Forever is only the beginning - Part 9

Sziasztok,

hát végre elkészültem a teljes fejezettel és már hozom is. Remélem, hogy azért néhányotok még nem adta fel teljesen, és élvezettel fogadja a részt. A bonyodalmak most kezdenek igazán kialakulni és nem kevés izgalmat tartogatnak a soron következő részek!

Jó olvasást mindenkinek!
Tényleg nagyon örülnék neki, ha kicsit több komi lenne! Please :)

Puszi,
ZoÉ

***

Az Atrani kastély

A csodaszép ódon Atrani kastély minden előkelőségével a kis öböl fölé magasodott a Dragone hegyi patak torkolatvidékénél. Káprázatos képet festett, ahogy a monumentálisnak látszó épület a meredek sziklafalak között az ég felé nyújtózkodott. A kastély és az hozzá tartozó birtok mindössze 0.2 km²-es terület ölelt fel. Az itt élők mindig is egy önálló és roppant zárt közösséget alkottak. S ezen a múló idő sem tudott változtatni.

Hajdan a római arisztokrata családok telepedtek meg először ezen a vidéken, majd később a gazdag amalfi kereskedők építették fel a fényűző palotáikat. Egy-egy nagyobb szabású átépítéssel megerősítették a kastélyt védő falakat és a felszín alatt megbúvó alagútrendszert, amely egy rejtett börtönt is magában foglalt vaskos falakkal és masszív rácsokkal. Az itt élőknek is hosszú időbe telt, mire kiismerhették magukat a labirintusban.

Egy árny szapora léptekkel sietett végig a végtelennek tűnő folyosón, míg el nem érte a legeldugottabb cellát. A szíve hevesen dobogott, kapkodta a levegőt. A félelem teljes mértékben a hatalmába kerítette. A cellában viszont egy meggyötört alak vetette a hátát a hideg és kissé nyirkos falnak. Alig lélegzett és alig vert a szíve, de még élt. A fájdalom újra és újra lecsapott rá, de így legalább biztosra vette, még életben van. Bár egyre brutálisabbak lettek a kihallgatások, hiszen egyetlen szót sem szólt. Azt azonban egyre kevésbé tudta, meddig bírja még. Tíz körömmel kapaszkodott az életébe, ami egyre nehezebb volt számára. Mégsem adhatta fel, hiszen meg kellett még valakit védenie.

- Joseph, mit tettél? – suttogta az aggodalmas hang. A testőrség egy tagja volt, mivel csak ők juthattak be.

- Federico. – nyögte ki nehezen Joseph. Lassan tudott csak mozogni, s nem tudta, egykori barátja üdvözli vagy az egyik kihallgató tisztjét. – Talán jön a következő menet?

- Joseph, mint régi barátod, és mint testőrségi tag kérlek, áruld el, amit tudsz! Csak a saját szenvedésed húzód, és a halál… Ki fogják belőled szedni úgyis, amit akarnak…

- Kösz, de nincs mit mondanom!

- Joseph, mozdulj! Lord Lucius látni akar. – egy újabb testőrségi tagja állt meg a cella előtt. A nehéz ajtó lassan nyílott ki, míg Joseph lassan feltápászkodott.

- Gabriel, ne csináld ezt! – Federico próbált közbeavatkozni, és jobb belátásra bírni a bajtársát, hogy egy másikat megvédjen.

- Tisztában vagy a paranccsal. Ők kiadják a parancsot, mi pedig végrehajtjuk. Ez a dolgok rendje. Ne akard, hogy jelentsem az engedetlenséged!

- Hagyd Fede, ennek így kell lennie! Jó barát voltál mindig is!

Joseph nehezen tudott mozogni, így elég hosszú időbe telt, míg a tanácsterembe értek. Ott azonban a férfi lábai feladták, s földre zuhant. Megvetéssel telve nézett a jóvágású, sápadt férfira, aki a faragott mögött, az asztalfőn ült. Évtizedek, sőt évszázadok alatt sem változott semmit. A mindig elegáns külső egy kegyetlen, könyörtelen természetet rejtett el.

- Lord Lucius Atrani öröm újra látni! – Joseph gúnyosan ejtette ki a szavait, már semmi nem számított. Abban a pillanatban tudta, elérkezett a megváltó halál, mikor belépett a tanácsterembe. Egy szót sem tudtak belőle kihúzni, így most már biztos volt benne, a sírba viszi az évek óta őrzött titkokat. Eddig a testőrséggel, a vallatókkal találkozott és néhány olyan szolgával, aki ételt vagy vizet vitt neki. A lord mindeddig egyetlen egyszer sem fogadta. Pedig egykor Joseph a lord első embere volt, amolyan jobb keze, a bizalmasa. Csakhogy Joseph-et is utol érte a szerelem, s kettőjük életét mentették. Akkor még nem tudták, hogy a menekülő nő szíve alatt egy aprócska élet növekszik.

- Vegyes érzelmeim között valóban némi öröm is fellelhető. – ízesen szólalt meg Lucius, a stílusa tökéletes volt még most is. – Hiszen egy régi kedves barátot üdvözölhetek ismét. – lassan sétált Joseph felé, mégis volt valami fenyegető és baljós a közeledésében.

- A vendéglátáson még lehetne mit csiszolni! Legalábbis a kastély azon szárnyán lehetne még mit modernizálni.

- Mindig is kedvemre való volt a humorod és a bátorságod. DE azt arcátlanságnak tartom, hogy pont te árultál el. – Lucius mindenféle megerőltetés nélkül, fél kézzel magasba emelte Joseph-et a nyakánál fogva. A lábai a levegőben kalimpáltak, míg a kezeivel próbálta a vaskos szorításon enyhíteni. – Az árulást pedig senkitől sem tűröm el. A megbízhatóság és hűség, ami a testőrség minden tagjának alapkövetelmény. Évszádos elveim vannak, melyek a hatalmam szilárdították meg. S ezek megszegését könyörtelenül megtorlom. Úgyhogy már most készülhetsz a halálra. Egy valamit még elárulok neked a halálod előtt, bújjon bárhova is Elizabeth akkor is megtalálom.

- Azzal bizony elkéstél. Évekkel ezelőtt meghalt, már semmit sem tudsz ártani neki. Sosem szeretet, csak eltűrte téged.

- Rajta kívül is lesz még, akin megbosszulhatom, hogy elvették tőlem a lányom.

- Tudsz róla? – Joseph meglepetten kérdezett vissza, s a legrosszabbra tudott gondolni.

- Nem mindenki olyan elkötelezett és kitartó, mint te. Drága barátom! Közelebb vagyok hozzá, mint azt te gondolnád. Visszakapom a lányom, és ha kell, akkor mindenkit megöletek. – Joseph nyakán egyre erősebb volt a szorítás, egyre kevésbé kapott levegőt. Aztán lassan elsötétül a világ, s a férfi teste a földre zuhant. Lucius pedig elégedetten lépett el a test mellett.

***

Edward

A napok egyre nehezebbek lettek, hiszen a család egy emberként szurkolt, hogy tegyek végre valamit. Jasper már nem is nagyon tudott megmaradni mellettem, az örökös tépelődésem miatt. Képtelen voltam dűlőre jutni saját magammal, mi lenne a helyes lépés: vállaljam fel az egyre fokozódó gyengéd érzelmeim Ever fele vagy felejtsem el örökre? Ha az önmagammal vívott harcon felül küzdenem kellett a családdal is. Ever élet és halál között lebegett, hogy Carlise a végső megoldásnak tartogatott átváltoztatást sürgette. Ezt nem engedhettem, Ever-nek minden joga megvolt a teljes emberi élethez. Egyedül Rose volt, aki mellém állt, ő sem egyezett bele Ever átváltoztatásába. A kitartásunknak köszönhetően Ever kórházba került, és bár az eltöltött napok teljesen egyformák voltak, nem történt semmi vele. Hosszú éjszakákat töltöttem el Ever mellett, titkon.

Egy újabb átlagos napon voltunk túl, vagy úgy is mondhatnám, hogy egy újabb napon a pokolban. Felkaptam az egyik kedvenc könyvem és a közeli szikláig meg sem álltam. Egy darabig csak ücsörögtem, aztán már nyitottam volna ki a könyvem, amikor zajra kaptam fel a fejem.

- Nem bánod, ha kicsit csatlakozom? – Rose kecsesen sétált mellém, majd hozzám hasonlóan a szikla peremére ült.

- Minek köszönhetem a társaságod? – sandítottam Rose-ra. – Talán Emmett csinált már megint valami ökörséget?

- Nem, bár közel járt hozzá. – mosolyodott el Rose. A hangja és a tekintete tele volt szerelemmel, ahogy Emmett-re gondolt. – Sose javul meg. Most inkább veled szerettem volna beszélni.

- Hallgatlak. – összecsuktam a könyvet, mert megütötték a szavai a füleimet.

- Miért nem fogadod el, hogy érzel valamit Ever iránt? Csak a vak nem veszi észre, mi van kettőtök között.

- Azt hittem, Jasper a lélekbúvár.

- Lehet, hogy ő az. De én pdig nő vagyok, és tudok a sorok között olvasni.

- Tényleg ennyire nyilvánvaló?

- Igen, teljesen. Elég látványosan erőlködsz, hogy elkerüld őt.

- Össze vagyok teljen zavarodva. Azt sem tudom, mit érzek vagy mit kéne tennem. Ő egy törékeny emberlány, aki haldoklik.

- Igen, és tudod, hogy melletted állok. Egyáltalán nem ilyen életet akartam én sem, és ha megvan a lehetősége másmilyenre, akkor ellenzem az átváltoztatását. Akkor legalább tedd boldoggá, míg él és a már tényleg nem lenne más megoldás, illetve tényleg egymáshoz tartoznátok, akkor pedig az örökkévalóság állna rendelkezésetekre. Gondolkozz el ezen, és amúgy Carlise telefonált, mert Ever végre felébredt!

Rose elviharzott, viszont túl sok gondolkoznivalót hagyott nekem. Ahogy töprengtem úgy jöttem rá, hogy igaza van. Lehetek Ever mellett még akkor is, ha ő hosszú boldog emberi életet él le. Észre se vettem, hogy besötétedett, olyannyira belemerültem a gondolataimba. Azonban sikerült meggyőznöm magam, hogy menjek.

Könnyedén jutottam be a kórházba, feltűnés nélkül suhantam végig a folyosón is. Ever kórtermét pillanatok alatt találtam, de az ajtóban megtorpantam. Mint egy kisiskolás, úgy ácsorogtam zsebre dugott kézzel az ajtóban, csakhogy felfedeztem a könnyeit. Eszméletlenül sápadt volt, alig volt benne élet, mégis gyönyörű volt. Aztán fájdalmas hangon ecsetelte, mennyire vágyta a halált. Szinte fizikai fájdalmat okozott még nekem is, ahogy belegondoltam egy Ever nélküli világba. A tisztasága, a kedvessége semmivé válna. Tennem kellett valamit. Megcsókoltam, gyengéden és odaadóan. Azonban a csóktól és az általa kiváltott érzésektől megrettentem. – Helyesen cselekszem? Tényleg ez a legjobb neki?- újra azt tettem, amit legelőször. Elmenekültem és újra kerültem mindenféle magyarázat nélkül.

Újabb napok teltek el, ráadásul egy párban elvégzendő feladatokat is kaptunk Mr. Collins-tól. Nem túlzottan fűlött hozzá a fogam, legfőképpen amiatt sem, mert Bella-val kerültem párba. Óra után a kocsim felé masíroztam, mikor feltűnt, hogy Bella lohol utánam.

- Edward, várj! Kérlek, beszéljük meg a feladatokat! – lihegett.

- Bella, ne aggódj! Majd megcsinálom, és nem kell vele foglalkoznod. – vontam meg a vállam.

- Nem, Edward ez közös feladat! Igen is részt szeretnék venni.

- Jó, legyen. Mikor üljünk le megbeszélni? – adtam be a derekam.

- Hát az az igazság, hogy nekem most lenne a legjobb. Mert hamarosan elutazom, meglátogatom az anyukám.

- Rendben, akkor kérlek, szállj be!- Bella bólintott, aztán azt tette, amit kértem.

Otthon éppen a távozó Emmett és Jasper-rel futottunk össze. Egymást húzva indultak „futni”, de tőlük legalább megtudtam, hol vannak a többiek. Meg sem lepődtem, hogy a lányok vásárolni vannak. Bár azon azért elmorfondíroztam, hogy Ever-t is magukkal vitték. Aztán Bella és a hülye feladat teljesen elterelte a figyelmem, legfőképpen akkor, mikor Bella váratlanul, minden előzmény nélkül megcsókolt. Figyelmetlen voltam, az agyam csakis Ever körül forgott, így Bella kihasználhatta a pillanatnyi üzemzavarom. Csakhogy pechemre pont ekkor érkeztek meg a lányok. Ever pedig mindent látott. Alice kimondatlanul kezdett el szidni onnantól, hogy belépett az ajtón. Ráadásul látomása volt, miszerint Ever elhatározta, randizni fog valakivel. Egyből ökölbe szorultak a kezeim, ezt nem hagyhattam.

Kihallgattam a beszélgetést, bár egyáltalán nem volt illendő dolog, mégsem tudtam megállni. Ever végül elintézett annyival, hogy nem tartozik rám és bezárkózott a fürdőbe. Legszívesebben törni-zúzni szerettem volna, mert a saját hibámból szalasztottam el a lehetőségem. Feldúltan trappoltam vissza a földszintre, ahol kissé fagyos volt a hangulat.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha mennék. Máskor befejezhetjük. – suttogta Bella, mire felkaptam a fejem.

- Várj, hazaviszlek. – nyúltam a kulcsom után, a kedves gesztus azonban kivívta Alice-nél és Rose-nál is a rosszallást. – Bella, mi lenne, ha holnap délelőtt találkoznánk. A plázában, az egyik kávézóban és akkor be tudnánk fejezni. – ajánlottam fel nem minden hátsó szándék nélkül egy találkozót, míg a kocsiig sétáltunk.

- Jól hangzik, úgyis holnapután utazom. – mosolyodott el Bella. Egy halvány mosolyt én is erőltettem az arcomra, csakhogy a szemem szarkából látta Ever-t, aki ugyancsak végignézte a jelenetünket. Ahogy Bella előtt kinyitottam az ajtót, és míg el nem hagytuk a Cullen birtokot.

- Sajnálom, nem akartam galibát okozni. - Már az országúton voltunk, mikor Bella újra megszólalt. Felé pillantottam, mert nem értettem egészen, mit akar. – Ever most biztosan megharagudott rád, ahogy rajtakapott minket. Tényleg nem akartam bajt, csak még nincs nagy tapasztalatom a csókolózásban, és hülye ötlet volt veled gyakorolni. Bár tényleg nagyon jól csókolsz.

- Bella, ez egy szerencsétlen véletlen volt. Ne szabadkozz!

- Tudom, csak mégis rosszul érzem magam.

- Ever neheztel rám, de egyáltalán nem emiatt a csók miatt van.

- Ki kellene békítened. Szeretjük a romantikus dolgokat, a virágot, a csokoládét. Egy kettesben eltöltött szép este.

- Ezek mind szép és jók, csak nekem sokkal ütősebb ötletre lenne szükségem, hogy kiengeszteljem Ever-t.

- Majd még gondolkozom én is, aztán holnap elmondom mire jutottam. Köszönöm a fuvart! Holnap a pláza bejáratánál találkozunk!

Leparkoltam, majd mindaddig vártam, míg Bella be nem ment a házba. A kormányon doboltam, mert tetszettek Bella ötletei, csak azt sem tudtam, Ever mit szeret. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom.

- Alice, mit szeretnél?

- Vegyél egy csokor virágot, lehetőleg rózsát és vöröset. És ha már ott vagy egy doboz édességkülönlegességet.

- Kösz, kicsi kobold! Mire mennék nélküled?

- Hát még így sem biztos, hogy te leszel a biztos befutó. – Alice abban a pillanatban kinyomta, ahogy lemondta, amit akart. Persze a szavaival nem kevés nyugtalanságot öltetett el bennem.

Elég hülyén éreztem magam, mikor nem tudtam választani, milyen édességet vegyek. Az eladólány kis híján felfalta a szemével és a gondolatai sem éppen kedvemre valóak voltak. Amikor segítséget kértem, mondván a barátnőm szeretném meglepni, neki szeretnék kedveskedni, akkor irigykedni kezdett. Talán éppen ezért is a lehető legdrágább édességet ajánlotta. Nekem mindegy volt, úgyhogy azt választottam. Mellé csaptam egy tucat vörös rózsát és a legjobbakat reméltem, hogy ez első lépésnek megteszi.

***