Az élet eddig sem volt zökkenőmentes Camilla számára, s a gyanútlan lány nem is tudta, mi vár még rá. Nem bírt szabadulni a gondolattól – Nem ebbe a férfibe szeretettem bele. Ez egy idegen, nem több, aki kísértetiesen hasonlított Dylan-re. De ez mindez csak megtévesztő külsőség. – Remélte a boldogságot, a szerelmet és új álmai lettek, melyben egy szerető férfi oldalán állt volna. Csakhogy minden álom és remény darabokra tört abban a pillanatban, mikor Dylan azokkal a durva szavakkal illette. Ezek sokkal jobban fájtak neki, mintha megütötték volna. Camilla tudta, hogy a férfi igazat beszélt, nyíltan és egyszer tényleg az igazságot mondta, hiszen részeg volt. A részegek pedig mindig igazat mondják. Camilla csalódott a férfiben, és magában a szerelemben is.
A lány könnyei újra kibuggyantak, s homályos tekintettel tett meg minden újabb lépést. Az ismerős útvonalat behunyt szemmel tudta, azonban olyan terhet cipelt a lelkében, hogy egyre nehezebbé váltak a léptei. Remegő lábai miatt Camilla kénytelen volt a megkapaszkodni a híd kőfalába, mert a lábai nem bírták tovább. A könnyei szakadatlanul potyogtak, míg a zúgó folyót hallgatta. Szép lassan megnyugodott, és teljesen belefeledkezett a látványba. A lenyugvó nap aranyra és narancssárgára színezte a víztükröt. A hideg kövön ücsörgött, míg végül elhatározásra jutott. Hirtelen mozdult s a következő pillanatban már a kőfal tetején ácsorgott.
Az utca halovány fényében egy pár ölelkezett és csókolózott. Romantikus estéjük megkoronázásaként kicsit andalogtak még, s meg-megállva belemerültek egymás megízlelésébe. Lágyan becézték egymást, teljesen belefeledkeztem egymásba, míg levegőért kapkodva váltak el egymástól, miközben könnyed szerelmes szavakat suttogtak. Újra egymáshoz bújtak, s lassú léptekkel indultak előre. A nő azonban a nem is olyan távoli híd fele pillantott. Egy árnyat látott a kőfal tetején, egyből a szólt a párjának. Immár ketten figyelték a hidat, vártak és nem sokkal később újra feltűnt ugyanaz az alak. Azonban nem sokáig nézhették, mert eltűnt a szemük elől, de még a csobbanást hallották. Egymásra néztek, majd rohanni kezdtek a hídhoz. De már nem találtak ott senkit és semmi árulkodó nyomot. A nő halálra rémült, míg a férfi remegő kézzel a mobilja után nyúlt. A rendőrséget tárcsázta és bejelentette az esetet. A vonal túlsó oldalán lévő fél rögzítette a bejelentést, majd riadóztatta a járőröket, akik sziréna szóval vonultak a helyszínre.
Nate-et rossz előérzet gyötörte. Az elmúlt napokban rengetegen voltak a bárban, ráadásul a főnök leltározást is beiktatta, így aztán szinte egész napokat töltött Nate a munkahelyén. Csakhogy éppen emiatt alig maradt ideje a magánéletre, és még Camilla sem jelentkezett. Ez alatt a pár nap alatt beszéltek ugyan, de olyan semmilyen témákról. Bár a lány az utolsó beszélgetésükkor megígérte, hogy benéz a bárba és akkor végre beszélnek. Éppen ezért Nate szinte percenként nézett rá az órájára, de nem történt semmi. Lassan már a műszakja is a végéhez közeledett, s fáradtan dörzsölte meg a szemét is, hátha elnézett valamit. Azonban nem volt tévedés.
A férfi egyre jobban aggódott Camilla-ért, s a mobilja után nyúlt. A lány hangpostája jelentkezett be minden alkalommal, míg a férfi megelégelte és inkább útnak indult, mivel a műszakja tényleg lejárt. Amint kilépett a bárból egyből a cigarettájáért nyúlt, attól remélve, hogy végre megnyugszik valamelyest. De nem ez történt. Taxit fogott, és Camilla lakása felé tartott.
Nate ismerősen közlekedett a házban, már nem egyszer járt itt, mégis megkapta a kíváncsiskodó pillantásokat a szomszédoktól. Gyors léptekkel hamar felért a kiszemelt lakáshoz. Először csak kopogott, de nem jött válasz. Aztán a türelme fogytán egyre jobban püfölni kezdte az ajtót, csakhogy még mindig nem érkezett semmiféle válasz. Nate a zsebébe túrt, a kulcsai között valahol megbújt egy pótkulcs. A csörgő hanggal kísérve és többszöri nekifutás után megtalálta a megfelelő kulcsot, melyet a helyére csúsztatta és már ki is nyílt előtt az ajtó.
A lakásba lépve semmi különöset nem látott. Üres volt a lakás, amelyről akkor bizonyosodott meg, mikor körbejárt, benyitott minden helyiségbe. Minden rendben volt, minden a helyén. Nem járt ott senki, nem is hiányzott semmi.
- A rohadt életbe, mi a fészkes fene történt? – Nate teljesen kiborult, egyszerűen nem tudta, mihez kezdjen. Néhány percig fel s alá járkált, de rájött, hogy ez hasztalan. A kanapéra rogyott és erősen törni kezdte a fejét, most mi legyen. – Gondolkozz! Gondolkozz! – parancsolt magára nem egyszer. Aztán kapcsolt, a telefonért nyúlt és a lehetséges barátokat, ismerősöket hívta. A sokadik sikertelen beszélgetés után Nate majdnem felrobbant. Pár pillanattal később, mint a villámcsapás, úgy érte a felismerés.
Összekapta magát, és már csapódott mögötte az ajtó. Ahogy jött, ugyanúgy rohant lefele is. Most már sejtette, hol keresse Camilla-t. Nagyon remélte, hogy ott találja a lányt, hiszen ez volt már az utolsó ötlete. Míg futólépésben közelített a híd felé, mely a park fele vitte volna, a múlton és a jelenen gondolkodott. Valami nem hagyta nyugton és egyre inkább arra terelődött minden gondolata, hogy Camilla valami őrültséget csinált. Egyre kevésbé tartotta lehetetlenségnek, hiszen tudta mennyit szenvedett a lány.
Ahogy Nate egyre közeledett a híd felé, úgy szembesült az egyre nagyobb tömeggel. Valami miatt nagy nyüzsgés volt a hídnál, hatalmas felhajtással és bámészkodók sokaságával találkozott a férfi. Először csak véletlennek tartotta, előre furakodott és felfigyelt egy szószátyár nőszemélyre. Fennhangon ecsetelte a történteket, mire Nate teljesen elsápadt. Nem hitt a fülének, mert a homályos leírásból ő egyből Camilla-ra gondolt. Nem várt tovább, nem udvariaskodott, hanem előre verekedte magát a rendőrökhöz, akik gondosan elállták a hídra vezető utat.
A járőr először vonakodva fordult Nate felé, aki mostanra tényleg kiborult. Aggodalmas hangon lendületesen magyarázott, valamiféle választ remélve. A járőr azonban sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta a dolgokat. Viszont visszakérdezett, mégpedig arra, mikor látta utoljára a lányt, hiszen addig a rendőrség nem tehet semmit, míg 48 óra el nem telik az eltűnéstől számítva. Nate tanácstalan volt, hiszen nem tudta pontosan, mikor beszéltek utoljára. Már szólásra nyitotta volna a száját, mikor egy búvár elkiáltotta magát.
- Találtunk valami… - több járőr mozdult egyszerre, és a felállított reflektorokkal a hang irányába világítottak. A felgyülemlett tömeg is visszafojtott lélegzettel várta, mit találtak. Nate is közelebb ment, s felfedezte a búvárt az egyik pillérhez közeli sziklákon. – Ez egy táska… - kiáltotta fel a hídon ácsorgó kollégáknak.
- Van benne igazolvány? Személyes tárgy? Bármi? – újabb kérdések hangoztak el. A búvár pedig egyből felnyitotta a vízből kihalászott táskát.
- Itt van… Tárca, kulcsok, igazolványok… Minden… - jött a válasz. Közben a távolból egy kis motoros csóknak tűnt fel, amibe a búvár átevickélt. Mindenki figyelt, várt, megtudja a táska tulajdonosának a nevét.
- A többiek folytassák a keresését! – a rangidős közben kiadta a parancsot, s a többi búvár újra alámerült a folyó vizébe. A kis csónak a híd végébe lévő rakpartig ment. Két járőr a búvár elő szaladt, hogy átvegyék a bizonyítékokat. Az viszont egy kicsit sem volt jó jel, hogy Nate-et magukhoz hívatták. A férfi nehéz léptekkel közeledett és minden egyes lépéssel veszett el a reményt.
- Felismeri? – nyújtották felé a bizonyítékokat, mire Nate csak sután bólintani tudott, mert teljes döbbenet lett rajta úrrá. Összeszorult a torka, és a szívébe fájdalom hasított.
Néhány utcával arrébb a lány összefűzött karokkal, átfázva, könnyektől homályos tekintettel, megfáradva menetelt. Teljes mértékbe magába fordult, nem foglalkozott semmivel és senkivel. Az utca zaja valamiféle mögöttes háttérzajjá alacsonyodott le a fejébe. Éppen ezért nem vette észre a felé igencsak nagy sebességgel közeledő autót. Bár a lámpa fényére felkapta a fejét, de abban a pillanatban le is dermedt, nem mintha számított volna, mert már olyan közel volt hozzá a kocsi, hogy így is, úgy is elkerülhetetlenné vált az ütközés. Az utolsó pillanatban szorosan behunyta a szemét, s egyből a szeretett arc jelent meg előtte. A szerelme, még akkor is, ha éppen mélységes sebeket okozott neki, ugyanakkora az iránta érzett szerelmen már nem tudott változtatni. Végül bekövetkezett az ütközést.
A lány teste kifacsarodott, és minden egyes porcikájába éles fájdalom nyílalt. Rettentően gyorsan történt minden, sokkot kapott és a becsapódást nem is érzékelte, hanem csak a rajt elhatalmasodó fájdalmat, mely másodperc tört része alatt maga alá gyűrte. Üvölteni tudott volna a kínoktól, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Csak néhány rettentően hosszú perc maradt. Fájdalmas sóhaj, mint utolsó leheletként egyetlen név hagyta el a száját. – Dylan… - majd lecsukódtak a szemei. Még lassan elhalkulva hallotta a külvilágot, mely valami kusza hangmasszává vált. Kiabáltak, magyaráztak, és különféle más hangforrás is csatlakozott a káoszhoz, mint például a sziréna is. Majd a lány feladta és már nem küzdött tovább, beletörődve fogadta a sötétséget.
***
Egyik napot a másik követte. Hosszú és küzdelmes napok teltek el, melyek alatt az ismeretlen lányt folyamatos megfigyelés alatt tartották az orvosok. A balesetben olyan súlyos, életveszélyes sérüléseket szerzett, hogy az is kérdésessé vált, megéri-e a másnapot. A lányt a mentősök hozták vissza hosszas küzdelem után, mert leállt a szíve a helyszínen. Miután nagy nehézségek árán stabilizálták az állapotát éles szirénaszóval a legközelebbi kórházba szállították, ahol az előkészített műtő várt rá. Az orvosok megtettek minden tőlük telhetőt, hogy helyre rakják a számtalan törött csontot, megakadályozzák a belső vérzést. Persze a műtét egésze alatt végig kritikus volt a lány állapota, de túlélte, már ha azt a mesterségesen előidézett kómás állapotot túlélésnek lehet nevezni. Nélkülözhetetlen volt eme állapot fenntartása, hiszen olyan mértékű károsodást, sérüléseket szerzett a lány, hogy képtelenség lett volna ép ésszel elviselni a fájdalmat. Beleőrült volna a kínokban. Mindez pedig csak külsőség volt. Az orvosok semmit sem tudtak arról, hogy a lány nemcsak testileg, hanem lelkileg is összetört. Ugyanakkor az orvosok a lány személyazonosságát sem tudták, hiszen semmiféle iratot vagy személyes tárgyat nem találtak nála. Másrészt az életének a megmentése nagyobb feladat volt, és sokkal fontosabb, mint az, milyen név kerüljön a kórházi lapra. Erre ráértek, hiszen amennyiben a lány élve marad, akkor hosszú ideig lesz a kórház vendége.
***
Gyötrelmes napokon volt túl mindenki. Fáradtan és meggyötörten várakoztak a folyosón a kényelmetlen székekbe passzírozva magukat. Elsőként ott volt Nate, akit a rendőrök értesítettek, hogy azonosításra fáradjon a kórházba. Éppen indult, mikor Egy fekete monstrum gördült a lakása elé és elzárta előle az utat. A kinyíló ajtó mögül Marc lépett elő, s ez valamelyest enyhítette Nate felgyulladó haragját. A két férfi beszélt egymással telefonon, és információt cseréltek a történtekről, de teljes mértékben véletlen volt, hogy pont most tűnt fel Marc.
- Ne most Marc! A kórházba tartok… Lehet, megtalálták Camilla-t… - bizakodva ejtette ki a szavakat Nate.
- Gyere, akkor elviszünk! – tárta ki az ajtót Marc, s ezzel felfedte a kocsi belsejében megbúvó két másik alakot.
Így került végül Marc, Cassie és Dylan a kórházba Nate társaságába. Az utat természetesen feszült csendben tették meg, valamiféle zaklatott várakozás volt a levegőben. A remény aprócska foszlánya belopta magát a szívekbe. Négyen, szótlanul masíroztak a kórház épülete felé, bár arra gondosan ügyelt Marc és Cassie, hogy Nate és Dylan lehetőleg legtávolabb legyen egymástól. Az információs pultnál Nate kérte az útba igazítást, amit a szemrevaló nővérke készségesen adott meg neki, sőt el is kísérte őket az intenzív osztályig.
- Kérem, itt várakozzanak, míg a Doktor úr nem jön! – mutatott a jellegzetes ülőalkalmatosságra a nővér, aztán egy hatalmas ajtó mögött tűnt el. Az orvos azonban csak nem akart előkerülni.
Nate már nem bírta tovább az ücsörgést, felpattant és járkálni kezdett. Dylan a kezeit tördelte, míg folyamatosan az önvád hangjai szóltak a fejében. Cassie Marc-hoz bújt, s a férfi gyengéden simogatta a kedvese hátát. Egyszerre kapták fel a fejüket, mikor az óriási titokzatos ajtó kinyílt. Egy fehér köpenyes, az ötvenes évei felé tartó férfi lépett ki rajta, oldalán a korábban megismert nővérrel. A nő pillanatok alatt felszívódott, míg az orvos közelebb lépett a várakozókhoz. A négyes csak ekkor vette észre, hogy két járőr is csatlakozott hozzájuk.
- Üdvözlöm Önöket! Kérem, ki végzi el az azonosítást? – kérdezte az orvos nyugodt hangon.
- Majd én! – Nate és Dylan egyszerre ugrott fel. Egymásra néztek, és szikrákat szóró szemekkel méregették a másikat.
- Legyen… - adta meg magát az orvos, mert a két férfi nem tágított. – Először fel kell venniük az előkészített felszerelést… Kérem, legyenek körültekintőek… Ez egy kivételes alkalom, mert a hölgy nagyon rossz állapotban van még most is… - a két férfi döbbenten bólogatott és alázatosan tettek eleget az orvos utasításainak.
Mindketten erősnek akartak látszani, azonban mindkettőjük remegő lábakkal követték végül az doktort, mikor elkészültek. A kórteremben egyetlen ágy volt, mely mellett műszerek villogtak, pityegtek. Az ágyban alig lehetett látni, ki fekszik, hiszen csövek és kötszer eltakarta a nőt. Azonban elég volt egyetlen pillantás a kissé feldagadt arcra, mert mindketten teljes mértékben bizonyosak voltak benne, ki fekszik ott.
- Camilla… - egyszerre mondták ki elhaló hangon. Egyszerre volt megkönnyebbülés a lelkükben, és egyszerre kerültek rájuk mázsás súlyok. Egymásra néztek, és szavak nélkül cseréltek véleményt. Az orvos kapott észbe, majd kiterelte a két férfit. Egyből Cassie és Marc csatlakozott hozzájuk, illetve a két járőr is. Ekkor kezdett el az orvos beszélni.
- Mivel hozzátartozók, és mivel nem mindennapiak a körülmények az én kötelességem felkészíteni Önöket. A hölgy nagyon súlyos, életveszélyes állapotba került a kórházba… A balesett követően a szíve is leállt… Többszöri beavatkozásra, műtétre volt szükség… Stabilizáltuk az állapottá, már amennyire lehetett. Jelen pillanatban mesterséges kómában tartjuk, de még most is kritikus a helyzet… Minden egyes nappal növekszik az esélye az életben maradásra, de jobb lenne, ha felkészülnének a legrosszabbra. – a doktor nagy levegőt vett, hiszen súlyos szavakat mondott eddig is, s ezután is arra készült. – Készüljenek fel, hogy a kisasszony nem biztos, túléli… Megteszünk érte minden tőlünk telhetőt, és meg is tettünk mindent, amit az orvostudomány lehetővé tett… - sorra akadtak el a lélegzetek, kikerekedtek a szemek, nemcsak Cassie, hanem még a férfiak szemét is könny csípte…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése