33. Az élet megy tovább…

Sziasztok,

meghoztam a folytatást... Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

33. fejezet - Az élet megy tovább…

Az első sokkban eltöltött napok rettentően lassan múltak el. Piszkosul nehéznek bizonyult újrakezdés. Hatalmas lelkierőre volt szükségem, hogy talpra álljak, de megtettem. Még a mai napig nehezen hiszem el. Nem is tudom pontosan, honnan merítettem erőt hozzá. De sikerült.

Akkor úgy terveztem, hogy két hetet töltök el Robbal és a barátainkkal a forgatáson. Két hétre szerettem volna szabadságoltatni magam, hogy kicsit együtt legyek szerelmemmel és szórakozzunk kicsikét Rob kollégáival. De nem így lett, a sors közbe szólt. Viharos szakítás, illetve hirtelen távozásom ellenére kivettem a szabadságom. Bár nem úgy, ahogy eredetileg terveztem.

Két hét alatt teljesen átgondoltam mindent. Nem csalódtam abban a személyben, aki mellettem állt, befogadott és vigasztalt. Lucas addig győzködött, hogy beköltöztetett a vendégszobába. A reptérről egyenesen hozzá mentem, képtelen voltam betenni a lábam a mi lakásunkba. Így két hétre megtaláltam a menedékem. A telefonom semmilyen hívást nem fogadtam, senkinek nem voltam elérhető. Minden módon megakadályoztam, hogy bárki megtaláljon. Danny, Sarah és Roy kétnaponta kapott egy-egy üzenetet. Lucas beszélt Josh-sal, továbbá a szabadság miatt nem vállaltam amúgy sem munkát.

Robbal való szakításunk utáni első hétvégén megtettem az első lépét. Felhívtam Steph-et, s megkértem, adjon ki egy közlemény, miszerint Rob és én már nem vagyunk egy pár. Ezzel szerettem volna elkerülni a felesleges találgatásokat, a téves feltételezéseket és gyanúsításokat. Tudatában voltam, hogy úgy sem lehet teljesen megakadályozni a pletykákat. Mégis így éreztem helyesnek. Azzal azonban nem számoltam, hogy akaratom ellenére Steph beszámol Rob állapotáról.

Rob létező összes módon próbált velem kapcsolatba lépni: telefonhívások tucatja, hangposta és szöveges üzenetek, e-mail-ek vártak rám nap, mint nap. Az irodát is elárasztotta virágokkal, ajándékokkal, mivel a lakásnál senki nem vette át őket, így oda továbbküldték. Semmit nem tartottam meg, semmit nem fogadtam el. Nem voltam kész arra, hogy akárcsak a hangját halljam. Túlságosan mély sebeket okozott, s a megbocsátásra nem voltam kész.

A szabadságom második hetében késznek éreztem magam, hogy nagyobb lépéseket tegyek. Elsőként Josh-sal ültem le tárgyalni a további együttműködésünk miatt. Nem akartam a munkámat elveszíteni. Bíztam benne, hogy Josh elégedett velem annyira, hogy kitaláljunk egy mindenkinek jó megoldást. Ugyanakkor felbontattam a lakás szerződését, legalábbis részemről. Azt hiszem valahogy szabadulni akartam a lakástól, a várostól, erről a helyről…

Nem véletlenül szakítottam meg vele minden kapcsolatot, költöztem ki a lakásból és mentem olyan messze L.A-től, amennyire tudtam. Minden ott romlott el. Ki akartam szabadulni, fojtogatott, nyomasztott a légkör. Már az örökös napsütésben sem leltem a kedvem. Sokkal jobban hiányzott New York. Ugyan ott kezdődött a történetem Robbal. Ennek ellenére visszavágytam, mert a családom, a barátaim visszavártak. Danny és Sarah lelkesen fogadtak, mikor megjelentem a bárban. Mikor elmeséltem a szakítást, ők aggódtak, féltettek engem. Kifaggattak, mi történt velem és Robbal. Elmondtam. Danny-t és Roy-t úgy kellett lefognia Matt-nek, Sarah-nak, Jane-nek, illetve a pincéreknek. Robot szidták, mint a bokrot, és közölték, ők bizony nem hagyják annyiban a dolgot, ha megjelenik. Előre láttam, Rob amint esetleg utánam jön, rögtön a kórházban fog kikötni, főleg ha ketten esnek neki. Ettől a veréstől szerintem még Dean se tudná megvédeni.

