Dylan egyre nehezebben viselte a bűntudatát. Úgy érezte, hogy valami menten összeroppantja. Fájdalmat, mélységes fájdalmat érzett, olyat, mellyel még soha nem találkozott. Pedig ismerte már a fájdalom számos fajtáját. Hasogatott már a feje egy-egy erősebb pofontól, lüktetett és fájt minden porcikája egy-egy nagyobb verést követően. Azonban ez mind a test szenvedése volt, melyek meg sem közelítették a pillanatnyi érzéseit. Jobban belegondolt a múltjába, s az anyja árulásai és az azt követő lelkiállapota talán közelített a mostani gyötrődéséhez.
- Dylan, jól vagy? – a férfi egészen távolról hallotta az érdeklődő kérdést. Az első pillanatokban talán fel sem fogta, hogy tényleg neki szól a kérdés. – Dylan! – kicsit erősebben érkezett a felszólítás, melyre már felemelte a fejét.
- Marc… - nyögte ki nagy nehezen, mikor felfedezet a barátját az ajtótól néhány lépésre.
- Haver, jobb lenne, ha pihennél még. Feküdj le, vagy rosszul vagy? Visszarendeljem a dokit? – Marc, ahogy végig nézett a barátja megtört alakján egyre jobban aggódott.
- Nem… kell… - nehezen szólalt meg Dylan. Szinte mozdulatlanul ült még mindig a fotelben.
Marc egyszerűen nem tudta, mit csináljon. Ott állt és Dylan-t nézte. Szívesen segített volna neki bármiben, akárhogy, de nem tudta hogyan. Amióta barátok voltak, Marc számos tapasztalattal lett gazdagabb. Még most felnőtt fejjel is tisztán emlékezett rá, mikor Dylan összeverve menekült hozzájuk. Egyetlen szót nem szólt, ki verte meg, vagy éppen miért. Csak ült és némán tűrte, ahogy Marc anyja az alkoholos gézzel fertőtleníti a csúnyán felszakadt szemöldökét, szája szélét. Marc, bár idősebb volt Dylan-nél, mégis felnézett rá, amiért ilyen végtelennek tűnő tűrőképességgel rendelkezik. Aztán az idő előre haladtával, a kamaszkor lázadásával sok balhéban voltak benne. Akkor csak buliból piáltak vagy éppen füveztek. Aztán Dylan felkapott színész lett, míg Marc a zenei életben lett hasonlóan híres. Így aztán mindkettőjüknek volt igen kemény éjszakája.
Marc aztán megtalálta azt az egyensúlyt, amivel jó érezheti magát, de mégsem veszti el a kontrolt. Eddig azonban a barátja nem jutott el. Marc pedig nem egyszer kénytelen volt végignézni Dylan önpusztítását. Hiába volt a rengeteg figyelmeztetés, a rengeteg tanács, Dylan nem mindig tudta, hol a határ. Így Marc láttam már szétesve a barátját, nagyon részegen, sőt drogos állapotot is megtapasztalta. Azonban ez egészen más volt, s bármennyire is utálta a gondolatot, jobban szerette volna, ha Dylan-t inkább tablettáktól vagy piától kiütve látni, mert azt a helyzetet, azt az állapotot már ismerte. Ez a jelenlegi teljesen ismeretlen volt számára, ez pedig pokolian megrémítette.
- Marc… Mi történt? Mit tudsz? – Dylan könyörgően nézett a barátjára. Válaszokat szeretett volna, s titkon azt remélte, ez az egész egy borzalmasan nagy félreértés. – Kérlek, mond el! – Marc tétován dülöngélt egyik lábáról a másikra. Rágódott, és önmagával viaskodott. Nem sok mindent tudott, de attól félt, ha ezt a tudást megosztja Dylan-nel, akkor a barátja még inkább összeomlik. Nagy levegőt vett, majd a másik fotelhez sétált.
- Sajnálom Dylan, tényleg! – halkan ejtette ki a szavakat mélységes fájdalommal. Majd némi hatásszünetet tartott, ameddig elhelyezkedett. – Tényleg nem sokat tudok…
- Nem baj, akkor azt mond el! Marc, ne hazudj! Csak mond el az igazat… - Dylan torka összeszorult, mert képtelen volt akárcsak belegondolni is Camilla elvesztésébe.
- Ne kínozd magad! Attól semmi sem lesz jobb… - Marc próbálta jobb belátásra bírnia a barátját, azonban a lelke legmélyén tudta, hogy hasonló helyzetben ő sem bírná ki tudatlanul. Igen is, még ha fájdalommal jár, és ha bele is pusztul a tudatba, akkor is tudni szeretné, mi van Cassie-vel.
- Nem azt akarom, hogy jobb legyen! Hanem azt, hogy tudjam, mi történt Camilla-val? – Dylan felháborodva fordult Marc fele, mert teljes mértékben időhúzást érzett a barátja szavai mögött.
- Camilla lakásától nem messze… Tudod, ott van az az öreg híd, ami átvisz a parkba… - Dylan megadóan bólogatott. S a szemei előtt felrémlett a magával ragadó és megnyugtató kép, hiszen egyszer Camilla-nak sikerült rávennie a férfit, hogy andalogjanak a kivilágított parkban. Összebújva sétáltak a halovány fényekkel megvilágított ösvényeken, pont azon a hídon bonyolódtak forró csókolózásba. Majd a felizzó vágy késztette őket, hogy maguk mögött hagyjanak mindent, s a lakás menedékében forrón szeretkezhessenek.
- Elég mély a híd alatt a folyó és valószínű, hogy Camilla levetette magát onnan… Legalábbis a szemtanú ott látták eltűnni… Sajnálom, hogy nekem kell kimondanom, de úgy tűnik, Camilla meghalt… A testét ugyan még mindig nem találták meg… Bár elég csekély a remény a túlélésre… - Marc tényszerűen közölte az információkat, mégis Dylan egyre jobban rosszabbul érezte magát. Most jött rá, mennyit jelentett neki a lány és mennyire nem értékelte a szerelmi vallomást, s az együtt töltött időt…
***
A múló napok során Dylan folytatta az önmaga által kreált kettős életet. Napközben ugyanaz a férfi volt, akit mindenki ismert. Rengeteg dolog, feladat és elintéznivaló szakadt a nyakába. Nem értette, sem a miérteket, sem az időzítést. Az elején tényleg tűrte a feje felett összecsapó hullámokat, azonban így is hideg, bunkó és igen undok, tulajdonképpen a valós önmaga volt. Aztán egyre jobban várta az estéket, az éjszakákat, mert akkor egyből Camilla-hoz menekülhetett. Bár neki egy teljesen másik oldalát mutatta Dylan, de határozottan megérte, hiszen Camilla-hoz fogható szeretője még nem volt. A férfi meglepődve tapasztalta, mennyi tűz, mennyi szenvedély bújik meg a felszín alatt, s Dylan még többet és többet akart, amit meg is kapott. Élvezte, nagyon is, az új helyzetet. Teljes mértékben a nyeregben érezte magát, talán túlságosan is beleélte magát a dologba. De kitartott az elhatározása mellett. – Mindaddig, míg tart!
Csakhogy azzal nem számolt a férfi, hogy az együtt töltött felejthetetlen éjszakák megváltoztatnak benne valamit. Érzései egyre erősebbek lettek. Most először életében félt, rettegett, megijesztették a saját érzései. Túl erősek, túl intenzívek voltak. Túlságosan újak, ismeretlenek számára. Soha életében nem érzett így egyetlen nő iránt sem. A nők számára nem voltak többek, mint játékok, trófeák, nyeremények. Camilla-val is hasonlóan érzett a kezdetek kezdetén. Tényleg egy játékot űzött, mely nyereményeként a lány újra és újra az övé lett, de mostanra már jóval többet jelentett számára a lány.
- Ez lenne a szerelem? – tette fel egyre többször magának a kérdést Dylan. A választ azonban nem tudta. Nem tudhatta, hiszen nem ismerte a megoldást. A férfi nem tudta, mihez kezdjen. Így harcolni, hadakozni kezdett önmaga ellen, az érzés ellen.
Aztán váratlan dolog teljes mértékben kizökkentette Dylan-t. Egy pokoli nap után a lehető legrosszabb hangulatban indult Camilla-hoz. Remélte, hogy egy kiadós ágytorna alkalmával, s a lány jelenléte teljesen elfeledteti a nyakába szakadó gondok sokaságát. Dylan morogva sétált fel a lépcsőn, mert a felvonó még mindig vagy már megint nem működött. Dühöngött egy sort, mert a szomszéd néni is megkukkolta. Ugyanakkor még a lány sem adta meg a várva várt csókját.
- Camilla, mi a fene a bajod? – akaratlanul bukott ki belőle a nyers kérdés, de már egy cseppet sem érdekelte. S mikor végre megkapta azt az átkozott csókot, akkor valamelyest lehiggadt.
A finom csókok, pedig a várt hatást produkálták. A férfi agya teljesen kiürült, a pezsgő vére egyetlen testrésze felé tódult. Dylan gondolatban már előbbre járt, hiszen már a képzeletében egyetlen ruhadarab sem volt kettőjükön, amelyet rögvest meg is szeretett volna valósítani. Csakhogy Camilla kimondta azt a bűvös szót, melyet Dylan egy kisebb hidegzuhanyként élt meg. A lány pedig rendíthetetlenül ismételgette, a férfi pedig azt mondta, ami először az eszébe jutott. Csábítóan hódolt a lánynak, bókolt, ömlöttek belőle a szavak, a végére akarva-akaratlanul is.
- Csodálatos… eszményi… nő… vagy… Minden… férfi… álma… lenne… egy… ilyen… nő… mint… te… - csókokkal és kényeztető simogatással bűvölte Camilla-t, aki a vágytól átszellemülten vonaglott a férfi alatt. Kéjes nyögései és izgató sóhajai egyre sűrűsödtek, és vággyal telve suttogta Dylan nevét.
- Csak játszol velem… - Dylan-t egy pillanatra kizökkentette a lány kijelentése, de rájött, hogy a lánynak csak egy könnyed kijelentése volt. Majd a súlyos szavakat és szerelmi vallomást követően a férfi teljes kényeztetést kapott, melyet pokolian élvezett. Ez a mámor pedig ideig-óráig enyhítette a lelkében keletkező zűrzavart. Hiszen a korábbi elhatározása megvolt, amely azonban egyre inkább inogni kezdett. Ugyan a kanapé is elég kényelmesnek bizonyult, de mégsem volt elegendő helyük, ezért Dylan óvatosan a karjaiba emelte az utolsó gyönyörben úszó lány testét, s a hálóig meg sem állt vele.
A franciaágyra fektette, s az ágy adta lehetőségeket teljes mértékbe ki tudták használni. Szeretkezésükben olyan szenvedély tombolt, Camilla teljesen felszabadultan élvezte a kényeztetést, s mérhetetlen hévvel okozott hasonló élvezeteket Dylan-nek. A férfi és a nő testét átjárta a kéj, a bujaság, majd remegve omlottak a párnák közé. Camilla ragaszkodóan bújt a férfihez, aztán a zihálás csillapodásával a lány álomba merült.
Dylan képtelen volt elaludni, vagy akárcsak a szemét lehunyni. A sötétségbe burkolózott plafont bámulta, míg mellette Camilla az igazak álmát aludta. A férfit nem hagyta nyugton a gondolat, hogy a csábító játék talán visszafelé sült el. A lány beleszeretett, amit végülis nem bánt. Vajon ő tényleg szereti Camilla-t vagy tényleg csak a szex motiválja őt? Egyszerűen nem tudott tisztán gondolkodni. Kelletlenül dobta félre a takarót, majd úgy, ahogy volt, meztelenül indult kifele a hálóból.
A férfi torka kiszáradt, s holmi üdítő nem mérsékelheti a szomját. Valami erősebbre volt szüksége. Menet közben megtalálta a félre hajított nadrágját, melybe belebújt és a zsebében kincsekre bukkant. Egyrészt a cigarettásdobozban sorakozó cigaretták, másrészt a doboz mélyre dugott pirulák bújtak meg. Visszacsukta a doboz fedelét, aztán valami ital után nézett. A hűtő legmélyén volt egy vodkás üveg, nem túl sok hiányzott belőle. Dylan nem volt oda a vodkáért, de mivel mást nem talált, így megelégedett ezzel. A szekrényajtókat sorra kinyitogatta Dylan, míg végre talált egy megfelelő pohárkát. Töltött magának, s egyetlen hörpintésre megitta a pohár tartalmát. Valamelyest enyhült a szomjúsága, de mégsem volt az igazi. Dylan felnyalábolta az üveget és a poharat, majd az egyik ablakpárkányt célozta meg. Nagyot sóhajtva csak cigarettát vett elő, s az éjszakai város pásztázva füstölt.
Camilla őszinteségével mázsás súlyokat tett Dylan vállára. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy meneküljön, csakhogy már elképzelhetetlennek tartotta ezt a lehetőséget. Egy-két héttel ezelőtt simán megtette volna, simán kereket oldott volna mindenféle szívbaj nélkül. Most viszont nem tudott így tenni. El akarta hinni, hogy tényleg van valaki a világon, aki szereti anélkül, hogy bármit is várna cserébe. Camilla eddig szüntelenül adott neki, míg ő csak játszadozott a lánnyal. Dylan teljesen belemerült a saját gondolataiba. A sokadik cigarettánál tartott és a sokadszorra emelte magasba a vodkás poharat.
- Nem tudsz aludni? – óvatosan lépkedett Camilla Dylan felé. A férfi persze megérezte a közeledését, s míg felé tartott, addig végignézett a karcsú testen. Egy tarka pólót viselt, ami éppen csak leért a combjáig.
- Nem igazán… - nyomta el az utolsó csikket.
- Hmm… Talán tudok segíteni… - Camilla a férfihez bújt, a nyaka köré fonta a karjait, és ajkai apró puszikat lehelt Dylan arcára, szájára. Csakhogy a férfi éhesen kapott az édes ajkak után. Camilla Dylan keze után nyúlt, majd maga után a hálóba húzta. A férfi kicsit kábán követte a lányt. Az ágyban már tényleg csak pár gyengéd csók csattant, aztán végre Dylan-t is elnyomta a fáradtság.
Dylan egyre nehezebben viselte a hétköznapokat. A készülődő forgatással is egyre több probléma akadt, ráadásul az életébe váratlanul egy régen elfeledett személy is vissza akart férkőzni. A férfi egyre jobban elvesztette a türelmét, s Camilla is egyre többet kérlelte, hogy mást is csináljanak. De igazán Dylan-nek nem fülöt hozzá a foga, hogy még attól a csekély nyugalomtól is meg akarják fosztani.
A lelke sem nyugodott, az idő előre haladtával csak egyre jobban háborgott. Dylan feje fölött egyre inkább összecsaptak a hullámok, már réges-régen elvesztette az irányítást. Végül feladta, elege lett a színjátékból, már sem kedve, sem energiája nem volt tovább tetszelegni Camilla előtt. Természetesnek vette, hogy a lány az övé, akkor és ott lehet az övé, amikor csak akarja. Bele sem gondolt, hogy bántja a lányt és fájdalmat okoz neki. Csak egyszerűen feladta a küzdelmet a világ, de legfőképp önmaga ellen. Visszatért a régi önmagához. Nem titkolta tovább sem az alkohol, sem a gyógyszerek iránti kötöttséget, s már egy cseppet sem érdekelte, hogy Camilla is szemtanúja ennek.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése