megálljt parancsoljon magának. Ugyanakkor félt, mert Camilla a férfi számára teljesen ismeretlen szeretettel, gondoskodással és szerelemmel közeledett.
Rettentő hosszú és idegőrlő napokon ment keresztül Dylan. Kis híján felemésztette a bűntudata, és mostanra nyílt csak fel a szeme, hogy az a különös érzés, mely hatalmába kerítette, az bizony szerelem. Csakhogy későn ismerte fel az érzést, s a múló napokkal egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy ezt a szerelmének is bevallja. Pedig minden egyes nap ott volt a kórházban, ott ült Camilla ágya mellett. A lány állapota stabil volt, azonban az eredményeiben semmi javulást nem láttak az orvosok, de Dylan bízott benne, hogy Camilla meg fog gyógyulni. Volt úgy, hogy némán figyelte az alvó lányt, csupán a kezét fogta, simogatta, volt úgy, hogy szüntelenül kérlelte, hogy térje vissza hozzá.
Nagyjából két héttel később megtörtént a csoda. Dylan fáradtan sétált végig a folyosón zsebre dugott kezekkel és lehajtott fejjel. Rendszeres látogatónak számított már, s a kutya sem törődött már vele. Amúgy sem nagyon beszélgetett senkivel sem, csak némán végigsétált a folyosón. A megszokás rutinjával lépett be Camilla szobájába, az ágy mellé sétált és gyengéden megcsókolta a lány homlokát. Minden alkalommal így tett, s csak ezután telepedett le az ágy melletti székre. Miután elhelyezkedett egyből a lány keze után nyúlt, megsimogatta, majd pedig összefűzte az ujjaikat. Azonban legnagyobb meglepetésére gyenge szorítást érzett a finom kis kézben. Káprázatnak hitte, és ijedten kapta a tekintetét Camilla arcára, s a megrebbenő pillák reménnyel töltötték el a szívét. Dylan elhomályosuló tekintettel nézte az ébredező lányt, s a következő pillanatban már rohant is a doktorért.
A férfi a folyosón járkált, mert képtelen volt ülve maradni, s míg a vizsgálatok folytak addig kint kellett várakoznia. Dylan már az őrület határán táncolt, hiszen olyan hosszú ideig voltak benn az orvosok és nővérek. Bíztatta magát, hogy Camilla rendbe fog jönni és végre bocsánatot kérhet és szerelmet vallhat a lánynak. A gyötrődő férfi belemélyedt a gondolataiba, s néhány lépéssel távolabb merészkedett attól a bűvös ajtótól. A doktor pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy távozzon Camilla szobájából.
- Doktor úr! – azt a pár lépést is futva tette meg Dylan. – Kérem, mondjon valami biztatót! Hogy van Camilla? – könyörgő hang sosem volt jellemző a férfira, azonban a hosszú napok megtörték büszkeségét.
- Sajnálom, mert tényleg jó jel, hogy a kisasszony felébredt… Az állapota is stabil, viszont az eredményei nagyon rosszak… - még a sokat látott doktor is nehezen ejtette ki a szavakat. – A szíve egyre gyengébb, s nem biztos, hogy sokáig bírni fogja… - Dylan egy hatalmas pofonnak élte meg a doktor szavait. – Nagyon erős gyógyszereket adtunk a hölgynek, de talán többször magához fog térni…
Újabb napok teltek el, s Dylan alig mozdult Camilla ágya mellől. Ha valaki most látta volna a régi ismerősei közül, akkor bizony rá sem ismertek volna. Camilla valóban többször ébredt fel, azonban egyetlen szót sem szólt, csak könnyek között figyelte és hallgatta Dylan-t, aki végre számtalanszor elismételte a bűvös szót, amit korábban senkinek sem mondott ki.
- Szeretlek… Szeretlek… Szeretlek… - ismételte szüntelenül, s forró csókokat nyomott a lány kezére.
- Még hogy szereti! Maga miatt van minden! Egy alávaló gazember! – váratlan sértésekre kapta fel Dylan a fejét, s egy feldúlt nő állt a kórterem ajtajában. Rosszul estek Dylan-nek a szavak, de valahogy tudta a lelek mélyén mennyire jogosak. De amin a leginkább meglepődött a Camillához intézett szavak voltak. – Nézz magadra, és te meg mit műveltél magaddal! Meggondolatlan és felelőtlen voltál megint. Tessék, ez lett az eredménye…
- Fejezze be! Nem Camilla hibája volt, baleset történt… Ha annyira bűnöst akar találni, akkor okoljon engem! – fakadt ki Dylan.
- Ne gondolja, hogy nem így van! – vágott vissza a nő. S csak amiatt nem lett nagyobb szóváltás, hogy a nővérek és az orvos csitította őket. Aztán a nő feldugott orra hamarosan távozott is. Dylan pedig egyik döbbenetből esett a másikba.
- Sajnálom, úgy sajnálom! Minden az én hibám… - rogyott le Dylan az ágy mellé. Camilla keze már kicsit szabadabb volt, s a férfi fejére tudta tenni. Dylan az érintésre kissé feljebb emelte a fejét, s arcát könny áztatta. A törékeny kéz óvatosan mozdult, s a könnyeket törölgette.
- „Lép vissza egyet. Nézz magadra! Ember vagy! Gyönyörű vagy! Annyira gyönyörű!” – rekedtes hangon most először szólalt meg a lány. Dylan pedig tátott szájjal hallgatta. – „Bármi lehetsz! Lehetsz minden! Ne utálj mindenkit, mert valaki összetörte a szíved, vagy mert a szüleid szakítottak, vagy mert a legjobb barátod elárult, vagy mert az apád megütött, vagy mert egy kisgyerek az utcán kövérnek, csúnyának, hülyének nevezett. Ne aggódj dolgok miatt, amiket nem tudsz irányítani!” - lassan és töredezetten, de annál kitartóbban beszélt Camilla. Mostanra már az ő arcát is könnyek áztatták. - „Sírj amikor kell, enged el a dolgokat, mikor kell! Ne lógj fájdalmas emlékeken, csak mert félsz elfelejteni! Engedd el a dolgokat a múltból! Felejtsd el a dolgokat, amikre nem éri meg emlékezni! Ne teljesítsd az életet! Élj valamiért! Élj magad miatt! Ess szerelembe! Szeress ki valakiből! Ess szerelembe, majd megint szeress ki! Csináld újra és újra, míg megtudod, milyen igaziból szeretni valakit! Válaszolj kérdésekre. Mondd el az embereknek, hogy hogy érzel valójában! Aludj a csillagok alatt! Alkoss! Képzelj! Inspirálj! Ossz meg valami csodálatosat! Találkozz új emberekkel! Szerezz valakinek egy jó napot! Kövesd az álmaid! Éld a saját életed, tele van lehetőséggel! Csak élj, a francba is! Engedd el az összes fájdalmat és szörnyűséget az életedből és csak élj! És egy nap, mikor már öreg vagy nézz vissza minden megbánás nélkül!”
- Dylan teljes ámulattal hallgatta végig a lányt, s nem hitt a füleinek. A lány, akit teljesen összetört az élet, s ő maga is mégis biztatta, az életre biztatta. A szívét és a lelkét olyan melegség járta át, amiről korábban nem is álmodott. Szerelmes volt abba a nőbe, s most értette meg igazán, miért is szereti olyan nagyon. Lassan megemelkedett és becéző ajkait a lány ajkaira illesztette. Lágyan viszonozta a gyengédséget, melyet a lány a szavaival adott. Fenséges és utánozhatatlan csók volt, melyről akkor még nem tudták, hogy egyben az utolsó volt számukra.
***
Dylan-nek fájdalmas volt még így, évek múltán is visszaemlékezni. Camilla volt az első igazi szerelme, akit végül a sors elvett tőle. A lány megbocsátott neki, s tényleg hajlandó volt bármire megesküdni, hogy megváltozik. Csakhogy az élet másképpen alakult. Camilla tüdeje azon a végzetes estén összeomlott, majd pedig a szíve sem bírta tovább a küzdelmet. A sokszor összetört lány végül mégis alul maradt.
