Just the way you are... Prológus és 1. fejezet

Figyelmeztetés +18as történet!

Következő rész egy hét múlva.

Komihatár: 10 komi!

Prológus

Megilletődve néztem magam a tükörben, mert magamra sem ismertem. – Hogy a fenébe gondoltam, hogy képes vagyok erre? – remegő kézzel igazítottam meg a melltartó pántját, majd a semmit sem takaró tanga vékony kis csipkéjét. A gyomrom attól a pillanattól görcsben volt, hogy átléptem a lakosztály ajtaját. Azóta próbáltam erőt gyűjteni és győzködni magam, hogy minden rendben lesz. Azonban egyre kevésbé hittem benne, és ezáltal képtelen voltam úrrá lenni az érzéseimen. Többször beletúrtam a hajamba, hogy ne legyen annyira feltűnő a ziláltságom, ugyanakkor csat vagy bármiféle hajba való teljesen felesleges lett volna. – Az ágyba úgy sem kell!

Féltem, szorongtam, hiszen volt valami furcsa abban a férfiben, aki odakint várt rám. Ahogy rá gondoltam, ahogy felbukkant előttem az arca, úgy járt át valamiféle bizsergető érzés. Tisztán láttam magam előtt Őt, hideg tekintete a lelkem mélyéig hatolt, mintha átlátott volna rajtam egyetlen pillanat alatt. Volt valami különös a pillantásaiban, a gesztusaiban, amit nem értettem, s ez persze izgatta a fantáziám. Sőt Ő maga, a lénye, a kisugárzása izgatóan hatott rám. Erős, hideg férfinak tűnt.

Nagy levegőt vettem, megigazítottam a hajam, felkentem még egy réteg szájfényt, hogy még jobban csillogjanak az ajkaim. Lassan ide-oda fordultam, hogy leellenőrizzem a szerelésem.

- Minden oké! – suttogtam a tükörképemnek. – Gyerünk, kislány! Meg tudod csinálni! – bíztattam magam, míg végül tényleg elhatároztam magam. Nagy levegőt vettem és az ajtóhoz léptem.

Igyekeztem minél csábítóbb lenni, s ezért hosszan elnyújtott mozdulatokat tettem. A fürdőből egyenesen a hálóba nyílott az ajtó, így már nem volt több menekvés. Lassan emeltem fel a fejem, s felmértem a helyzetem. Az övét kioldotta, de a szétbontott szíj még mindig a nadrágjában volt. A zakójától megszabadult, azonban az ing még mindig a kifogástalanul állt rajta. Csakis a legfelső inggombot oldotta ki, ahogy a nyakkendőjét is. Az asztalnak támaszkodott, míg a kezében lévő pohárból kortyolt. Láttam, sőt érzetem a bőrömön, ahogy végigmér, és önkénytelenül az alsó ajkát nyaldosta.

- Tökéletes… - mondta ki hidegen, s maga mellé tette a poharat, aztán ellökte magát az asztaltól. Valami belülről arra késztetett, hogy hunyjam le a szemem. Mindössze egy pillanat volt az egész, még is mikor kinyitottam a szemeim már közvetlenül mellettem volt. Megszűnt minden távolság kettőnk között….

***

1. fejezet

Ismét órák teltek el, hogy a könyveim felett görnyedeztem. Azonban nagyon úgy tűnt, hogy ezen a vizsgán el fogok hasalni. Már napok óta mást sem csináltam, mint a könyveimet és a jegyzeteimet bújtam. A létező összes forrást tanulmányoztam, de még most is úgy tűnt, mintha valamiféle kínai szöveget tanulmányoznék. Ilyenkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy a lehető legnehezebb szakot választottam ki. – Elegem van! – dühömben összecsaptam az előttem kiterített jegyzetekkel megpakolt dossziét.

- Oké, azt hiszem itt az ideje, hogy kávészünetet tartsunk! – sóhajtott fel Rose, a legjobb barátnőm, már a gimnázium óta, és egyben a lakótársam.

- Bocs, hogy megzavartalak. – dörzsöltem meg a szemeim, mert már alig láttam valamit is a világból.

- Semmi. – legyintett, majd rutinos mozdulatokkal előkészítette a kávéfőzőt. – Valamiről beszélnünk kellene. – sétált vissza hozzám Rose. Ő is éppen olyan fáradt volt, mint én, ugyanakkor az arckifejezése túlságosan gondterhelt volt.

- Valami baj van? – óvatosan puhatolózni kezdtem, s valahogy a tanulás már kevésbé volt fontos.

- Ahogy vesszük. – motyogta Rose a kezeivel a füzete szélét babrálta, aztán folytatta. – Összefutottam Jeff-fel. – ahogy kimondta a nevet a maradék jó kedvem is elszállt, pedig tényleg nem volt sok. Éppen csak annyi, ami tartotta még bennem a lelket. – Közölte velem, hogy több haladékot nem hajlandó adni…

- Egészen biztos? – egyre borúsabban kezdtem látni a világot. Eddig valahogy meg tudtuk oldani a lakbér kiköhögését, de a hátralék törlesztése most elképesztően nagy feladatnak számított.

- Igen, és pár napon belül ki kell fizetnünk az e havi lakbért. Érted? Fizetnünk kell, ráadásul egy rakat hátralékunk is van! Ha nem tesszük, akkor kirak bennünket! – magyarázott idegesen Rose.

- A francba! – szusszantottam dühösen. – Most, utólag fizettem a tandíjam is, és csak annyi pénzem maradt, ami nagyjából a lakbér rám eső részét fedezi… - számoltam gyorsan össze a maradék pénzt. Aztán más felé terelődtek a gondolataim, és csak a kávéfőző hangjára kaptam fel a fejem, de addigra Rose már két bögrével a kezében ott álldogált mellette. – Most mi a fenéhez kezdjünk? – morfondíroztam magamban.

Voltunk már korábban is hasonló helyzetben, hiszen elég nehéz volt fenntartani magunkat New Yorkban. Ezt megtapasztaltuk az elmúlt három évben. Persze hatalmas volt az öröm, mikor kiderült, bejutottunk az NYU-ra, főleg úgy, hogy mindketten. Így nem volt kérdéses, hogy együtt költözünk. Akkor volt némi megtakarított pénzünk, amit hosszú nyarak alatt kuporgattunk össze és az induláskor a szüleink is egy kisebb összeggel kisegítettek. Csakhogy már ez is nagyvonalú gesztus volt tőlük, mivel egyikőnk családja sem volt valami tehetős. Voltak időszakok, mikor a családom, és olykor Rose-ék is napról napra éltek. A városunkban működő gyárat szinte pillanatok alatt zárták be, mivel már évek óta folyamatosan csökkentek a megrendelések. A termelést pedig más-más városokban sokkal korszerűbben sikerült kivitelezni, így végül a vezetés a bezárás mellett döntött. Több százan kerültek utcára, s kezdődhetett a harc a városban fellelhető maradék munkahely iránt. Rose velem együtt a kávézó és étteremként működő autós pihenőben dolgoztunk pincérnőként főleg nyáron, de volt úgy, hogy suli mellett is. Mi ennyivel tudtuk segíteni a családjainkat. Az összegyűjtött borravalókat pedig az egyetemi éveinkre raktuk félre. Úgy gondoltam, hogy New York-ban majd mindent elölről kezdhetek és tisztalappal indulhatok. De túlságosan nagy volt a verseny az ösztöndíjaknál és a kollégiumért. Rose-zal úgy határoztunk, hogy nekünk egy kevésbé elit helyen is megfelel az albérlet, amit sikerült találnunk. Csakhogy a lakbérek, a tandíj folyamatos emelése miatt egyre nehezebben jöttünk ki a megtakarított pénzünkből, sőt rövid időn belül újra munkába álltunk, hogy mindent fedezni tudjunk.

- Nem így akartam elmondani, de jobbnak láttam, hogyha nem húzom sokáig. – Rose elém tette a bögrét, s a sajátjával a kezében a könyvek mellé telepedett.

- Mennyi a hátralék? – kevergettem meg a gőzölgő csodát, s már az illatától is kicsit éberebbnek éreztem magam.

- Vagy hatszáz dolcsi… - Rose elhúzta a száját, ahogy én is. Ez jelen pillanatban túl soknak számított.

- Figyelj, most inkább a vizsgán legyünk túl, aztán kitalálunk valamit. – Rose rábólintott, s újra a könyvekbe temetkeztünk. Csakhogy nagyon nehezen tudtam koncentrálni, hogy mit is olvasok. Végig a helyzetünk megoldásán gondolkoztam, pedig azt már megtanultam, hogy rangsorolni kell a dolgokat. – A vizsga az első, s utána ráérünk miden mással foglalkozni. – sulykoltam magamba.

Másnap természetesen elaludtunk, hiszen egészen hajnalig tanultunk. Kapkodva készülődtünk miután felkeltünk. A reggeli természetesen kimaradt, és a metróig végig futnunk kellett. A kevésbé elit helynek viszont ez volt a hátránya, hogy elég messze volt mindentől. Az utazás pedig nemcsak időigénye volt olykor, hanem bizony drága is. Így taxizást hamar elfelejtettük, s inkább maradt a metró.

- Félek, hogy nem fog ez összejönni. – tördelte a kezeit Rose.

- Menni fog! Mennie kell! Átmegyünk, ezen a nyamvad vizsgán. – próbáltam bíztatni őt és saját magam is.

Az utolsók között értünk be az egyetem hatalmas előadótermébe. A sok ideges diáktársunk fel s alá mászkált, mindenki helyezkedni próbált. Néhányan teljesen higgadtan beszélgettek, míg mások majdnem a hajukat tépték az idegességtől. Mi annyira nem is tűntünk ki a többiek közül, már ami az idegi állapotunkat illeti.

- Várjuk meg egymást, jó? – suttogtam el Rose-nak, mert már az katedrához közeledett a professzor.

- A büfénél. – tátogta vissza barátnőm, mert pechünkre elég távol kerültünk egymástól.

A szokásos bevezető szöveg alatt már hatalmas görcsbe rándult a gyomrom, s a tollam szorongattam. – Sikerülnie kell! – másra nem is tudtam gondolni. A kiosztásra kerülő feladat lap után szinte úgy kaptam, mielőbb túl szerettem volna lenni rajt. Csakhogy a kezem olyannyira remegett, hogy a nevem leírása is kissé nehéznek bizonyult. S a következő pillanatban pedig a víz is levert, ahogy a kérdésekre pillantottam. – Nyugi! – csillapítottam le magam. Aztán szépen sorba vettem a kérdéseket. Az első jó néhány kérdés csak feleletválasztós volt, amiket sosem szerettem, hiszen ezeknél nagyon nehéz volt a helyes választ megtalálni. Végül csak sikerült átverekednem magam rajta, s a feladatlap második részében néhány szavas, pár mondatos választ igényelő kérdések voltak. Ezek határozottan jobban mentek, éppen úgy, ahogy végül az esszékérdések.

Jó másfél óra múlva már teljesen összekuszálódtak a válaszok, hogy lassan a befejezés mellett döntöttem. Minden kérdésre válaszoltam, s már nem volt okom tovább bent maradni a teremben. A professzor asztaláig sétáltam, miután összeszedtem a tollaim és a táskám, majd leadtam a feladatlapom. Az ajtó felé haladva a megfogyatkozó hallgatók között egyből kiszúrtam Rose-t, aki még nagyon koncentrált a kérdésekre. Így inkább a büfé felé vettem az irányt.

A folyosón haladva páran rám köszöntek, s én kedvesen mosolyogva viszonoztam ezt. A lépcsőn lefele haladva vettem észre előttem egy ismerős alakot, de nem tudtam honnan olyan ismerős. Csodálkozva néztem végig rajta, egy kicsikét irigykedve is talán. A ruhái a legújabb divat szerinti, márkás holmik voltak, a vállán méregdrága Gucci táska lógott. Büszkén, felszegett fejjel lépkedett előre, ugyanúgy a büfé felé tartott. A kirakott asztalok egyikéhez lépett s elegánsan helyet foglalt. Megvontam a vállam, s inkább a hirdetőtáblára figyeltem. Újabb és újabb hirdetések voltak kirakva nagyon sokan korrepetálást, tanítást és babysittelést vállaltak, de a munkát kínálók száma igen csekély volt. Csalódottan téptem le egy kisegítőt kereső hirdetés telefonszámát. Tudat alatt éreztem, hogy ez nem túl sokat számít, ebből nemhogy meggazdagodni, meg még a tartozásunkhoz szüksége pénzt sem tudjuk összekotorni.

- Munkát keresel? – szólalt meg közvetlenül mögöttem egy kedves hang. Hirtelen fordultam meg, mert kissé meglepett a kérdés.

- Igen. – válaszoltam röviden. S csodálkozva néztem farkasszemet az előbbi lányra.

- Roxan vagyok, s talán tudok segíteni neked. – nézett végig rajtam, furcsa vizslató tekintettel.

- Én pedig Jenna. – nyújtottam a kezem. Kissé kellemetlenül éreztem magam, mert reggel a nagy kapkodásba csak egy farmert és egy kissé kinyúlt, kötött pulcsit kaptam magamra. A hajamra sem volt időm, így egy konttyal oldottam meg.

- Odaadom a névjegykártyám, s ha már tényleg nincs más lehetőséged, akkor hívj fel! – csúsztatta a kezembe az elegáns papírlapot. Még szeretett volna valamit mondani, de a Gucci táska vad zenélésbe kezdett. – Oh, szia Szívem! – kapta a füléhez Roxan a telefonját.

- Végre ezen is túl vagyunk! – robbant mellém Rose. – Nem tudom, hogy gondolta ez a pasi, hogy ennyi mindent megkérdez. A teszt az kifejezetten szívatás volt a javából! – morgolódott, s ezzel elterelte a figyelmem a névjegykártyáról, amit végül csak a zsebembe csúsztattam. – Neked hogy sikerült? Tök hamar végeztél!

- Mindenre válaszoltam, s a pápaszemes majd eldönti, hogy jól vagy rosszul sikerült a zh-m. – megkönnyebbülten sóhajtottam, mert végülis ezt is letudtuk. – Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? Olyan szép idő van!

Valóban jól esett a séta, bár a kirakatoknál sorra fájdult meg a szívünk, a sok-sok gyönyörű ruha vagy éppen cipő láttán. De tartottuk magunkat. Ebédre az egyik sarki kifőzdébe ültünk be, ez legalább ehető volt és nem túl drága.

- Gondolkoztam, és elvállaltam Jeremy ajánlatát. – tette le Rose a villáját. – Kétszer annyit keres nála, mint amit a pincérkedéssel összeszedek. A próbamunkán is megfeleltem.

- Igazad van. – tudtam, hogy Rose csak azért hallogatta eddig a döntést, hogy ne azért kapjon munkát, mert a barátja elintézi. Pedig Jeremy tényleg rendes srác volt, s nagyon szerette Rose-t.

- Találtam egy hirdetést, szóval megpróbálom azt másodállásnak… - vontam meg a vállam.

- Nem kell, ne vállald túl magad! Figyelj, ha Jeremy-vel fogok dolgozni, akkor jobban ki fogunk jönni hónapról hónapra…

- Rose, az a te pénzed és megérdemled. Szóval verd ki a fejedből, hogy elfogadom! De most rohannom kell, mert el fogok késni! – nyomtam egy puszit Rose arcára, s futólépésbe tartottam az étterem felé, mert délutáni műszakot kaptam pont a vizsgám miatt.

Az étterem többnyire taxisok, járőrök, futárok kedvelt helye volt. A törzsvendégek jó részét már névről ismertem, s tudtam, ki mit szokott rendelni. Elsőként az öltözőként funkcionáló raktárszerűségbe siettem. Gyorsan felkötöttem a kötényem, magamhoz vettem a kicsi noteszt a tollal és a pulthoz. A többi pincérnő kedvesen üdvözölt, míg a tulajdonos, Pete, kevésbé volt lelkes.

- Jenna, műszak után gyere be hozzám! – vetette oda nekem rideg hangon. S ettől a torkomban dobogott a szívem. – Mi jöhet még ma?

Pete utasítása miatt egész műszak alatt azon járt a fejem, hogy mit akarhat tőlem. Számtalan ötlet fogalmazódott meg a fejemben. A béremelést kizártam, hiszen valamelyest csökkent az étterem forgalma. S volt egy sanda gyanúm, hogy Pete talán bepróbálkozik megint. Idősebb volt nálam, a harmincas évei közepén járt. Különösebben nem volt helyes, de csúnyának sem titulálható és Mindy, az egyik pincérlány szerint még az ágyban is jónak mondható. Csakhogy nem egyáltalán nem volt az esetem.

- Szia, Pete! Itt vagyok. – kopogás után léptem be az irodába. Egy szűk és kissé levegőtlen helyiség volt.

- Ülj le, nem akarom húzni az időt. – nézett rám. -  Te is tudod, hogy kevesebben járnak az étterembe, kevesebb a bevétel. Jenna sajnálom, de kénytelen vagyok elküldeni téged.

- Tessék? Elküldesz? – teljesen ledöbbentem.

- Egy embert el kell küldenem, viszont a többieknek családjuk van, gyerekeik. Te fiatal vagy még, és könnyebben fogsz boldogulni… - ez az egész olyan váratlan volt, s csakúgy a nyakamba szakadt. Egyre jobban szúrtak a szemeim, de erősnek akartam látszani.

- Jó, legyen. – nyögtem ki nagy nehezen. – Megkapom most a bérem?

- Tessék, itt az összes béred, amivel még tartoztam. Meg egy kis ráadás. – nyomta a kezembe Pete a bankókat. Ahogy a kezembe volt a pénz automatikusan szorult ökölbe a kezem, meg sem számoltam, mennyit adott nekem. Csak felpattantam és kirohantam.

Az utcára érve azonban nem tudtam tovább tartani magam. Kibuggyantak a könnyeim és megállíthatatlanul potyogni kezdtek. Pár lépés után a lépcsőkre rogytam. Egyszerűen kilátástalannak láttam ezt az egészet, semmiféle megoldást nem láttam. Csordogáló könnyek között homályosan láttam a Pete által adatott bankókat. Ahogy megszámoltam valóban kifizette minden tartozását, de az egész mindössze száz dolcsi volt.

- Hé Jenna! Minden oké? – guggolt le elém Billy az egyik taxisofőr. Neki sem könnyű az élete, három kicsi gyerek várja otthon minden este, neki is el kell tartania a családját.

- Nem éppen. – szipogtam, míg Billy felsegített. – Pete éppen most rúgott ki.

- Sajnálom! Gyere, hazaviszlek! – karolt át és a kocsihoz kísért.

- De Billy, én nem tudok fizetni… minden cent kell a lakbérre, mert különben kitesznek bennünket… - szipogva vallottam meg, de Billy nem is foglalkozott vele.

- Cégünk ajándéka! – viccelődött a csoki színű sofőr. Olyan szépek voltak a szemei és a mosolya, hogy egyből kicsit jobb kedvre derített.

A kivilágított városon száguldottunk végig, de egy cseppet sem érdekelt. Előhalásztam a táskámból egy zsebkendőt és eltűntettem a könnyeim nyomát. Nem akartam, hogy Rose így lásson, sőt azt sem akartam elmondani neki még, hogy kirúgtak. – Majd csak akkor fogom ezt elmesélni, ha már lesz másik munkám. De persze azt még nem tudom, hogyan vagy mikor. – Az agyam folyamatosan kattogott, hogy mi legyen. S mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés. – Odaadom a névjegykártyám, s ha már tényleg nincs más lehetőséged, akkor hívj fel! – kaptam a zsebemhez és elővettem a kissé meggyűrődött kártyát. „Have a nice day!” Hirdette a kártya, gondolkodás nélkül cselekedtem, mire észbe kaptam, addigra már kicsengett.

- Helló Roxan, Jenna vagyok! Nincs más lehetőségem… - motyogtam bele a telefonba.

***

 Eric elégedetten lépett ki az elementáris irodaház rideg épületéből. A fülledt meleg szinte képen vágta, hiszen eddig a kellemesen klimatizált irodában tartózkodott. Hosszú és borzasztóan fárasztó csatározás, vagyis inkább háború állt mögötte. Ez pedig egy kissé leszívta az energiáit, csakhogy az elhatalmasodó elégedettség érzés hamar felülkerekedett az alattomosan jelentkező fáradtságon. Újra fölényesen győzött, aminél jobban aligha élvezett bármit is. Nem kevés pénzébe került ez az üzlet, azonban a remélt haszon jócskán megérte. De ami még haszonnál is fontosabb volt Eric számára az az, hogy a versenytársa még csak labdába sem tudott rúgni. Visszautasíthatatlan ajánlattal állt elő, s még csak az esélyét sem adott visszakozásra. A férfi kárörvendő mosolyra húzta a száját, míg meglazította a nyakkendőjét. Elegáns, kifejezett rá szabott öltönyt viselt hófehér inggel és keskeny fekete nyakkendővel. Nagyon adott a megjelenésére, ugyanakkor ezzel is kifejezte a felső tízezerbe tartozását.

A családját mindig is az előkelőségek között tartották nyilván, hiszen az apja politikai karrierjéhez foghatót még kevesen tudtak véghezvinni. Eric azonban nem az apja nyomdokaiba lépett, még csak meg sem fordult a fejében a politikai pálya, mindig is jobban értett az adásvételhez. Ez izgatta mindig is. Már kamaszként is belevetette magát a businessbe holmi csekélységekkel kapcsolatban. Az ifjú Eric olyan kapcsolatokkal rendelkezett, hogy bármit és bármikor képes volt megszerezni. S amint betöltötte a huszonegyedik életévét a családi hátszéllel felvértezve nagyobb üzletekbe kezdett. A férfivá cseperedő fiú egyre sikeresebb és sikeresebb lett, s viharos sebességgel a csúcsra ért. Milliomos lett önerőből, azonban a szerzési vágya semmit sem csillapodott az idő múlásával, sőt inkább erősödött. Egyre többet és többet akart elérni, ráadásul bármi áron.

Tulajdonképpen huszonnyolc évesen minden megvolt, azonban mégsem volt teljesen elégedett az életével. Valami hiányzott még neki, ugyan nem tudta mi pontosan, de a hiányt akkor is érezte. Talán emiatt is volt a nyughatatlan a természete. Mindig kellett valamit csinálnia, valaminek a részesének kellett éreznie magát, különben elviselhetetlennek érzete a napot. Ez egyrészt munka, másrészt szórakozás volt számára. Amolyan úri passzió. Azt csinálhatott, azt tehetett, amit csak akart. Nem ismert határokat, vagyis olyanokat nem, amit ne lehetne feszegetni.

Mire a járda szélére ért a luxusautó begördült elé. Bepattant a hátsó ülésre, s mindezt rezzenéstelen arccal tette meg. Intett a sofőrnek, hogy várjon és a telefonjáért nyúlt.

- Végeztem. – köszönés nélkül szólalt bele a telefonba hideg hangon. – A szokásos helyen várlak, negyed óra múlva. – ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, s miután elmondta a mondanivalóját ki is nyomta a telefont.

- Vigyen a Saint Micheal térre! – vetette előre a sofőrnek, aki aprót bólintva vette tudomásul az úti célt.

Eric az órájára nézett, s egy pillanattal később már tisztában volt vele, hogy a new york-i idővel. Elhúzta a száját, s inkább visszacsúsztatta a zsebébe a telefonját. – Nem fogok telefonálni! – határozta el magát, nem mintha bármiféle késztetést érzett volna. Csak pusztán egy kósza gondolat volt, ha már úgyis a kezében van a mobil. Kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, s a korábban meglazított nyakkendőjét most teljesen kioldotta és lehúzta magáról. Az ing felső gombját is kibontotta, egészen megkönnyebbült tőle, ettől függetlenül még így is hozta az eleganciát.

Percre pontosan érkeztek meg a térre, egy bizonyos helyre. Az autó éppen csak megállt, mikor kinyílott a hátsó ajtó és egy kreol bőrű szépség ült be Eric mellé. A férfi elégedetten nézett végig az elhelyezkedő nőn. Aranyszínben pompázó szandált viselt, s a barna bőrén még jobban mutattak a vékony pántok. Kecses boka, feszes vádli, hosszú combok, mind Eric kedvére valóak voltak. A férfi a tenyerét a lány térdére helyezte, élvezte a selymes bőr tapintását. Aztán gondolt egyet és a mutatóujját éppen csak megérintve a lány combján húzta végig. A lány némán beleborzongott az igéző érintésbe, s vad bizsergés kerítette hatalmába és hullámzottak hosszú fürjei.

- Irány a Marriott Grand Hotel! – mondta be Eric a következő megálló helyét, de egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről.

- Rég találkoztunk… - vágytól remegő hangon szólalt meg a nő, mert Eric még mindig a combján matatott, sőt a keze egyre feljebb és feljebb csúszott. Már a szandálhoz hasonló arany árnyalatú rövidke ruha permét elérte, sőt már a ruha alatt a feszes combok közé férkőzött. A férfi nem zavartatta magát, a lány pedig kifejezetten élvezte a férfi figyelmét.

- Túl rég, Sage túl rég… - Eric közelebb vonta magához a lányt, így ujjai végre célt értek, s a parányi anyagon keresztül kezdett bele az izgatásba. Sage mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt, és a mellei is megfeszülve várták a kényeztetést. Ráadásul keményedő mellbimbói egyre jobban láthatóvá váltak a ruhán keresztül, mivel nem viselt melltartót.

A kocsi lassított, s Eric visszahúzta a kezét, megigazította a ruháját és rezzenéstelen arccal szállt ki a hotel alatti garázsban. Sage pár pillanattal később követte, mert neki sokkal jobban össze kellett szedni magát. Eric teljesen felhúzta, vadul vert a szívem s teljesen benedvesedett. Tulajdonképpen ez volt a férfi célja, hogy ne kelljen vesztegetnie az időt.

A sofőr elképedve állt a dolgok előtt, sok mindenhez volt már szerencséje, de most mégis meglepődött azon, aminek szemtanúja volt. Csak pislogva figyelte, ahogy Eric haladt elől, egyenesen a lifthez sétált, míg a nő pár lépéssel lemaradva mögötte lépkedett. Azonban a liftbe egyszerre léptek be, egymás mellé s megcsukódott előttük az ajtó.

Eric a helyére illesztette a kártyáját, s így automatikusan a saját lakosztályába vitte őket a lift. A férfi orrába kúszott Sage parfümje, édes és csábító, de uralkodott magán. Pedig az ujjain szinte most is érezte a lány selymes bőrének tapintását és az őt elöntő forróságát. Már alig várta, hogy ugyanez a forróság körülölelje, és addig mozogjon benne, míg ki nem elégül. Sage jelenléte erre garancia volt. A lift csilingelése jelezte, hogy a legfelső szintre megérkeztek. Amint kinyílott az ajtó és beléptek a lenyűgöző lakosztályba Eric magához rántotta Sage- formás testét.

A lány nyakába temette a fejét, míg kezeivel a feszes melleket kényeztették. Finoman harapdálta és nyelvével ízlelte a lány bőrét. A vágy egyre jobban feszítette és keményen meredt férfiassága. Tovább nem bírtam, s az ajtó melletti komódra emelte Sage-et, akiről szinte leszaggatta a ruháit. Eric csak a legszükségesebb mértékig szabadította ki magát. Határozott mozdulattal merült el a széttárt lábak között. Kemény ütemet diktálva mozgott. A férfias nyögések, morgások keveredtek a buja női sóhajok és pajzán sikolyok közé. Sage erősen kapaszkodott, s pillanatok múlva lecsapott rájuk az orgazmus.

Zihálva kapaszkodtak egymásba, s amint a lány kissé magához tért, úgy kezdte el a férfit vetkőztetni. Eric hagyta magát, miközben még mindig Sage nőiessége körülölelte. A megszakítatlan kontaktus, és a lány forró csókjai, kényeztető simogatása hamar felélesztette Eric vágyát, s újra teljesen kitöltötte a lányt. A férfi könnyűszerrel emelte a karjaiba, s a puha ágyba landolta, ahol sokkal kényelmesebb és élvezetesebb játékba kezdtek. Hol Eric töltötte be az irányító szerepét, hol pedig Sage vette magához a gyeplőt, s úgy lovagolta meg a férfit, mint még senki. Hosszú, szenvedélyes együttlétek után kifulladva heverésztek egymás mellett mindkettőjük kezében cigarettával.

- Meddig maradsz még Rómában? – Sage Eric mellé hasalt, fedetlenül hagyva a bájait. A férfi élvezettel legeltette rajta a szemeit.

- Holnap reggel repülök vissza. – szívott bele a cigarettájába, majd gomolygó füstöt bocsátott ki. A lány megnyalta a száját, annyira tetszett neki a látvány.

- Örülök, hogy felhívtál… - sóhajtott, mert Eric olyan élményeket adott, melyekre kevesen voltak képesek.

- Részemről az öröm. – mosolyodott el a férfi, talán először nézett így a lányra.

- Tényleg igazak a hírek? – Sage bátortalanul tette fel a kérdést, mely már régóta foglalkoztatta. Ennél jobb pillanatot keresve sem találhatott volna.

- Mire gondolsz? – Eric visszakérdezett automatikusan. Ez egy természetes reflex volt nála.

- Elsey-re? – a lány beleszívott a cigarettába, majd elnyomta a hamutálba.

- Ez esetben igen. – vonta meg a vállát Eric, semmiféle bűntudat vagy rossz érzés nem jelentkezett nála.

- Talán megbántad? – reménnyel telve pillantott fel Sage a férfi arcára, de csalódnia kellett.

- Nem… De most ne foglalkozzunk ezzel… - Eric elnyomta a csikket és Sage fölé helyezkedett. Az egyik kezén támaszkodott, míg a másik keze a lány nőiességét készítette elő, hogy mihamarabb belényomulhasson, közben ajkaival a kecses kreol bőrt hintette be apró és érzéki csókokkal.

Egészen hajnalig folytatták a piszkos kis játékaikat, míg Sage el nem szenderült. Eric nem tudott aludni, boxert húzott, s az erkély korlátjának támaszkodva figyelte a várost. Nyugodt és békés volt minden. Ő maga kielégített, de mégis valami hiányzott neki. Miután elunta magát zuhanyozni indult. Hosszú és felfrissítő zuhanyt követően felöltözött. Makulátlan öltözetben került elő. A tárcájából előszedett egy nagyobb köteg bankót, majd a szoba kártyájával együtt az éjjeli szekrényre tette. Még egy pillantást vetett az alvó Sage-re, aztán bűntudat nélkül elhagyta a lakosztályt. Egyenesen a reptérre tartott…