34. Elveszve…

Sziasztok,

nem akarom húzni az időt, szóval Jó olvasást!
köszi a komikat és természetesen a pipákat!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

34. fejezet - Elveszve…

Csipogó hang ébresztett. Kórházban voltam. Pánik fogott el. Egyből a bennem növekvő manócskára gondoltam. Érte aggódtam. Egyik kezem automatikusan siklott a pocakomra. Valamelyest csillapodott a pánikom, legalábbis annyira, hogy másra is odafigyeljek. Lassan pislogtam, de még homályosan láttam. Két elmosódott alak kúszott a szemem elé. Az egyik az ablak előtt állt, s kifele bámult. Tovább tartott, míg élesedett a látásom, de felismertem Lucast. A másik alakra fókuszáltam. Ő az ágyam mellett üldögélt. A mocorgásomra kapta fel a fejét. Rám nézett. Fáradt, sápadt arca, fájdalmas kék szemek. Rob.

- Lucas… - sóhajtottam. Számomra érthetetlen okból távol volt tőlem.

- Itt vagyok Kiscsillag! Hogy vagy? – lépett közelebb. Megsimogatta a kezem, majd biztatóan megszorította.

- Lucas. – ismételtem, de sírás kerülgetett. Tudnom kellett, hogy jól van a babám. Nem történt semmi baj. Nem veszíthetem el. Őt nem engedem.

- Tudom, megkeresem az orvost. Addig beszéljetek… - kérdés nélkül adta meg a választ legjobb barátom. Puszit nyomott a homlokomra, ahogy mindig. Rob eközben némán figyelt minket. Nem is tudtam eldönteni, nem találtam rá megfelelő szót. Egyszerűen furcsa volt. Nem szólt semmit, nem mondott semmit. Csak várt. Az ajtó csukódása után szólalt meg.

- Zoé, kicsim, sajnálom! Mindent sajnálok! Bocsáss meg! Kérlek! Könyörgöm! Bocsáss meg! Szeretlek! – két kézzel kapott a kezem. A szemei könnytől csillogtak. Nem ismertem rá. Komoly viselkedése, kérlelő szavai nem rá vallottak.

- Rob… Sajnálom... – fogalmam sem volt, mit akartam mondani. Találkozott a tekintetünk, s elvesztem a szemeiben. Ugyanolyan hatással volt rám. Megnémultam, és vonzottak az ajkai. Azok a fenséges ajkak, melyek oly puha és mámorító csókokkal hintettek egykor. Megálljt kellett parancsolnom magamnak

- Kérlek, gondold át! – Rob kihasználtam a csibészes mosolyát.

- Rob. – össze kellett szednem magam, hogy ki tudjam mondani. – Terhes vagyok… Lucas eljegyzett, igent mondtam. Összeházasodunk. El akartam mondani, hogy tudj róla… A kisbabánkról… Jogod van hozzá… Tudd, apa leszel…

- Ezt nem hagyom ennyiben! Szeretlek! – felpattant, de a szobába érkezők megakadályozták, hogy bármi mást mondjon.

Az orvos jött Lucas-szal, Rob pedig nem várt tovább, hanem elviharzott. Aznap egy nagyon nehéz éjszakát töltöttem a kórházban. Még szerencse, hogy Luc nem hagyott egy pillanatra sem magamra. Elmondtam, elmeséltem Robbal folytatott beszélgetésem.

- Kiscsillag! Ha feltenném neked azt a kérdést, mi lenne a válaszod? Tényleg lennél a feleségem? – emelte fel azt a kezem, melyre a gyűrűt húzta. Végigfuttatta az ujját a gyűrűn.

- Igen… Szeretlek, fontos vagy nekem. Nem tudom neked sehogy meghálálni, hogy annyit segítettél. Mellettem álltál mindig. Csalódtam a szerelemben, Robban. Viszont az életemhez tartozik, elmondtam neki, hogy apa lesz… Szerettem Őt, de azt hiszem ez már kevés…

- Szeretlek, Zoé! Fontos vagy nekem is. Nekem nincs családom, vagyis te és a pocaklakó. – tenyerét a pocakomra simította. - Nem az enyém, de mégis úgy szeretem, mintha az lenne. Amióta ismerlek, jobbá tetted az életem. Megtisztelnél vele, ha hozzám jönnél? Lennél a társam, a feleségem?

- Igen. Lucas leszek a feleséged. – válaszoltam odaadóan.

Boldogan csókolt meg. Az első igazi csókunk. Lágy, finom és puhatolózó volt. Boldogságtól kibuggyanó könnyekkel bújtam a karjaiba. Kicsit arrébb csúsztam az ágyon, s helyet adtam Lucnak. Ez volt az a pillanat, mikor megfogadtam, hogy boldog leszek…

Sokat gondolkoztam az életem alakulásán. Volt részem boldogságban, veszteségben, örömben, bánatban. Most mégsem tudom pontosan, mit érzek. Tényleg szeretem Luc-ot, és ő is viszont szeret. Részemről ez közel sem elsöprő szerelem. Csak egy ember tudta kiváltani belőlem azt az érzést. Mégis boldog vagyok, legalábbis ez áll legközelebb hozzám. Az eljegyzést követően apránként változott Luc-kal a kapcsolatom jellege is. Többször csókolt meg, ölelt magához, birtoklóan fogata a derekam. Szinte mindig kézen foga járkáltunk. A ragaszkodása erősebbé vált. Emellett tisztelt, s nem sürgetett. Még arra nem álltam készen, hogy teljesen az övé legyek. Túl sok változást életem meg.

A kórházat elhagyhattam, s a városból is távozni akartam. A lehető leghamarabb. A reptéren kiszúrtak bennünket. Onnantól kezdve, pedig az egész világ tudta, hogy eljegyeztük egymást. New Yorkban töltöttünk el pár napot. Danny és Sarah tartott nekünk egy kisebb eljegyzési bulit. Ami természetesen kiszivárgott, s fotósok lepték le az egész utcát, sőt még a Goldot is. Természetesen lépten-nyomon azt feszegették, miért sürgős ennyire a házasság. Aztán felröppentek a terhességről szóló hírek. A média kereszttüzébe kerültünk. Hisz nem csak Lucas és én, hanem egyre gyakrabban került Rob is mellénk a címlapokra. Adott volt egy terhes barátnő, én, majd pedig az állandó találgatások, a gyerek apját illetően.

Hosszas töprengés után és a minket körülvevő cirkusz elkerülése érdekében döntöttük el közösen, hogy Londonban költözünk vissza. Lucas-t ott ismertem meg. Megannyi kedves és boldog emlék került elő az első találkozásunkról, majd a kettőnk között kialakuló barátságunkról. Megtaláltuk az új életünkhöz a megfelelő helyet. Ott vettünk egy házat, oda költöztünk. Bár szerettem New York-ot, London sokkal csendesebb és ideálisabb egy gyerek felneveléséhez. A szüleim is közelebb lesznek, illetve Rob szülei is. Ezt csak magamban mertem kimondani.

Anyáéknál tett látogatásunk meglepetésekkel gazdag lett. Ők ismerték Lucast, így emiatt nem kellett aggódnunk. Azonban korainak érezték az esküvőt. Az unoka híre viszont felvillanyozta őket. Anya és Emma segített nekem a házzal és az esküvő szervezésben. Londonhoz közel találtunk egy családi házat. A kert nagysága, pedig ideális volt egy csendes szertartáshoz. Lucas sem tétlenkedett ez idő alatt. Josh-sal közösen dolgozták ki a tervet, miszerint Európába is telepítenek egy irodát, sőt inkább egy kisebb központot. Így Luc lett itt a főnök. Hatalmas felelősséget és megtiszteltetést jelentett neki. Vele együtt örültem.

Aztán egy nagyobb feladatra vállalkoztam. Eldöntöttem, hogy meglátogatom Rob szüleit. Személyesen szerettem volna beszélni velük. Joguk van tudni az igazat, joguk van tudni az unokájukról. A készülődés alatt még megvolt az elhatározás. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, úgy lettem egyre bizonytalanabb. Féltem a reakciójuktól. Attól, hogy el fognak ítélni, megharagudnak rám. Végül is valamilyen szinten meg értettem volna, még ha rosszul esett volna.

