35. A boldogságot kergetve

Sziasztok,

remélem nem túl későn érkeztem. Remélem elnyeri a fejezet a tetszéseteket!
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

35. fejezet - A boldogságot kergetve

(Robert)

Izzadtan, fáradtan haladtam át a hotel hallján. Nagyjából egy 14 órás forgatási napot tudhattam a hátam mögött. Nem először. Mégis ez a projekt különösen tetszett. Teljesen normális figurát alakítottam. El tudtam magam vonatkoztatni a már-már idegesítő vámpírtól, ezért sokkal jobban kellett igyekeznem és még jobb formámat kellett hoznom a forgatás egésze alatt. Emiatt teljesen lemerültnek éreztem magam egy-egy munkanap végén, sőt alig reagáltam a környezetemre. Bár a recepciós lány vágyakozó pillantásával már régóta nem törődtem. Most azonban más okból kifolyólag. A fülemben még mindig Reese szavai visszhangoztak. Nem bírtam továbblépni. Újra és újra a bájos, csicsergő hangja elevenen ismétlődött.

- Látom rajtad, hogy szereted. Kár lenne tagadnod. – ezerrel mosolygott, s közben még mindent tudóan bólogatott hozzá. – Szereted Őt. – a végén még nagyobb lett a mosolya.

- Igen, még mindig szeretem. – vallottam be. Ahogy kimondtam a szavakat, rájöttem, azóta ki sem ejtettem effélét a számon. Szeretem. Pedig ez az érzés nyilvánvaló volt, de most mondtam ki hosszú idő után újra hangosan. Ezzel együtt még inkább tudatosult bennem, mit vagyis kit szeretnék.

- Hát akkor harcolj érte! Harcolj te hős szerelmes! – bökte meg a vállam biztatásképp. Mosolyogva kelt fel a nevével díszített székről. Mielőtt még továbblépett volna végig simított az arcomon. Barátságos gesztus. – Ne add fel! Harcolj! Küzdj a szerelmetekért! – majd ahogy kiejtette ezeket rögtön visszaálltunk a kijelölt helyünkre, és folytatódott a felvétel.

- Harcolj! – egy hang szinte üvöltötte a fejemben. Szüntelenül. – Küzdj! - Kavargott a lelkem, sőt megfájdult a fejem is. Az ágyamra vágytam a legjobban, hogy pihenhessek. Csend vegyen körül, egyedül lehessek, és mindent átgondolhassak. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy vissza akarom kapni Zoémat. – Visszaszerzem, kerüljön bármibe. Ehhez azonban gondosan kidolgozott hódító tervre lesz szükségem.

Mégis a lift helyett a bár felé módosítottam az útvonalam. Fogalmam sincs miért tettem így, a lábaim csak odavittek. Dean nem kísért el, elvileg épületen belül már nincs veszély. Hű testőrömet éppen úgy lemerítette a hosszú nap, mint engem. Míg én a díszletben voltam, ő addig ugyan úgy végigszenvedte a füllesztő hőséget. Aztán ahogy közeledtem a bár felé egy hideg sörért ölni tudtam volna.

A pult mellé ültem. Szerettem azt a helyet. Láthattam mindent és mindenkit, de engem már kevésbé láthattak, főleg, ha úgy fordultam. Kértem a söröm, amit pillanatokon belül meg is kaptam. Kortyoltam egy nagyot, majd egy futó pillantást vetettem az asztalok felé. Érdekes módon alig voltak páran. Bár már elég későre járt. A szemem viszont megakadt az egyik asztalon. Egy pár üldögélt nem túl messze tőlem. A nő nekem háttal ült, de a férfi velem szembe volt. Hirtelen felkapcsolták a villanyt a fejemben. Felismertem a férfit. Lucas volt. Lucas romantikázott annál az asztalnál. A felismerés hatására fordultam még jobban. Már bántam, jobb lett volna, ha nem teszem.

A nő ujján megcsillant a gyűrű, amit Lucas az ujjára húzott. A fájdalom akkor nyilallt belém, mikor a nő felpattan a helyéről. Felfedte tökéletes alakját, formás és hosszú lábait. Lucas nyakába vetette magát. Ő volt az. Zoé. Az arcára pillantva egyből rádöbbentem, hogy az én Zoém az. A kés megfordult párszor a szívem helyén. Rögtön kértem a sör helyett egy erősebb italt, ami egybe csúszott le. A nem várt viszontlátás, és a lánykérés, amelynek akaratlanul szemtanúja lettem, kikészített. Egy üveg whiskyt vettem magamhoz, annak társaságával zárkóztam be a szobámba. Valahogy már mindenben kételkedtem. Már nem voltam benne biztos, hogy tényleg harcolni akarok. Szerettem, s pont emiatt még nagyobb fájdalmat okozott az egész jelenet.

Hangos dörömbölésre ébredtem. Dean már készült volna betörni az ajtót, mikor végre elértem az és kinyitottam. Elaludtam, így nem sok időm maradt arra, hogy összekaparjam magam.  Másnapos voltam, ráadásul szörnyen kínzó fejfájással, mely egész nap elkísért. Sehogy sem mentek a jeleneteim. Csak testben voltam jelen, valahol egész máshol jártam lélekben. A rendező megelégelte és az egyik szünetben szóvá tette, hogy többet ne forduljon elő ilyen. Nem tudtam mást, mint buzgón bólogatni. Aztán nem túl kedvesen az egyik asszisztenssel hozottam kávét és aszpirint. Egymás után bekapkodtam a bogyókat, és az ihatóvá váló fekete nedűvel öblítettem le őket. Viszonylag elviselhetően ment tovább a munka.

- Rob, mi történt? – ült le mellém Reese a sminkben. Egész nap alig lehetett hozzám szólni. Egyáltalán nem voltam kedves. Mégis ő megértően figyelt.

- Semmi. – vágtam rá dacosan.

- Lányok! Megtennétek, hogy adtok öt percet? – a szőke tündér elérte, hogy mindenki bólogatva távozzon.

- Szóval mi történt? – összevonta a szemöldökét és bosszúsan szusszantott. Bájos volt még így is. Ahogy rá néztem, tudtam, ő nem az ellenségem. Ő nem tehet semmiről. Ő mindig segíteni akart nekem.

- Eljegyezte. – nyögtem ki. – Zoét eljegyezte az a seggfej.

- Biztos? – lepődött meg Reese, majd gondolkozóba esett.

- Láttam, a saját szememmel… - morogtam. Láttam. Bár ne tettem volna be a lábam a bárba. Ráadásul annak a bájgúnárnak a nyakába ugrott.

- Akkor is azt mondom, harcolj a lányért! – most rajtam volt a sor, hogy leessen az állam. Ezt most komolyan mondja? Harcoljak?

A következő napok sem lettek könnyebbek, hiszen a tudat elkísért. A forgatás is folyamatosan zajlott, sőt sor került az éjszakai jelenetek felvételére. Az agyam zakatolt, vadul valami megoldást kutattam. Egyre erősebbé vált bennem a harcos. Nem akartam engedni, nem akartam Zoét elveszíteni. Csakhogy minden jel erre engedett következtetni. Mivel nem volt több vesztenivalóm, így cselekedtem.

Feltételeztem, hogy ugyanabban a szállodába lakunk. Így egy hosszabb ebédszünetnek köszönhetően vissza mehettem a hotelba. Éppen jókor érkeztem, mert láttam ahogy Lucas távozott. Kapóra jött, hogy nem lesz a közelbe. Nem fogy megzavarni. Hirtelen ötlettől vezérelve a recepcióhoz léptem. A legcsábítóbb mosolyom vetettem be. A fiatal nőt, akiről eddig tudomást sem vettem, most az ájulás kerülgette. Aztán készségesen segített, megmondta Lucas szobaszámát. Nem tudom, mire számítottam. Csak azt tudtam, hogy látnom kell Zoét. Beszélnem kell vele. Félénken kopogtam. Egy ismeretlen személy nyitotta ki az ajtót.

- Jó napot! Mr. Rosst vagy a párját keresem. – fájt kiejtenem ilyet a számon. De muszáj volt. Nem árulhattam el magam.

- Jó napot! Mr. Ross nemrég távozott, de a kisasszony… - nem tudta befejezni. Zoé hangja szállt felénk.

- Ez nem tetszik. Fehér ruhát az oltár előtt szeretnék viselni, de ott szigorúan fehéret.

Sokkoltak a szavai. Elrohantam. Nem bírtam ott maradni. Hogy maradhattam volna ott, mikor Ő már az esküvőre készül? Csupán ezzel a néhány szóval elérte, hogy megint kételkedjek. Fejvesztve menekültem el, vissza a forgatásra. Csakhogy a munka aznap sem ment rendesen. Ráadásul Steph még a nyakamba sózott egy jótékonysági estélyt, ahol meg kell jelennem. Egyedül azért engedtem, mert nemes ügyről volt szó. Amúgy elértem volna vagy kimagyaráztam volna, hogy akkor sem teszem be oda a lábam.

Partner és bármiféle jókedv nélkül szedtem össze magam. Elkéstem, mert már a nyitó beszédnek is vége volt. Mentem néhány kört, üdvözöltem pár ismerőst. Minimális mértékig pózoltam a fotósoknak. A bárpultnál kértem egy whisky-t. Akkor fedeztem fel abban a vadító ruhában Zoét. Tündöklött. Messze Ő volt a legszebb, a legcsodálatosabb nő. Felhörpintettem az italom. Az asztalukhoz léptem. Lucas mellettem sétált el, de nem vett észre. Pontosan az ő helyére ültem le. Nem bírtam megállni. Beszippantottam Zoé fenséges illatát. Még mindig ugyanazt a parfümöt használta. Úgy hiányzott. Átkaroltam volna, de nem tehettem. Ő mégis a mellkasomnak dőlt. Még levegőt is elfelejtettem venni. A közelsége még mindig ugyanazt a bizsergést váltotta ki belőlem, mint azelőtt. Váratlanul szólalt meg.

- Köszönöm, hogy elhoztál és hogy mellettem vagy. Nem a legjobb alkalom, de muszáj elmondanom valamit. – a kezére pillantottam. Ott ragyogott rajta a szív alakú gyűrű. - Az, hogy láttam Robertet teljesen felkavart. Összezavart. Azt hiszem, beszélnem kell vele… - lassan jutott el a tudatomig, hogy rólam beszél. De valahogy mégis reménnyel töltöttek el a szavai. Van még esélyem. - El kell neki mondanom… Joga van tudni… Nem mondasz semmit? Az én döntésem, de azért mondhatnál valami… Ha mégsem akarsz, jó… Ah… Nem hiszem el… Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. Sietek!

Bosszúsan szusszantott s távozott a megadott irányba. Madarat lehetett volna velem fogatni. Még van esélyem. A remény ugyan aprócska darabját adta, de tíz körömmel ragaszkodom hozzá. Meg kell próbálnom visszakapni. Szeretem, még mindig. Tervet szövögettem, melyben számítottam Steph közreműködésére. Most először hajtottam úgy álomra a fejem, hogy vártam a holnapot.

A holnap elérkezett, de rengeteg munkát hozott. Az egyik felvétel sehogy sem sikerült. Már sokadszorra vettük fel. Nem volt jó semmi sem. Közben a másik jelenetek emiatt csúsztak. Ráadásul napokat. Annak érdekében, hogy a forgatás többet ne csússzon, a rendező az utolsó pillanatban megcserélte a többi jelenetet. Christoph-ot kerestem, hogy egyeztessek vele. Előbbre kerültek a vele közös jeleneteim. Kiszúrtam, s siettem hozzá. Elmélyülten beszélgetett. Észre sem vette, hogy közeledem.

- Christoph! Megváltoztatták a jelenetek sorrendjét… ma veled forgatok… - lendületesen csaptam a mondanivalóm közepébe. Csak kicsit később ismertem fel szerelmem. Eljött. Megkeresett. – Zoé! Te! Itt! – kitörő örömmel fogadottam. Csibészes mosolyommal. Talán elérek valamit. – Örülök neked! Végre! Nem tudod, milyen rossz volt, hogy nem tudtam semmit rólad!

- Ti ismeritek egymást? – somolygott Christoph.

- Igen. – vágtam rá büszkén. De Ő közbevágott.

- A volt barátnője. – határozottan mondta ki. Valamennyit letört a lelkesedésemből.

- A volt barátnőm. – ismételtem utána. Nem tetszett. Határozottan nem. Azt szerettem volna, ha igen is úgy mutathatnám be, mint a barátnőm.

Időközben ketten maradtunk. Egymást néztük. Egyikünk sem szólalt meg. Zajra lettünk figyelmesek. A lovak elszabadultak. Pont felénk tartottak. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy félre rántsam szerelmem. Együtt estünk el, vagyis Ő esett rám. Hiányzott a közelsége, csak nem így. Eltorzult arccal, fintorogva szorította a kezét a hasára. Nem gondolkoztam tovább. Óvatosan felemeltem, s a lakókocsimba vittem. Lefektettem az ágyra. A hangzavar követett minket. Az orvost hívták, mindenki össze-vissza futkosott. Még mindig behunyt szemekkel szorította a hasát. Mellé térdeltem. Megsimogattam az arcát. Reméltem el tudom űzni a fájdalmát. Valahogy tudok segíteni neki.

- Zoé, kérlek, nyisd ki a szemed! – próbáltam rávenni, hogy beszéljen. – Megütötted magad? Mi fáj, hol fáj? Rögtön itt lesz az orvos…

- A babám… A babám… Nem veszíthetem el… A kisbabám… - nyöszörögött és elájult.

Kikerekedtek a szemeim. Most, hogy tudtam, mit kell észrevennem. Felfedeztem. A kezét a gömbölyödő pocakjára szorította. Tényleg azt fogta, már az első pillanattól kezdve. Egy hang, pedig szüntelenül ismételgette: A babája… A kisbabája… Megdermedtem. Terhes.

Kivágódott az ajtó, s Lucas rontott be. Lerogyott az ágy mellé, egyből Zoé pocakjára fektette a tenyerét, másik kezével simogatta szerelmem arcát. Csak néztem, ahogy nyugtató szavakat suttogott neki. Most már tényleg elfogyott minden reményem. Hiszen láttam és hallottam. Lucas megkérte a kezét. S már az esküvőt tervezik. Most már az okát is tudtam. Terhes. Lucas gyerekét várja. Ezt akarta elmondani? Erről beszélt az estély alatt? Ezért nem kért belőlem már semmit? Nem kellettem, hiszen lesz saját családja.

Rövid időn belül megérkezett a forgatáson állomásozó orvos. Nem sokat tudott mondani, de jobbnak látta, ha Zoét kórházba szállítják. A forgatást lefújták a kialakult káosz miatt. Így velük tudtam menni. Bármennyire fájt a lelkem, mégsem tudtam elengedni. Kényszert éreztem, hogy velük menjek. Lucas nem volt ellenséges, sőt még egy rossz szava sem volt. Csodálkoztam, és elkeseredtem egyszerre. Csak én nem bírom ki állandó féltékenykedés nélkül.

A folyosón várakoztunk, a vizsgálatok alatt. Újra és újra a baba léte jutott eszembe. Nem szólt, egész eddig hallgatott róla. Harag gyúlt bennem, ami hamar csillapodott, ahogy eszembe jutott az estélyen a szavai. Rá kellett jönnöm, hogy erről beszélt. El akarta mondani. Egy baba. Egy kisbaba. Egy pillanatig engedtem a gondolatnak. Mindig szerettem volna gyereket. Egy Zoéval közös apróság. A romantikus ábrándozásomból Lucas zökkentett ki.

- Kösz, hogy elrántottad. Jobban kellett volna figyelnem rá… - önvád hallatszott ki a szavaiból.

- Még mindig szeretem. – sóhajtottam fel keservesen. – Elbasztam, nagyon, de lehetőséget sem adott… Miért nem mondta el? Terhes…

- A tied. A közös gyereketek. – nem hittem a fülemnek. Hogy lehetne a miénk?

- A miénk? Az enyém? – értetlenkedtem, mert valahogy hihetetlennek tűnt. Hirtelen beugrott, hogy Lucas igazat mondja vagy nem. MI oka lenne hazudni? Egy ilyen dologban? Bár ezzel még inkább fájdalmat tud okozni, hogy az én gyermekem ők ketten nevelik fel.

- Tied. – mindössze ennyit fűzött hozzá. Aztán a remény felragyogott előttem. Egy gyereknek család kell, talán kaphatunk még egy lehetőséget. Együtt. Újra együtt. Úgy látszott, hogy a korábbi romantikus ábrándozásom talán mégis beteljesül.

Továbbiakban némán ültünk, s vártunk. Zoét az egyik szobába vitték a vizsgálatok után. Egymást váltottuk, hol Luc ült mellette, hol én. Nem ébredt fel, viszont a kiabálása betöltötte a szobát. Rosszat álmodott, egészen biztos. Többször ismételte meg: Ne… Rob… Ne… Rólam vagy velem álmodott. A szívemen tátongó sebekbe minden kimondott szava savat csepegtetett. Feszülten, türelmetlenül és főleg tanácstalanul figyeltük, ahogy a szeretett nő szenved. Egyikünk sem volt képes enyhíteni a fájdalmain.

Kénytelen, kelletlenül távozni készültem. Szétvetett a düh a tétlenség miatt. Megelégeltem, hogy csak itt ülök egyhelyben. Szükségem volt egy cigire, minél előbb. Lucas egy bólintással felelt, mikor közöltem távozásom. Megkértem, bármi változás esetén értesítsen. Közelebb léptem az ágyhoz. Megsimogattam szerelmem arcát. Letöröltem a könnyei nyomát, csókot leheltem szájára, de nem bírtam rögtön eltávolodni tőle. Homlokom a homlokához nyomva suttogtam el, hogy szeretem, mennyire szeretem. Szükségem van rá. A tenyerem ráfektettem a pocaklakó búvóhelyére, s neki is üzentem, szeretem.

Végül egy utolsó csók után indultam az ajtó fele. Luc az ablak előtt állt, nem mozdult, nem nézett felém. Már léptem volna ki az ajtón, mikor újra nevem hallottam a hátam mögül. Bizakodva fordultam meg, azonban kedvesem állapota semmit sem változott. Csukott szemekkel feküdt, sápadtan. Így kiléptem az ajtón. A folyosón Dean-be botlottam.

- Hogy van? – aggódva ráncolta össze homlokát.

- Még mindig nem ébredt fel. – alig tudtam beszélni. Gombóc növekedett a torkomban.

- Te hogy vagy? – ez volt az utóbbi időben az első olyan kérdése, amely nem munka miatt tette fel. Zoé távozása után Dean is megharagudott rám. Azóta a kelleténél többet nem beszélt velem, távolságtartó lett.

- Rosszul… borzalmasan… furán… boldogan… - jól összezavartam Dean-t.

- Megőrültél? - tényleg azt éreztem.

- Még nem. Aggódom Zoéért és a babánkért. Minden rendbe legyen. Ne legyen bajuk, mindketten egészségesek legyenek… Boldog vagyok, mert apa leszek. Érted, még nekem is nehezemre esik felfogni, de tényleg apa leszek… - a végét már boldog mosollyal közöltem. Kimondtam hangosan. Most először.

- Várj! Mond el még egyszer! Rosszul hallottam valamit. Baba? Apa leszel?

Annyi minden kavargott a fejemben. Azt sem tudtam, mit gondoljak. Egyfelől majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, hisz szerelmem megajándékoz. Az életem legszebb, legcsodásabb ajándékát kapom tőle. Másfelől eszembe jut a lánykérés, melynek szemtanúja lettem és a tudat, hogy Zoé mást választott. Tanácstalan voltam, mihez kezdjek. Abba sehogy sem voltam hajlandó beletörődni, hogy elveszítsem őket. Elhatároztam, ha beledöglök is, visszahódítom szerelmem.

A forgatáson maximális teljesítményt nyújtottam. Minél előbb végezhessünk. Minél előbb el tudjak szabadulni innen. A sors nem kedvezett. Az állatok megmakacsolták magukat, nem voltak hajlandóak tenni a dolgukat. Ahogy haladtunk előre az idővel egyre kevesebb esélyt láttam, hogy beérjek a kórházba. Az utolsó felvétellel valamikor este 11 körül végeztünk. Mondanom sem kell, kifacsarva éreztem magam. Túl késő volt már, hogy a kórház fele vegyem az iránt. Inkább a recepción próbálkoztam. A kedves, fiatal lány helyett, egy idősödő úr fogadott. Azonban tőle semmilyen információt nem tudtam kiszedni. Szitkozódva indultam a szobámba. Egy zuhany után sajnos amint leért a fejem, bealudtam.

Már kezdtem ismét feladni, hogy sosem végzünk. Szünetben büszkén avattam be a titkaimba Reese-t. Mint egy kislány, tapsikolva ugrott a nyakamba. Úgy gratulált. S még megdicsért, hogy végre a sarkamra állok és megfogadtam a tanácsát. Mikor végképp nem számítottam rá, akkor meghallottam a bűvös szót, mellyel drága rendezőnk elbocsátott bennünket aznapra.

Igyekeznem kellett, villámgyors zuhany az öltözőmben, tiszta ruha. Menet közben még a virágosnál is megállítattam a kocsit egy csokor vörös rózsáért. Dean alig bírt lépést tartani velem. Nem bajlódtam a recepción, tudtam, hova kell mennem. Az útvonal akaratlanul beleégett az agyamba. A kórterem ajtaja előtt mégis megálltam. Egy-kétszer mélyet lélegeztem, megnyugodni. Félve léptem be az ajtón. Hiszen nem tudtam, mire számítsak. Azonban ennél megrázóbb élményben még sosem volt részem. Egyből a legrosszabb jutott eszembe. Olyannyira, hogy Dean közreműködése nélkül fix, hogy padlót fogtam volna. A bevetett és üres ágy fogadott.

Néhány pillanat múlva magamhoz tértem. Tajtékoztam a mérhetetlen dühtől. – Lucas – méregtől fröcsögve ejtettem ki a nevét, mintha éppen egy szitokszó lenne. Megtette. Elvitte. Magával vitte Zoét anélkül, hogy bármit is szólt volna. – Nem, ezt nem engedem! – sarkon fordultam. S erős gyilkolási vággyal telve indultam vissza az autóba. Nem vesztegethettem tovább az időt. Már így sem voltam biztos, hogy időben érkezem, de ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Főleg most, hogy már tudom, hogy az én gyerekem várja. Sosem engedem el őket…

Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért! 

34. Elveszve…

Sziasztok,

nem akarom húzni az időt, szóval Jó olvasást!
köszi a komikat és természetesen a pipákat!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

34. fejezet - Elveszve…

Csipogó hang ébresztett. Kórházban voltam. Pánik fogott el. Egyből a bennem növekvő manócskára gondoltam. Érte aggódtam. Egyik kezem automatikusan siklott a pocakomra. Valamelyest csillapodott a pánikom, legalábbis annyira, hogy másra is odafigyeljek. Lassan pislogtam, de még homályosan láttam. Két elmosódott alak kúszott a szemem elé. Az egyik az ablak előtt állt, s kifele bámult. Tovább tartott, míg élesedett a látásom, de felismertem Lucast. A másik alakra fókuszáltam. Ő az ágyam mellett üldögélt. A mocorgásomra kapta fel a fejét. Rám nézett. Fáradt, sápadt arca, fájdalmas kék szemek. Rob.

- Lucas… - sóhajtottam. Számomra érthetetlen okból távol volt tőlem.

- Itt vagyok Kiscsillag! Hogy vagy? – lépett közelebb. Megsimogatta a kezem, majd biztatóan megszorította.

- Lucas. – ismételtem, de sírás kerülgetett. Tudnom kellett, hogy jól van a babám. Nem történt semmi baj. Nem veszíthetem el. Őt nem engedem.

- Tudom, megkeresem az orvost. Addig beszéljetek… - kérdés nélkül adta meg a választ legjobb barátom. Puszit nyomott a homlokomra, ahogy mindig. Rob eközben némán figyelt minket. Nem is tudtam eldönteni, nem találtam rá megfelelő szót. Egyszerűen furcsa volt. Nem szólt semmit, nem mondott semmit. Csak várt. Az ajtó csukódása után szólalt meg.

- Zoé, kicsim, sajnálom! Mindent sajnálok! Bocsáss meg! Kérlek! Könyörgöm! Bocsáss meg! Szeretlek! – két kézzel kapott a kezem. A szemei könnytől csillogtak. Nem ismertem rá. Komoly viselkedése, kérlelő szavai nem rá vallottak.

- Rob… Sajnálom... – fogalmam sem volt, mit akartam mondani. Találkozott a tekintetünk, s elvesztem a szemeiben. Ugyanolyan hatással volt rám. Megnémultam, és vonzottak az ajkai. Azok a fenséges ajkak, melyek oly puha és mámorító csókokkal hintettek egykor. Megálljt kellett parancsolnom magamnak

- Kérlek, gondold át! – Rob kihasználtam a csibészes mosolyát.

- Rob. – össze kellett szednem magam, hogy ki tudjam mondani. – Terhes vagyok… Lucas eljegyzett, igent mondtam. Összeházasodunk. El akartam mondani, hogy tudj róla… A kisbabánkról… Jogod van hozzá… Tudd, apa leszel…

- Ezt nem hagyom ennyiben! Szeretlek! – felpattant, de a szobába érkezők megakadályozták, hogy bármi mást mondjon.

Az orvos jött Lucas-szal, Rob pedig nem várt tovább, hanem elviharzott. Aznap egy nagyon nehéz éjszakát töltöttem a kórházban. Még szerencse, hogy Luc nem hagyott egy pillanatra sem magamra. Elmondtam, elmeséltem Robbal folytatott beszélgetésem.

- Kiscsillag! Ha feltenném neked azt a kérdést, mi lenne a válaszod? Tényleg lennél a feleségem? – emelte fel azt a kezem, melyre a gyűrűt húzta. Végigfuttatta az ujját a gyűrűn.

- Igen… Szeretlek, fontos vagy nekem. Nem tudom neked sehogy meghálálni, hogy annyit segítettél. Mellettem álltál mindig. Csalódtam a szerelemben, Robban. Viszont az életemhez tartozik, elmondtam neki, hogy apa lesz… Szerettem Őt, de azt hiszem ez már kevés…

- Szeretlek, Zoé! Fontos vagy nekem is. Nekem nincs családom, vagyis te és a pocaklakó. – tenyerét a pocakomra simította. - Nem az enyém, de mégis úgy szeretem, mintha az lenne. Amióta ismerlek, jobbá tetted az életem. Megtisztelnél vele, ha hozzám jönnél? Lennél a társam, a feleségem?

- Igen. Lucas leszek a feleséged. – válaszoltam odaadóan.

Boldogan csókolt meg. Az első igazi csókunk. Lágy, finom és puhatolózó volt. Boldogságtól kibuggyanó könnyekkel bújtam a karjaiba. Kicsit arrébb csúsztam az ágyon, s helyet adtam Lucnak. Ez volt az a pillanat, mikor megfogadtam, hogy boldog leszek…

Sokat gondolkoztam az életem alakulásán. Volt részem boldogságban, veszteségben, örömben, bánatban. Most mégsem tudom pontosan, mit érzek. Tényleg szeretem Luc-ot, és ő is viszont szeret. Részemről ez közel sem elsöprő szerelem. Csak egy ember tudta kiváltani belőlem azt az érzést. Mégis boldog vagyok, legalábbis ez áll legközelebb hozzám. Az eljegyzést követően apránként változott Luc-kal a kapcsolatom jellege is. Többször csókolt meg, ölelt magához, birtoklóan fogata a derekam. Szinte mindig kézen foga járkáltunk. A ragaszkodása erősebbé vált. Emellett tisztelt, s nem sürgetett. Még arra nem álltam készen, hogy teljesen az övé legyek. Túl sok változást életem meg.

A kórházat elhagyhattam, s a városból is távozni akartam. A lehető leghamarabb. A reptéren kiszúrtak bennünket. Onnantól kezdve, pedig az egész világ tudta, hogy eljegyeztük egymást. New Yorkban töltöttünk el pár napot. Danny és Sarah tartott nekünk egy kisebb eljegyzési bulit. Ami természetesen kiszivárgott, s fotósok lepték le az egész utcát, sőt még a Goldot is. Természetesen lépten-nyomon azt feszegették, miért sürgős ennyire a házasság. Aztán felröppentek a terhességről szóló hírek. A média kereszttüzébe kerültünk. Hisz nem csak Lucas és én, hanem egyre gyakrabban került Rob is mellénk a címlapokra. Adott volt egy terhes barátnő, én, majd pedig az állandó találgatások, a gyerek apját illetően.

Hosszas töprengés után és a minket körülvevő cirkusz elkerülése érdekében döntöttük el közösen, hogy Londonban költözünk vissza. Lucas-t ott ismertem meg. Megannyi kedves és boldog emlék került elő az első találkozásunkról, majd a kettőnk között kialakuló barátságunkról. Megtaláltuk az új életünkhöz a megfelelő helyet. Ott vettünk egy házat, oda költöztünk. Bár szerettem New York-ot, London sokkal csendesebb és ideálisabb egy gyerek felneveléséhez. A szüleim is közelebb lesznek, illetve Rob szülei is. Ezt csak magamban mertem kimondani.

Anyáéknál tett látogatásunk meglepetésekkel gazdag lett. Ők ismerték Lucast, így emiatt nem kellett aggódnunk. Azonban korainak érezték az esküvőt. Az unoka híre viszont felvillanyozta őket. Anya és Emma segített nekem a házzal és az esküvő szervezésben. Londonhoz közel találtunk egy családi házat. A kert nagysága, pedig ideális volt egy csendes szertartáshoz. Lucas sem tétlenkedett ez idő alatt. Josh-sal közösen dolgozták ki a tervet, miszerint Európába is telepítenek egy irodát, sőt inkább egy kisebb központot. Így Luc lett itt a főnök. Hatalmas felelősséget és megtiszteltetést jelentett neki. Vele együtt örültem.

Aztán egy nagyobb feladatra vállalkoztam. Eldöntöttem, hogy meglátogatom Rob szüleit. Személyesen szerettem volna beszélni velük. Joguk van tudni az igazat, joguk van tudni az unokájukról. A készülődés alatt még megvolt az elhatározás. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, úgy lettem egyre bizonytalanabb. Féltem a reakciójuktól. Attól, hogy el fognak ítélni, megharagudnak rám. Végül is valamilyen szinten meg értettem volna, még ha rosszul esett volna.

A város nyüzsgése, a forgalom sem kedvezett nekem. Lépésben haladt a taxi. A sofőr igyekezett szórakoztatni, de nem sok sikerrel járt. Az ablakon kifele figyeltem a mellettünk ugyancsak araszolva haladó kocsikat, az embereket, a kirakatokat. Hiába néztem, a gondolataim máshol jártak. Idegesen tördeltem a kezeim. Arra eszméltem fel, hogy megállt taxi és a sofőr a kezét nyújtja a pénzért. Átadtam a bankót. Kikászálódtam a kocsiból, mely elhajtott. A jártán álltam, s néztem az ismerős házat. Egy emlékkép kúszott a szemem elé, mikor először hozott ide Rob. Akkor is hasonló érzések kavarogtak bennem. A bejárati ajtóhoz lépkedtem, majd csengettem. Néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó.

- Helló Claire! - Összeszedtem minden bátorságom, s köszöntem.

- Zoé? – döbbenten nézett végig rajtam. Bizony egyre jobban látszódott a pocakom.

- Claire! Beszélni szeretnék veletek. – az asszony bólintott, majd beinvitált. Csakhogy egyedül őt találtam otthon. Talán jobb is így, hogy ketten beszélgessünk.

- Zoé! Nem szeretnék beleszólni a kettőtök dolgába Rob beavatott és mindent elmesélt. Hidd el engem is éppen annyira váratlanul ért Rob viselkedése, hiszen nem így neveltük. – Claire szavai meglepetést okoztak. Ezek szerint tud mindent. - Tudom, hogy Rob hibázott, de megbánta. Szeret téged.

- Szeretem a fiad és nem szeretném megfosztani a gyermekétől. Ezért jöttem el hozzátok. – simítottam a kezem a pocakomra. Úgy folytattam tovább a mondanivalóm. – Az az igazság, hogy Rob gyermekét várom. Ő a kicsikém apukája. Ezt elmondtam neki is. – Claire a kezemet néztem, mely a pocakomon pihent. Mereven nézte azt a bizonyos ujjam.

- De már mást választottál. – mondta ki végül az asszony helyettem.

- Lucas megkérte a kezem, és én igent mondtam. – érintettem meg a gyűrűm, melyet azóta viseltem.

- Szereted őt? Szereted úgy, mint Robertet? – megnémultam.

Aztán a beszélgetést más irányba tereltük. Claire érdeklődött a terhességemről, és a Robbal való szakítás utáni életemről. Ahhoz képest, ahogy terveztem tovább maradtam. Biztosítottam ők is ugyan úgy része lesznek a pici életének, mint ahogy az apja.

Rob többször telefonált, érdeklődött a picúrról. Egy-egy ultrahang képet elküldtem. A forgatással jó ütemben haladtak, bár azt nem árulta el, mikor végeznek. Egyre többször kaptam virágot, édességeket, ajándékokat. A nappalit már teljesen elárasztották a vörös rózsacsokrok. Az ajándékok többsége babaholmi volt. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor kibontottam egy-egy dobozt. Rugdalózókat tartalmazott és mindenféle babakellékeket. Kék, zöld, sárga színben. Elbőgtem magam.

Hosszú percekig zokogtam. Nagyon utáltam magam, hogy képtelen vagyok megbocsátani Robnak. Lucas a zokogásomra ért haza, így először megijedt, majd mérges lett, s egy Robbal folytatott veszekedés után nyugodott csak meg. A virágok és az ajándékok sorba érkeztek, de a telefonhívások abba maradtak.

Emma és anya szinte mindent kézbe tartott. Alig hagytak nekem valami elintézni valót. Még szerencse, hogy a ruha kiválasztásánál ott lehettem. Nehéz feladatra vállalkoztunk. A pocakom jócskán megnövekedett. Ugyan még volt idő a szülésig, mégis bálnának éreztem magam. Egy fehér selyemruhát választottam, nem tipikus menyasszonyi ruha, viszont bő szabásának köszönhetően nem látszódtam óriásnak benne.

Elérkezett a nagy nap. Az emeletet elfoglalták a lányok, míg a földszint a fiúk birodalma volt. Nem láthatott Luc, és én sem őt. Anya, Emma, Sarah és Ashley segített öltözni, sminkelni. Valami zavart. Egy különös érzés, egy balsejtelem. Sehogy sem tudtam elűzni, ott motoszkált a fejemben. Talán az zavarhatott ennyi, hogy napok óta semmit sem tudtam Robról. Napok óta nem hívott, nem keresett, és amikor megpróbáltam felhívni, nem volt elérhető. Ashtől kérdeztem titkon, hogy beszélt-e vele. Nemleges választ kaptam tőle is.

Apa jött fel hozzám. Lassan indultunk lefele. A vendégek elfoglalták a helyüket. Lágy zene szólt. Lopva pillantottam ki, a feldíszített kertre. Ott állt a kialakított oltár előtt Lucas. Most először fordult meg a fejemben, hogy elszúrtam, nem így kellett volna lennie. Ott kint, nem Lucnak kellene várnia. Apa finoman megfogta a karom, s kifelé vezetett. A zene kicsit hangosabb lett. Meghatódva figyeltek. Lucas lépett hozzánk, megfogta a kezem, s az oltár elé álltunk. Motoszkálás, motyogás hallatszott mögöttünk. Egyszerre fordultunk meg. Egyből könnytől lettek homályosak a szemeim.

Tudtam, hogy baj van. Éreztem. Megéreztem, de nem hittem el, hogy ekkora. A máskor vidám, mosolygós Lizzy kisírt szemmel állt velem szembe. Vick sem nézett ki jobban. Mindkettőjük sötét két, fekete ruhákat viseltek. Tétován indultam hozzájuk.

- Kérlek, ugye Rob jól van? – csorogtak végig arcomon a könnyek.

- Sajnálom… - Lizzy felzokogott. A vendégeink visszafojtott lélegzettel vártak.

- Sajnáljuk – vette át a szót Vick. – Jobbnak láttuk személyesen elmondani… Rob… baleset… meghalt…

- Ne, ne… - felüvöltöttem a fájdalomtól és a tudattól, hogy elvesztettem.

- Miután megérkezett egyből hozzád indult… de nem ért ide… balesetet szenvedett… - Vick sem bírta tovább, elsírta magát.

- Ne… Rob… Ne…

Üvöltöttem, zokogtam, keserves sírásom nem akart megszakadni. Elvesztettem immár végleg. Nemcsak én vesztettem el, hanem a babánk. Soha nem ismerheti meg az apukáját, soha nem játszhat az apukájával. Az apukája, aki már most imádta a kis jövevényt, én pedig elszakítottam tőle. Az önutálat, a bűntudat feltámadt bennem. Be kellett vallanom magamnak, már rég megbocsátottam Robnak. Megbocsátottam. Csak pusztán a félelem miatt könnyebb volt azt hinni, hogy nem. A félelem a markában tartott, pedig szerettem Robot. Mindig is szerettem.

Hirtelen összekuszált képek, emlékek villantak fel előttem. Aztán éles villanás, majd az elmúlt hónapokat visszafelé tekerték. Láttam, s újraéltem mindent. Próbáltam kapaszkodni valamibe, de eltűnt, elillant. Most már tényleg egyet szerettem volna, ha Rob a karjaiba zár. Szorosan megölel, s soha nem enged el többet. Már nem haragudtam, már megbocsátottam. Vak voltam eddig. Önző. Csak saját magammal foglalkoztam. Mindössze annyit értem el, hogy elnyomtam, elzártam az érzéseim nagy részét. Hiszen sehogy nem felejtettem el, sosem jutottam túl Rob szerelmén. Sőt most már biztos, hogy sosem fogom elfelejteni. Nem engedem el…

Zuhantam. Valami magához húzott. Ellenkeztem, de erősebb volt nálam. Lassan elnehezültem, s mintha valahol földet értem volna. Éreztem a testem. Kemény ágyon feküdtem. Erősödött a pityegő hang. Idegesítő egy hang. Arcomon könnyek futottak végig. Kicsit kótyagos fejjel, pillázva nyitottam ki a szemem. Ahogy tisztult a látásom, úgy elkeserítő dolgot láttam. S a szívem még jobban sajogni kezdett. Az utolsó pillanatban, a végső elkeseredésemben összeszedtem minden erőm. A hangom éles pengeként szelte át a kórterem csendjét. A másodpercek szinte óráknak tűntek, minden olyan lassúvá vált. Idegőrlő várakozás. Míg végül történt valami… Csak nem az, amire számítottam…

Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért! 

33. Az élet megy tovább…

Sziasztok,

meghoztam a folytatást... Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

33. fejezet - Az élet megy tovább…

Az első sokkban eltöltött napok rettentően lassan múltak el. Piszkosul nehéznek bizonyult újrakezdés. Hatalmas lelkierőre volt szükségem, hogy talpra álljak, de megtettem. Még a mai napig nehezen hiszem el. Nem is tudom pontosan, honnan merítettem erőt hozzá. De sikerült.

Akkor úgy terveztem, hogy két hetet töltök el Robbal és a barátainkkal a forgatáson. Két hétre szerettem volna szabadságoltatni magam, hogy kicsit együtt legyek szerelmemmel és szórakozzunk kicsikét Rob kollégáival. De nem így lett, a sors közbe szólt. Viharos szakítás, illetve hirtelen távozásom ellenére kivettem a szabadságom. Bár nem úgy, ahogy eredetileg terveztem.

Két hét alatt teljesen átgondoltam mindent. Nem csalódtam abban a személyben, aki mellettem állt, befogadott és vigasztalt. Lucas addig győzködött, hogy beköltöztetett a vendégszobába. A reptérről egyenesen hozzá mentem, képtelen voltam betenni a lábam a mi lakásunkba. Így két hétre megtaláltam a menedékem. A telefonom semmilyen hívást nem fogadtam, senkinek nem voltam elérhető. Minden módon megakadályoztam, hogy bárki megtaláljon. Danny, Sarah és Roy kétnaponta kapott egy-egy üzenetet. Lucas beszélt Josh-sal, továbbá a szabadság miatt nem vállaltam amúgy sem munkát.

Robbal való szakításunk utáni első hétvégén megtettem az első lépét. Felhívtam Steph-et, s megkértem, adjon ki egy közlemény, miszerint Rob és én már nem vagyunk egy pár. Ezzel szerettem volna elkerülni a felesleges találgatásokat, a téves feltételezéseket és gyanúsításokat. Tudatában voltam, hogy úgy sem lehet teljesen megakadályozni a pletykákat. Mégis így éreztem helyesnek. Azzal azonban nem számoltam, hogy akaratom ellenére Steph beszámol Rob állapotáról.

Rob létező összes módon próbált velem kapcsolatba lépni: telefonhívások tucatja, hangposta és szöveges üzenetek, e-mail-ek vártak rám nap, mint nap. Az irodát is elárasztotta virágokkal, ajándékokkal, mivel a lakásnál senki nem vette át őket, így oda továbbküldték. Semmit nem tartottam meg, semmit nem fogadtam el. Nem voltam kész arra, hogy akárcsak a hangját halljam. Túlságosan mély sebeket okozott, s a megbocsátásra nem voltam kész.

A szabadságom második hetében késznek éreztem magam, hogy nagyobb lépéseket tegyek. Elsőként Josh-sal ültem le tárgyalni a további együttműködésünk miatt. Nem akartam a munkámat elveszíteni. Bíztam benne, hogy Josh elégedett velem annyira, hogy kitaláljunk egy mindenkinek jó megoldást. Ugyanakkor felbontattam a lakás szerződését, legalábbis részemről. Azt hiszem valahogy szabadulni akartam a lakástól, a várostól, erről a helyről…

Nem véletlenül szakítottam meg vele minden kapcsolatot, költöztem ki a lakásból és mentem olyan messze L.A-től, amennyire tudtam. Minden ott romlott el. Ki akartam szabadulni, fojtogatott, nyomasztott a légkör. Már az örökös napsütésben sem leltem a kedvem. Sokkal jobban hiányzott New York. Ugyan ott kezdődött a történetem Robbal. Ennek ellenére visszavágytam, mert a családom, a barátaim visszavártak. Danny és Sarah lelkesen fogadtak, mikor megjelentem a bárban. Mikor elmeséltem a szakítást, ők aggódtak, féltettek engem. Kifaggattak, mi történt velem és Robbal. Elmondtam. Danny-t és Roy-t úgy kellett lefognia Matt-nek, Sarah-nak, Jane-nek, illetve a pincéreknek. Robot szidták, mint a bokrot, és közölték, ők bizony nem hagyják annyiban a dolgot, ha megjelenik. Előre láttam, Rob amint esetleg utánam jön, rögtön a kórházban fog kikötni, főleg ha ketten esnek neki. Ettől a veréstől szerintem még Dean se tudná megvédeni.

Szerencsére Rob megúszta a verést. Azonban a szívem csak még jobban belesajdult, hogy nem jött el… Titkon reméltem, csak később mertem magamnak is bevallani, hogy vártam Robot. Ha tényleg annyira szeretett volna amennyire mondta, akkor nem holmi ajándékokkal, virágokkal, hanem látogatással próbálkozott volna. De nem tette… Nem jött…

Danny-ék tudták mennyire nehezen viselem el a csalódást, ezért is ragaszkodtak hozzá, hogy egy kicsit több időt töltsek el velük. Azonban mégsem viselt meg annyira a szakítás mint várták, mivel egy váratlan örömhír segített tovább haladni előre. Tudtam, hogy az élet megy tovább, csak másképp terveztem.

~ ~ O ~ ~

Ashley-vel és Jay-jel állandó kapcsolatba maradtam, főleg telefonon beszéltünk. Kellen néha-néha, ha kicsit több ideje volt, akkor hívott. Ők továbbították Nikki, Elisabeth és Peter jókívánságait is. Arra még az elején megkértem mindenkit, hogy róla ne beszéljünk. Ne meséljenek. Szerencsére megértették, így minden gond nélkül tudtuk ápolni a barátságunkat.

Aztán felpörögtek a hetek, a hónapok, de jó értelemben. A Steph által kiadott közleménynek köszönhetően megfogyatkozott az érdeklődés irántam. Főleg úgy, hogy Rob forgatott és eltűnt a világ elől, míg én is igyekeztem minél keveset szerepelni a nyilvánosság előtt az elején. Roppant módon örültem a csökkenő érdeklődésnek. Így végre nyugodt körülmények között végezhettem a munkám. Csakis a munkámra koncentráltam. Már csak akkor figyelték minden lépésem, mikor valami rendezvényen vagy kötelező programként valahol meg kellett jelennem. De a mindennapokban már nem követtek, ami roppant módon felszabadítóan hatott rám.

A nevemhez a munkáim kötődtek, nem a szerelmi életem. Pedig csak pár hónapja számítottam igazi fotósnak. Megadatott mindaz, amire valaha vágytam. Egyre nagyobb márkákkal, egyre elismertebb személyekkel dolgozhattam. Rengeteg munkát kapott az ügynökség, ezáltal én is. Bejártam az egész világot, a legnagyobb városokban fordultam meg. Gyönyörű helyeket láthattam, s ennél csodálatosabbak voltak a fotózások egyes helyszínei.

Egyetlen állandó társam, támaszom, barátom Lucas volt. Mindig mellettem volt. Elkísért az utazásokra, együtt dolgoztunk. A szabadidőnk tetemes részét is együtt töltöttük. Általában úgy osztottuk be a napokat, hogy a munka mellett jutott idő egy kis városnézésre, kirándulásra. Akármerre jártunk, Lucas mindig szolgált valami meglepetéssel. Sétáltunk és élveztük az éjszakai város fényeit, melyek minden egyes alkalommal elbűvöltek. A legfinomabb vacsorákat fogyasztottuk el a legkülönfélébb éttermekben. Vagy csak a filmet néztünk a hotelszobánkban.

Lucas elérte, hogy mosolyogjak, nevessek. Nem volt könnyű, de nem adta fel. Szerettem, mintha bátyám lenne, a legjobb barátom, de a szerelem még megmaradt darabkái egyetlen személyhez kötöttek. Ő hozzá, de a megbocsátani még mindig nem tudtam, pedig még mindig szeretem és úgy érezem, mindig szeretni fogom. Milliószor gondoltam végig azt a szörnyű napot. A kudarcba fulladt meglepetést, majd a veszekedésünk. Akárhogy magyaráztam, arra jutottam végül, hogy talán ennek tényleg így kellett lennie.

~ ~ O ~ ~

Egy kissé elbambultam. Újra megrohamoztak az emlékek. Túl ismerősnek tűnt minden. Egy repülőn ültem, amely éppen Los Angeles felé tartott. – Milyen ironikus! – húztam el a szám. Hónapokkal ezelőtt ugyan így a repülőn ültem. Egy erős férfikéz fogta a kezem. Csak akkor kedvesem ült mellettem.

- Minden rendben? – zökkentett ki Luc hangja, és közben biztatóan megszorította a kezem.

- Igen. Csak félek. – sóhajtottam fel. Kár lenne tagadni.

- Most pedig jól figyelj! Melled állok, megvédelek! Történhet bármi, rám számíthatsz! Elintéztem mindent. Beszéltem Josh-sal. A kelleténél tovább nem kell maradnod. – két keze közé fogta az arcom, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni. Aprót bólintottam, tudomásul vettem mindent.

Nagyon örültem, hogy velem van Lucas, éppen úgy, ahogy az elmúlt időszakban mellettem volt. Betéve ismertem már a programot, mert azóta azt memorizáltam mióta kiderült a jövetelünk. Mindent számításba vettem, minden eshetőségre számítani akartam. Lelkileg fel kellett készülnöm arra, hogy visszatérjek L.A-be. Ezért az összes ponttal tisztában voltam. Mégis ahogy közeledtünk ehhez a városhoz rossz érzés fogott el. Igyekeztem elfojtani a negatív gondolatokat. Megráztam a fejem, hogy elkergessem azokat.

Egy utolsó nagy levegőt követően Lucas kezébe kapaszkodva indultam neki a LAX nyüzsgő forgatagának. Megnéztek bennünket, de szerencsére elkerültük a tolakodó és túl kíváncsi paparazzikat. Luc nem engedte, hogy bármit is vigyek. Azt is elintézte, hogy autó kint várt ránk sofőrrel. Még mindig olyan idegen volt tőlem, hogy minden kívánságom lesik. Csak azért, mert ez a bevett szokás. Autót küldenek elénk és hasonló dolgok.

Elfáradtam az utazásban. A kocsiban Lucas vállára hajtottam a fejem. A közelsége megnyugtatott, s neki elhittem, hogy minden rendben lesz. Hittem, s hinni akartam. Gyengéden megsimogatta az arcom, puszit nyomott a homlokomra. Ismertem Luc múltját. Tudtam, hogy megért és együtt érez velem. Tragédia után, melyet átéltünk, remélte az újrakezdést, mely megadatott neki. Csakhogy a szerelemben nem lett szerencséje.

S miután megérkeztünk a tágas hotelszobánkba mázsás súlyokat éreztem a szememen. Oly csalogató volt az a hatalmas ágy. Kényelmes és rettentő puha anyag csak még jobban hívogatott. Nem is sokáig tudtam ellenállni neki, így végigdőltem az egyik oldalon. Elszundítottam. Az álom ismét elbűvölt és boldogságos helyre repített. Azonban az álomnak vége szakadt. S a szívemben minden egyes álom elcsepegtette a remény apró cseppjeit. Talán egyszer valóra válik az álom. Boldogok lehetünk.

Ahogy mostanában oly gyakran, most is éhesen ébredtem. Tipikus. Már azon morfondíroztam, ha nem figyelek oda, akkor a végére egy bálnával is simán versenybe szállhatok. S ez a gondolat sehogy sem tetszett, de az éhség ennek ellenére megmaradt. Szerencsére a rosszullétekkel terhes időszakon túl voltam. Korgó gyomorral indultam útnak, valami harapnivalót remélve. Luc csak mosolygott, mikor kicsoszogtam a hálóból.

- Éhesek vagytok? – halkan kuncogott, amint elért az ölébe húzott. Ez szimpla, mindennapos gesztus volt tőle, hogy az ölébe vont. Tenyerét pedig gondosan ráfektette a pocakomra.

- Mindig. – karoltam át a nyakát, s hozzábújtam. Imádtam a jellegzetes, ismerős aromát. Nyugalom és a béke oázisa volt Ő nekem.

- Öltözz át, s lemegyünk az étterembe! – Luc finoman tűrte el a hajam. Nagyon szeretett a hajammal játszani.

Bólintottam és puszit nyomtam a homlokára. Kicsit határozottabb léptekkel a hálóba vonultam. A rám várakozó csomagokból halásztam elő az egyik megfelelőnek tűnő ruhám. Gondosan ügyeltem, hogy ne látszodjon a növekvő pocakom. Direkt olyan ruhákat kezdtem el hordani, hogy ne legyen feltűnő. Egy ezüstszínű ruhát választottam, mely combom közepéig ért. Ennyit megengedhettem magamnak, hogy néha-néha szexisnek érezzem magam. Az idő múlásával úgyis a bálnának éreztem magam.

Felöltöztem és lazán összefogtam a hajam. A sminkkel nem is bajlódtam. Késznek nyilvánítottam magam. Luc fáradhatatlanul bókolt. Nem hittem neki, nem úgy éreztem, hogy igaza van. A derekamra csúsztatta a kezét, úgy sétáltunk a liftig, illetve az étteremig. Teljesen természetes gesztus volt tőle, ami tiszta szeretetből származott. Ezeknek az érintéseknek, öleléseknek, vagy egy-egy puszinak semmilyen szexuális töltete nem volt. Mégis végig éreztem a minket bámuló szempárokat magamon.

Egy kisebb, de annál hangulatosabb asztalt kaptunk. Lucas intézkedett, míg öltözködtem, így a kedvenceim vártak rám. Mosolyra szaladt a szám. Falatozni kezdtünk.

- Kiscsillag, valamit el kell mondanom! – köszörülte meg a torkát Luc.

- Kérlek, megijesztesz! – kiesett a kezemből az evőeszköz, s a velem szembe ülő, tökéletes férfit figyeltem.

- Nincs semmi baj. – simított végig a kezemen, s összefűzte az ujjaink. – Míg aludtál, addig hívott egy kedves barátom. Régebben dolgoztunk már együtt. Megtudta, hogy ismét itt vagyok a városban, elhívott egy jótékonysági rendezvényre.

- Jótékonysági est? Fúú… - fújtam ki a levegőt. Kicsit megkönnyebbültem, bár nem tudtam, miért.

- Igen, elkísérnél? – tette fel úgy a kérdést, mintha nem tudná a választ.

- Nagyon szívesen. –őszintén tudtam mosolyogni. – Milyen rendezvény lesz pontosan?

- Azt hiszem az éhező gyerekek megsegítésére szervezték… - elpityeredtem. – Ne haragudj! – Szipogtam, míg Luc meg akart nyugtatni. De az érzelmi hullámvasút nem akart elmúlni.

- Inkább te ne haragudj! A francba, hogy ilyen érzékeny vagyok mostanában… - újra szipogtam egy sort. Aztán végre összeszedtem magam.

- Szeretnék neked adni valamit. Tudom, hogy a szülinapod elmúlt, de most találtam meg a tökéletes ajándékot. Remélem, tetszeni fog. Nekem nagyon sokat jelent, hogy ismerlek, és neked adhatom! – vette elő a zsebéből a kis dobozt. Elakadt a lélegzetem. A szám elé kaptam a kezem. Mereven a dobozkát néztem. A mérete és a formája egyértelműen csakis egyetlen dolgot jelentett. Egy gyűrűt rejtett. Egy aranygyűrű, melynek a tetején a dísz egy szívet formált, kövekkel kirakva. Egyre szaporábban kezdem el kapkodni a levegőt. – Ez tökéletes és gyönyörű, mint te.

- Nem… nem… fogadhatom el… – visszakoztam.

- De igen, el kell fogadnod. Ez a tied, hozzád tartozik. Megbántasz, ha nem viseled! – az ujjamért nyúlt, s felhúzta a gyűrűt.

- Ez tökéletes… ez gyönyörű… - dadogtam. Közben természetesen az ujjamon járt a tekintetem. Majd felpattantam, s megöleltem Lucast. A legkevesebb, amit viszonzásnak adni tudok jelen pillanatban.

Ekkor lépett hozzánk a pincér. Egy kisebb csomagot hozott nekünk, amit Lucas felvett. Nem árulta el, mit rejt a csomag, pedig erősen szuggeráltam. Helyette inkább Luc magához ölelt s mosolyogva indultunk vissza a szobánkba. Végigfutott a tekintetem az étterem vendégein, illetve a bárban lévőkön. A bárpult mellett megláttam Őt. Találkozott a tekintetünk, s egy végtelennek tűnő pillanat erejéig összekapcsolódtunk. Csak egy pillanat volt, de mindent megváltoztatott. Azok a kék szemek. Az ismerős arc. A szívem óriásit dobbant abban a pillanatban. Hirtelen az eddig sikeresen elfojtott érzések egyszerre törtek rám. Lavinaként elsodortak, amúgy is érzékenyebb voltam, de most ettől padlóra kerültem. Minden, amit eddig elnyomtam, rám tört. Luc aggódva ölelt. Először a zokogástól nem jutottam szóhoz, majd pedig annyira összezavarodtam. Egész éjszaka Lucas karjaiban zokogtam, majd erőtlenül ott aludtam el.

Az elkövetkező két napban többnyire ágyban, és a szobánkban maradtam. Nem volt erőm kimenni. Féltem, hogy újra látom. Nem éreztem magam elég erősnek, annyira felzaklatott az a pár pillanat. Luc megértette, s a legtöbb feladatot el tudta intézni egyedül, miután megbeszéltünk mindent. Harmadik nap sem szándékoztam kitenni a lábam, így Luc az egyik tervező ismerősétől kért segítséget. A jótékonysági estélyt álarcos bálnak képzelték el, de nekünk ehhez nem volt megfelelő ruhánk. Sőt az álarcot is rendelnünk kellett. Két fiatal nő segédkezett a ruha kiválasztásában, szerintem az elérhető készletük legnagyobb részét magukkal hozták. Luc-nak sokkal könnyebb dolga volt. Egy fekete öltönyt választott ki fekete inggel. Egyedül a nyakkendőt nem talált, de azt rám kellett hagynia. Josh berendelte egy rögtönzött megbeszélésre. Csak úgy hagyta el a szobát, hogy kismilliószor meg kellett ígérnem, baj esetén egyből hívom.

A két nő először tanácstalanul válogatta velem a ruhákat. A legnagyobb probléma a pocakom elrejtése volt. A szivárvány minden színében sorakoztak a szebbnél szebb, illetve szűkebbnél szűkebb ruhák. Ana szeme felcsillant egy tört fehér ruha láttán. Pánt nélküli, hosszú ruha. Nem tetszett, mert a díszítés hímzés volt, amely nem illett a ruhához. Már tiltakozni szándékoztam, mikor kopogtak. Jenna lépett az ajtóhoz, míg Anával tisztáztam a ruha színét.

- Ez nem tetszik. Fehér ruhát az esküvőn szeretnék viselni, de ott szigorúan fehéret.

- Kérem, várjon! – hallottam meg Jenna hangját, aki tanácstalanul jött be hozzánk.

- Egy úr jött, Mr. Rosst vagy a párját kereste. Elrohant, mielőtt beléptünk volna.

- Megmondta a nevét? – kérdeztem vissza, de csak fejrázást kaptam. Így folytattuk a válogatást.

Aztán megtaláltam a tökéletes ruhát. Egy fekete estélyit arany díszítéssel. Bővülő szabása miatt ideális, mell alatt egy öv díszítette. Amúgy teljesen egyszerű volt. Első látásra beleszerettem. Hozzá illő maszkot választottam. Mindezek után végre egyedül maradhattam. Elfáradtam és éhes lettem. Rendeltem ebédet, majd a tévé elé telepedve falatozni kezdtem. Kezdtem aggódni Luc miatt, régen elment. Ahogy a gondolat végére jutottam, úgy süppedt be mellettem a kanapé. S karok öleltek meg.

A készülődés nehezebb volt, mint gondoltam, de elkészültünk éppen időben. Feszülten vártam az estét. A bejáratnál stílusosan vörös szőnyeg volt. A fotósok százai kattogtatták a gépeket. Mosolyogva fordultam feléjük. Pompásan feldíszített bálteremben mindenki álarcot viselt. A pincérek előkelően hordák körbe a tálcákat étellel és itallal. Az asztalok terítése a legnagyobb eleganciát tükrözték. Az rendezvény védnöke nyitott egy beszéddel. Egy-két, a programban részvevő is mondott egy kisebb beszédet, a jelenlegi helyzetet vázolták fel röviden. Összeszorult a szívem, így megkértem Luc-ot, hogy a kitöltött csekkem, az adományommal juttassa el a megfelelő személynek. Az asztalunknál, pontosabban a helyünknél várakoztam. Csak fél szemmel láttam, hogy helyet foglal mellettem valaki. Hátra dőltem a mellkasának.

- Köszönöm, hogy elhoztál és hogy mellettem vagy. Nem a legjobb alkalom, de muszáj elmondanom valamit. Az, hogy láttam Robertet teljesen felkavart. Összezavart. Azt hiszem, beszélnem kell vele… El kell neki mondanom… Joga van tudni…- vártam, de Luc csendben volt. - Nem mondasz semmit? Az én döntésem, de azért mondhatnál valamit… Ha mégsem akarsz, jó… Ah… Nem hiszem el… Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. Sietek!

Visszafele Luc-ot kerestem. Egy gyönyörű nővel beszélgetett, mégis amint meglátott hozzám sietett. Már a ruha, a cipő is szorított. Csak el szerettem volna tűnni. Megtettük. A hotelszobába öröm volt visszaérni. Felváltva zuhanyoztunk, s Lucashoz bújva aludtam el.

A szórakozás után jöhetett a munka. A fotózás, a megbeszélések. Mókuskerékre emlékeztető napok. Ezek voltak az utolsók, mivel több munkát az elkövetkezendő hónapokban nem vállalok. Az okát csak kevesen tudták, még szerencse, hisz ezzel a hírrel lenne tele az összes pletykalap. Egy rögtönzött búcsúbulit is csaptak nekem a régi kollégák.

Azon kellett már csak gondolkodnom, hol telepedek le. Lucas végsőkig kitart azon állítása mellett, hogy segíteni fog. Velem marad. Ezért két hely között vacilláltam London és New York között. Úgy éreztem, ezzel még ráérek foglalkozni. Bár már tényleg csak pár napról volt szó. Hűséges társam megint meglepett. Los Angelestől nem messze, egy óriási zöld területre vitt el. Forgatás zajlott, rengeteg állattal. Félre húzódtam, hogy ne legyek útba, onnan csodáltam a forgatagot. Luc előre szaladt, hogy megkeresse a megfelelő embert. Egy férfi állt meg mellettem. Christoph. Felismertem. Nagyra becsülöm a munkáját. Fantasztikus színész. S anyanyelvén üdvözöltem. Megleptem. Beszélgetésbe elegyedtünk.

- Christoph! Megváltoztatták a jelenetek sorrendjét… ma veled forgatok… - egyből felismertem a bársonyos hangot. – Zoé! Te! Itt! – meglepetéssel az arcán fogadott. Csibészes mosolya félelmetes hatással volt rám, még mindig. Megölelt. S csak tátogni tudtam, és imádkozni nehogy észrevegye a pocakom. – Örülök neked! Végre! Nem tudod, milyen rossz volt, hogy nem tudtam semmit rólad!

- Ti ismeritek egymást? – somolygott Christoph.

- Igen. – Rob egyből rávágta.

- A volt barátnője vagyok.

- A volt barátnőm. – motyogta Rob utánam.

Időközben ketten maradtunk. Egymást néztük. Levágták az ezer felé álló haját. Rövid frizurája kifejezetten jól állt neki. Megbabonázott. Emellett megannyi apró változást láttam rajta. Egyikünk sem szólalt meg. Csak néztük a másikat. Zajra lettünk figyelmesek. Nem ismertem fel a forrását. A robaj egyre közelebb és közelebb ért. A megbokrosodott és zabolázatlan lovak törtettek előre. Az utolsó pillanatban Rob rántott el. Együtt estünk el, vagyis én rá estem. Fájdalom nyilalt belém. Fintorogva szorítottam a kezem a hasamra. A hangzavar támadt körülöttünk. Behunyt szemekkel vártam, hogy elmúljon a fájdalom, ami nem akart szűnni. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy ne legyen baj.

- Zoé, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérlelt folyamatosan Rob. – Megütötted magad? Mi fáj, hol fáj? Rögtön itt lesz az orvos…

- A babám… A babám… Nem veszíthetem el… A kisbabám… - nyöszörögtem, majd elsötétült a világ…

 Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért! 

Javítás

Sziasztok,

történt egy kis hiba, mégpedig, a Nagyvárosi Angyal novellát a letöltős oldalon nem lehetett teljes egészében elérni.

Kitty! köszönöm, hogy szóltál. Javítottam a hibát! most már teljesen egészében letölthető... Akkor jó a letöltés, ha több,mint 80 oldalt mutat az összes oldalszám. :)

Nagyvárosi Angyal ==> innen is letölthető!


Puszi,
ZoÉ

32. Menny és pokol

Sziasztok,

repesek a boldogságtól, hogy ennyi komit és természetesen pipát kaptam. Ezért hoztam hamarabb a folytatást. :) Nagyon köszönöm Mindenkinek!

Dona!
imádom a komijaid! a következő fejezet válasszal szolgál, mi történt Robbal, miért viselkedett úgy, ahogy...
bízom benne, hogy továbbra is megörvendeztetsz a komijaiddal. :) siettem, és hogy ne sokat kelljen várnod. :) BUÉK!

Zsuzsi!
hát a boldogság egy kissé távolra került a szereplőimtől. most a háttérben kicsit többről van szó, mint szimpla féltékenység, de a kövi fejezetben mindenre fény derül.
Köszönöm a jókívánságokat! BUÉK!

Kitty!
Rob viselkedésének több oka van, ami kiderül a kövi fejezet.
Zoé és Rob sincs könnyű helyzetben, de Zoé dönt és kitart az elhatározása mellett... elmondhatok annyit, hogy lesz még itt bonyodalom... :)
Vettem a célzást, s megérkezett a fejezet! :)
BUÉK!

Klau!
Zoé fejében is hasonló dolgok jártak. Nos igyekszem minél változatosabb karaktereket hozni. Ezúttal sok tényező együttes hatása miatt lett ilyen Rob...
Zoé nem hagyja magát, talán túl határozott is lesz... BUÉK!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

32. fejezet - Menny és pokol




~ Robert ~

Két hete hagytam el újra Los Angeles-t. Már akkor vihar dúlt a lelkemben. Hiszen egy óriási pofonnal ért fel, mikor Zoé egyből kifogásokat gyártott az utazás ellen. A szívem telve volt félelemmel. Őrületbe kergetett a tudat, hogy Zoé nincs velem, mikor éppen csak visszakaptam. Tőle távol kell lennem.

Két nyamvadt hét telt el, s mégis mennyi minden változott meg ilyen rövid idő alatt. Amint Ashley-vel visszarepültünk a forgatásra egy alapos fejmosást kaptunk a rendezőnktől. A kis akciónknak köszönhetően megcsúszott a forgatás, így keményebben kellett dolgoznunk, hogy időben végezzünk. Az eligazítás után rögtön munkába vagyis a díszletbe álltunk. Az egyik szünetben az egész „család” minket faggatott. Nem meglepő módon aggódtak érte. A szívem átjárta a melegség, hiszen tényleg egyre inkább családként gondolok rájuk. S többen nem értették, hogy hol van Zoé. Miért nem hoztam magammal. Ez valahol engem igazolt, a tudtukon kívül adtak nekem igazat, csakhogy Zoé-t mégsem tudtam rávenni, hogy velem jöjjön. Lehettem volna erélyesebb, de igazság szerint nem kényszeríteni akartam, mert az biztos, hogy semmi jóra nem vezetett volna. Egy lehetőséget adtam, amivel Ő úgy döntött, nem él.