Nem értette a sorsot, miért éppen azt a teremtést vitte el, aki a legártatlanabb volt a földön. Míg ő, aki züllött életet élt nem kellett. Akaratlanul a fogat meg a csuklóját, melyen a hegek még mindig látszottak. Már jóval halványabbak voltak, de nagyon jól tudta, hol van azok helye.
***
A lány kezelőorvosa várta Dylan-t, s ő mondta el a tragikus hírt. A férfi ordított a fájdalomtól, úgy érezte, hogy menten megőrül. De már nem késő volt. Minden elveszett, s önmagát is elveszettnek érezte. Tehetetlenségében pedig a legrosszabbat tette, amit csak tehetett. Mindent félre dobva, Zane-hez rohant, s a saját életét is el akarta vetni, hiszen a bűntudat újra lecsapott rá. Egyetlen megoldást látott, a színes pirulák okozta mámorban végleg elszenderülni. A terv jó volt, s Zane-től még tablettákat is szerzett, nem is keveset. Azonban egy valamivel nem számolt, hogy még maradtak igazi barátai, akik vigyáznak rá. Marc találta meg az öntudatlanul fekvő Dylan-t, akit elsőként kórházba, majd pedig egy rehabilitációs központba vitt el, ahol hosszú hónapokat töltött el a férfi. Folyamatosan küzdött a démonaival és persze sehogy sem tudott túllépni a szerelme elvesztésén, s még az öngyilkosságot is megkísérelte, de még az ördögnek sem kellett.
A küzdelmes hónapokban Dylan teljesen magába szállt, s bár későn, de felnyílottak a szemeit. S napról napra megküzdve próbálta újra felépíteni önmagát, amihez rengeteg segítséget és támogatást Marc-tól kapott, aki nélkül talán tényleg a túlvilágon lett volna. S miután tényleg tisztának nyilvánították és kiengedték az intézetből, elsőként a barátját kereste fel, akitől őszinte megbánással bocsánatot kért. Aztán a barátja megbocsátásából erőt merítve indult csak el a sokkal nehezebb útra. Ekkor kereste fel először a temetőt, hiszen még Camilla temetésén sem volt jelen, képtelen volt rá. Azonban a sírok között megfogadta, hogy onnantól kezdve minden évben meg fogja látogatni a lányt.
***
Dylan lassan felállt, s a napszemüvegéért nyúlt. Már egyre kevésbé volt bántó a napfény mégis feltette a Ray Ban-t. Ezzel leplezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe.
- Megfogadtam a tanácsod… Lassan értettem meg, de most már tudom… Megtanultam, hogyan kell élni, és most már boldog vagyok és élvezem az életem… De még mindig pokolian hiányzol… és még mindig szeretlek… - suttogta bele a levegőbe, aztán csókot lehelt a kezére, és végigsimított a hideg sírkövön. – Jövőre is eljövök, megígérem… - azzal búcsúzóul még egy pillantást vetett a rózsákra, aztán zsebre dugott kezekkel a taxi felé sétált. Az esti járattal készült haza repülni, ahol várja a családja. A gyönyörű szereleme, akinek minden adandó alkalommal szerelmet vall, és a tündéri kisfia, aki éppen csak most ismerkedik a szavakkal. Mennie kell, hisz az élet még előtte áll…
Tudta, hogy feladatai és céljai vannak, melyek rá várnak. De minden évben Camilla halálának évfordulóján eljön és azt a napot az emlékezésnek szenteli, hogy sose felejtse el a lányt és hogy milyen könnyű szerrel lehet bárki
összetörve…
„Az életben semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életünkben. Kapcsolataink alakulásának és fejlödésének semmi köze a szerencséhez. Minden azért történik, mert erö hat rá. Ez az erö mindenkit összeköt. Ez dönti el, megtaláljuk-e magunkat vagy sem. Ez határozza meg, mit érzünk, és hogyan viselkedünk. Ha megértjük ezt az eröt, és tudatosan alkalmazzuk, pontosan azokat az embereket és eseményeket vonzzuk be az életünkbe, akikre és amelyekre mindig is vágytunk.”
(Ruediger Schache)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése