36. Nem várt látogatók

Sziasztok,


elérkezett a pillanat, hogy elkészültem az új résszel. Összességében pozitív fejezetnek érzem, remélem ti is így gondoljátok. Most kiderül, hova tűnt Zoé!!! 


Köszönöm a komikat! Robnak még küzdnie kell és bizonyítani, mert Zoénk nem egy könnyen adja be a derekát :-)
Kitty és Dona kíváncsian várom a véleményeteket az új fejihez! :) Bocsi, hogy most nem válaszolok hosszabban, de kicsit idő szűkében vagyok... tényleg ezer bocsi érte!


A komikat továbbra is roppant módon várom! :) Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

36. fejezet - Nem várt látogatók

A nevét, az Ő nevét mondtam ki. Őt hívtam. Őt kérleltem. Azonban elfogyott minden erőm. S elsötétült a világ. Megpihentem, muszáj volt erőt gyűjtenem. A nyugodt pillanatok nem tartottak sokáig, mert felrémlett az álom. A rémálmom. Egy szörnyűséges, egy rettentően valóságos és borzasztó rémség. Könnyeim megállíthatatlanul csordogáltak. Belém mart a felismerés. Hiányzik Rob. Rettentően. Mégsem adtam neki, s ezáltal magunknak még egy lehetőséget sem. Hibáztam. Beláttam, nagyot hibáztam. Emiatt mindketten szenvedtünk.

Egy hatalmas sóhajt követően nyitottam ki a szemem. Első pillanatban úgy tűnt, hogy egyedül vagyok. Tévedtem. Lucast csak később vettem észre. Amint észrevette, hogy magamhoz tértem azonnal hozzám sietett. S vadul nyomogatta a nővérhívó gombot. A hívásra érkező nővér magával hozta az orvost is. Szerencsére a doktor megnyugtatott, hogy az ijedtség okozta az ájulást. Sem nekem, sem a babának nem lett semmi baja, ami csakis Robnak köszönhető.

Már nem tudtam, mit tegyek és mit gondoljak. Lucas az ágyam mellé ült, az ő kezét szorítottam. A pihenés sem ment. Nehéz éjszakát együtt vészeltük át. Képtelen voltam lehunyni a szemem. Ha mégis megtettem zokogásban törtem ki. Vártam rá, vártam Őt, hogy eljöjjön. Lucas elmondta, hogy itt volt. Vártam, hogy újra meglátogasson, vagy legalább megbeszéljük, mi történt. Főleg úgy, hogy megtudta a baba létezését. Aztán egyre borúsabb gondolatok lepték el az agyam. Mi van, ha Ő mégsem akarja? Mi van, ha kételkedik benne vagy abban… Nem, először gondolni sem akartam rá. Messzire száműztem a gondolatát, azonban mégis megragadt, s nem engedett. Végül mégis csak arra tudtam gondolni. Mi van, ha Ő nem hisz nekem? Ha nem hiszi el, hogy Ő a babám apukája? Egyre jobban aggasztott a dolog. Valahogy azzal, hogy nem jött, egyre inkább bizonyította az elméletem helyességét. Ráadásul sehogy sem tisztázni az érzéseim.

- Lucas, kérlek! Vigyél el innen! Menjünk bárhova, de ne kelljen tovább a kórházban maradnom! – könyörögtem az ugyancsak fáradt barátomnak.

- Kiscsillag… – gyengéden megcirógatta az arcom. Elég lett volna ennyit mondania, aztán mégis folytatta. – Jó, de előbb meghallgatjuk, mit mond az orvos!

Az orvos délután tudott bejönni hozzánk. Addigra megnyugodtam, valamelyest. A doktor elengedett a kórházból miután egy ultrahangot elvégzett. Két képet adott nekem a picurkáról. Még mielőtt a doktor kilépett az ajtón, rengeteg pihenést javasolt. Luc biztosította, hogy pihenni fogok. Ő majd betartatja velem. A képeket szorongattam. Nem engedtem el őket. Az első gondolat természetesen az volt, hogy az egyik Robot illeti meg. Egyre biztosabb voltam benne, hogy beszélek vele. Így vagy úgy, de meg fogom tenni, amit lehet, hogy hónapokkal ezelőtt kellett volna lépnem. Személyesen fogom átadni neki. Elhatároztam magam, hogy megteszem az első lépést. De erre a találkozóra fel kell készülnöm, amihez minden bátorságomra is szükségem lesz. Ezt tervezgettem, míg felöltöztem és összepakoltam, hogy végre elhagyhassam ezt a nyomasztó kórházi szobát.

Lucasba kapaszkodtam, úgy sétáltunk le az autóig. Jól esett ez a mozgás. Kicsit megmozgatnom magam és a friss levegőt is jó mélyen beszívtam a tüdőmbe. Pár percig megálltunk a kérésemre, hogy megszokjam a ragyogó napsütést. A nap sugarai gyengéd simogatással értek fel, majd kézen fogva haladtunk a közelbe parkoló autóhoz. Bármennyire is segített Luc, éreztem, hogy fáradok. Természetesen segítő barátom egyből kiszúrta. A hotelig meg sem álltunk.

Különösebben a hotelt sem szerettem, itt is éppen úgy bezárva éreztem magam. De szerencsére a lakosztály egy fokkal jobb volt a kórháztól. Lucas addig nem nyugodott meg míg le nem pihentem. Nem akartam lefeküdni, hiszen egészen eddig feküdtem, így kompromisszumot kötöttünk. A kanapén ücsörögtem. Szólt a tévé, bár egyáltalán nem figyeltem milyen műsort sugároz. Luc rendelt mindenféle ételt, de most még éhesek sem voltunk. Mikor már nem bírtam egyhelyben maradni, akkor kisétáltam az erkélyre.

Átjárt a friss levegő. A lágy szellő cirógatta az arcom és meglebbentette a hajam, a ruhám. Minden egyes alkalommal csodáltam a kilátást. Ilyen esetekben mindig kibújt belőlem a fényképész. Egyáltalán nem tartozott a kedvenc városaim közé, mégis lenyűgözött. Míg a kilátásban gyönyörködtem, addig is a kezem a pocakomra helyeztem. Újra és újra megsimogattam, közben üzentem a picúrnak.

- Hamarosan megismered az apukád. Szeretlek picim, és az apukádat is… – mintha csak megérette volna, mert mozgolódni kezdett. Már vártam, hiszen a könyvek szerint a 18-20. hét környékén érezhetők először a magzatmozgások. Hamarosan az apa is érezheti a baba rugdalását az anya hasfalán keresztül. Az apróbb mozdulatokat helyett most intenzívebb volt a rugdosás. Végülis már a 22. hétben jártam.

Visszamentem a szobába. De üres volt. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Nem láttam sehol sem Lucas-t. Talán a saját szobájába ment be. Aztán ahogy elhaladtam előre az ajtó előtt, észre vettem. Telefonált. Nem akartam zavarni, ezért helyet foglaltam ismét a kanapén. Az előtte álló üvegasztalról felvettem a telefonom és a képeket. Egyik kezemben a mobilom, másikban pedig az ultrahangos képek kerültek. Magamba kellett helyre raknom az érzéseim. Lucas is szokatlanul csendesen viselkedett egész nap. Rá kellett jönnöm, hogy Luc is időt adott nekem, hogy átgondoljak mindent. Igaza volt, így a gondolataimba mélyedtem. Ami annyira sikerült, hogy beszélgetésre kaptam fel a fejem.

- Kristen. – leesett az állam. A legrosszabb, hogy esélyem sem volt elkerülnöm vagy elmenekülnöm. A kezem automatikusan a pocakomra csúszott. Védekezésül. Nem magam miatt, hanem egyértelműen a bennem növekvő apróság érdekei miatt.

- Zoé, kérlek, beszélni szeretnék veled. – azt hittem, hogy a meglepetést, mely a megjelenése okozott, nem lehet fokozni. Ezzel a mondatával mégis sikerült neki, s még akkor semmi másról még sejtésem sem volt. Nem hiába mondják, hogy bizonyos esetekben a tudatlanság áldásos lehet.

- Szerintem nekünk nincs miről beszélnünk. – igyekeztem megőrizni minden hidegvérem. Tudtam, hogy azzal csak a babának ártok, ha felidegesítem magam. Nem szabad. A picurkára koncentráltam, s így tényleg visszafogtam magam. Végtelennek tűnő percekig néztünk farkasszemet. Egyikünk sem szólalt meg. Végül Kristen törte meg a csendet.

- Először is bocsánatkéréssel tartozom. Mélységesen sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem veled. Féltékeny voltam, sőt irigy. Nincs mentségem a viselkedésemre. Már mindent bánok. – lehajtotta a fejét. Őszintének tűnt a hangja, a viselkedése. Valahogy mégsem akartam elhinni, hogy ez történik. – Nekem nem sokkal az előtt lett vége egy hosszú és komoly kapcsolatomnak. Szerettem a barátom, de mindketten megváltoztunk, eltávolodtunk egymástól és nagyon megromlott a viszonyunk. – felsóhajtott, de mégis folytatta. – És ott volt Rob, aki bármennyire igyekeztem nem tartott többnek, mint a barátjának. S ezt nem tudtam elfogadni, nem értettem, miért nem lát olyannak, amilyen te vagy. Gonosz módon kihasználtam a féltékenységét, s hülyeségekkel tömtem tele a fejét, emiatt viselkedett úgy… - most viszont megtorpant. Aztán váratlan dolgot mondott. - Rob még mindig szeret. Soha nem szeretett úgy senkit, mint ahogy téged… Akkor ott tényleg azzal a szándékkal mentem utána, hogy lefeküdjek vele bármi áron… Csókolóztunk, de leállított… Soha nem csalt meg, még ha úgy tűnt. Szeret téged!

- Egy kicsit elkéstél. Nem gondolod? – akaratlanul kibukott belőlem.

- Nem. Ha szereted, amiben teljesen biztos vagyok, sosem késő cselekedni. Adj neki egy esélyt. Vagy csak beszéljetek. Amúgy gratulálok a babához! – mosolygott.

- Köszönöm. Kérdezhetek? – értékeltem az őszinteségét. Viszont a váratlan megjelenése felkeltette a kíváncsiságom. Nagyon is érdekelt, hogy került ide? Mi ez a változás? Miért most? Ezek csak a jéghegy csúcsát jelentették.

- Amit csak akarsz. – jött az egyszerű válasz.

- Hogy találtál meg? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – ezek voltak talán az elsődleges kérdések, melyekre mindenképp választ vártam.

- Valami mást el kell mondanom, ami ehhez kapcsolódik. – szólalt meg Lucas, aki mindeddig csendben várt és figyelt. Luc Kristen mellé lépett. Már ez is furcsa volt, sőt egyenesen gyanús. Egyre erősebben szuggeráltam őket. Csak azt vettem észre egy pillanattal később már egymás kezét fogták. – Kristen és én… Mi… Szóval együtt vagyunk…

- Együtt? – kerekedtek ki a szemeim. Ez hidegzuhanyként ért. Míg ezek ketten csak somolyogtak. Kris pedig Lucashoz bújt. Mint két szerelmes kis kamasz. Úgy néztek ki.

- Igen. Nem olyan rég óta… - Lucas leült és az ölébe vonta Kristent. Úgy kezdett el beszélni. – Tudod, mikor New York-ban voltál… Dannyéknél… Akkor találkoztam Kris-szel az egyik művészeti filmfesztiválon itt Los Angeles-ben… Akkor mutatták be az egyik filmjét.

- Nem terveztük, csak megtörtént. – vette át a szót Kris. – Beszélgettünk, ittunk aztán csak jól éreztük magunkat…

- Azóta meg telefonon és mail-ben tartottuk a kapcsolatot. – édesen egymás mondatait folytatták.

- Luc már el akarta mondani neked, de én féltem. Ezért kértem meg, hogy várjon még vele… vagy mikor kiderült, hogy idejöttök, személyesen, ketten együtt… szerettem volna megbeszélni mindent… – hajtotta le a fejét Kris.

- Megértem… - immár én is mosolyogtam. Lucas csókot lopott Kristől, aki elpirult.

Finom csókokat váltottak. Jó volt rájuk nézni. Alig hittem, de mégis igaz volt. Luc megérdemelte a boldogságot, s ha ezt Kris mellett találta meg, akkor nekem semmi jogom elvenni tőlük? Semmi. Csak azt kívánhatom, hogy boldogok legyenek együtt. A gondolataim más irányba terelődtek. Tulajdonképp semmit sem tudtam Kristenről. Mivel egy kicsit egymásba feledkezett a szerelmes pár, így befele indultam a szobámba. Őket magukra hagytam, hogy kicsit kiélvezzék egymás társaságát.

A szobám felé útközben magamhoz vettem némi harapnivalót. Aludni továbbra sem volt kedvem. Bekapcsoltam a benti tévét. Egy romantikus, csöpögős filmet találtam. Addig is a mellettem lévő szobában nyugodtan hódolhassanak a szerelemnek. Nekem csak a film maradt, a tévé előtt olvadoztam, abban a reményben, hogy Robbal együtt boldogok leszünk. Aztán mégis elnyomott az álmodozás.

Hangzavarra riadtam fel. Minden rendben volt, mikor ott hagytam őket. Összevesztek talán? De a hangok mégsem erre engedtek következtetni. Feltápászkodtam. Megigazítottam a ruhám, mert kissé elcsúszott rajtam. Aztán kifele igyekeztem. Amint kinyílott az ajtó, egyből sikítottam.

- Te seggfej! Nem engedem, hogy elvedd őket tőlem! – tajtékozott Rob. Hogy került ide? Lucas-szal üvöltözött, de nem merült ki ennyiben, mert Rob végül behúzott Luc-nak, aki a földön terült el.

Már későn kaptam a szám elé, mert kicsúszott egy jókora sikkantás a torkomon. Három szempár rögtön rám kapta a tekintetét. Luc felpattant a földről, de bármennyire is szeretett volna és jelen pillanatban Rob megérdemelte volna, Lucas nem ütött vissza. Kristen pont ekkor lépett elő a másik szobájából. A haja vizes volt és Luc pólóját viselte.

- Mi a fészkes fene folyik itt? – Kris csodálkozott, melynek hangot is adott. – Megőrültetek?

- Kris? Zoé? – Rob tekintete kettőnk között járkált. Látszott az arcán, hogy már semmit sem ért. – Kicsim, ugye jól vagy? Jól vagytok? – hozzám lépett. Felém indult. Azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy kicsimnek szólított. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. A lelkemet és a szívemet melengető érzés járta át. Csak abban nem voltam biztos, hogy eme megszólítás direkt vagy teljesen önkénytelen volt.

- Jól. – meg kellett állítanom. Hirtelen és váratlan volt, hogy itt volt. - Hát eljött! – ujjongtam magamban. Hosszú időt kellett várnom rá, de megtörtént. Eljött hozzám. – Rob… - sóhajtottam fel.

- Zoé… - ejtette ki a nevemet.

Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Nem létezett más, csak Ő és én. Valahogy elvesztünk a pillanat varázsában. Abban a pillanatban, mely elhozta nekem Őt. Egymással szemben álltunk. Elvesztem a kék szempárban. Egyszerre csaptak le rám az emlékek. Ráadásul az az igéző tekintet még mindig megbabonázott. Kényszerítenem kellett magam, hogy észhez térjek. Megtettem. Ahogy körbenéztem Luc és Kris aggódva engem fürkészett.

- Oké… Minden oké… Jól vagyunk… Kérlek, ne nézzetek így rám! – fordultam a friss szerelmes pár felé. Egyszerre bólintottak, majd egymást ölelve Luc szobájába vonultak vissza.

- Zoé… Beszélnünk kell! – Rob könyörgő hangon fordult felé.

- Beszéljünk… csak egy pillanat… - eszembe jutottak a képek. Visszamentem a szobába, hiszen mindig magamnál tartottam őket. Most viszont ott voltak, ahol hagytam az éjjeli szekrény tetején a mobilom mellett. Felkaptam őket, és Robhoz tértem vissza. Az ablak előtt járkált. Ideges volt. Egyértelműen. Minden bátorságom összeszedtem.

- Rob… - azonnal megállt mozdulat közben. Megdermedt. – Rob, ez téged illett. – nyújtottam át az egyik ultrahang képet. Egyből utána kapott, s áhítattal vizsgálta.

- Zoé... csodálatos… - le se vette a szemét a képről. Valahol megdobogtatta a szívem, hogy rosszul gondoltam. Talán mégis akar minket. - Melletted kellett volna lennem… Veletek…

- Jól vagyok, jól vagyunk… Nem így szerettem volna elmondani. – a pocakomra tettem a kezem. Folyamatosan simogattam. A babám egyre jobban ficánkolt. Mocorgott, főleg akkor, mikor Rob megszólalt. Lehetetlen, mégis nagyon úgy tűnt, hogy a picúr tudta. Vagy megérezhette, hogy Rob bizony az apukája. Kis bokszoló vagy focista lesz. – futott át az agyamon, ahogy sűrűsödött és erősödött a mozgolódás.

- A miénk. A picikénk. – hirtelen pördült meg és a karjaiba kapott. Mosolygott, nevetett. Míg én levegőt is elfelejtettem venni abban a pillanatban, mikor a karjába kapott és magához ölelt. Ráadásul meg is pörgetett a levegőben. – Jaj, bocsáss meg! Ugye jól vagy? – rakott le. – Hogy a fenébe ne lennék jó, hisz itt vagy…

- Rob, kérlek figyelj! Jogod van tudni, hogy apa leszel. Megbocsátottam, de ez nem azt jelenti, hogy minden onnan folytatódik… Hibáztunk, szenvedtünk…

- Zoé, kérlek, ne mond ezt! Kérj bármit! Bármilyen feltételt teljesítek, csak ne taszíts el! – fogta meg a kezem. Két keze közé fogta a kacsóm, csókot hintett rá.

- Rob, a babára kell gondolnunk… - nem hagyta, hogy végig mondjam rögtön közbevágott.

- Szeretlek… Még mindig szeretlek... – a szerelem teljesen átjárta. Így éreztem én is, de bizonytalan voltam. Hinni akartam neki, azonban valamiért meg sem bírtam szólalni.

- Ne mondj semmit! Bebizonyítom, be fogom bizonyítani… a szerelemem… Kezdjük azzal, hogy beszélgessünk! Kérlek! Szeretlek, akarlak éppen úgy, sőt még jobban, mint azelőtt bármikor… - szélsebesen mozdult, ajkai megállíthatatlanul közelítettek felém. Meg akart csókolni. Nincs kétségem efelől. De nekem ez túl gyors volt. Bármennyire is szerettem volna újra úgy csókolni, érezni a puha ajkait, nem éreztem megfelelőnek a pillanatot.

- Rob… - le kellett állítanom, mert hirtelen és túl sokat kért egyszerre. Hiszen most először találkoztunk azóta a szörnyű nap óta. S már nem csak rólunk volt szó, hanem egy apró életről, akinek a létezését egy csodaként éltem meg.

- A francba! Csak esélyt szeretnék… - idegesen járkált körbe-körbe. – Miért olyan nehéz? Egy esély… Hogy elmondjam, mindent megbántam… Nem bíztam a szerelmünkben… benned… A rohadt életbe! Hibáztam. Beismerem… El sem tudod képzelni, mennyire fájt, hogy semmire sem reagáltál...

- Mert nem a virágokra, nem az ajándékokra volt szükségem… Hanem Rád! – egy kósza könnycsepp futott végig az arcomon. – Rob, most menj el!

- Ne… Ne küldj el!... Akkor legalább azt ígérd meg, hogy nem tűnsz el. Maradj még! Találkozhatunk holnap? Kérlek!

Sután bólintottam, majd hevesen dobogó szívem ellenére kikísértem. Már így is hatalmas kísértés volt a jelenléte. - Erősnek kellett maradnom, csak úgy nem omolhatok a karjába. – sulykoltam magamba kevés sikerrel. A szívem vad vágtába kezdett, ha kicsit is a közelébe kerültem. Ráadásul amikor az ajtóhoz értünk puszit nyomott az arcomra. Minden előzetes figyelmeztetés, minden előjel nélkül. Lassan vált el tőlem. Éreztem a jellegzetes illatát, a borostás arcát és a finom leheletét. Bánatosan lépett ki az ajtónk, még visszanézett, de beletörődött a távozásba.

Becsuktam az ajtót, s nekidőltem. Hagytam néhány percet magamnak, hogy megnyugodjak. A szívemre szorítottam a tenyerem, mert azt hittem, menten kiugrik onnan. A másik kezem az arcomra simítottam, ahol még mindig ott éreztem Rob ajkainak nyomát. – Hogy vagy rám még mindig ekkora hatással? – suttogtam magam elé a szoba csendjébe. Még a szemem is lehunytam, ahogy az ajtónak dőltem. Nem mozdultam. Még nem tudtam. Szó szerint megszédített. Amint képes voltam rá, a kanapéra ültem le.

- Látod, megmondtam, hogy szeret. Te is ugyan úgy szereted. – mosolygott rám Kristen. A boldogság ott csillogott a szemében, s az arca is egészen más volt. Mellém telepedett, bár ő könnyebben mozgott. Törökülésbe helyezkedett. Mostanra pótolta a hiányos öltözetét

- Soha nem mondtam, hogy nem szeretem. – jegyeztem meg halkan. – Mindig szerettem, és szeretni fogom, és a picikénk… - erre a pocaklakó vad ficánkolásba kezdett.

- Szabad? – kérdezte félve Kris, mire csak bólintottam. Lassan közelebb csúszott, kinyújtotta a kezét, és a tenyerét az irányításommal a picúr mozgolódására tette. Az első mozdulatra, melyet megérzett, kikerekedett a szeme. A következőnél pedig már kacagott velem együtt.

- Örökmozgó… Anya és apa is nagyon szeret… Megsúgom neked, hogy egymást is szeretik… - Meglepődtem elég rendesen.

Rá kellett döbbennem, hogy igen is kedvelem Kristent. Eddig még lehetőséget sem kaptunk, hogy egyáltalán megismerjük egymást. Egy vidám és nagyon kedves fiatal nő ült mellettem, aki ámulattal várta a babám mocorgását. Így beszélgetést kezdeményeztem. Nagyon sok új és érdekes dolgot tudtam meg Kris-ről, az életéről, a családjáról. Mesélt a forgatásról, s izgatottan vártam, mikor egy bizonyos személy került szóba. Elég sokáig sikerült beszélgetnünk. A végére már teljesen másról folyt a csevej. Mindketten nevetgéltünk, sőt kacagtunk. Teljesen elfáradtam, de jól esően. Boldogan hajtottam álomra a fejem. Bizakodva vártam a holnapot, mert a szívem azt súgta, hogy valami történni fog.

35. A boldogságot kergetve

Sziasztok,

remélem nem túl későn érkeztem. Remélem elnyeri a fejezet a tetszéseteket!
Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

35. fejezet - A boldogságot kergetve

(Robert)

Izzadtan, fáradtan haladtam át a hotel hallján. Nagyjából egy 14 órás forgatási napot tudhattam a hátam mögött. Nem először. Mégis ez a projekt különösen tetszett. Teljesen normális figurát alakítottam. El tudtam magam vonatkoztatni a már-már idegesítő vámpírtól, ezért sokkal jobban kellett igyekeznem és még jobb formámat kellett hoznom a forgatás egésze alatt. Emiatt teljesen lemerültnek éreztem magam egy-egy munkanap végén, sőt alig reagáltam a környezetemre. Bár a recepciós lány vágyakozó pillantásával már régóta nem törődtem. Most azonban más okból kifolyólag. A fülemben még mindig Reese szavai visszhangoztak. Nem bírtam továbblépni. Újra és újra a bájos, csicsergő hangja elevenen ismétlődött.

- Látom rajtad, hogy szereted. Kár lenne tagadnod. – ezerrel mosolygott, s közben még mindent tudóan bólogatott hozzá. – Szereted Őt. – a végén még nagyobb lett a mosolya.

- Igen, még mindig szeretem. – vallottam be. Ahogy kimondtam a szavakat, rájöttem, azóta ki sem ejtettem effélét a számon. Szeretem. Pedig ez az érzés nyilvánvaló volt, de most mondtam ki hosszú idő után újra hangosan. Ezzel együtt még inkább tudatosult bennem, mit vagyis kit szeretnék.

- Hát akkor harcolj érte! Harcolj te hős szerelmes! – bökte meg a vállam biztatásképp. Mosolyogva kelt fel a nevével díszített székről. Mielőtt még továbblépett volna végig simított az arcomon. Barátságos gesztus. – Ne add fel! Harcolj! Küzdj a szerelmetekért! – majd ahogy kiejtette ezeket rögtön visszaálltunk a kijelölt helyünkre, és folytatódott a felvétel.

- Harcolj! – egy hang szinte üvöltötte a fejemben. Szüntelenül. – Küzdj! - Kavargott a lelkem, sőt megfájdult a fejem is. Az ágyamra vágytam a legjobban, hogy pihenhessek. Csend vegyen körül, egyedül lehessek, és mindent átgondolhassak. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy vissza akarom kapni Zoémat. – Visszaszerzem, kerüljön bármibe. Ehhez azonban gondosan kidolgozott hódító tervre lesz szükségem.

Mégis a lift helyett a bár felé módosítottam az útvonalam. Fogalmam sincs miért tettem így, a lábaim csak odavittek. Dean nem kísért el, elvileg épületen belül már nincs veszély. Hű testőrömet éppen úgy lemerítette a hosszú nap, mint engem. Míg én a díszletben voltam, ő addig ugyan úgy végigszenvedte a füllesztő hőséget. Aztán ahogy közeledtem a bár felé egy hideg sörért ölni tudtam volna.

A pult mellé ültem. Szerettem azt a helyet. Láthattam mindent és mindenkit, de engem már kevésbé láthattak, főleg, ha úgy fordultam. Kértem a söröm, amit pillanatokon belül meg is kaptam. Kortyoltam egy nagyot, majd egy futó pillantást vetettem az asztalok felé. Érdekes módon alig voltak páran. Bár már elég későre járt. A szemem viszont megakadt az egyik asztalon. Egy pár üldögélt nem túl messze tőlem. A nő nekem háttal ült, de a férfi velem szembe volt. Hirtelen felkapcsolták a villanyt a fejemben. Felismertem a férfit. Lucas volt. Lucas romantikázott annál az asztalnál. A felismerés hatására fordultam még jobban. Már bántam, jobb lett volna, ha nem teszem.

A nő ujján megcsillant a gyűrű, amit Lucas az ujjára húzott. A fájdalom akkor nyilallt belém, mikor a nő felpattan a helyéről. Felfedte tökéletes alakját, formás és hosszú lábait. Lucas nyakába vetette magát. Ő volt az. Zoé. Az arcára pillantva egyből rádöbbentem, hogy az én Zoém az. A kés megfordult párszor a szívem helyén. Rögtön kértem a sör helyett egy erősebb italt, ami egybe csúszott le. A nem várt viszontlátás, és a lánykérés, amelynek akaratlanul szemtanúja lettem, kikészített. Egy üveg whiskyt vettem magamhoz, annak társaságával zárkóztam be a szobámba. Valahogy már mindenben kételkedtem. Már nem voltam benne biztos, hogy tényleg harcolni akarok. Szerettem, s pont emiatt még nagyobb fájdalmat okozott az egész jelenet.

Hangos dörömbölésre ébredtem. Dean már készült volna betörni az ajtót, mikor végre elértem az és kinyitottam. Elaludtam, így nem sok időm maradt arra, hogy összekaparjam magam.  Másnapos voltam, ráadásul szörnyen kínzó fejfájással, mely egész nap elkísért. Sehogy sem mentek a jeleneteim. Csak testben voltam jelen, valahol egész máshol jártam lélekben. A rendező megelégelte és az egyik szünetben szóvá tette, hogy többet ne forduljon elő ilyen. Nem tudtam mást, mint buzgón bólogatni. Aztán nem túl kedvesen az egyik asszisztenssel hozottam kávét és aszpirint. Egymás után bekapkodtam a bogyókat, és az ihatóvá váló fekete nedűvel öblítettem le őket. Viszonylag elviselhetően ment tovább a munka.

- Rob, mi történt? – ült le mellém Reese a sminkben. Egész nap alig lehetett hozzám szólni. Egyáltalán nem voltam kedves. Mégis ő megértően figyelt.

- Semmi. – vágtam rá dacosan.

- Lányok! Megtennétek, hogy adtok öt percet? – a szőke tündér elérte, hogy mindenki bólogatva távozzon.

- Szóval mi történt? – összevonta a szemöldökét és bosszúsan szusszantott. Bájos volt még így is. Ahogy rá néztem, tudtam, ő nem az ellenségem. Ő nem tehet semmiről. Ő mindig segíteni akart nekem.

- Eljegyezte. – nyögtem ki. – Zoét eljegyezte az a seggfej.

- Biztos? – lepődött meg Reese, majd gondolkozóba esett.

- Láttam, a saját szememmel… - morogtam. Láttam. Bár ne tettem volna be a lábam a bárba. Ráadásul annak a bájgúnárnak a nyakába ugrott.

- Akkor is azt mondom, harcolj a lányért! – most rajtam volt a sor, hogy leessen az állam. Ezt most komolyan mondja? Harcoljak?

A következő napok sem lettek könnyebbek, hiszen a tudat elkísért. A forgatás is folyamatosan zajlott, sőt sor került az éjszakai jelenetek felvételére. Az agyam zakatolt, vadul valami megoldást kutattam. Egyre erősebbé vált bennem a harcos. Nem akartam engedni, nem akartam Zoét elveszíteni. Csakhogy minden jel erre engedett következtetni. Mivel nem volt több vesztenivalóm, így cselekedtem.

Feltételeztem, hogy ugyanabban a szállodába lakunk. Így egy hosszabb ebédszünetnek köszönhetően vissza mehettem a hotelba. Éppen jókor érkeztem, mert láttam ahogy Lucas távozott. Kapóra jött, hogy nem lesz a közelbe. Nem fogy megzavarni. Hirtelen ötlettől vezérelve a recepcióhoz léptem. A legcsábítóbb mosolyom vetettem be. A fiatal nőt, akiről eddig tudomást sem vettem, most az ájulás kerülgette. Aztán készségesen segített, megmondta Lucas szobaszámát. Nem tudom, mire számítottam. Csak azt tudtam, hogy látnom kell Zoét. Beszélnem kell vele. Félénken kopogtam. Egy ismeretlen személy nyitotta ki az ajtót.

- Jó napot! Mr. Rosst vagy a párját keresem. – fájt kiejtenem ilyet a számon. De muszáj volt. Nem árulhattam el magam.

- Jó napot! Mr. Ross nemrég távozott, de a kisasszony… - nem tudta befejezni. Zoé hangja szállt felénk.

- Ez nem tetszik. Fehér ruhát az oltár előtt szeretnék viselni, de ott szigorúan fehéret.

Sokkoltak a szavai. Elrohantam. Nem bírtam ott maradni. Hogy maradhattam volna ott, mikor Ő már az esküvőre készül? Csupán ezzel a néhány szóval elérte, hogy megint kételkedjek. Fejvesztve menekültem el, vissza a forgatásra. Csakhogy a munka aznap sem ment rendesen. Ráadásul Steph még a nyakamba sózott egy jótékonysági estélyt, ahol meg kell jelennem. Egyedül azért engedtem, mert nemes ügyről volt szó. Amúgy elértem volna vagy kimagyaráztam volna, hogy akkor sem teszem be oda a lábam.

Partner és bármiféle jókedv nélkül szedtem össze magam. Elkéstem, mert már a nyitó beszédnek is vége volt. Mentem néhány kört, üdvözöltem pár ismerőst. Minimális mértékig pózoltam a fotósoknak. A bárpultnál kértem egy whisky-t. Akkor fedeztem fel abban a vadító ruhában Zoét. Tündöklött. Messze Ő volt a legszebb, a legcsodálatosabb nő. Felhörpintettem az italom. Az asztalukhoz léptem. Lucas mellettem sétált el, de nem vett észre. Pontosan az ő helyére ültem le. Nem bírtam megállni. Beszippantottam Zoé fenséges illatát. Még mindig ugyanazt a parfümöt használta. Úgy hiányzott. Átkaroltam volna, de nem tehettem. Ő mégis a mellkasomnak dőlt. Még levegőt is elfelejtettem venni. A közelsége még mindig ugyanazt a bizsergést váltotta ki belőlem, mint azelőtt. Váratlanul szólalt meg.

- Köszönöm, hogy elhoztál és hogy mellettem vagy. Nem a legjobb alkalom, de muszáj elmondanom valamit. – a kezére pillantottam. Ott ragyogott rajta a szív alakú gyűrű. - Az, hogy láttam Robertet teljesen felkavart. Összezavart. Azt hiszem, beszélnem kell vele… - lassan jutott el a tudatomig, hogy rólam beszél. De valahogy mégis reménnyel töltöttek el a szavai. Van még esélyem. - El kell neki mondanom… Joga van tudni… Nem mondasz semmit? Az én döntésem, de azért mondhatnál valami… Ha mégsem akarsz, jó… Ah… Nem hiszem el… Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. Sietek!

Bosszúsan szusszantott s távozott a megadott irányba. Madarat lehetett volna velem fogatni. Még van esélyem. A remény ugyan aprócska darabját adta, de tíz körömmel ragaszkodom hozzá. Meg kell próbálnom visszakapni. Szeretem, még mindig. Tervet szövögettem, melyben számítottam Steph közreműködésére. Most először hajtottam úgy álomra a fejem, hogy vártam a holnapot.

A holnap elérkezett, de rengeteg munkát hozott. Az egyik felvétel sehogy sem sikerült. Már sokadszorra vettük fel. Nem volt jó semmi sem. Közben a másik jelenetek emiatt csúsztak. Ráadásul napokat. Annak érdekében, hogy a forgatás többet ne csússzon, a rendező az utolsó pillanatban megcserélte a többi jelenetet. Christoph-ot kerestem, hogy egyeztessek vele. Előbbre kerültek a vele közös jeleneteim. Kiszúrtam, s siettem hozzá. Elmélyülten beszélgetett. Észre sem vette, hogy közeledem.

- Christoph! Megváltoztatták a jelenetek sorrendjét… ma veled forgatok… - lendületesen csaptam a mondanivalóm közepébe. Csak kicsit később ismertem fel szerelmem. Eljött. Megkeresett. – Zoé! Te! Itt! – kitörő örömmel fogadottam. Csibészes mosolyommal. Talán elérek valamit. – Örülök neked! Végre! Nem tudod, milyen rossz volt, hogy nem tudtam semmit rólad!

- Ti ismeritek egymást? – somolygott Christoph.

- Igen. – vágtam rá büszkén. De Ő közbevágott.

- A volt barátnője. – határozottan mondta ki. Valamennyit letört a lelkesedésemből.

- A volt barátnőm. – ismételtem utána. Nem tetszett. Határozottan nem. Azt szerettem volna, ha igen is úgy mutathatnám be, mint a barátnőm.

Időközben ketten maradtunk. Egymást néztük. Egyikünk sem szólalt meg. Zajra lettünk figyelmesek. A lovak elszabadultak. Pont felénk tartottak. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy félre rántsam szerelmem. Együtt estünk el, vagyis Ő esett rám. Hiányzott a közelsége, csak nem így. Eltorzult arccal, fintorogva szorította a kezét a hasára. Nem gondolkoztam tovább. Óvatosan felemeltem, s a lakókocsimba vittem. Lefektettem az ágyra. A hangzavar követett minket. Az orvost hívták, mindenki össze-vissza futkosott. Még mindig behunyt szemekkel szorította a hasát. Mellé térdeltem. Megsimogattam az arcát. Reméltem el tudom űzni a fájdalmát. Valahogy tudok segíteni neki.

- Zoé, kérlek, nyisd ki a szemed! – próbáltam rávenni, hogy beszéljen. – Megütötted magad? Mi fáj, hol fáj? Rögtön itt lesz az orvos…

- A babám… A babám… Nem veszíthetem el… A kisbabám… - nyöszörögött és elájult.

Kikerekedtek a szemeim. Most, hogy tudtam, mit kell észrevennem. Felfedeztem. A kezét a gömbölyödő pocakjára szorította. Tényleg azt fogta, már az első pillanattól kezdve. Egy hang, pedig szüntelenül ismételgette: A babája… A kisbabája… Megdermedtem. Terhes.

Kivágódott az ajtó, s Lucas rontott be. Lerogyott az ágy mellé, egyből Zoé pocakjára fektette a tenyerét, másik kezével simogatta szerelmem arcát. Csak néztem, ahogy nyugtató szavakat suttogott neki. Most már tényleg elfogyott minden reményem. Hiszen láttam és hallottam. Lucas megkérte a kezét. S már az esküvőt tervezik. Most már az okát is tudtam. Terhes. Lucas gyerekét várja. Ezt akarta elmondani? Erről beszélt az estély alatt? Ezért nem kért belőlem már semmit? Nem kellettem, hiszen lesz saját családja.

Rövid időn belül megérkezett a forgatáson állomásozó orvos. Nem sokat tudott mondani, de jobbnak látta, ha Zoét kórházba szállítják. A forgatást lefújták a kialakult káosz miatt. Így velük tudtam menni. Bármennyire fájt a lelkem, mégsem tudtam elengedni. Kényszert éreztem, hogy velük menjek. Lucas nem volt ellenséges, sőt még egy rossz szava sem volt. Csodálkoztam, és elkeseredtem egyszerre. Csak én nem bírom ki állandó féltékenykedés nélkül.

A folyosón várakoztunk, a vizsgálatok alatt. Újra és újra a baba léte jutott eszembe. Nem szólt, egész eddig hallgatott róla. Harag gyúlt bennem, ami hamar csillapodott, ahogy eszembe jutott az estélyen a szavai. Rá kellett jönnöm, hogy erről beszélt. El akarta mondani. Egy baba. Egy kisbaba. Egy pillanatig engedtem a gondolatnak. Mindig szerettem volna gyereket. Egy Zoéval közös apróság. A romantikus ábrándozásomból Lucas zökkentett ki.

- Kösz, hogy elrántottad. Jobban kellett volna figyelnem rá… - önvád hallatszott ki a szavaiból.

- Még mindig szeretem. – sóhajtottam fel keservesen. – Elbasztam, nagyon, de lehetőséget sem adott… Miért nem mondta el? Terhes…

- A tied. A közös gyereketek. – nem hittem a fülemnek. Hogy lehetne a miénk?

- A miénk? Az enyém? – értetlenkedtem, mert valahogy hihetetlennek tűnt. Hirtelen beugrott, hogy Lucas igazat mondja vagy nem. MI oka lenne hazudni? Egy ilyen dologban? Bár ezzel még inkább fájdalmat tud okozni, hogy az én gyermekem ők ketten nevelik fel.

- Tied. – mindössze ennyit fűzött hozzá. Aztán a remény felragyogott előttem. Egy gyereknek család kell, talán kaphatunk még egy lehetőséget. Együtt. Újra együtt. Úgy látszott, hogy a korábbi romantikus ábrándozásom talán mégis beteljesül.

Továbbiakban némán ültünk, s vártunk. Zoét az egyik szobába vitték a vizsgálatok után. Egymást váltottuk, hol Luc ült mellette, hol én. Nem ébredt fel, viszont a kiabálása betöltötte a szobát. Rosszat álmodott, egészen biztos. Többször ismételte meg: Ne… Rob… Ne… Rólam vagy velem álmodott. A szívemen tátongó sebekbe minden kimondott szava savat csepegtetett. Feszülten, türelmetlenül és főleg tanácstalanul figyeltük, ahogy a szeretett nő szenved. Egyikünk sem volt képes enyhíteni a fájdalmain.

Kénytelen, kelletlenül távozni készültem. Szétvetett a düh a tétlenség miatt. Megelégeltem, hogy csak itt ülök egyhelyben. Szükségem volt egy cigire, minél előbb. Lucas egy bólintással felelt, mikor közöltem távozásom. Megkértem, bármi változás esetén értesítsen. Közelebb léptem az ágyhoz. Megsimogattam szerelmem arcát. Letöröltem a könnyei nyomát, csókot leheltem szájára, de nem bírtam rögtön eltávolodni tőle. Homlokom a homlokához nyomva suttogtam el, hogy szeretem, mennyire szeretem. Szükségem van rá. A tenyerem ráfektettem a pocaklakó búvóhelyére, s neki is üzentem, szeretem.

Végül egy utolsó csók után indultam az ajtó fele. Luc az ablak előtt állt, nem mozdult, nem nézett felém. Már léptem volna ki az ajtón, mikor újra nevem hallottam a hátam mögül. Bizakodva fordultam meg, azonban kedvesem állapota semmit sem változott. Csukott szemekkel feküdt, sápadtan. Így kiléptem az ajtón. A folyosón Dean-be botlottam.

- Hogy van? – aggódva ráncolta össze homlokát.

- Még mindig nem ébredt fel. – alig tudtam beszélni. Gombóc növekedett a torkomban.

- Te hogy vagy? – ez volt az utóbbi időben az első olyan kérdése, amely nem munka miatt tette fel. Zoé távozása után Dean is megharagudott rám. Azóta a kelleténél többet nem beszélt velem, távolságtartó lett.

- Rosszul… borzalmasan… furán… boldogan… - jól összezavartam Dean-t.

- Megőrültél? - tényleg azt éreztem.

- Még nem. Aggódom Zoéért és a babánkért. Minden rendbe legyen. Ne legyen bajuk, mindketten egészségesek legyenek… Boldog vagyok, mert apa leszek. Érted, még nekem is nehezemre esik felfogni, de tényleg apa leszek… - a végét már boldog mosollyal közöltem. Kimondtam hangosan. Most először.

- Várj! Mond el még egyszer! Rosszul hallottam valamit. Baba? Apa leszel?

Annyi minden kavargott a fejemben. Azt sem tudtam, mit gondoljak. Egyfelől majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, hisz szerelmem megajándékoz. Az életem legszebb, legcsodásabb ajándékát kapom tőle. Másfelől eszembe jut a lánykérés, melynek szemtanúja lettem és a tudat, hogy Zoé mást választott. Tanácstalan voltam, mihez kezdjek. Abba sehogy sem voltam hajlandó beletörődni, hogy elveszítsem őket. Elhatároztam, ha beledöglök is, visszahódítom szerelmem.

A forgatáson maximális teljesítményt nyújtottam. Minél előbb végezhessünk. Minél előbb el tudjak szabadulni innen. A sors nem kedvezett. Az állatok megmakacsolták magukat, nem voltak hajlandóak tenni a dolgukat. Ahogy haladtunk előre az idővel egyre kevesebb esélyt láttam, hogy beérjek a kórházba. Az utolsó felvétellel valamikor este 11 körül végeztünk. Mondanom sem kell, kifacsarva éreztem magam. Túl késő volt már, hogy a kórház fele vegyem az iránt. Inkább a recepción próbálkoztam. A kedves, fiatal lány helyett, egy idősödő úr fogadott. Azonban tőle semmilyen információt nem tudtam kiszedni. Szitkozódva indultam a szobámba. Egy zuhany után sajnos amint leért a fejem, bealudtam.

Már kezdtem ismét feladni, hogy sosem végzünk. Szünetben büszkén avattam be a titkaimba Reese-t. Mint egy kislány, tapsikolva ugrott a nyakamba. Úgy gratulált. S még megdicsért, hogy végre a sarkamra állok és megfogadtam a tanácsát. Mikor végképp nem számítottam rá, akkor meghallottam a bűvös szót, mellyel drága rendezőnk elbocsátott bennünket aznapra.

Igyekeznem kellett, villámgyors zuhany az öltözőmben, tiszta ruha. Menet közben még a virágosnál is megállítattam a kocsit egy csokor vörös rózsáért. Dean alig bírt lépést tartani velem. Nem bajlódtam a recepción, tudtam, hova kell mennem. Az útvonal akaratlanul beleégett az agyamba. A kórterem ajtaja előtt mégis megálltam. Egy-kétszer mélyet lélegeztem, megnyugodni. Félve léptem be az ajtón. Hiszen nem tudtam, mire számítsak. Azonban ennél megrázóbb élményben még sosem volt részem. Egyből a legrosszabb jutott eszembe. Olyannyira, hogy Dean közreműködése nélkül fix, hogy padlót fogtam volna. A bevetett és üres ágy fogadott.

Néhány pillanat múlva magamhoz tértem. Tajtékoztam a mérhetetlen dühtől. – Lucas – méregtől fröcsögve ejtettem ki a nevét, mintha éppen egy szitokszó lenne. Megtette. Elvitte. Magával vitte Zoét anélkül, hogy bármit is szólt volna. – Nem, ezt nem engedem! – sarkon fordultam. S erős gyilkolási vággyal telve indultam vissza az autóba. Nem vesztegethettem tovább az időt. Már így sem voltam biztos, hogy időben érkezem, de ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Főleg most, hogy már tudom, hogy az én gyerekem várja. Sosem engedem el őket…

Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért! 

34. Elveszve…

Sziasztok,

nem akarom húzni az időt, szóval Jó olvasást!
köszi a komikat és természetesen a pipákat!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

34. fejezet - Elveszve…

Csipogó hang ébresztett. Kórházban voltam. Pánik fogott el. Egyből a bennem növekvő manócskára gondoltam. Érte aggódtam. Egyik kezem automatikusan siklott a pocakomra. Valamelyest csillapodott a pánikom, legalábbis annyira, hogy másra is odafigyeljek. Lassan pislogtam, de még homályosan láttam. Két elmosódott alak kúszott a szemem elé. Az egyik az ablak előtt állt, s kifele bámult. Tovább tartott, míg élesedett a látásom, de felismertem Lucast. A másik alakra fókuszáltam. Ő az ágyam mellett üldögélt. A mocorgásomra kapta fel a fejét. Rám nézett. Fáradt, sápadt arca, fájdalmas kék szemek. Rob.

- Lucas… - sóhajtottam. Számomra érthetetlen okból távol volt tőlem.

- Itt vagyok Kiscsillag! Hogy vagy? – lépett közelebb. Megsimogatta a kezem, majd biztatóan megszorította.

- Lucas. – ismételtem, de sírás kerülgetett. Tudnom kellett, hogy jól van a babám. Nem történt semmi baj. Nem veszíthetem el. Őt nem engedem.

- Tudom, megkeresem az orvost. Addig beszéljetek… - kérdés nélkül adta meg a választ legjobb barátom. Puszit nyomott a homlokomra, ahogy mindig. Rob eközben némán figyelt minket. Nem is tudtam eldönteni, nem találtam rá megfelelő szót. Egyszerűen furcsa volt. Nem szólt semmit, nem mondott semmit. Csak várt. Az ajtó csukódása után szólalt meg.

- Zoé, kicsim, sajnálom! Mindent sajnálok! Bocsáss meg! Kérlek! Könyörgöm! Bocsáss meg! Szeretlek! – két kézzel kapott a kezem. A szemei könnytől csillogtak. Nem ismertem rá. Komoly viselkedése, kérlelő szavai nem rá vallottak.

- Rob… Sajnálom... – fogalmam sem volt, mit akartam mondani. Találkozott a tekintetünk, s elvesztem a szemeiben. Ugyanolyan hatással volt rám. Megnémultam, és vonzottak az ajkai. Azok a fenséges ajkak, melyek oly puha és mámorító csókokkal hintettek egykor. Megálljt kellett parancsolnom magamnak

- Kérlek, gondold át! – Rob kihasználtam a csibészes mosolyát.

- Rob. – össze kellett szednem magam, hogy ki tudjam mondani. – Terhes vagyok… Lucas eljegyzett, igent mondtam. Összeházasodunk. El akartam mondani, hogy tudj róla… A kisbabánkról… Jogod van hozzá… Tudd, apa leszel…

- Ezt nem hagyom ennyiben! Szeretlek! – felpattant, de a szobába érkezők megakadályozták, hogy bármi mást mondjon.

Az orvos jött Lucas-szal, Rob pedig nem várt tovább, hanem elviharzott. Aznap egy nagyon nehéz éjszakát töltöttem a kórházban. Még szerencse, hogy Luc nem hagyott egy pillanatra sem magamra. Elmondtam, elmeséltem Robbal folytatott beszélgetésem.

- Kiscsillag! Ha feltenném neked azt a kérdést, mi lenne a válaszod? Tényleg lennél a feleségem? – emelte fel azt a kezem, melyre a gyűrűt húzta. Végigfuttatta az ujját a gyűrűn.

- Igen… Szeretlek, fontos vagy nekem. Nem tudom neked sehogy meghálálni, hogy annyit segítettél. Mellettem álltál mindig. Csalódtam a szerelemben, Robban. Viszont az életemhez tartozik, elmondtam neki, hogy apa lesz… Szerettem Őt, de azt hiszem ez már kevés…

- Szeretlek, Zoé! Fontos vagy nekem is. Nekem nincs családom, vagyis te és a pocaklakó. – tenyerét a pocakomra simította. - Nem az enyém, de mégis úgy szeretem, mintha az lenne. Amióta ismerlek, jobbá tetted az életem. Megtisztelnél vele, ha hozzám jönnél? Lennél a társam, a feleségem?

- Igen. Lucas leszek a feleséged. – válaszoltam odaadóan.

Boldogan csókolt meg. Az első igazi csókunk. Lágy, finom és puhatolózó volt. Boldogságtól kibuggyanó könnyekkel bújtam a karjaiba. Kicsit arrébb csúsztam az ágyon, s helyet adtam Lucnak. Ez volt az a pillanat, mikor megfogadtam, hogy boldog leszek…

Sokat gondolkoztam az életem alakulásán. Volt részem boldogságban, veszteségben, örömben, bánatban. Most mégsem tudom pontosan, mit érzek. Tényleg szeretem Luc-ot, és ő is viszont szeret. Részemről ez közel sem elsöprő szerelem. Csak egy ember tudta kiváltani belőlem azt az érzést. Mégis boldog vagyok, legalábbis ez áll legközelebb hozzám. Az eljegyzést követően apránként változott Luc-kal a kapcsolatom jellege is. Többször csókolt meg, ölelt magához, birtoklóan fogata a derekam. Szinte mindig kézen foga járkáltunk. A ragaszkodása erősebbé vált. Emellett tisztelt, s nem sürgetett. Még arra nem álltam készen, hogy teljesen az övé legyek. Túl sok változást életem meg.

A kórházat elhagyhattam, s a városból is távozni akartam. A lehető leghamarabb. A reptéren kiszúrtak bennünket. Onnantól kezdve, pedig az egész világ tudta, hogy eljegyeztük egymást. New Yorkban töltöttünk el pár napot. Danny és Sarah tartott nekünk egy kisebb eljegyzési bulit. Ami természetesen kiszivárgott, s fotósok lepték le az egész utcát, sőt még a Goldot is. Természetesen lépten-nyomon azt feszegették, miért sürgős ennyire a házasság. Aztán felröppentek a terhességről szóló hírek. A média kereszttüzébe kerültünk. Hisz nem csak Lucas és én, hanem egyre gyakrabban került Rob is mellénk a címlapokra. Adott volt egy terhes barátnő, én, majd pedig az állandó találgatások, a gyerek apját illetően.

Hosszas töprengés után és a minket körülvevő cirkusz elkerülése érdekében döntöttük el közösen, hogy Londonban költözünk vissza. Lucas-t ott ismertem meg. Megannyi kedves és boldog emlék került elő az első találkozásunkról, majd a kettőnk között kialakuló barátságunkról. Megtaláltuk az új életünkhöz a megfelelő helyet. Ott vettünk egy házat, oda költöztünk. Bár szerettem New York-ot, London sokkal csendesebb és ideálisabb egy gyerek felneveléséhez. A szüleim is közelebb lesznek, illetve Rob szülei is. Ezt csak magamban mertem kimondani.

Anyáéknál tett látogatásunk meglepetésekkel gazdag lett. Ők ismerték Lucast, így emiatt nem kellett aggódnunk. Azonban korainak érezték az esküvőt. Az unoka híre viszont felvillanyozta őket. Anya és Emma segített nekem a házzal és az esküvő szervezésben. Londonhoz közel találtunk egy családi házat. A kert nagysága, pedig ideális volt egy csendes szertartáshoz. Lucas sem tétlenkedett ez idő alatt. Josh-sal közösen dolgozták ki a tervet, miszerint Európába is telepítenek egy irodát, sőt inkább egy kisebb központot. Így Luc lett itt a főnök. Hatalmas felelősséget és megtiszteltetést jelentett neki. Vele együtt örültem.

Aztán egy nagyobb feladatra vállalkoztam. Eldöntöttem, hogy meglátogatom Rob szüleit. Személyesen szerettem volna beszélni velük. Joguk van tudni az igazat, joguk van tudni az unokájukról. A készülődés alatt még megvolt az elhatározás. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, úgy lettem egyre bizonytalanabb. Féltem a reakciójuktól. Attól, hogy el fognak ítélni, megharagudnak rám. Végül is valamilyen szinten meg értettem volna, még ha rosszul esett volna.

A város nyüzsgése, a forgalom sem kedvezett nekem. Lépésben haladt a taxi. A sofőr igyekezett szórakoztatni, de nem sok sikerrel járt. Az ablakon kifele figyeltem a mellettünk ugyancsak araszolva haladó kocsikat, az embereket, a kirakatokat. Hiába néztem, a gondolataim máshol jártak. Idegesen tördeltem a kezeim. Arra eszméltem fel, hogy megállt taxi és a sofőr a kezét nyújtja a pénzért. Átadtam a bankót. Kikászálódtam a kocsiból, mely elhajtott. A jártán álltam, s néztem az ismerős házat. Egy emlékkép kúszott a szemem elé, mikor először hozott ide Rob. Akkor is hasonló érzések kavarogtak bennem. A bejárati ajtóhoz lépkedtem, majd csengettem. Néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó.

- Helló Claire! - Összeszedtem minden bátorságom, s köszöntem.

- Zoé? – döbbenten nézett végig rajtam. Bizony egyre jobban látszódott a pocakom.

- Claire! Beszélni szeretnék veletek. – az asszony bólintott, majd beinvitált. Csakhogy egyedül őt találtam otthon. Talán jobb is így, hogy ketten beszélgessünk.

- Zoé! Nem szeretnék beleszólni a kettőtök dolgába Rob beavatott és mindent elmesélt. Hidd el engem is éppen annyira váratlanul ért Rob viselkedése, hiszen nem így neveltük. – Claire szavai meglepetést okoztak. Ezek szerint tud mindent. - Tudom, hogy Rob hibázott, de megbánta. Szeret téged.

- Szeretem a fiad és nem szeretném megfosztani a gyermekétől. Ezért jöttem el hozzátok. – simítottam a kezem a pocakomra. Úgy folytattam tovább a mondanivalóm. – Az az igazság, hogy Rob gyermekét várom. Ő a kicsikém apukája. Ezt elmondtam neki is. – Claire a kezemet néztem, mely a pocakomon pihent. Mereven nézte azt a bizonyos ujjam.

- De már mást választottál. – mondta ki végül az asszony helyettem.

- Lucas megkérte a kezem, és én igent mondtam. – érintettem meg a gyűrűm, melyet azóta viseltem.

- Szereted őt? Szereted úgy, mint Robertet? – megnémultam.

Aztán a beszélgetést más irányba tereltük. Claire érdeklődött a terhességemről, és a Robbal való szakítás utáni életemről. Ahhoz képest, ahogy terveztem tovább maradtam. Biztosítottam ők is ugyan úgy része lesznek a pici életének, mint ahogy az apja.

Rob többször telefonált, érdeklődött a picúrról. Egy-egy ultrahang képet elküldtem. A forgatással jó ütemben haladtak, bár azt nem árulta el, mikor végeznek. Egyre többször kaptam virágot, édességeket, ajándékokat. A nappalit már teljesen elárasztották a vörös rózsacsokrok. Az ajándékok többsége babaholmi volt. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor kibontottam egy-egy dobozt. Rugdalózókat tartalmazott és mindenféle babakellékeket. Kék, zöld, sárga színben. Elbőgtem magam.

Hosszú percekig zokogtam. Nagyon utáltam magam, hogy képtelen vagyok megbocsátani Robnak. Lucas a zokogásomra ért haza, így először megijedt, majd mérges lett, s egy Robbal folytatott veszekedés után nyugodott csak meg. A virágok és az ajándékok sorba érkeztek, de a telefonhívások abba maradtak.

Emma és anya szinte mindent kézbe tartott. Alig hagytak nekem valami elintézni valót. Még szerencse, hogy a ruha kiválasztásánál ott lehettem. Nehéz feladatra vállalkoztunk. A pocakom jócskán megnövekedett. Ugyan még volt idő a szülésig, mégis bálnának éreztem magam. Egy fehér selyemruhát választottam, nem tipikus menyasszonyi ruha, viszont bő szabásának köszönhetően nem látszódtam óriásnak benne.

Elérkezett a nagy nap. Az emeletet elfoglalták a lányok, míg a földszint a fiúk birodalma volt. Nem láthatott Luc, és én sem őt. Anya, Emma, Sarah és Ashley segített öltözni, sminkelni. Valami zavart. Egy különös érzés, egy balsejtelem. Sehogy sem tudtam elűzni, ott motoszkált a fejemben. Talán az zavarhatott ennyi, hogy napok óta semmit sem tudtam Robról. Napok óta nem hívott, nem keresett, és amikor megpróbáltam felhívni, nem volt elérhető. Ashtől kérdeztem titkon, hogy beszélt-e vele. Nemleges választ kaptam tőle is.

Apa jött fel hozzám. Lassan indultunk lefele. A vendégek elfoglalták a helyüket. Lágy zene szólt. Lopva pillantottam ki, a feldíszített kertre. Ott állt a kialakított oltár előtt Lucas. Most először fordult meg a fejemben, hogy elszúrtam, nem így kellett volna lennie. Ott kint, nem Lucnak kellene várnia. Apa finoman megfogta a karom, s kifelé vezetett. A zene kicsit hangosabb lett. Meghatódva figyeltek. Lucas lépett hozzánk, megfogta a kezem, s az oltár elé álltunk. Motoszkálás, motyogás hallatszott mögöttünk. Egyszerre fordultunk meg. Egyből könnytől lettek homályosak a szemeim.

Tudtam, hogy baj van. Éreztem. Megéreztem, de nem hittem el, hogy ekkora. A máskor vidám, mosolygós Lizzy kisírt szemmel állt velem szembe. Vick sem nézett ki jobban. Mindkettőjük sötét két, fekete ruhákat viseltek. Tétován indultam hozzájuk.

- Kérlek, ugye Rob jól van? – csorogtak végig arcomon a könnyek.

- Sajnálom… - Lizzy felzokogott. A vendégeink visszafojtott lélegzettel vártak.

- Sajnáljuk – vette át a szót Vick. – Jobbnak láttuk személyesen elmondani… Rob… baleset… meghalt…

- Ne, ne… - felüvöltöttem a fájdalomtól és a tudattól, hogy elvesztettem.

- Miután megérkezett egyből hozzád indult… de nem ért ide… balesetet szenvedett… - Vick sem bírta tovább, elsírta magát.

- Ne… Rob… Ne…

Üvöltöttem, zokogtam, keserves sírásom nem akart megszakadni. Elvesztettem immár végleg. Nemcsak én vesztettem el, hanem a babánk. Soha nem ismerheti meg az apukáját, soha nem játszhat az apukájával. Az apukája, aki már most imádta a kis jövevényt, én pedig elszakítottam tőle. Az önutálat, a bűntudat feltámadt bennem. Be kellett vallanom magamnak, már rég megbocsátottam Robnak. Megbocsátottam. Csak pusztán a félelem miatt könnyebb volt azt hinni, hogy nem. A félelem a markában tartott, pedig szerettem Robot. Mindig is szerettem.

Hirtelen összekuszált képek, emlékek villantak fel előttem. Aztán éles villanás, majd az elmúlt hónapokat visszafelé tekerték. Láttam, s újraéltem mindent. Próbáltam kapaszkodni valamibe, de eltűnt, elillant. Most már tényleg egyet szerettem volna, ha Rob a karjaiba zár. Szorosan megölel, s soha nem enged el többet. Már nem haragudtam, már megbocsátottam. Vak voltam eddig. Önző. Csak saját magammal foglalkoztam. Mindössze annyit értem el, hogy elnyomtam, elzártam az érzéseim nagy részét. Hiszen sehogy nem felejtettem el, sosem jutottam túl Rob szerelmén. Sőt most már biztos, hogy sosem fogom elfelejteni. Nem engedem el…

Zuhantam. Valami magához húzott. Ellenkeztem, de erősebb volt nálam. Lassan elnehezültem, s mintha valahol földet értem volna. Éreztem a testem. Kemény ágyon feküdtem. Erősödött a pityegő hang. Idegesítő egy hang. Arcomon könnyek futottak végig. Kicsit kótyagos fejjel, pillázva nyitottam ki a szemem. Ahogy tisztult a látásom, úgy elkeserítő dolgot láttam. S a szívem még jobban sajogni kezdett. Az utolsó pillanatban, a végső elkeseredésemben összeszedtem minden erőm. A hangom éles pengeként szelte át a kórterem csendjét. A másodpercek szinte óráknak tűntek, minden olyan lassúvá vált. Idegőrlő várakozás. Míg végül történt valami… Csak nem az, amire számítottam…

Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért! 

33. Az élet megy tovább…

Sziasztok,

meghoztam a folytatást... Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~
 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

33. fejezet - Az élet megy tovább…

Az első sokkban eltöltött napok rettentően lassan múltak el. Piszkosul nehéznek bizonyult újrakezdés. Hatalmas lelkierőre volt szükségem, hogy talpra álljak, de megtettem. Még a mai napig nehezen hiszem el. Nem is tudom pontosan, honnan merítettem erőt hozzá. De sikerült.

Akkor úgy terveztem, hogy két hetet töltök el Robbal és a barátainkkal a forgatáson. Két hétre szerettem volna szabadságoltatni magam, hogy kicsit együtt legyek szerelmemmel és szórakozzunk kicsikét Rob kollégáival. De nem így lett, a sors közbe szólt. Viharos szakítás, illetve hirtelen távozásom ellenére kivettem a szabadságom. Bár nem úgy, ahogy eredetileg terveztem.

Két hét alatt teljesen átgondoltam mindent. Nem csalódtam abban a személyben, aki mellettem állt, befogadott és vigasztalt. Lucas addig győzködött, hogy beköltöztetett a vendégszobába. A reptérről egyenesen hozzá mentem, képtelen voltam betenni a lábam a mi lakásunkba. Így két hétre megtaláltam a menedékem. A telefonom semmilyen hívást nem fogadtam, senkinek nem voltam elérhető. Minden módon megakadályoztam, hogy bárki megtaláljon. Danny, Sarah és Roy kétnaponta kapott egy-egy üzenetet. Lucas beszélt Josh-sal, továbbá a szabadság miatt nem vállaltam amúgy sem munkát.

Robbal való szakításunk utáni első hétvégén megtettem az első lépét. Felhívtam Steph-et, s megkértem, adjon ki egy közlemény, miszerint Rob és én már nem vagyunk egy pár. Ezzel szerettem volna elkerülni a felesleges találgatásokat, a téves feltételezéseket és gyanúsításokat. Tudatában voltam, hogy úgy sem lehet teljesen megakadályozni a pletykákat. Mégis így éreztem helyesnek. Azzal azonban nem számoltam, hogy akaratom ellenére Steph beszámol Rob állapotáról.

Rob létező összes módon próbált velem kapcsolatba lépni: telefonhívások tucatja, hangposta és szöveges üzenetek, e-mail-ek vártak rám nap, mint nap. Az irodát is elárasztotta virágokkal, ajándékokkal, mivel a lakásnál senki nem vette át őket, így oda továbbküldték. Semmit nem tartottam meg, semmit nem fogadtam el. Nem voltam kész arra, hogy akárcsak a hangját halljam. Túlságosan mély sebeket okozott, s a megbocsátásra nem voltam kész.

A szabadságom második hetében késznek éreztem magam, hogy nagyobb lépéseket tegyek. Elsőként Josh-sal ültem le tárgyalni a további együttműködésünk miatt. Nem akartam a munkámat elveszíteni. Bíztam benne, hogy Josh elégedett velem annyira, hogy kitaláljunk egy mindenkinek jó megoldást. Ugyanakkor felbontattam a lakás szerződését, legalábbis részemről. Azt hiszem valahogy szabadulni akartam a lakástól, a várostól, erről a helyről…

Nem véletlenül szakítottam meg vele minden kapcsolatot, költöztem ki a lakásból és mentem olyan messze L.A-től, amennyire tudtam. Minden ott romlott el. Ki akartam szabadulni, fojtogatott, nyomasztott a légkör. Már az örökös napsütésben sem leltem a kedvem. Sokkal jobban hiányzott New York. Ugyan ott kezdődött a történetem Robbal. Ennek ellenére visszavágytam, mert a családom, a barátaim visszavártak. Danny és Sarah lelkesen fogadtak, mikor megjelentem a bárban. Mikor elmeséltem a szakítást, ők aggódtak, féltettek engem. Kifaggattak, mi történt velem és Robbal. Elmondtam. Danny-t és Roy-t úgy kellett lefognia Matt-nek, Sarah-nak, Jane-nek, illetve a pincéreknek. Robot szidták, mint a bokrot, és közölték, ők bizony nem hagyják annyiban a dolgot, ha megjelenik. Előre láttam, Rob amint esetleg utánam jön, rögtön a kórházban fog kikötni, főleg ha ketten esnek neki. Ettől a veréstől szerintem még Dean se tudná megvédeni.

Szerencsére Rob megúszta a verést. Azonban a szívem csak még jobban belesajdult, hogy nem jött el… Titkon reméltem, csak később mertem magamnak is bevallani, hogy vártam Robot. Ha tényleg annyira szeretett volna amennyire mondta, akkor nem holmi ajándékokkal, virágokkal, hanem látogatással próbálkozott volna. De nem tette… Nem jött…

Danny-ék tudták mennyire nehezen viselem el a csalódást, ezért is ragaszkodtak hozzá, hogy egy kicsit több időt töltsek el velük. Azonban mégsem viselt meg annyira a szakítás mint várták, mivel egy váratlan örömhír segített tovább haladni előre. Tudtam, hogy az élet megy tovább, csak másképp terveztem.

~ ~ O ~ ~

Ashley-vel és Jay-jel állandó kapcsolatba maradtam, főleg telefonon beszéltünk. Kellen néha-néha, ha kicsit több ideje volt, akkor hívott. Ők továbbították Nikki, Elisabeth és Peter jókívánságait is. Arra még az elején megkértem mindenkit, hogy róla ne beszéljünk. Ne meséljenek. Szerencsére megértették, így minden gond nélkül tudtuk ápolni a barátságunkat.

Aztán felpörögtek a hetek, a hónapok, de jó értelemben. A Steph által kiadott közleménynek köszönhetően megfogyatkozott az érdeklődés irántam. Főleg úgy, hogy Rob forgatott és eltűnt a világ elől, míg én is igyekeztem minél keveset szerepelni a nyilvánosság előtt az elején. Roppant módon örültem a csökkenő érdeklődésnek. Így végre nyugodt körülmények között végezhettem a munkám. Csakis a munkámra koncentráltam. Már csak akkor figyelték minden lépésem, mikor valami rendezvényen vagy kötelező programként valahol meg kellett jelennem. De a mindennapokban már nem követtek, ami roppant módon felszabadítóan hatott rám.

A nevemhez a munkáim kötődtek, nem a szerelmi életem. Pedig csak pár hónapja számítottam igazi fotósnak. Megadatott mindaz, amire valaha vágytam. Egyre nagyobb márkákkal, egyre elismertebb személyekkel dolgozhattam. Rengeteg munkát kapott az ügynökség, ezáltal én is. Bejártam az egész világot, a legnagyobb városokban fordultam meg. Gyönyörű helyeket láthattam, s ennél csodálatosabbak voltak a fotózások egyes helyszínei.

Egyetlen állandó társam, támaszom, barátom Lucas volt. Mindig mellettem volt. Elkísért az utazásokra, együtt dolgoztunk. A szabadidőnk tetemes részét is együtt töltöttük. Általában úgy osztottuk be a napokat, hogy a munka mellett jutott idő egy kis városnézésre, kirándulásra. Akármerre jártunk, Lucas mindig szolgált valami meglepetéssel. Sétáltunk és élveztük az éjszakai város fényeit, melyek minden egyes alkalommal elbűvöltek. A legfinomabb vacsorákat fogyasztottuk el a legkülönfélébb éttermekben. Vagy csak a filmet néztünk a hotelszobánkban.

Lucas elérte, hogy mosolyogjak, nevessek. Nem volt könnyű, de nem adta fel. Szerettem, mintha bátyám lenne, a legjobb barátom, de a szerelem még megmaradt darabkái egyetlen személyhez kötöttek. Ő hozzá, de a megbocsátani még mindig nem tudtam, pedig még mindig szeretem és úgy érezem, mindig szeretni fogom. Milliószor gondoltam végig azt a szörnyű napot. A kudarcba fulladt meglepetést, majd a veszekedésünk. Akárhogy magyaráztam, arra jutottam végül, hogy talán ennek tényleg így kellett lennie.

~ ~ O ~ ~

Egy kissé elbambultam. Újra megrohamoztak az emlékek. Túl ismerősnek tűnt minden. Egy repülőn ültem, amely éppen Los Angeles felé tartott. – Milyen ironikus! – húztam el a szám. Hónapokkal ezelőtt ugyan így a repülőn ültem. Egy erős férfikéz fogta a kezem. Csak akkor kedvesem ült mellettem.

- Minden rendben? – zökkentett ki Luc hangja, és közben biztatóan megszorította a kezem.

- Igen. Csak félek. – sóhajtottam fel. Kár lenne tagadni.

- Most pedig jól figyelj! Melled állok, megvédelek! Történhet bármi, rám számíthatsz! Elintéztem mindent. Beszéltem Josh-sal. A kelleténél tovább nem kell maradnod. – két keze közé fogta az arcom, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni. Aprót bólintottam, tudomásul vettem mindent.

Nagyon örültem, hogy velem van Lucas, éppen úgy, ahogy az elmúlt időszakban mellettem volt. Betéve ismertem már a programot, mert azóta azt memorizáltam mióta kiderült a jövetelünk. Mindent számításba vettem, minden eshetőségre számítani akartam. Lelkileg fel kellett készülnöm arra, hogy visszatérjek L.A-be. Ezért az összes ponttal tisztában voltam. Mégis ahogy közeledtünk ehhez a városhoz rossz érzés fogott el. Igyekeztem elfojtani a negatív gondolatokat. Megráztam a fejem, hogy elkergessem azokat.

Egy utolsó nagy levegőt követően Lucas kezébe kapaszkodva indultam neki a LAX nyüzsgő forgatagának. Megnéztek bennünket, de szerencsére elkerültük a tolakodó és túl kíváncsi paparazzikat. Luc nem engedte, hogy bármit is vigyek. Azt is elintézte, hogy autó kint várt ránk sofőrrel. Még mindig olyan idegen volt tőlem, hogy minden kívánságom lesik. Csak azért, mert ez a bevett szokás. Autót küldenek elénk és hasonló dolgok.

Elfáradtam az utazásban. A kocsiban Lucas vállára hajtottam a fejem. A közelsége megnyugtatott, s neki elhittem, hogy minden rendben lesz. Hittem, s hinni akartam. Gyengéden megsimogatta az arcom, puszit nyomott a homlokomra. Ismertem Luc múltját. Tudtam, hogy megért és együtt érez velem. Tragédia után, melyet átéltünk, remélte az újrakezdést, mely megadatott neki. Csakhogy a szerelemben nem lett szerencséje.

S miután megérkeztünk a tágas hotelszobánkba mázsás súlyokat éreztem a szememen. Oly csalogató volt az a hatalmas ágy. Kényelmes és rettentő puha anyag csak még jobban hívogatott. Nem is sokáig tudtam ellenállni neki, így végigdőltem az egyik oldalon. Elszundítottam. Az álom ismét elbűvölt és boldogságos helyre repített. Azonban az álomnak vége szakadt. S a szívemben minden egyes álom elcsepegtette a remény apró cseppjeit. Talán egyszer valóra válik az álom. Boldogok lehetünk.

Ahogy mostanában oly gyakran, most is éhesen ébredtem. Tipikus. Már azon morfondíroztam, ha nem figyelek oda, akkor a végére egy bálnával is simán versenybe szállhatok. S ez a gondolat sehogy sem tetszett, de az éhség ennek ellenére megmaradt. Szerencsére a rosszullétekkel terhes időszakon túl voltam. Korgó gyomorral indultam útnak, valami harapnivalót remélve. Luc csak mosolygott, mikor kicsoszogtam a hálóból.

- Éhesek vagytok? – halkan kuncogott, amint elért az ölébe húzott. Ez szimpla, mindennapos gesztus volt tőle, hogy az ölébe vont. Tenyerét pedig gondosan ráfektette a pocakomra.

- Mindig. – karoltam át a nyakát, s hozzábújtam. Imádtam a jellegzetes, ismerős aromát. Nyugalom és a béke oázisa volt Ő nekem.

- Öltözz át, s lemegyünk az étterembe! – Luc finoman tűrte el a hajam. Nagyon szeretett a hajammal játszani.

Bólintottam és puszit nyomtam a homlokára. Kicsit határozottabb léptekkel a hálóba vonultam. A rám várakozó csomagokból halásztam elő az egyik megfelelőnek tűnő ruhám. Gondosan ügyeltem, hogy ne látszodjon a növekvő pocakom. Direkt olyan ruhákat kezdtem el hordani, hogy ne legyen feltűnő. Egy ezüstszínű ruhát választottam, mely combom közepéig ért. Ennyit megengedhettem magamnak, hogy néha-néha szexisnek érezzem magam. Az idő múlásával úgyis a bálnának éreztem magam.

Felöltöztem és lazán összefogtam a hajam. A sminkkel nem is bajlódtam. Késznek nyilvánítottam magam. Luc fáradhatatlanul bókolt. Nem hittem neki, nem úgy éreztem, hogy igaza van. A derekamra csúsztatta a kezét, úgy sétáltunk a liftig, illetve az étteremig. Teljesen természetes gesztus volt tőle, ami tiszta szeretetből származott. Ezeknek az érintéseknek, öleléseknek, vagy egy-egy puszinak semmilyen szexuális töltete nem volt. Mégis végig éreztem a minket bámuló szempárokat magamon.