A város nyüzsgése, a forgalom sem kedvezett nekem. Lépésben haladt a taxi. A sofőr igyekezett szórakoztatni, de nem sok sikerrel járt. Az ablakon kifele figyeltem a mellettünk ugyancsak araszolva haladó kocsikat, az embereket, a kirakatokat. Hiába néztem, a gondolataim máshol jártak. Idegesen tördeltem a kezeim. Arra eszméltem fel, hogy megállt taxi és a sofőr a kezét nyújtja a pénzért. Átadtam a bankót. Kikászálódtam a kocsiból, mely elhajtott. A jártán álltam, s néztem az ismerős házat. Egy emlékkép kúszott a szemem elé, mikor először hozott ide Rob. Akkor is hasonló érzések kavarogtak bennem. A bejárati ajtóhoz lépkedtem, majd csengettem. Néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó.

- Helló Claire! - Összeszedtem minden bátorságom, s köszöntem.

- Zoé? – döbbenten nézett végig rajtam. Bizony egyre jobban látszódott a pocakom.

- Claire! Beszélni szeretnék veletek. – az asszony bólintott, majd beinvitált. Csakhogy egyedül őt találtam otthon. Talán jobb is így, hogy ketten beszélgessünk.

- Zoé! Nem szeretnék beleszólni a kettőtök dolgába Rob beavatott és mindent elmesélt. Hidd el engem is éppen annyira váratlanul ért Rob viselkedése, hiszen nem így neveltük. – Claire szavai meglepetést okoztak. Ezek szerint tud mindent. - Tudom, hogy Rob hibázott, de megbánta. Szeret téged.

- Szeretem a fiad és nem szeretném megfosztani a gyermekétől. Ezért jöttem el hozzátok. – simítottam a kezem a pocakomra. Úgy folytattam tovább a mondanivalóm. – Az az igazság, hogy Rob gyermekét várom. Ő a kicsikém apukája. Ezt elmondtam neki is. – Claire a kezemet néztem, mely a pocakomon pihent. Mereven nézte azt a bizonyos ujjam.

- De már mást választottál. – mondta ki végül az asszony helyettem.

- Lucas megkérte a kezem, és én igent mondtam. – érintettem meg a gyűrűm, melyet azóta viseltem.

- Szereted őt? Szereted úgy, mint Robertet? – megnémultam.

Aztán a beszélgetést más irányba tereltük. Claire érdeklődött a terhességemről, és a Robbal való szakítás utáni életemről. Ahhoz képest, ahogy terveztem tovább maradtam. Biztosítottam ők is ugyan úgy része lesznek a pici életének, mint ahogy az apja.

Rob többször telefonált, érdeklődött a picúrról. Egy-egy ultrahang képet elküldtem. A forgatással jó ütemben haladtak, bár azt nem árulta el, mikor végeznek. Egyre többször kaptam virágot, édességeket, ajándékokat. A nappalit már teljesen elárasztották a vörös rózsacsokrok. Az ajándékok többsége babaholmi volt. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor kibontottam egy-egy dobozt. Rugdalózókat tartalmazott és mindenféle babakellékeket. Kék, zöld, sárga színben. Elbőgtem magam.

Hosszú percekig zokogtam. Nagyon utáltam magam, hogy képtelen vagyok megbocsátani Robnak. Lucas a zokogásomra ért haza, így először megijedt, majd mérges lett, s egy Robbal folytatott veszekedés után nyugodott csak meg. A virágok és az ajándékok sorba érkeztek, de a telefonhívások abba maradtak.

Emma és anya szinte mindent kézbe tartott. Alig hagytak nekem valami elintézni valót. Még szerencse, hogy a ruha kiválasztásánál ott lehettem. Nehéz feladatra vállalkoztunk. A pocakom jócskán megnövekedett. Ugyan még volt idő a szülésig, mégis bálnának éreztem magam. Egy fehér selyemruhát választottam, nem tipikus menyasszonyi ruha, viszont bő szabásának köszönhetően nem látszódtam óriásnak benne.

Elérkezett a nagy nap. Az emeletet elfoglalták a lányok, míg a földszint a fiúk birodalma volt. Nem láthatott Luc, és én sem őt. Anya, Emma, Sarah és Ashley segített öltözni, sminkelni. Valami zavart. Egy különös érzés, egy balsejtelem. Sehogy sem tudtam elűzni, ott motoszkált a fejemben. Talán az zavarhatott ennyi, hogy napok óta semmit sem tudtam Robról. Napok óta nem hívott, nem keresett, és amikor megpróbáltam felhívni, nem volt elérhető. Ashtől kérdeztem titkon, hogy beszélt-e vele. Nemleges választ kaptam tőle is.