Szerencsére Rob megúszta a verést. Azonban a szívem csak még jobban belesajdult, hogy nem jött el… Titkon reméltem, csak később mertem magamnak is bevallani, hogy vártam Robot. Ha tényleg annyira szeretett volna amennyire mondta, akkor nem holmi ajándékokkal, virágokkal, hanem látogatással próbálkozott volna. De nem tette… Nem jött…

Danny-ék tudták mennyire nehezen viselem el a csalódást, ezért is ragaszkodtak hozzá, hogy egy kicsit több időt töltsek el velük. Azonban mégsem viselt meg annyira a szakítás mint várták, mivel egy váratlan örömhír segített tovább haladni előre. Tudtam, hogy az élet megy tovább, csak másképp terveztem.

~ ~ O ~ ~

Ashley-vel és Jay-jel állandó kapcsolatba maradtam, főleg telefonon beszéltünk. Kellen néha-néha, ha kicsit több ideje volt, akkor hívott. Ők továbbították Nikki, Elisabeth és Peter jókívánságait is. Arra még az elején megkértem mindenkit, hogy róla ne beszéljünk. Ne meséljenek. Szerencsére megértették, így minden gond nélkül tudtuk ápolni a barátságunkat.

Aztán felpörögtek a hetek, a hónapok, de jó értelemben. A Steph által kiadott közleménynek köszönhetően megfogyatkozott az érdeklődés irántam. Főleg úgy, hogy Rob forgatott és eltűnt a világ elől, míg én is igyekeztem minél keveset szerepelni a nyilvánosság előtt az elején. Roppant módon örültem a csökkenő érdeklődésnek. Így végre nyugodt körülmények között végezhettem a munkám. Csakis a munkámra koncentráltam. Már csak akkor figyelték minden lépésem, mikor valami rendezvényen vagy kötelező programként valahol meg kellett jelennem. De a mindennapokban már nem követtek, ami roppant módon felszabadítóan hatott rám.

A nevemhez a munkáim kötődtek, nem a szerelmi életem. Pedig csak pár hónapja számítottam igazi fotósnak. Megadatott mindaz, amire valaha vágytam. Egyre nagyobb márkákkal, egyre elismertebb személyekkel dolgozhattam. Rengeteg munkát kapott az ügynökség, ezáltal én is. Bejártam az egész világot, a legnagyobb városokban fordultam meg. Gyönyörű helyeket láthattam, s ennél csodálatosabbak voltak a fotózások egyes helyszínei.

Egyetlen állandó társam, támaszom, barátom Lucas volt. Mindig mellettem volt. Elkísért az utazásokra, együtt dolgoztunk. A szabadidőnk tetemes részét is együtt töltöttük. Általában úgy osztottuk be a napokat, hogy a munka mellett jutott idő egy kis városnézésre, kirándulásra. Akármerre jártunk, Lucas mindig szolgált valami meglepetéssel. Sétáltunk és élveztük az éjszakai város fényeit, melyek minden egyes alkalommal elbűvöltek. A legfinomabb vacsorákat fogyasztottuk el a legkülönfélébb éttermekben. Vagy csak a filmet néztünk a hotelszobánkban.

Lucas elérte, hogy mosolyogjak, nevessek. Nem volt könnyű, de nem adta fel. Szerettem, mintha bátyám lenne, a legjobb barátom, de a szerelem még megmaradt darabkái egyetlen személyhez kötöttek. Ő hozzá, de a megbocsátani még mindig nem tudtam, pedig még mindig szeretem és úgy érezem, mindig szeretni fogom. Milliószor gondoltam végig azt a szörnyű napot. A kudarcba fulladt meglepetést, majd a veszekedésünk. Akárhogy magyaráztam, arra jutottam végül, hogy talán ennek tényleg így kellett lennie.

~ ~ O ~ ~

Egy kissé elbambultam. Újra megrohamoztak az emlékek. Túl ismerősnek tűnt minden. Egy repülőn ültem, amely éppen Los Angeles felé tartott. – Milyen ironikus! – húztam el a szám. Hónapokkal ezelőtt ugyan így a repülőn ültem. Egy erős férfikéz fogta a kezem. Csak akkor kedvesem ült mellettem.

- Minden rendben? – zökkentett ki Luc hangja, és közben biztatóan megszorította a kezem.

- Igen. Csak félek. – sóhajtottam fel. Kár lenne tagadni.

- Most pedig jól figyelj! Melled állok, megvédelek! Történhet bármi, rám számíthatsz! Elintéztem mindent. Beszéltem Josh-sal. A kelleténél tovább nem kell maradnod. – két keze közé fogta az arcom, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni. Aprót bólintottam, tudomásul vettem mindent.

Nagyon örültem, hogy velem van Lucas, éppen úgy, ahogy az elmúlt időszakban mellettem volt. Betéve ismertem már a programot, mert azóta azt memorizáltam mióta kiderült a jövetelünk. Mindent számításba vettem, minden eshetőségre számítani akartam. Lelkileg fel kellett készülnöm arra, hogy visszatérjek L.A-be. Ezért az összes ponttal tisztában voltam. Mégis ahogy közeledtünk ehhez a városhoz rossz érzés fogott el. Igyekeztem elfojtani a negatív gondolatokat. Megráztam a fejem, hogy elkergessem azokat.

Egy utolsó nagy levegőt követően Lucas kezébe kapaszkodva indultam neki a LAX nyüzsgő forgatagának. Megnéztek bennünket, de szerencsére elkerültük a tolakodó és túl kíváncsi paparazzikat. Luc nem engedte, hogy bármit is vigyek. Azt is elintézte, hogy autó kint várt ránk sofőrrel. Még mindig olyan idegen volt tőlem, hogy minden kívánságom lesik. Csak azért, mert ez a bevett szokás. Autót küldenek elénk és hasonló dolgok.

Elfáradtam az utazásban. A kocsiban Lucas vállára hajtottam a fejem. A közelsége megnyugtatott, s neki elhittem, hogy minden rendben lesz. Hittem, s hinni akartam. Gyengéden megsimogatta az arcom, puszit nyomott a homlokomra. Ismertem Luc múltját. Tudtam, hogy megért és együtt érez velem. Tragédia után, melyet átéltünk, remélte az újrakezdést, mely megadatott neki. Csakhogy a szerelemben nem lett szerencséje.

S miután megérkeztünk a tágas hotelszobánkba mázsás súlyokat éreztem a szememen. Oly csalogató volt az a hatalmas ágy. Kényelmes és rettentő puha anyag csak még jobban hívogatott. Nem is sokáig tudtam ellenállni neki, így végigdőltem az egyik oldalon. Elszundítottam. Az álom ismét elbűvölt és boldogságos helyre repített. Azonban az álomnak vége szakadt. S a szívemben minden egyes álom elcsepegtette a remény apró cseppjeit. Talán egyszer valóra válik az álom. Boldogok lehetünk.

Ahogy mostanában oly gyakran, most is éhesen ébredtem. Tipikus. Már azon morfondíroztam, ha nem figyelek oda, akkor a végére egy bálnával is simán versenybe szállhatok. S ez a gondolat sehogy sem tetszett, de az éhség ennek ellenére megmaradt. Szerencsére a rosszullétekkel terhes időszakon túl voltam. Korgó gyomorral indultam útnak, valami harapnivalót remélve. Luc csak mosolygott, mikor kicsoszogtam a hálóból.

- Éhesek vagytok? – halkan kuncogott, amint elért az ölébe húzott. Ez szimpla, mindennapos gesztus volt tőle, hogy az ölébe vont. Tenyerét pedig gondosan ráfektette a pocakomra.

- Mindig. – karoltam át a nyakát, s hozzábújtam. Imádtam a jellegzetes, ismerős aromát. Nyugalom és a béke oázisa volt Ő nekem.

- Öltözz át, s lemegyünk az étterembe! – Luc finoman tűrte el a hajam. Nagyon szeretett a hajammal játszani.