Elkeseredtem, és elbizonytalanodtam. Most először nem a féltékenységem befolyásolt. Kétely gyötört Zoé-t illetően. Szerettem Őt, de már nem voltam teljesen biztos eme érzés viszonzásában. S amúgy is labilis lelkiállapotom mellé még hallgathattam Kristen megjegyzéseit. Először nem tudtam eldönteni, hogy direkt mondta vagy végig sem gondolta a megnyilvánulásait. Nem tudtam rákérdezni, mert folytatódott a munka. Az agyam azonban tovább zakatolt. Ezzel csak azt érte el, hogy még jobban felidegesített. Még nagyobb kételyt idézett elő.

Éjszakákon át nyugtalanul forgolódtam az ágyban. – Miért nem mondott igent az utazásra? – tettem fel újra a kérdést, de csak önmagamnak. Többféle választ fabrikáltam, de egyik sem illett a képbe. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképp semmiről sem beszéltünk. Veszekedtünk és szeretkeztünk. Mindössze ennyire szorítkozott az együtt töltött időnk. Zoé semmit sem mondott el arról a rohadt két napról, mikor halottnak hittük. – Hol volt egyáltalán? Kivel? – újabb kérdések válasz nélkül. - Nem! Nem tett semmit. Nem lehetek féltékeny. – próbáltam magamra parancsolni. Elgondolni könnyű volt, azonban az élet erre rácáfolt.

Hogy ne legyek féltékeny, ha mindenhonnan olyan képek, hírek bukkannak fel, melyek épp okot szolgáltatnak a féltékenységre. S egyre megalapozottabbnak láttam, az elméleteim. Állandóan Lucas. Lucas. Mindenhol ott volt. A magazinok, és pletykalapok ontották magukból az újabb és újabb híreket, információkat. Nem foglalkoztam volna velük, ha nem a szerelmem lenne terítéken. A fotósok szinte minden pillanatban valami friss képpel álltak elő Zoémról. A legjobban az a ficsúr bosszantott, Zoém, az én szerelmem körül legyeskedett állandóan. Az egyik ilyen képet csodáltam cigiszünetben, mikor Kristen huppant le mellém a kommentárjait persze nem tudta lenyelni. A megjegyzései egyre konkrétabbak lettek.

- A kurva életbe! Elegem van, mond meg mi a bajod! – sziszegtem mérgesen kolléganőm felé. Majd elszívtam a sokadik szál cigarettámat. Betelt a pohár az állandó piszkálódásával.

- Azért, hogy én legyek a bűnbak? – nézett rám hüledezve. – Csak azért, mert te nem veszed észre a nyilvánvaló jeleket? – nyugodtan felelt enyhe iróniával.

- Mi a pokol? Mi a francról beszélsz? Milyen nyilvánvaló jeleket? – értetlenül figyeltem. Kis híján robbantam.

- A barátnődről, ha még mindig az… - ez meg mit jelent? Egyáltalán nem lettem nyugodt a szavaitól, sőt csak még idegesebb lettem. – A barátnődről, ha még mindig az… - Hát igaz volna? Lucas elérte a célját? Elvette tőlem a szerelmem? Ezért nem akart velem jönni?

- Zoé??? – fájdalmasan nyögtem fel, mert a kirakós aprócska darabkái a helyükre kerültek. S az összkép egy cseppet sem nekem kedvezett. Ennyi lett volna?

Hosszú percekig csak magam elé bámultam. Üvölteni, törni és zúzni szerettem volna, hogy a lelkemben lévő fájdalmat kiöljem. De még megmozdulni se volt erőm. A csendet Kris törte meg. Elkezdett hadoválni valami testbeszédről, egy korábbi, rólunk szóló cikkről. Viszont csak a képet bámultam. – Ő nem, ő soha nem csalna meg. Kizárt. Annyi mindenen keresztül mentünk, veszekedtünk, vitáztunk, és vádoltuk egymást, mégis megbocsátottunk, továbbléptünk. Nem ronthatok el mindent a féltékenységem miatt. De akkor is, miért nem jött velem? – Vesztemre mégis lassan értelmet nyert minden. – Tényleg megtette. – A pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam. – Hogy tehette? Elárult. Csak szórakozott velem?

A kezdeti csalódottságom után a düh, a harag jelentkezett. Sértett büszkeségem azt súgta, ha Ő megteheti büntetlenül, akkor én miért ne. Először csak a gondolattal játszottam. A hotelszoba félhomályába burkolózva üres üvegek társaságában. Egyetlen szerencsém az volt, hogy másnap csak később kellett megjelennem a forgatásra. A forgatást most sokkal idegesítőbb éreztem. Kris elég sokat lógott velem, megint. Nem zavart, sőt örültem neki. A felvételek alatt egy-két csók kicsit tüzesebbre sikerült, mint kellett volna. Igen, smároltunk, a vállamon a kisördög legyőzte az angyalom, és emellett még a harag tombolt bennem. Jogosnak éreztem, de ennél tovább nem mentünk. Valahogy mindennek ellenére szerettem Zoét.

A két hét alatt megcsappantak a hívások száma. Aztán a hülye pletykák miatt egyre kibírhatatlanabbak lettek a napok. Rengeteg fölös energiám volt, amit csupán egyetlen módon tudtam volna levezetni. Egy kiadós ágytornával. Minden gondolatom az ágy, a szex körül forgott. Főleg, hogy eléggé ráhangoltak a felvételek is. Éppen azt a jelenetet vettük, mikor filmbeli szerelmem a szeretkezés miatt kezd el alkudozni, majd hevesen csókolózunk az ágyon elhelyezkedve és végül megkértem a kezét. Nekem ugyan meg kellett állítanom, de az agyamnak lehetetlennek bizonyult itt megállni. Végem volt. Kész ennyi. Elvesztem.

Ráadásul Kris totál hűen alakította a szerepét. Sőt olykor direkt hozzám dörgölőzött, véletlennek álcázott mozdulattal ért hozzám. Úgy csinált, mintha nem direkt csinálná, pedig tudtam.

A rendező hangja szivárgott el a fülemig. Végeztünk mára. Lekászálódtunk a díszletül szolgáló ágyról. Rohamléptekkel száguldottam a lakókocsimhoz. Idegesen néztem jobbra, balra, de Dean-t sehol sem láttam. Berobbantam a lakókocsiba, leszórtam a jelmezem. Váratlanul megérkezett Kristen. Kopogás nélkül jött be. Csak annyira volt időm, hogy ránézzek. Egyből elkapott, s vadul csókolni kezdett. Először a meglepetéstől mozdulatlanná dermedtem.

Vadul csókolt, apró kezei simogatva bejárták a testem. A nadrágon keresztül izgatott, s hámozni kezdett a nadrágomból. Fel sem fogtam, mi történik kettőnk között. Aztán a villám csapott belém. Eltávolodtam tőle, egyszerűen képtelen voltam megtenni. Nem, nem bírtam megcsalni Zoét. A rohadt életbe, mit csinálok. Még mindig szeretem. Szeretem.

- Én Zoét szeretem. – nyögtem ki. Akármi járt a fejemben, akármilyen harag munkált bennem. Szerettem Őt. Nagyon szerettem, s ettől csak még dühösebb lettem önmagamra.

- Hülyét csinál belőled… Nyíltan csal ország-világ láttára… - Kris felkapkodta a cuccait, aztán a kivágódó ajtó után leszaladt a lépcsőn s otthagyott. Utána akartam menni, megmondani, hogy nincs igaza. De már nem tudtam, mi igaz és mi nem. Csak most eszméltem rá a hiányos öltözékemre, ez pedig megakadályozott. Káromkodtam egy sort. Undorodtam magamtól. Az ajtóban megtorpantam. Dühös és mérges voltam magamra. Önmagam hibáztattam. Aztán vezettem le a feszültségem, aki nem ártott nekem.

- Csakhogy előkerültél! – mérgelődtem tovább. – Végre! Ha befejezted a csajozást, talán indulhatnánk. – Egy vöröset ölelgetett. Még a saját testőröm is könnyen becsajozik, holott felesége és gyerekei vannak. Tökéletes családja van, erre mindent képes kockára tenni. Zoé jutott eszembe, és az hogy majdnem megcsaltam. Felvettem egy pólót, összeszedtem a maradék holmim, s minél előbb el akartam hagyni ezt a helyet.

- Nem rossz! Formás. Felőlem hozhatod. – néztem végig azon a nőn. Nem veszi észre Dean kezén a gyűrűt? Ezt a cafkát nem is érdekli. Ha a mai nap még nem volt elég szar, erre ez a ribanc még felpofozott. Még soha életemben nem kaptam ekkor pofont. Még a kocsmai bunyóban sem. S otthagyott minket csaj.

- Ezt miért kellett? Miért vagy bunkó? – Dean szavai megleptek.

- Ez csak egy cafka… - nem győztem dörzsölgetni a képem, tuti meg fog látszani a keze nyoma. – Úgyis csak az ágyamba akarna belemászni. Miért ne? Tüzes vadmacska… kimerítő, de élvezetes lehet vele a szex… Legalább a számát megszerezted? – Most már csak azért is bántani akartam. Tapló módjára hoztam tudtára a véleményem, halálbiztos voltam benne, hogy meghallotta.

Dean megnémult, de szúrós pillantásokkal méregetett. Nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt. Elhagytuk a stúdiót. Előtte ismételten millióan várakoztak. Sikítoztak. Legszívesebben üvöltöttem volna, bele az arcukba, ahogy ők teszik minden egyes alkalommal. Láthatóan Dean megharagudott rám, mert egész úton csendben ült. Még csak szóra sem méltatott. Hotelbe érve megint ugyanabba nőcskébe botlottunk. A többiek csak mosolyogtak, ahogy éppen Kellant ölelgeti. Eldurrant az agyam.

- Tessék, itt a bizonyíték, hogy igazam volt. Ez csak egy ribanc. Már megvan az új áldozata… - nem bírtam ki, elröhögtem magam az arcuk láttán. Döbbenten néztek rám.

- Most mi van? – csendesedett el a nevetésem.

- Tudod, az van… - fordult szembe velem az a cafka. Levette a parókát és szerelmem ismertem fel benne. – Csak a képzeletem játszik velem. – Kikerekedett szemekkel bámultam rá. – Hogy voltam olyan hülye, magamat okoltam, hogy nemet mondtam az utazásra. Majd két héten keresztül azért hajtottam, hogy eljöhessek hozzád. Erre bunkó, tahó beszólásaiddal megalázol, megbántasz. Arról nem beszélve, hogy megcsaltál. Hát ez van!

- Minden szavam igaz volt. – felhúzott egy pillanat alatt. Még ő csinálja itt a cirkuszt. Mikor kitudja, hogy a külön töltött idő alatt kivel csalt meg. Jobban mondva a kis Lucas-szal csal folyamatosan. – Minek akkor ez a maskara?

