62. fejezet - The show must go on

Sziasztok,

meghoztam a folytatást, már így is sokáig húztam az időt. Tovább nem szándékoztam táncolni az idegeken, csak annyit mondok, élvezzétek ki Rob szemszögét!
Köszönöm a komikat!

Jó olvasást és várom a komikat!

Puszi,
ZoÉ

„Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, történik valami, és új irányba indít. Olyan útra, ami csupa meglepetés. Hová érkezünk? Ez az út maga az élet. Így keressük a fényt. De hogy megtaláljuk a fényt, előbb át kell jutnunk a sötétségen.”

(Szerencsecsillag c. film)

Robert

New York, 2012.01.21.

- Egy francot mész el! – ennyit bírtam kinyögni. – Leülsz és beszélsz! – Ezerrel pörgött az agyam, de képtelen voltam felfogni a kapott információkat. Csak meredten néztem Flórát, miközben még mindig a karjaim között tartottam. Szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy itt van, egész pontosan a kezeim között. Nem is számítottam ekkor meglepetésre és akkor még csak fel sem dolgoztam ezt a terhesség meglétét. Flóra halvány mosollyal és azokkal a bámulatos óriási szemekkel figyelt, de egyetlen szót sem szólt. – Szóval… - elengedtem és türelmetlenül vártam a magyarázatát.

- Rob… Kérlek, nyugodj meg! – megnyugtató hangon és némi aggodalommal vegyes hangon szólalt meg Flóra.

- Hogy mondhatsz ilyet? – torpantam meg. – Hogy nyugodhatnék meg? – a következő pillanatban az agyam rejtet zugából a legutóbb látott jelenet elevenedett meg, amint Franco éppen Flórát ölelgette. Ettől pedig az agyam elöntötte az indulat. – Beállítasz és közlöd, hogy terhes vagy? Hogy enyém? Közben meg kitudja kivel voltál… - nem tudtam megállni és fintorogva ejtettem ki a szavakat. Amint elhagyták a szám a vádak, kicsit nevetségesnek találtam, hiszen én sem voltam szent a külön töltött idő alatt. Legfőképp a „válásunk” utáni időben voltak kalandjaim, persze mindent megtettem annak érdekében, hogy ezek az egy éjszakás kalandok még véletlenül se derüljenek ki.

- Szerettem volna személyesen elmondani, még mielőbb máshonnan hallod vissza. Hidd el, engem is, ha nem jobban meglepett, mikor az orvos közölte! – Flóra tényleg úgy tett, ahogy kértem, beszélni kezdett, míg elsétált a kanapéhoz és leült. Azonban az feltűnt, hogy a gyanúsításom teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. Amint elhelyezkedett a kanapén folytatta a magyarázatot, de végig engem figyelt.  – Ha nincs a balesetem és Cosmo nyaggatása… - sóhajtotta, mintha valami mellékes vagy éppen jelentéktelen dologról beszélne.

- Baleseted? Te most direkt meg akarsz őrjíteni? – kis híján felrobbantam, ahogy értelmet nyert a szó jelentése. Baleset. A szívemben éles fájdalom nyílalt, már csak a gondolat is fájt, hogy akár el is veszthettem volna, anélkül, hogy tudok róla. Soha többé nem láthattam volna, soha nem ölelhettem volna és a csókjai nélkül kellett volna élnem.

- Nem történt semmi, csak megcsúsztam a jeges úton… - legyintett egyet, de ezzel nemhogy megnyugtatott volna, sőt inkább még feszültebbé tett. Majd gyorsan folytatta. - Rosszul voltam, túlságosan szédülök… - rá kaptam a tekintetem, mert feltűnt a jelen idő. - Az orvos elvégzett egy csomó vizsgálatot, vérvételtől elkezdve az ultrahangig mindent… Terhes vagyok, kisbabánk lesz…

- Nekünk? – nehezen jöttek a szavak. Flóra egyetlen vonallá préselte össze a száját, aztán hirtelen felpattant a kanapéról. Előttem termett, a kezem után kapott és könyörgően nézett rám.

- Kérlek szépen, ne kételkedj! Nincs okod rá. – kezemet szorongatta, szorongatta, mintha attól félne, hogy ellököm magamtól.

- Nincs okom? – el akartam fordulni tőle, ellépni, hogy kis távolságot nyerje, és gondolkozni tudjak, mert a közelsége annyira csábított, annyira vonzott, hogy nem is bírtam másra gondolni, csak az érintésére. Puha és selymes bőre gyengéden fedte be a kezem. A szívem egyre nagyobbakat dobbant.

- Nincs, mert rajtad kívül senkivel sem… Csak te… Te vagy az egyetlen… El kell, hogy hidd nekem! – míg Flóra beszélt, addig a kezem finoman megfordította, az ujjaimat lassan kinyitotta, míg tenyerét a tenyerembe csúszatta és végül összefűzte az ujjainkat.

- És Franco? – ahogy kimondtam a nevét egyből elengedte a kezem. - Láttam, a saját szememmel láttam, hogy megint előkerült az a féreg. – egyszerűen nem bírtam csomót kötni a nyelvemre akaratlanul is kibukott belőlem. Hiszen a kételkedésre nem kevés okom volt. Flóra egyszer már engedett neki, egyszer már bedőlt neki, akkor hogy higgyek most.

- Véletlenül találkoztunk… - Flóra ellépett tőlem. Most először láttam rajta, hogy a szavaim bántották, maga köré fonta a karjait és az ablak felé sétált. – Cosmo-nak igaza lett… - motyogta talán csak magának, de én is tisztán hallottam. - Hónapok óta nem láttam, és pont akkor bukkant fel, mikor visszajöttem New York-ba. Csakis azért jöttem vissza, hogy elmondjam neked a babát… - egy kicsit felém fordult és könnytől homályos tekintettel várta a reakcióm.  – A kicsikét, akit azon a karácsony előtti varázslatos éjszakán sikerült összehoznunk… Sem előtte, sem utána nem voltam senkivel… Csakis veled… akkor azon az éjszakán… Ne tagadd, mert te is ugyanúgy élvezted… - nem kerülte el a figyelem, ahogy Flóra bájos mosolyra húzta el a száját. Ragyogott a boldogságtól, míg én egyszerűen nem bírtam kiigazodni a saját gondolataimon, érzéseimen. Igen, igaza volt. Bámulatos éjszakát töltöttünk együtt, olyat, mint még soha. De az csak egyetlen éjszaka volt.

- Flóra én… - már nyitottam volna szóra a szám, mikor vad dörömbölés zavart meg. Titkon fellélegeztem, mert félő volt, hogy olyat mondok, amit később rendesen megbánok.

- Rob… Rob… - Dean bosszús hangja szűrődött be, míg majdnem betörte az ajtót. Oda trappoltam morogva, Flóra pedig kuncogni kezdett. – Rob, gyerünk már! El fogsz késni! Vagy mi olyan sürgős? – a következő pillanatban Dean megfagyott, ahogy felfedezte Flórát a szobában.

- Helló Dean! – intett neki Flóra kedvesen.

- Flóra! Micsoda meglepetés viszontlátni! – Dean egyből rám kapta a tekintetét, majd Flórára. Akárcsak egy teniszmeccsen ide-oda járt a tekintete.

- Megyek is, nem tartalak fel tovább. – Flóra egyből a kanapén pihenő kabátjáért és táskájáért nyúlt. – Elmondtam, amit szerettem volna… Majd egy alkalmasabb pillanatban folytatjuk…

- Csak nem képzeled, hagyom, hogy kisétálj azon a nyamvadt ajtón? – egyből utána iramodtam. – Velünk jössz! Apelláta nincs!

- Rob, ez nem jó ötlet! – Flóra ellenkezni próbált, azonban a hangjában valamiféle vágyat éreztem.

- Dehogynem! Dean mellett maradsz, és még csak meg se forduljon a fejedben, hogy elszöksz! – a testőröm nagyon igyekezett, hogy a vigyorgását elrejtse. – Hallod, Dean! Nem engedheted el! Most pedig hozom a kabátom és mehetünk!

Flóra beletörődően engedelmeskedett, és szó nélkül kísért bennünket. Míg én Flóra minden mozdulatát, minden rezdülését figyeltem, addig mindkettőnket Dean tartott szemmel. Az autóban mindegyikünk csendben volt, Flóra a várost bámulta és nagyon úgy tűnt, valamin nagyon tűnődik. Nekem is volt elég információ, amin rágódhattam volna, mégsem ment. Egyszerűen nem bírtam a tekintetem elszakítani tőle. Csodaszép volt, ilyen szépnek még nem is láttam. S valahol a szívemet melengették a szavai. - Sem előtte, sem utána nem voltam senkivel… Csakis veled… akkor azon az éjszakán… Ne tagadd, mert te is ugyanúgy élvezted… - Hogyan is tagadnám, hiszen minden magányos pillanatban az a mesés éjszaka jutott eszembe. Képtelen voltam kiverni a fejemből, ahogy törékeny testét körém fonta. Hosszú lábai édes bilincsként tekeredtek rám. Kéjes nyögéseinek a hangja még most is kristály tisztán csengtek a füleiben. A vérforraló csókjairól nem is beszélve.

- Valami baj van? – lassan fordult felém, míg én teljes mértékben belefeledkeztem a képzeltem tengerébe.

- Nem, nincs. – zavartan ráztam meg a fejem, hogy mielőbb kitisztuljon, de nagyon nem akart sikerülni.

A forgatás helyszínén már mindenki nyüzsgött, s amint megállt az autónk és kikászálódtam, egyből ketten léptek mellém. Az egyik a sminkes, a másik a jelmezekért felelős személy volt. Dean egy apró biccentéssel vette tudomásul, hogy most nem engem kell kísérgetni, hanem igen is Flórát kell őriznie. A testőröm egyből az éppen nyíló ajtóhoz lépett és segített a védencének kiszállni.

- Rob, ne bámészkodj! Irány öltözni! – parancsolt rám Jemma, akire huncutul rámosolyogtam, s ettől már el is felejtette, miért morgott velem.

Szedtem a lábaim az öltözőig, ahol a fogason már várt rám az egyenruha. Beleszuszakoltam magam, majd átkísértek a sminkbe. Út közben észrevettem, hogy jó páran összesúgtak a hátam mögött, vagy ha éppen a stábtagok mellett haladtam el, akkor abban a pillanatban megnémultak. Ha pedig feléjük pillantottam, akkor mindent megtettek, hogy elkerüljék a tekintetem. Valami nagyon sántított.

- Helló Lauren! – ültem be az óriás tükör el, hogy a profi sminkes a dolgát végezhesse.

- Robert, Robert! – a fejét csóválva vizslatott végig Lauren. – Tudod Édesem, éjszaka aludni kellene, nem pedig hős szerelmes alakítani… - hirtelen azt sem tudtam, miről beszél Lauren. – A szemeid alatti karikák mindent elárulnak…

- A karikáim az alvás hiánytól vannak, az lehet, de nem azért nem aludtam, amire te gondolsz. – magyaráztam lehunyt szemekkel, mert éppen a képemet vakolta.

- Jól van… jól van… - vidáman motyogta, míg befejezte a munkáját.

- Lauren! Miről folyik a pletyka? Kérlek, mondd el! Látom és tapasztalom, hogy a hátam mögött sugdolóznak… - kaptam el a kezét, még mielőtt elmenekülhetett volna.

- Pletyka? – kérdezett rá, mivel csak bólogattam. Kissé összehúztam a szemeimet, mire Lauren megadóan sóhajtott. – Mindenki látta a volt feleséged, hogy veled érkezett és hogy Dean olyan kitartóan őrzi… és hát tudod, elindultak a szóbeszédek…

- Ez a dolog senkire sem tartozik, csak rám és rá… Hálás lennék, ha ezt továbbítanád…

- Rob, hát itt vagy? Allen már mindenhol keres… - robogott be az asszisztensem, Kate és egyből a díszletbe navigált.

Beálltam a helyemre, s néhány pillanat után helyre ráztam a gondolataim és a jelenetre koncentráltam. Komoly és határozott figurát kellett hoznom, éppen egy letartoztatást kellett véghez vinnem. Ez még viszonylag kisebb jelent volt, de nagyon is fontos a karakterem szempontjából. Felvették egyik kameraállásból, majd újra a kiindulópontra álltunk vissza és felvették másik kameraállásból. Háromszor vagy négyszer kellett megcsinálni az adott jelenetet, mire Allen elégedetten bólogatott, és a következő beállást kérte. Lopva figyeltem a környezetem, s egyből Flórát kerestem. Tényleg Dean mellett ácsorgott, büszke mosollyal nézett rám, mikor találkozott a tekintetünk, elismerően bólintott. Aztán a rendezőnk elkiáltotta magát és már forgott is a kamera.

A következő jelenetben már Holly is feltűnt. Dögös barátnőmet játszotta, aki meglát, és a nyakamba veti magát. Többször neki kellett futni a jelenetnek, mert vagy Holly vagy én, esetleg mindketten elnevettük az amúgy komolyabb hangvételű jelenetet. A sokadik nekifutásra sikerült maradéktalanul teljesíteni a rendező elképzelését. Ekkor azonban Holly-t a sminkbe küldte, mert kicsit elkenődött a sminkje a folytonos próbálkozásban. Mosolyogva néztem utána, aztán ki akartam használni ezt a néhány percet és Flórát kerestem, de sem Őt, sem Dean nem láttam sehol.

- A lakókocsidban van… - súgta oda Kate, és egy palack vizet nyomott a kezembe.

- Kösz. – vetettem oda és a lábaimat kapkodva siettem a lakókocsihoz. Dean a járdán ácsorgott, de a képére ült aggodalom teljes mértékben összezavart. - Bent van? – lassítottam le a lépteim.

- Igen… - válaszolta rögtön Dean. - De valami nincs rendben…

Egyáltalán nem tetszett ez nekem. Félve léptem be az ajtón, s a legrosszabbra gondoltam. Flóra nekem háttal állt, és erősen kapaszkodott a pultba. Ahogy jobban szemügyre vettem, úgy vettem észre, hogy meg-megrázkódik a válla. Nem hallotta vagy nem akarta meghallani az érkezésem, mert még mindig nem fordult felém. Halkan léptem közelebb, nem akartam megijeszteni, de mivel még mindig nem fordult felém, ezért óvatosan a hátára csúsztattam a kezem. Az érintés jóleső bizsergést okozott az egész testemben, Flóra összerezzent és felkapta a fejét.

- Talán nem érzed jól magad? – lágyan ejtettem ki a szavakat, még magam is meglepődtem a hangom gyengédségén.

- Jól érzem magam? – remegő hangon ismételte meg a kérdésem, és végre megfordult. – Miért? Miért kellett magaddal hoznod? – könnyektől homályos tekintete és áztatott arca meglepett. – Hát nem válaszolsz? – elengedte a pultot, és ellépett tőlem.

- Te meg miről beszélsz? – értetlenül néztem rá.

- Nem kell értetlenkedned… Egyszerűbb lett volna megmondanod… Nem kértem, nem akartam semmit sem… - Flóra megtörölte a szemeit és határozottan felszegte a fejét. – Tudod mit, erre nekem nincs szükségem. Elmondtam, hogy babánk lesz, én teljesítettem a kötelességem… A döntés a te kezedben van… Viszont ezt nem nézem tovább, hazamegyek! Szia! – Flóra újra magára öltötte a határozott és céltudatos nő alakját, ami nagyon ismerős volt, és pokolian izgató. Csakhogy amint befejezte a mondanivalóját, már ki is lépett az ajtón.

Döbbenten álltam, próbáltam összerakni a dolgokat, és mint akit fejbe vertek úgy jó tisztességesen. Végre leesett. – Terhes… baba… kisbaba… - összeállt a fejemben minden. – Apa leszek! – a váratlanul érte felfedezésbe beleremegtek a lábaim, s a hozzám legközelebb lévő ülőalkalmatosságra rogytam el. – Apa leszek! – ismételtem hitetlenül. – Hát Rob, ezt szépen megcsináltad!

A felfedezésemet követően már csak testben voltam jelen a forgatáson. Nagyon nem akart egyik jelent sem menni, ugyanakkor az idő is elromlott. A világos, napos jelenetek helyett borult ég egyre rontotta a fényviszonyokat, és a csepergő eső is egyre inkább akadályozta a felvételeket. Allen is megelégelte, nemhogy haladunk, sőt nem is egy helyben ácsorgunk, hanem még inkább visszafele haladunk, ezért kényszerszünetet rendelt el.

- Mára befejeztük, azonban ezt a napot be kell valamikor pótolni. Szóval készüljetek úgy, amint lesz megfelelő időpont, megcsináljuk a felvételeket! – magyarázott a rendező, de nekem már rendesen mehetnékem volt. – Holnap találkozunk!

- Hova rohansz ennyire Rob? – Dean is alig bírt lépést tartani, míg a rendelkezésünkre álló autót céloztam meg.

- Flórához, muszáj beszélnem vele. – dobtam be magam a hátsó ülésre.

- Megosztanád velem is, mi a tényállás? – érdeklődött a hű testőröm. Erre a kérdésre korábban számítottam volna.

- Apa leszek… - fogkrémreklámos mosolyt villantottam. A szívem hatalmasakat dobbant, ahogy kimondtam. – Apa… érted!

- Nos, akkor azt hiszem, gratulálok!

- Kösz, Dean! – az ablak felé fordultam és csak bámultam kifele.

Egyre kisebb volt bennem a kétely a babával kapcsolatban, de az utolsó beszélgetésünk rengeteg újabb kérdést vetett fel. - Nem kértem, nem akartam semmit sem… - Ez meg vajon mit jelent? Flóra mi a fenére gondolt? – morfondíroztam el. A töprengésem azonban rémképek sorát hozták elő az elmémben.

Észre sem vettem, mennyi idő alatt értük el a toronyházat. Kipattantam és sietve indultam a megfelelő lakás felé. A portás felismert, csak biccentett felém, szerencsére nem tartott fel, mert már egyre feszültebben voltam. Türelmetlenül vártam, hogy a lift végre felérjen a megfelelő emeletre. Futólépésbe tettem meg azt a néhány lépést, ami elválasztott Flórától. Határozottan kopogtattam, de semmiféle választ nem kaptam. Újra és kicsit jobban dörömböltem.

- Jól van már! Itt vagyok, nah! – morogta egy ismerős hang. A kinyíló ajtóban Cosmo-t fedeztem fel, és nem kicsit lepődtem meg.

- Cosmo! Helló! – kicsit meglepődtem, hogy pont őt találom itt.

- Áh, Rob… valahogy sejtettem… hogy jössz… Hát, öregem ezt jól megcsináltad… - veregetett hátba, és beengedett.

- Flórát keresem… Ugye itt van? – félszegen kérdeztem, mert elég kiszámíthatatlan volt a hangulata. Az egyik pillanatban még nagyban morgott, míg a másikban mindent tudóan, bőszen bólogatott.

- Reméltem, hogy nem hozzám jöttél… - nevette el magát a vicces barátunk. – Higgadj le, addig szólók anyucinak!

Cosmo eltűnt az egyik szobába, nem igazán tudtam magammal mit kezdeni. Leülni amúgy sem tudtam, így inkább kicsit körbenéztem a lakásban. Már jártam itt, de akkor nem éppen az ismerkedéssel voltam elfoglalni. Teljes mértékben Flórára jellemző ízléssel találtam szembe magam. Teljes mértékben az Ő személyét tükrözte minden.

- Rob, egy italt? Sört? – csoszogott vissza Cosmo, de megráztam a fejem. – Oké, pár perc, míg összekapja magát… Kimegyek cigizni, lehetőleg ne öljétek meg egymást! – a hűtőből előkotort egy sört és az erkély felé menetelt.

- Rob, mit szeretnél még? – a váratlan hang felé kaptam a fejem. Flóra enyhén piros szemekkel és melegítőbe csomagolva jelet meg. A karjait maga köré fonta, mintha saját magát védené. – Azt hittem, mindent megbeszéltünk…

- Apa leszek… - bukott ki belőlem és egyből a karjaimba zártam Flórát. – Apa leszek… - ismételtem meg. – Oké, egy kicsit nehezen fogtam fel, de nem számítottam rá. – nem bírtam távol maradni tőle, így megpróbáltam megölelni.

- Mert én igen? Engem is meglepett, pedig az én testem… - vetette oda Flóra, míg kibontakozott a karjaim közül. Nem maradt meg, inkább távolabb húzódott. A kanapéra telepedett, felhúzta a lábait és a karjaival ölelte.

- Flóra természetesen vállalom a felelősséget, számíthatsz rám bármiben… A nevemre veszem, a részese szeretnék lenni, kivenni a részem mindenből… meg minden…

- Mi ez a nagy változás? – húzta el a száját Flóra.

- Ez csak természetes… Ez nem meglepő, ez a neveltetésem része… A szüleim is ezt várnák el… Az én babám…

- Nem Rob, a mi babánk! Ha jól értem, akkor a babáért megtennél mindent… De mi lesz velünk? Mi a terved velünk?

„A jó dolgoknak véletlenül, meglepetésszerűen kell megtörténniük velünk. Ha valami után nagyon vágyakozunk, úgy járunk, mint az, aki túl erősen szorít magához egy léggömböt: az álom egyszer csak kipukkan, s darabkái a semmibe hullanak.”

(Virginia Cleo Andrews)