Bólintottam és puszit nyomtam a homlokára. Kicsit határozottabb léptekkel a hálóba vonultam. A rám várakozó csomagokból halásztam elő az egyik megfelelőnek tűnő ruhám. Gondosan ügyeltem, hogy ne látszodjon a növekvő pocakom. Direkt olyan ruhákat kezdtem el hordani, hogy ne legyen feltűnő. Egy ezüstszínű ruhát választottam, mely combom közepéig ért. Ennyit megengedhettem magamnak, hogy néha-néha szexisnek érezzem magam. Az idő múlásával úgyis a bálnának éreztem magam.

Felöltöztem és lazán összefogtam a hajam. A sminkkel nem is bajlódtam. Késznek nyilvánítottam magam. Luc fáradhatatlanul bókolt. Nem hittem neki, nem úgy éreztem, hogy igaza van. A derekamra csúsztatta a kezét, úgy sétáltunk a liftig, illetve az étteremig. Teljesen természetes gesztus volt tőle, ami tiszta szeretetből származott. Ezeknek az érintéseknek, öleléseknek, vagy egy-egy puszinak semmilyen szexuális töltete nem volt. Mégis végig éreztem a minket bámuló szempárokat magamon.

Egy kisebb, de annál hangulatosabb asztalt kaptunk. Lucas intézkedett, míg öltözködtem, így a kedvenceim vártak rám. Mosolyra szaladt a szám. Falatozni kezdtünk.

- Kiscsillag, valamit el kell mondanom! – köszörülte meg a torkát Luc.

- Kérlek, megijesztesz! – kiesett a kezemből az evőeszköz, s a velem szembe ülő, tökéletes férfit figyeltem.

- Nincs semmi baj. – simított végig a kezemen, s összefűzte az ujjaink. – Míg aludtál, addig hívott egy kedves barátom. Régebben dolgoztunk már együtt. Megtudta, hogy ismét itt vagyok a városban, elhívott egy jótékonysági rendezvényre.

- Jótékonysági est? Fúú… - fújtam ki a levegőt. Kicsit megkönnyebbültem, bár nem tudtam, miért.

- Igen, elkísérnél? – tette fel úgy a kérdést, mintha nem tudná a választ.

- Nagyon szívesen. –őszintén tudtam mosolyogni. – Milyen rendezvény lesz pontosan?

- Azt hiszem az éhező gyerekek megsegítésére szervezték… - elpityeredtem. – Ne haragudj! – Szipogtam, míg Luc meg akart nyugtatni. De az érzelmi hullámvasút nem akart elmúlni.

- Inkább te ne haragudj! A francba, hogy ilyen érzékeny vagyok mostanában… - újra szipogtam egy sort. Aztán végre összeszedtem magam.

- Szeretnék neked adni valamit. Tudom, hogy a szülinapod elmúlt, de most találtam meg a tökéletes ajándékot. Remélem, tetszeni fog. Nekem nagyon sokat jelent, hogy ismerlek, és neked adhatom! – vette elő a zsebéből a kis dobozt. Elakadt a lélegzetem. A szám elé kaptam a kezem. Mereven a dobozkát néztem. A mérete és a formája egyértelműen csakis egyetlen dolgot jelentett. Egy gyűrűt rejtett. Egy aranygyűrű, melynek a tetején a dísz egy szívet formált, kövekkel kirakva. Egyre szaporábban kezdem el kapkodni a levegőt. – Ez tökéletes és gyönyörű, mint te.

- Nem… nem… fogadhatom el… – visszakoztam.

- De igen, el kell fogadnod. Ez a tied, hozzád tartozik. Megbántasz, ha nem viseled! – az ujjamért nyúlt, s felhúzta a gyűrűt.

- Ez tökéletes… ez gyönyörű… - dadogtam. Közben természetesen az ujjamon járt a tekintetem. Majd felpattantam, s megöleltem Lucast. A legkevesebb, amit viszonzásnak adni tudok jelen pillanatban.