- Te nagyon hülye vagy… - Kellan csapott a homlokára. Egy mosolyt kapott, mire csak felhorkantam. Persze most meg itt bájolog a szemem láttára a haverommal.

- Azért, mert ha nem vetted volna észre azok az átkozott fotósok mindenhova követnek… Nemcsak téged, de engem is. Részben azért, mert a barátnőd vagyok még – mikor kimondta az utolsó szót, azt hittem menten összesem. Szíven szúrt az az egy szó. – Másrészt a munkám miatt… Neked szerettem volna meglepetést, de még attól is elment a kedvem, hogy egy légtérbe legyek veled… - mégsem bírtam befogni a szám.

- Most aztán vérig sértődtem, majd Lucas megvigasztal vagy Roy. – a hülye féltékenység, a düh elvette a maradék eszem. Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy a képletesen kiásott síromnál ezek a szavak az utolsó lapát földet jelentették.

- Nem tudom, mi a pokol történt két hét alatt… Gratulálok, megmutattad, milyen vagy valójában. Egy undorító féreg, és még téged neveztelek a páromnak. Nem ilyen embernek ismertelek meg, azt hittem, hogy te más vagy... Egyszer s mindenkorra megtanultam a leckét. Néhány óra alatt sikeresen leromboltál mindent. Megkönnyítem a dolgod, kimondom: vége! – kiabált, én meg kapkodtam a fejem. - Jól értem, amit mond? Vége? Kimondta? – S mintha a világ végét jelentette volna be, valami helyrekattan a fejembe. Rájöttem, mekkora kretén vagyok, jól elbasztam mindent.

- Zoé, kicsim! – megvilágosodtam. De hiába, ellökött magától.

- Ne, nem! Ne szólíts így! Nekünk innentől kezdve nincs közünk egymáshoz! Szabad vagy! – eltaszított magától.

- Zoé! – léptem mellé, megfogtam a kezét. Remegtem a bocsánatáért, de már késő volt.

- Eressz el! Ne érj hozzám! Dean, ha megtennéd, visszaadod a csomagjaim. Sajnálom, de képtelen vagyok tovább itt maradni… - szótlanul bólogatott a körülöttünk lévők.

- Hova készülsz? – kapottam el ismét a karját.

- A reptérre. Nincs értelme tovább maradnom. Már megmondtam, szabad vagy! Semmi közünk egymáshoz! – nem vesztegette az időt. Dean vitte ki a reptérre.

Otthagyott. Elhagyott. S mindent csak magamnak köszönhetek. Magamnak és a beteges képzelgéseimnek, a féltékenységnek. Mit tettem? Bántottam. Megaláztam. Barom voltam. Mitől egész életemben a legjobban rettegtem, bekövetkezett. Szereztem némi tapasztalatot, korábbi barátnőm is hagyott el, azonban az közel sem fájt ennyire. Zoé a távozásával a szívem is elvitte. Hisz már korábban neki adtam, azonban a sajátját visszavette. Zoé megfosztott a szívétől, a szerelmétől, önmagától…

A barátaim, a családom sem kímélt. Megszidtak és kioktattak a hülye viselkedésem miatt. Igazuk volt, tényleg. Az első sokk miatt alig tudtam végiggondolni, mit kell tennem. Abba sehogy sem bírtam belenyugodni, hogy tényleg elveszítsem. A forgatás miatt azonban meg volt kötve a kezem. Többnyire telefonon próbáltam utolérni, de hiába, nem válaszolt. Próbáltam a barátaim rávenni, hogy felhívják. Ők sem jártak sikerrel. Sarah-ra gondoltam, hogy talán érdemes lenne beszélnem vele. Végső elkeseredésemben tárcsáztam a számát, de semmit nem tudott Zoéról. Különös, hiszen nagyon jóban voltak. Lehetetlen, hogy őket kihagyta volna ebből az egészből. Ugyanakkor az ügynökség szerint szabadságon van szerelmem. Akit a föld nyelt el, vagy legalábbis megtett mindent, hogy senki se érje el.

Két hetet főttem a saját levemben, még a munka is pocsékabbul ment. Mintha ennyi nem lett volna elég, az egész világot ellepte a szakításunk híre. Levegőt kapkodva hívtam fel Steph-et, magyarázza már el nekem, mi a franc történt.

- Steph, mi ez az egész? – utaltam a hírekre. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy megőrizzem a nyugalmam.

- Szia Rob! – Steph hangjában valami furcsát fedeztem fel.

- A kérdésemre felelj! Mi ez?

- Zoé hivatalos közleménye. Nem tudtam megakadályozni. Rob, hidd el, próbáltam! De muszáj volt belemennem, mert ha nem én, akkor valaki máshoz fordul. Mondtam, hogy beszéljétek meg… De nem hallgatott rám… Sajnálom…

Még inkább beszélni szerettem volna Zoéval. Az összes létező módon próbáltam bele kapcsolatba lépni: telefonhívások tucatja, hangposta és szöveges üzenetek, e-mailek nap, mint nap. Az irodát elárasztottam virágokkal, ajándékokkal, mivel a lakásnál senki nem vette át őket, így oda továbbküldték.

A végső döfés akkor kaptam, mikor egy boríték érkezett a nevemre. Benne voltak a lakás papírjai, a szerződések és Zoé kulcsai. Most már be kellett látnom, hogy nincs értelme tovább küzdeni. Feladtam. „Megünnepeltem” az elmúlt időszakot egy kiadós berúgással. Soha életemben nem voltam ennyire részeg. Csak a srácoktól tudom, hogy szó szerint úgy kellett nekik összekaparniuk az egyik kocsmában.

A forgatás végeztével első utam Los Angeles-be vezetett. A lakásunkból eltűntek Zoé cuccai. Az összes. A szívemben ismételten éles fájdalom hasított, főleg a hálószobánkba lépve. Eszembe jutott az első és az utolsó közös éjszakánk ebben a lakásban. Mindkétszer forró szeretkezésben volt részem, s az emlékek hatására kellemes bizsergés járt át. Az viszont, hogy szerelmem lemondott, sőt már ki is költözött ebből a lakásból, bizonyította, lezárta a velem folytatott kapcsolatát. Felkászálódtam az ágyról, ahol eddig ültem, s kimenekültem a lakásból. Az ajtóból visszanézve az első nap képe kúszott szemeim elé. A meglepetés okozta öröm, ami Zoé arcán, szemében tükröződött. Most is magam előtt láttam Őt. Nem bírtam elengedni…

~ ~ O ~ ~

Egymást váltották a napok, a hetek, a hónapok. Borzalmasan éreztem magam. Sehogy sem tudtam túltenni magam a szakításon. Akármit próbáltam, semmi sem működött. Zoé döntött, mely döntés mellett kitartott. Nem hatotta meg semmi. Eltűnt, felszívódott, megtett mindent, hogy kiiktasson az életéből. Nekem ez nem ment, még mindig szerettem.

A vancouveri forgatás után szabadságot kaptam. Londonba, a családomhoz menekültem. Úgy gondoltam, talán ők jó hatással lesznek rám, segítenek átvészelnem ezt az időszakot. Visszahúzódtam, szinte remete életet éltem. Nem buliztam, nem szórakoztam, csak csendben ücsörögtem valahol, esetleg zenélgettem. A barátaim sem tudtak kimozdítani a depresszióból. Béke és nyugalom vett körül, mivel semmi életjelet nem adtam magamról, így a fotósok és a rajongók sem tudták, hol vagyok.

Anya volt az én lelki támaszom. Több éjszakát átbeszélgettem vele. Ő volt az én személyre szabott terapeutám. Muszáj volt valakivel beszélnem, ki kellett beszélnem magamból mindazt, ami bántott, ami a szívemet nyomta. Először nehezen ment, mert féltem attól, hogy anya csalódni fog bennem. Csalódik a fiában a viselkedése miatt, és amiatt, mert ők nem úgy neveltek, hogy egyetlen nőt is bántsak. Nem fizikailag, hanem alapvetően egyetlen nővel sem szabad így bánni. Ráadásul pont azzal a nővel viselkedtem ocsmányul, akit a szerelmemnek tartok. Azt a nőt bántottam meg, aki a világot jelentette nekem.

Titkon figyeltem, vártam, és egyből lecsaptam az összes megjelenő hírre, mely akár csak megemlítette Zoé-t. A megjelenő fotókon, interjúkon gyönyörű volt, tündökölt. Az idő előrehaladtával csak még elismertebb lett a szakmában. Dicsérő szavak, elismerések és a legnagyobbak követték minden lépését. Büszke voltam rá, hiszen emlékeztem, mikor mesélt az álmairól s vágyairól. Kristály tisztán emlékeztem mindenre. Rá, az együtt töltött pillanatokra, és a szakításra.

Azonban az sem kerülte el a figyelmem, hogy az összes kép vagy riport, amely Zoé-val vagy a munkájával foglalkozik, rendelkezett egy zavaró tényezővel. Nem volt más, mint Lucas. Mellett volt, átölelte, átkarolta, a kezét fogta. Minden ilyen alkalommal egy-egy savcsepp landolt az amúgy is sebekkel teli szívemen.

A saját hülyeségem miatt Lucas karjaiba löktem szerelmem. Ha akkor tényleg nem is volt közöttük semmi, mostanra ez már biztosan megváltozott. Lucas volt Zoé mellett. Feltehetőleg megvigasztalta. Ökölbe szorult a kezem, de már semmit nem jelentett. Lehet, hogy Zoé könnyedén továbblépett, de képtelen voltam rá.

A múló idő alatt visszarázódtam az egykori életembe. Élveztem a nyugalmat, mely körbevett. S szenvedhettem anélkül, hogy bárki látványosságot csinált volna belőlem. Annyira megszoktam, hogy újra otthon vagyok. Nem olyan volt, mint régen, de mégis. Most csak hárman voltunk. Anya, apa és én. Hiányoztak a nővéreim is, de ettől függetlenül a családi hangulat rabul ejtett. Vissza sem akartam menni.

Elérkezett a következő forgatás, mégis vissza kellett mennem Los Angeles-be. Kibúvókat kerestem, azonban Steph túl kitartónak bizonyult, illetve hatásos fenyegetéseivel elérte, feltegyem a seggem a gépre. Elég hosszú idő után jelentem meg nyilvánosság előtt. Elég nagy port kavart az utazásom. A Heathrow-n eddig nem látott tömeg lesett. Ez csak tovább fokozódott, mikor landoltam LAX-on. Dean mellé vagy hét másik, tetőtől talpig izomból álló hústorony csatlakozott. Ők vettek körül, de mégis nehezen tudtunk eljutni a kocsiig. A fényképezőgépek folyamatosan kattogtak, a vakuk villogását soha nem fogom megszokni.

Hát ez az ára, hogy híres színész légy. Nesze neked! Az egészben pedig a legrosszabb, hogy mindig körbe vehet sok-sok ember, de te mégis magányos vagy. Mivel a híresség átka, hogy a szerelmi életed terítékre kerül, kibeszélnek, mindaddig megy, míg tönkre nem tesznek.

Megtanultam a leckét, bár súlyos árat fizettem érte. Eldöntöttem, hogy nem követem el megint ezt a hibát…

 Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!