Apa jött fel hozzám. Lassan indultunk lefele. A vendégek elfoglalták a helyüket. Lágy zene szólt. Lopva pillantottam ki, a feldíszített kertre. Ott állt a kialakított oltár előtt Lucas. Most először fordult meg a fejemben, hogy elszúrtam, nem így kellett volna lennie. Ott kint, nem Lucnak kellene várnia. Apa finoman megfogta a karom, s kifelé vezetett. A zene kicsit hangosabb lett. Meghatódva figyeltek. Lucas lépett hozzánk, megfogta a kezem, s az oltár elé álltunk. Motoszkálás, motyogás hallatszott mögöttünk. Egyszerre fordultunk meg. Egyből könnytől lettek homályosak a szemeim.

Tudtam, hogy baj van. Éreztem. Megéreztem, de nem hittem el, hogy ekkora. A máskor vidám, mosolygós Lizzy kisírt szemmel állt velem szembe. Vick sem nézett ki jobban. Mindkettőjük sötét két, fekete ruhákat viseltek. Tétován indultam hozzájuk.

- Kérlek, ugye Rob jól van? – csorogtak végig arcomon a könnyek.

- Sajnálom… - Lizzy felzokogott. A vendégeink visszafojtott lélegzettel vártak.

- Sajnáljuk – vette át a szót Vick. – Jobbnak láttuk személyesen elmondani… Rob… baleset… meghalt…

- Ne, ne… - felüvöltöttem a fájdalomtól és a tudattól, hogy elvesztettem.

- Miután megérkezett egyből hozzád indult… de nem ért ide… balesetet szenvedett… - Vick sem bírta tovább, elsírta magát.

- Ne… Rob… Ne…

Üvöltöttem, zokogtam, keserves sírásom nem akart megszakadni. Elvesztettem immár végleg. Nemcsak én vesztettem el, hanem a babánk. Soha nem ismerheti meg az apukáját, soha nem játszhat az apukájával. Az apukája, aki már most imádta a kis jövevényt, én pedig elszakítottam tőle. Az önutálat, a bűntudat feltámadt bennem. Be kellett vallanom magamnak, már rég megbocsátottam Robnak. Megbocsátottam. Csak pusztán a félelem miatt könnyebb volt azt hinni, hogy nem. A félelem a markában tartott, pedig szerettem Robot. Mindig is szerettem.

Hirtelen összekuszált képek, emlékek villantak fel előttem. Aztán éles villanás, majd az elmúlt hónapokat visszafelé tekerték. Láttam, s újraéltem mindent. Próbáltam kapaszkodni valamibe, de eltűnt, elillant. Most már tényleg egyet szerettem volna, ha Rob a karjaiba zár. Szorosan megölel, s soha nem enged el többet. Már nem haragudtam, már megbocsátottam. Vak voltam eddig. Önző. Csak saját magammal foglalkoztam. Mindössze annyit értem el, hogy elnyomtam, elzártam az érzéseim nagy részét. Hiszen sehogy nem felejtettem el, sosem jutottam túl Rob szerelmén. Sőt most már biztos, hogy sosem fogom elfelejteni. Nem engedem el…

Zuhantam. Valami magához húzott. Ellenkeztem, de erősebb volt nálam. Lassan elnehezültem, s mintha valahol földet értem volna. Éreztem a testem. Kemény ágyon feküdtem. Erősödött a pityegő hang. Idegesítő egy hang. Arcomon könnyek futottak végig. Kicsit kótyagos fejjel, pillázva nyitottam ki a szemem. Ahogy tisztult a látásom, úgy elkeserítő dolgot láttam. S a szívem még jobban sajogni kezdett. Az utolsó pillanatban, a végső elkeseredésemben összeszedtem minden erőm. A hangom éles pengeként szelte át a kórterem csendjét. A másodpercek szinte óráknak tűntek, minden olyan lassúvá vált. Idegőrlő várakozás. Míg végül történt valami… Csak nem az, amire számítottam…

Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!