Ekkor lépett hozzánk a pincér. Egy kisebb csomagot hozott nekünk, amit Lucas felvett. Nem árulta el, mit rejt a csomag, pedig erősen szuggeráltam. Helyette inkább Luc magához ölelt s mosolyogva indultunk vissza a szobánkba. Végigfutott a tekintetem az étterem vendégein, illetve a bárban lévőkön. A bárpult mellett megláttam Őt. Találkozott a tekintetünk, s egy végtelennek tűnő pillanat erejéig összekapcsolódtunk. Csak egy pillanat volt, de mindent megváltoztatott. Azok a kék szemek. Az ismerős arc. A szívem óriásit dobbant abban a pillanatban. Hirtelen az eddig sikeresen elfojtott érzések egyszerre törtek rám. Lavinaként elsodortak, amúgy is érzékenyebb voltam, de most ettől padlóra kerültem. Minden, amit eddig elnyomtam, rám tört. Luc aggódva ölelt. Először a zokogástól nem jutottam szóhoz, majd pedig annyira összezavarodtam. Egész éjszaka Lucas karjaiban zokogtam, majd erőtlenül ott aludtam el.

Az elkövetkező két napban többnyire ágyban, és a szobánkban maradtam. Nem volt erőm kimenni. Féltem, hogy újra látom. Nem éreztem magam elég erősnek, annyira felzaklatott az a pár pillanat. Luc megértette, s a legtöbb feladatot el tudta intézni egyedül, miután megbeszéltünk mindent. Harmadik nap sem szándékoztam kitenni a lábam, így Luc az egyik tervező ismerősétől kért segítséget. A jótékonysági estélyt álarcos bálnak képzelték el, de nekünk ehhez nem volt megfelelő ruhánk. Sőt az álarcot is rendelnünk kellett. Két fiatal nő segédkezett a ruha kiválasztásában, szerintem az elérhető készletük legnagyobb részét magukkal hozták. Luc-nak sokkal könnyebb dolga volt. Egy fekete öltönyt választott ki fekete inggel. Egyedül a nyakkendőt nem talált, de azt rám kellett hagynia. Josh berendelte egy rögtönzött megbeszélésre. Csak úgy hagyta el a szobát, hogy kismilliószor meg kellett ígérnem, baj esetén egyből hívom.

A két nő először tanácstalanul válogatta velem a ruhákat. A legnagyobb probléma a pocakom elrejtése volt. A szivárvány minden színében sorakoztak a szebbnél szebb, illetve szűkebbnél szűkebb ruhák. Ana szeme felcsillant egy tört fehér ruha láttán. Pánt nélküli, hosszú ruha. Nem tetszett, mert a díszítés hímzés volt, amely nem illett a ruhához. Már tiltakozni szándékoztam, mikor kopogtak. Jenna lépett az ajtóhoz, míg Anával tisztáztam a ruha színét.

- Ez nem tetszik. Fehér ruhát az esküvőn szeretnék viselni, de ott szigorúan fehéret.

- Kérem, várjon! – hallottam meg Jenna hangját, aki tanácstalanul jött be hozzánk.

- Egy úr jött, Mr. Rosst vagy a párját kereste. Elrohant, mielőtt beléptünk volna.

- Megmondta a nevét? – kérdeztem vissza, de csak fejrázást kaptam. Így folytattuk a válogatást.

Aztán megtaláltam a tökéletes ruhát. Egy fekete estélyit arany díszítéssel. Bővülő szabása miatt ideális, mell alatt egy öv díszítette. Amúgy teljesen egyszerű volt. Első látásra beleszerettem. Hozzá illő maszkot választottam. Mindezek után végre egyedül maradhattam. Elfáradtam és éhes lettem. Rendeltem ebédet, majd a tévé elé telepedve falatozni kezdtem. Kezdtem aggódni Luc miatt, régen elment. Ahogy a gondolat végére jutottam, úgy süppedt be mellettem a kanapé. S karok öleltek meg.

A készülődés nehezebb volt, mint gondoltam, de elkészültünk éppen időben. Feszülten vártam az estét. A bejáratnál stílusosan vörös szőnyeg volt. A fotósok százai kattogtatták a gépeket. Mosolyogva fordultam feléjük. Pompásan feldíszített bálteremben mindenki álarcot viselt. A pincérek előkelően hordák körbe a tálcákat étellel és itallal. Az asztalok terítése a legnagyobb eleganciát tükrözték. Az rendezvény védnöke nyitott egy beszéddel. Egy-két, a programban részvevő is mondott egy kisebb beszédet, a jelenlegi helyzetet vázolták fel röviden. Összeszorult a szívem, így megkértem Luc-ot, hogy a kitöltött csekkem, az adományommal juttassa el a megfelelő személynek. Az asztalunknál, pontosabban a helyünknél várakoztam. Csak fél szemmel láttam, hogy helyet foglal mellettem valaki. Hátra dőltem a mellkasának.

