35. A boldogságot kergetve

Sziasztok,

remélem nem túl későn érkeztem. Remélem elnyeri a fejezet a tetszéseteket!
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

35. fejezet - A boldogságot kergetve

(Robert)

Izzadtan, fáradtan haladtam át a hotel hallján. Nagyjából egy 14 órás forgatási napot tudhattam a hátam mögött. Nem először. Mégis ez a projekt különösen tetszett. Teljesen normális figurát alakítottam. El tudtam magam vonatkoztatni a már-már idegesítő vámpírtól, ezért sokkal jobban kellett igyekeznem és még jobb formámat kellett hoznom a forgatás egésze alatt. Emiatt teljesen lemerültnek éreztem magam egy-egy munkanap végén, sőt alig reagáltam a környezetemre. Bár a recepciós lány vágyakozó pillantásával már régóta nem törődtem. Most azonban más okból kifolyólag. A fülemben még mindig Reese szavai visszhangoztak. Nem bírtam továbblépni. Újra és újra a bájos, csicsergő hangja elevenen ismétlődött.

- Látom rajtad, hogy szereted. Kár lenne tagadnod. – ezerrel mosolygott, s közben még mindent tudóan bólogatott hozzá. – Szereted Őt. – a végén még nagyobb lett a mosolya.

- Igen, még mindig szeretem. – vallottam be. Ahogy kimondtam a szavakat, rájöttem, azóta ki sem ejtettem effélét a számon. Szeretem. Pedig ez az érzés nyilvánvaló volt, de most mondtam ki hosszú idő után újra hangosan. Ezzel együtt még inkább tudatosult bennem, mit vagyis kit szeretnék.

- Hát akkor harcolj érte! Harcolj te hős szerelmes! – bökte meg a vállam biztatásképp. Mosolyogva kelt fel a nevével díszített székről. Mielőtt még továbblépett volna végig simított az arcomon. Barátságos gesztus. – Ne add fel! Harcolj! Küzdj a szerelmetekért! – majd ahogy kiejtette ezeket rögtön visszaálltunk a kijelölt helyünkre, és folytatódott a felvétel.

- Harcolj! – egy hang szinte üvöltötte a fejemben. Szüntelenül. – Küzdj! - Kavargott a lelkem, sőt megfájdult a fejem is. Az ágyamra vágytam a legjobban, hogy pihenhessek. Csend vegyen körül, egyedül lehessek, és mindent átgondolhassak. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy vissza akarom kapni Zoémat. – Visszaszerzem, kerüljön bármibe. Ehhez azonban gondosan kidolgozott hódító tervre lesz szükségem.

Mégis a lift helyett a bár felé módosítottam az útvonalam. Fogalmam sincs miért tettem így, a lábaim csak odavittek. Dean nem kísért el, elvileg épületen belül már nincs veszély. Hű testőrömet éppen úgy lemerítette a hosszú nap, mint engem. Míg én a díszletben voltam, ő addig ugyan úgy végigszenvedte a füllesztő hőséget. Aztán ahogy közeledtem a bár felé egy hideg sörért ölni tudtam volna.

A pult mellé ültem. Szerettem azt a helyet. Láthattam mindent és mindenkit, de engem már kevésbé láthattak, főleg, ha úgy fordultam. Kértem a söröm, amit pillanatokon belül meg is kaptam. Kortyoltam egy nagyot, majd egy futó pillantást vetettem az asztalok felé. Érdekes módon alig voltak páran. Bár már elég későre járt. A szemem viszont megakadt az egyik asztalon. Egy pár üldögélt nem túl messze tőlem. A nő nekem háttal ült, de a férfi velem szembe volt. Hirtelen felkapcsolták a villanyt a fejemben. Felismertem a férfit. Lucas volt. Lucas romantikázott annál az asztalnál. A felismerés hatására fordultam még jobban. Már bántam, jobb lett volna, ha nem teszem.

A nő ujján megcsillant a gyűrű, amit Lucas az ujjára húzott. A fájdalom akkor nyilallt belém, mikor a nő felpattan a helyéről. Felfedte tökéletes alakját, formás és hosszú lábait. Lucas nyakába vetette magát. Ő volt az. Zoé. Az arcára pillantva egyből rádöbbentem, hogy az én Zoém az. A kés megfordult párszor a szívem helyén. Rögtön kértem a sör helyett egy erősebb italt, ami egybe csúszott le. A nem várt viszontlátás, és a lánykérés, amelynek akaratlanul szemtanúja lettem, kikészített. Egy üveg whiskyt vettem magamhoz, annak társaságával zárkóztam be a szobámba. Valahogy már mindenben kételkedtem. Már nem voltam benne biztos, hogy tényleg harcolni akarok. Szerettem, s pont emiatt még nagyobb fájdalmat okozott az egész jelenet.

Hangos dörömbölésre ébredtem. Dean már készült volna betörni az ajtót, mikor végre elértem az és kinyitottam. Elaludtam, így nem sok időm maradt arra, hogy összekaparjam magam.  Másnapos voltam, ráadásul szörnyen kínzó fejfájással, mely egész nap elkísért. Sehogy sem mentek a jeleneteim. Csak testben voltam jelen, valahol egész máshol jártam lélekben. A rendező megelégelte és az egyik szünetben szóvá tette, hogy többet ne forduljon elő ilyen. Nem tudtam mást, mint buzgón bólogatni. Aztán nem túl kedvesen az egyik asszisztenssel hozottam kávét és aszpirint. Egymás után bekapkodtam a bogyókat, és az ihatóvá váló fekete nedűvel öblítettem le őket. Viszonylag elviselhetően ment tovább a munka.

- Rob, mi történt? – ült le mellém Reese a sminkben. Egész nap alig lehetett hozzám szólni. Egyáltalán nem voltam kedves. Mégis ő megértően figyelt.

- Semmi. – vágtam rá dacosan.

- Lányok! Megtennétek, hogy adtok öt percet? – a szőke tündér elérte, hogy mindenki bólogatva távozzon.

- Szóval mi történt? – összevonta a szemöldökét és bosszúsan szusszantott. Bájos volt még így is. Ahogy rá néztem, tudtam, ő nem az ellenségem. Ő nem tehet semmiről. Ő mindig segíteni akart nekem.

- Eljegyezte. – nyögtem ki. – Zoét eljegyezte az a seggfej.

- Biztos? – lepődött meg Reese, majd gondolkozóba esett.

- Láttam, a saját szememmel… - morogtam. Láttam. Bár ne tettem volna be a lábam a bárba. Ráadásul annak a bájgúnárnak a nyakába ugrott.

- Akkor is azt mondom, harcolj a lányért! – most rajtam volt a sor, hogy leessen az állam. Ezt most komolyan mondja? Harcoljak?

A következő napok sem lettek könnyebbek, hiszen a tudat elkísért. A forgatás is folyamatosan zajlott, sőt sor került az éjszakai jelenetek felvételére. Az agyam zakatolt, vadul valami megoldást kutattam. Egyre erősebbé vált bennem a harcos. Nem akartam engedni, nem akartam Zoét elveszíteni. Csakhogy minden jel erre engedett következtetni. Mivel nem volt több vesztenivalóm, így cselekedtem.

Feltételeztem, hogy ugyanabban a szállodába lakunk. Így egy hosszabb ebédszünetnek köszönhetően vissza mehettem a hotelba. Éppen jókor érkeztem, mert láttam ahogy Lucas távozott. Kapóra jött, hogy nem lesz a közelbe. Nem fogy megzavarni. Hirtelen ötlettől vezérelve a recepcióhoz léptem. A legcsábítóbb mosolyom vetettem be. A fiatal nőt, akiről eddig tudomást sem vettem, most az ájulás kerülgette. Aztán készségesen segített, megmondta Lucas szobaszámát. Nem tudom, mire számítottam. Csak azt tudtam, hogy látnom kell Zoét. Beszélnem kell vele. Félénken kopogtam. Egy ismeretlen személy nyitotta ki az ajtót.

- Jó napot! Mr. Rosst vagy a párját keresem. – fájt kiejtenem ilyet a számon. De muszáj volt. Nem árulhattam el magam.

- Jó napot! Mr. Ross nemrég távozott, de a kisasszony… - nem tudta befejezni. Zoé hangja szállt felénk.

- Ez nem tetszik. Fehér ruhát az oltár előtt szeretnék viselni, de ott szigorúan fehéret.

Sokkoltak a szavai. Elrohantam. Nem bírtam ott maradni. Hogy maradhattam volna ott, mikor Ő már az esküvőre készül? Csupán ezzel a néhány szóval elérte, hogy megint kételkedjek. Fejvesztve menekültem el, vissza a forgatásra. Csakhogy a munka aznap sem ment rendesen. Ráadásul Steph még a nyakamba sózott egy jótékonysági estélyt, ahol meg kell jelennem. Egyedül azért engedtem, mert nemes ügyről volt szó. Amúgy elértem volna vagy kimagyaráztam volna, hogy akkor sem teszem be oda a lábam.

Partner és bármiféle jókedv nélkül szedtem össze magam. Elkéstem, mert már a nyitó beszédnek is vége volt. Mentem néhány kört, üdvözöltem pár ismerőst. Minimális mértékig pózoltam a fotósoknak. A bárpultnál kértem egy whisky-t. Akkor fedeztem fel abban a vadító ruhában Zoét. Tündöklött. Messze Ő volt a legszebb, a legcsodálatosabb nő. Felhörpintettem az italom. Az asztalukhoz léptem. Lucas mellettem sétált el, de nem vett észre. Pontosan az ő helyére ültem le. Nem bírtam megállni. Beszippantottam Zoé fenséges illatát. Még mindig ugyanazt a parfümöt használta. Úgy hiányzott. Átkaroltam volna, de nem tehettem. Ő mégis a mellkasomnak dőlt. Még levegőt is elfelejtettem venni. A közelsége még mindig ugyanazt a bizsergést váltotta ki belőlem, mint azelőtt. Váratlanul szólalt meg.

- Köszönöm, hogy elhoztál és hogy mellettem vagy. Nem a legjobb alkalom, de muszáj elmondanom valamit. – a kezére pillantottam. Ott ragyogott rajta a szív alakú gyűrű. - Az, hogy láttam Robertet teljesen felkavart. Összezavart. Azt hiszem, beszélnem kell vele… - lassan jutott el a tudatomig, hogy rólam beszél. De valahogy mégis reménnyel töltöttek el a szavai. Van még esélyem. - El kell neki mondanom… Joga van tudni… Nem mondasz semmit? Az én döntésem, de azért mondhatnál valami… Ha mégsem akarsz, jó… Ah… Nem hiszem el… Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. Sietek!

Bosszúsan szusszantott s távozott a megadott irányba. Madarat lehetett volna velem fogatni. Még van esélyem. A remény ugyan aprócska darabját adta, de tíz körömmel ragaszkodom hozzá. Meg kell próbálnom visszakapni. Szeretem, még mindig. Tervet szövögettem, melyben számítottam Steph közreműködésére. Most először hajtottam úgy álomra a fejem, hogy vártam a holnapot.

A holnap elérkezett, de rengeteg munkát hozott. Az egyik felvétel sehogy sem sikerült. Már sokadszorra vettük fel. Nem volt jó semmi sem. Közben a másik jelenetek emiatt csúsztak. Ráadásul napokat. Annak érdekében, hogy a forgatás többet ne csússzon, a rendező az utolsó pillanatban megcserélte a többi jelenetet. Christoph-ot kerestem, hogy egyeztessek vele. Előbbre kerültek a vele közös jeleneteim. Kiszúrtam, s siettem hozzá. Elmélyülten beszélgetett. Észre sem vette, hogy közeledem.

- Christoph! Megváltoztatták a jelenetek sorrendjét… ma veled forgatok… - lendületesen csaptam a mondanivalóm közepébe. Csak kicsit később ismertem fel szerelmem. Eljött. Megkeresett. – Zoé! Te! Itt! – kitörő örömmel fogadottam. Csibészes mosolyommal. Talán elérek valamit. – Örülök neked! Végre! Nem tudod, milyen rossz volt, hogy nem tudtam semmit rólad!

- Ti ismeritek egymást? – somolygott Christoph.

- Igen. – vágtam rá büszkén. De Ő közbevágott.

- A volt barátnője. – határozottan mondta ki. Valamennyit letört a lelkesedésemből.

- A volt barátnőm. – ismételtem utána. Nem tetszett. Határozottan nem. Azt szerettem volna, ha igen is úgy mutathatnám be, mint a barátnőm.

Időközben ketten maradtunk. Egymást néztük. Egyikünk sem szólalt meg. Zajra lettünk figyelmesek. A lovak elszabadultak. Pont felénk tartottak. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy félre rántsam szerelmem. Együtt estünk el, vagyis Ő esett rám. Hiányzott a közelsége, csak nem így. Eltorzult arccal, fintorogva szorította a kezét a hasára. Nem gondolkoztam tovább. Óvatosan felemeltem, s a lakókocsimba vittem. Lefektettem az ágyra. A hangzavar követett minket. Az orvost hívták, mindenki össze-vissza futkosott. Még mindig behunyt szemekkel szorította a hasát. Mellé térdeltem. Megsimogattam az arcát. Reméltem el tudom űzni a fájdalmát. Valahogy tudok segíteni neki.

- Zoé, kérlek, nyisd ki a szemed! – próbáltam rávenni, hogy beszéljen. – Megütötted magad? Mi fáj, hol fáj? Rögtön itt lesz az orvos…

- A babám… A babám… Nem veszíthetem el… A kisbabám… - nyöszörögött és elájult.

Kikerekedtek a szemeim. Most, hogy tudtam, mit kell észrevennem. Felfedeztem. A kezét a gömbölyödő pocakjára szorította. Tényleg azt fogta, már az első pillanattól kezdve. Egy hang, pedig szüntelenül ismételgette: A babája… A kisbabája… Megdermedtem. Terhes.

Kivágódott az ajtó, s Lucas rontott be. Lerogyott az ágy mellé, egyből Zoé pocakjára fektette a tenyerét, másik kezével simogatta szerelmem arcát. Csak néztem, ahogy nyugtató szavakat suttogott neki. Most már tényleg elfogyott minden reményem. Hiszen láttam és hallottam. Lucas megkérte a kezét. S már az esküvőt tervezik. Most már az okát is tudtam. Terhes. Lucas gyerekét várja. Ezt akarta elmondani? Erről beszélt az estély alatt? Ezért nem kért belőlem már semmit? Nem kellettem, hiszen lesz saját családja.

Rövid időn belül megérkezett a forgatáson állomásozó orvos. Nem sokat tudott mondani, de jobbnak látta, ha Zoét kórházba szállítják. A forgatást lefújták a kialakult káosz miatt. Így velük tudtam menni. Bármennyire fájt a lelkem, mégsem tudtam elengedni. Kényszert éreztem, hogy velük menjek. Lucas nem volt ellenséges, sőt még egy rossz szava sem volt. Csodálkoztam, és elkeseredtem egyszerre. Csak én nem bírom ki állandó féltékenykedés nélkül.

A folyosón várakoztunk, a vizsgálatok alatt. Újra és újra a baba léte jutott eszembe. Nem szólt, egész eddig hallgatott róla. Harag gyúlt bennem, ami hamar csillapodott, ahogy eszembe jutott az estélyen a szavai. Rá kellett jönnöm, hogy erről beszélt. El akarta mondani. Egy baba. Egy kisbaba. Egy pillanatig engedtem a gondolatnak. Mindig szerettem volna gyereket. Egy Zoéval közös apróság. A romantikus ábrándozásomból Lucas zökkentett ki.

- Kösz, hogy elrántottad. Jobban kellett volna figyelnem rá… - önvád hallatszott ki a szavaiból.

- Még mindig szeretem. – sóhajtottam fel keservesen. – Elbasztam, nagyon, de lehetőséget sem adott… Miért nem mondta el? Terhes…

- A tied. A közös gyereketek. – nem hittem a fülemnek. Hogy lehetne a miénk?

- A miénk? Az enyém? – értetlenkedtem, mert valahogy hihetetlennek tűnt. Hirtelen beugrott, hogy Lucas igazat mondja vagy nem. MI oka lenne hazudni? Egy ilyen dologban? Bár ezzel még inkább fájdalmat tud okozni, hogy az én gyermekem ők ketten nevelik fel.

- Tied. – mindössze ennyit fűzött hozzá. Aztán a remény felragyogott előttem. Egy gyereknek család kell, talán kaphatunk még egy lehetőséget. Együtt. Újra együtt. Úgy látszott, hogy a korábbi romantikus ábrándozásom talán mégis beteljesül.

Továbbiakban némán ültünk, s vártunk. Zoét az egyik szobába vitték a vizsgálatok után. Egymást váltottuk, hol Luc ült mellette, hol én. Nem ébredt fel, viszont a kiabálása betöltötte a szobát. Rosszat álmodott, egészen biztos. Többször ismételte meg: Ne… Rob… Ne… Rólam vagy velem álmodott. A szívemen tátongó sebekbe minden kimondott szava savat csepegtetett. Feszülten, türelmetlenül és főleg tanácstalanul figyeltük, ahogy a szeretett nő szenved. Egyikünk sem volt képes enyhíteni a fájdalmain.

Kénytelen, kelletlenül távozni készültem. Szétvetett a düh a tétlenség miatt. Megelégeltem, hogy csak itt ülök egyhelyben. Szükségem volt egy cigire, minél előbb. Lucas egy bólintással felelt, mikor közöltem távozásom. Megkértem, bármi változás esetén értesítsen. Közelebb léptem az ágyhoz. Megsimogattam szerelmem arcát. Letöröltem a könnyei nyomát, csókot leheltem szájára, de nem bírtam rögtön eltávolodni tőle. Homlokom a homlokához nyomva suttogtam el, hogy szeretem, mennyire szeretem. Szükségem van rá. A tenyerem ráfektettem a pocaklakó búvóhelyére, s neki is üzentem, szeretem.

Végül egy utolsó csók után indultam az ajtó fele. Luc az ablak előtt állt, nem mozdult, nem nézett felém. Már léptem volna ki az ajtón, mikor újra nevem hallottam a hátam mögül. Bizakodva fordultam meg, azonban kedvesem állapota semmit sem változott. Csukott szemekkel feküdt, sápadtan. Így kiléptem az ajtón. A folyosón Dean-be botlottam.

- Hogy van? – aggódva ráncolta össze homlokát.

- Még mindig nem ébredt fel. – alig tudtam beszélni. Gombóc növekedett a torkomban.

- Te hogy vagy? – ez volt az utóbbi időben az első olyan kérdése, amely nem munka miatt tette fel. Zoé távozása után Dean is megharagudott rám. Azóta a kelleténél többet nem beszélt velem, távolságtartó lett.

- Rosszul… borzalmasan… furán… boldogan… - jól összezavartam Dean-t.

- Megőrültél? - tényleg azt éreztem.

- Még nem. Aggódom Zoéért és a babánkért. Minden rendbe legyen. Ne legyen bajuk, mindketten egészségesek legyenek… Boldog vagyok, mert apa leszek. Érted, még nekem is nehezemre esik felfogni, de tényleg apa leszek… - a végét már boldog mosollyal közöltem. Kimondtam hangosan. Most először.

- Várj! Mond el még egyszer! Rosszul hallottam valamit. Baba? Apa leszel?

Annyi minden kavargott a fejemben. Azt sem tudtam, mit gondoljak. Egyfelől majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, hisz szerelmem megajándékoz. Az életem legszebb, legcsodásabb ajándékát kapom tőle. Másfelől eszembe jut a lánykérés, melynek szemtanúja lettem és a tudat, hogy Zoé mást választott. Tanácstalan voltam, mihez kezdjek. Abba sehogy sem voltam hajlandó beletörődni, hogy elveszítsem őket. Elhatároztam, ha beledöglök is, visszahódítom szerelmem.

A forgatáson maximális teljesítményt nyújtottam. Minél előbb végezhessünk. Minél előbb el tudjak szabadulni innen. A sors nem kedvezett. Az állatok megmakacsolták magukat, nem voltak hajlandóak tenni a dolgukat. Ahogy haladtunk előre az idővel egyre kevesebb esélyt láttam, hogy beérjek a kórházba. Az utolsó felvétellel valamikor este 11 körül végeztünk. Mondanom sem kell, kifacsarva éreztem magam. Túl késő volt már, hogy a kórház fele vegyem az iránt. Inkább a recepción próbálkoztam. A kedves, fiatal lány helyett, egy idősödő úr fogadott. Azonban tőle semmilyen információt nem tudtam kiszedni. Szitkozódva indultam a szobámba. Egy zuhany után sajnos amint leért a fejem, bealudtam.

Már kezdtem ismét feladni, hogy sosem végzünk. Szünetben büszkén avattam be a titkaimba Reese-t. Mint egy kislány, tapsikolva ugrott a nyakamba. Úgy gratulált. S még megdicsért, hogy végre a sarkamra állok és megfogadtam a tanácsát. Mikor végképp nem számítottam rá, akkor meghallottam a bűvös szót, mellyel drága rendezőnk elbocsátott bennünket aznapra.

Igyekeznem kellett, villámgyors zuhany az öltözőmben, tiszta ruha. Menet közben még a virágosnál is megállítattam a kocsit egy csokor vörös rózsáért. Dean alig bírt lépést tartani velem. Nem bajlódtam a recepción, tudtam, hova kell mennem. Az útvonal akaratlanul beleégett az agyamba. A kórterem ajtaja előtt mégis megálltam. Egy-kétszer mélyet lélegeztem, megnyugodni. Félve léptem be az ajtón. Hiszen nem tudtam, mire számítsak. Azonban ennél megrázóbb élményben még sosem volt részem. Egyből a legrosszabb jutott eszembe. Olyannyira, hogy Dean közreműködése nélkül fix, hogy padlót fogtam volna. A bevetett és üres ágy fogadott.

Néhány pillanat múlva magamhoz tértem. Tajtékoztam a mérhetetlen dühtől. – Lucas – méregtől fröcsögve ejtettem ki a nevét, mintha éppen egy szitokszó lenne. Megtette. Elvitte. Magával vitte Zoét anélkül, hogy bármit is szólt volna. – Nem, ezt nem engedem! – sarkon fordultam. S erős gyilkolási vággyal telve indultam vissza az autóba. Nem vesztegethettem tovább az időt. Már így sem voltam biztos, hogy időben érkezem, de ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Főleg most, hogy már tudom, hogy az én gyerekem várja. Sosem engedem el őket…

Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!