- Köszönöm, hogy elhoztál és hogy mellettem vagy. Nem a legjobb alkalom, de muszáj elmondanom valamit. Az, hogy láttam Robertet teljesen felkavart. Összezavart. Azt hiszem, beszélnem kell vele… El kell neki mondanom… Joga van tudni…- vártam, de Luc csendben volt. - Nem mondasz semmit? Az én döntésem, de azért mondhatnál valamit… Ha mégsem akarsz, jó… Ah… Nem hiszem el… Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. Sietek!

Visszafele Luc-ot kerestem. Egy gyönyörű nővel beszélgetett, mégis amint meglátott hozzám sietett. Már a ruha, a cipő is szorított. Csak el szerettem volna tűnni. Megtettük. A hotelszobába öröm volt visszaérni. Felváltva zuhanyoztunk, s Lucashoz bújva aludtam el.

A szórakozás után jöhetett a munka. A fotózás, a megbeszélések. Mókuskerékre emlékeztető napok. Ezek voltak az utolsók, mivel több munkát az elkövetkezendő hónapokban nem vállalok. Az okát csak kevesen tudták, még szerencse, hisz ezzel a hírrel lenne tele az összes pletykalap. Egy rögtönzött búcsúbulit is csaptak nekem a régi kollégák.

Azon kellett már csak gondolkodnom, hol telepedek le. Lucas végsőkig kitart azon állítása mellett, hogy segíteni fog. Velem marad. Ezért két hely között vacilláltam London és New York között. Úgy éreztem, ezzel még ráérek foglalkozni. Bár már tényleg csak pár napról volt szó. Hűséges társam megint meglepett. Los Angelestől nem messze, egy óriási zöld területre vitt el. Forgatás zajlott, rengeteg állattal. Félre húzódtam, hogy ne legyek útba, onnan csodáltam a forgatagot. Luc előre szaladt, hogy megkeresse a megfelelő embert. Egy férfi állt meg mellettem. Christoph. Felismertem. Nagyra becsülöm a munkáját. Fantasztikus színész. S anyanyelvén üdvözöltem. Megleptem. Beszélgetésbe elegyedtünk.

- Christoph! Megváltoztatták a jelenetek sorrendjét… ma veled forgatok… - egyből felismertem a bársonyos hangot. – Zoé! Te! Itt! – meglepetéssel az arcán fogadott. Csibészes mosolya félelmetes hatással volt rám, még mindig. Megölelt. S csak tátogni tudtam, és imádkozni nehogy észrevegye a pocakom. – Örülök neked! Végre! Nem tudod, milyen rossz volt, hogy nem tudtam semmit rólad!

- Ti ismeritek egymást? – somolygott Christoph.

- Igen. – Rob egyből rávágta.

- A volt barátnője vagyok.

- A volt barátnőm. – motyogta Rob utánam.

Időközben ketten maradtunk. Egymást néztük. Levágták az ezer felé álló haját. Rövid frizurája kifejezetten jól állt neki. Megbabonázott. Emellett megannyi apró változást láttam rajta. Egyikünk sem szólalt meg. Csak néztük a másikat. Zajra lettünk figyelmesek. Nem ismertem fel a forrását. A robaj egyre közelebb és közelebb ért. A megbokrosodott és zabolázatlan lovak törtettek előre. Az utolsó pillanatban Rob rántott el. Együtt estünk el, vagyis én rá estem. Fájdalom nyilalt belém. Fintorogva szorítottam a kezem a hasamra. A hangzavar támadt körülöttünk. Behunyt szemekkel vártam, hogy elmúljon a fájdalom, ami nem akart szűnni. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy ne legyen baj.

- Zoé, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérlelt folyamatosan Rob. – Megütötted magad? Mi fáj, hol fáj? Rögtön itt lesz az orvos…

- A babám… A babám… Nem veszíthetem el… A kisbabám… - nyöszörögtem, majd elsötétült a világ…

 Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!