Egy kisebb, de annál hangulatosabb asztalt kaptunk. Lucas intézkedett, míg öltözködtem, így a kedvenceim vártak rám. Mosolyra szaladt a szám. Falatozni kezdtünk.

- Kiscsillag, valamit el kell mondanom! – köszörülte meg a torkát Luc.

- Kérlek, megijesztesz! – kiesett a kezemből az evőeszköz, s a velem szembe ülő, tökéletes férfit figyeltem.

- Nincs semmi baj. – simított végig a kezemen, s összefűzte az ujjaink. – Míg aludtál, addig hívott egy kedves barátom. Régebben dolgoztunk már együtt. Megtudta, hogy ismét itt vagyok a városban, elhívott egy jótékonysági rendezvényre.

- Jótékonysági est? Fúú… - fújtam ki a levegőt. Kicsit megkönnyebbültem, bár nem tudtam, miért.

- Igen, elkísérnél? – tette fel úgy a kérdést, mintha nem tudná a választ.

- Nagyon szívesen. –őszintén tudtam mosolyogni. – Milyen rendezvény lesz pontosan?

- Azt hiszem az éhező gyerekek megsegítésére szervezték… - elpityeredtem. – Ne haragudj! – Szipogtam, míg Luc meg akart nyugtatni. De az érzelmi hullámvasút nem akart elmúlni.

- Inkább te ne haragudj! A francba, hogy ilyen érzékeny vagyok mostanában… - újra szipogtam egy sort. Aztán végre összeszedtem magam.

- Szeretnék neked adni valamit. Tudom, hogy a szülinapod elmúlt, de most találtam meg a tökéletes ajándékot. Remélem, tetszeni fog. Nekem nagyon sokat jelent, hogy ismerlek, és neked adhatom! – vette elő a zsebéből a kis dobozt. Elakadt a lélegzetem. A szám elé kaptam a kezem. Mereven a dobozkát néztem. A mérete és a formája egyértelműen csakis egyetlen dolgot jelentett. Egy gyűrűt rejtett. Egy aranygyűrű, melynek a tetején a dísz egy szívet formált, kövekkel kirakva. Egyre szaporábban kezdem el kapkodni a levegőt. – Ez tökéletes és gyönyörű, mint te.

- Nem… nem… fogadhatom el… – visszakoztam.

- De igen, el kell fogadnod. Ez a tied, hozzád tartozik. Megbántasz, ha nem viseled! – az ujjamért nyúlt, s felhúzta a gyűrűt.

- Ez tökéletes… ez gyönyörű… - dadogtam. Közben természetesen az ujjamon járt a tekintetem. Majd felpattantam, s megöleltem Lucast. A legkevesebb, amit viszonzásnak adni tudok jelen pillanatban.

Ekkor lépett hozzánk a pincér. Egy kisebb csomagot hozott nekünk, amit Lucas felvett. Nem árulta el, mit rejt a csomag, pedig erősen szuggeráltam. Helyette inkább Luc magához ölelt s mosolyogva indultunk vissza a szobánkba. Végigfutott a tekintetem az étterem vendégein, illetve a bárban lévőkön. A bárpult mellett megláttam Őt. Találkozott a tekintetünk, s egy végtelennek tűnő pillanat erejéig összekapcsolódtunk. Csak egy pillanat volt, de mindent megváltoztatott. Azok a kék szemek. Az ismerős arc. A szívem óriásit dobbant abban a pillanatban. Hirtelen az eddig sikeresen elfojtott érzések egyszerre törtek rám. Lavinaként elsodortak, amúgy is érzékenyebb voltam, de most ettől padlóra kerültem. Minden, amit eddig elnyomtam, rám tört. Luc aggódva ölelt. Először a zokogástól nem jutottam szóhoz, majd pedig annyira összezavarodtam. Egész éjszaka Lucas karjaiban zokogtam, majd erőtlenül ott aludtam el.

Az elkövetkező két napban többnyire ágyban, és a szobánkban maradtam. Nem volt erőm kimenni. Féltem, hogy újra látom. Nem éreztem magam elég erősnek, annyira felzaklatott az a pár pillanat. Luc megértette, s a legtöbb feladatot el tudta intézni egyedül, miután megbeszéltünk mindent. Harmadik nap sem szándékoztam kitenni a lábam, így Luc az egyik tervező ismerősétől kért segítséget. A jótékonysági estélyt álarcos bálnak képzelték el, de nekünk ehhez nem volt megfelelő ruhánk. Sőt az álarcot is rendelnünk kellett. Két fiatal nő segédkezett a ruha kiválasztásában, szerintem az elérhető készletük legnagyobb részét magukkal hozták. Luc-nak sokkal könnyebb dolga volt. Egy fekete öltönyt választott ki fekete inggel. Egyedül a nyakkendőt nem talált, de azt rám kellett hagynia. Josh berendelte egy rögtönzött megbeszélésre. Csak úgy hagyta el a szobát, hogy kismilliószor meg kellett ígérnem, baj esetén egyből hívom.

A két nő először tanácstalanul válogatta velem a ruhákat. A legnagyobb probléma a pocakom elrejtése volt. A szivárvány minden színében sorakoztak a szebbnél szebb, illetve szűkebbnél szűkebb ruhák. Ana szeme felcsillant egy tört fehér ruha láttán. Pánt nélküli, hosszú ruha. Nem tetszett, mert a díszítés hímzés volt, amely nem illett a ruhához. Már tiltakozni szándékoztam, mikor kopogtak. Jenna lépett az ajtóhoz, míg Anával tisztáztam a ruha színét.

- Ez nem tetszik. Fehér ruhát az esküvőn szeretnék viselni, de ott szigorúan fehéret.

- Kérem, várjon! – hallottam meg Jenna hangját, aki tanácstalanul jött be hozzánk.

- Egy úr jött, Mr. Rosst vagy a párját kereste. Elrohant, mielőtt beléptünk volna.

- Megmondta a nevét? – kérdeztem vissza, de csak fejrázást kaptam. Így folytattuk a válogatást.

Aztán megtaláltam a tökéletes ruhát. Egy fekete estélyit arany díszítéssel. Bővülő szabása miatt ideális, mell alatt egy öv díszítette. Amúgy teljesen egyszerű volt. Első látásra beleszerettem. Hozzá illő maszkot választottam. Mindezek után végre egyedül maradhattam. Elfáradtam és éhes lettem. Rendeltem ebédet, majd a tévé elé telepedve falatozni kezdtem. Kezdtem aggódni Luc miatt, régen elment. Ahogy a gondolat végére jutottam, úgy süppedt be mellettem a kanapé. S karok öleltek meg.

A készülődés nehezebb volt, mint gondoltam, de elkészültünk éppen időben. Feszülten vártam az estét. A bejáratnál stílusosan vörös szőnyeg volt. A fotósok százai kattogtatták a gépeket. Mosolyogva fordultam feléjük. Pompásan feldíszített bálteremben mindenki álarcot viselt. A pincérek előkelően hordák körbe a tálcákat étellel és itallal. Az asztalok terítése a legnagyobb eleganciát tükrözték. Az rendezvény védnöke nyitott egy beszéddel. Egy-két, a programban részvevő is mondott egy kisebb beszédet, a jelenlegi helyzetet vázolták fel röviden. Összeszorult a szívem, így megkértem Luc-ot, hogy a kitöltött csekkem, az adományommal juttassa el a megfelelő személynek. Az asztalunknál, pontosabban a helyünknél várakoztam. Csak fél szemmel láttam, hogy helyet foglal mellettem valaki. Hátra dőltem a mellkasának.

- Köszönöm, hogy elhoztál és hogy mellettem vagy. Nem a legjobb alkalom, de muszáj elmondanom valamit. Az, hogy láttam Robertet teljesen felkavart. Összezavart. Azt hiszem, beszélnem kell vele… El kell neki mondanom… Joga van tudni…- vártam, de Luc csendben volt. - Nem mondasz semmit? Az én döntésem, de azért mondhatnál valamit… Ha mégsem akarsz, jó… Ah… Nem hiszem el… Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. Sietek!

Visszafele Luc-ot kerestem. Egy gyönyörű nővel beszélgetett, mégis amint meglátott hozzám sietett. Már a ruha, a cipő is szorított. Csak el szerettem volna tűnni. Megtettük. A hotelszobába öröm volt visszaérni. Felváltva zuhanyoztunk, s Lucashoz bújva aludtam el.

A szórakozás után jöhetett a munka. A fotózás, a megbeszélések. Mókuskerékre emlékeztető napok. Ezek voltak az utolsók, mivel több munkát az elkövetkezendő hónapokban nem vállalok. Az okát csak kevesen tudták, még szerencse, hisz ezzel a hírrel lenne tele az összes pletykalap. Egy rögtönzött búcsúbulit is csaptak nekem a régi kollégák.

Azon kellett már csak gondolkodnom, hol telepedek le. Lucas végsőkig kitart azon állítása mellett, hogy segíteni fog. Velem marad. Ezért két hely között vacilláltam London és New York között. Úgy éreztem, ezzel még ráérek foglalkozni. Bár már tényleg csak pár napról volt szó. Hűséges társam megint meglepett. Los Angelestől nem messze, egy óriási zöld területre vitt el. Forgatás zajlott, rengeteg állattal. Félre húzódtam, hogy ne legyek útba, onnan csodáltam a forgatagot. Luc előre szaladt, hogy megkeresse a megfelelő embert. Egy férfi állt meg mellettem. Christoph. Felismertem. Nagyra becsülöm a munkáját. Fantasztikus színész. S anyanyelvén üdvözöltem. Megleptem. Beszélgetésbe elegyedtünk.

- Christoph! Megváltoztatták a jelenetek sorrendjét… ma veled forgatok… - egyből felismertem a bársonyos hangot. – Zoé! Te! Itt! – meglepetéssel az arcán fogadott. Csibészes mosolya félelmetes hatással volt rám, még mindig. Megölelt. S csak tátogni tudtam, és imádkozni nehogy észrevegye a pocakom. – Örülök neked! Végre! Nem tudod, milyen rossz volt, hogy nem tudtam semmit rólad!

- Ti ismeritek egymást? – somolygott Christoph.

- Igen. – Rob egyből rávágta.

- A volt barátnője vagyok.

- A volt barátnőm. – motyogta Rob utánam.

Időközben ketten maradtunk. Egymást néztük. Levágták az ezer felé álló haját. Rövid frizurája kifejezetten jól állt neki. Megbabonázott. Emellett megannyi apró változást láttam rajta. Egyikünk sem szólalt meg. Csak néztük a másikat. Zajra lettünk figyelmesek. Nem ismertem fel a forrását. A robaj egyre közelebb és közelebb ért. A megbokrosodott és zabolázatlan lovak törtettek előre. Az utolsó pillanatban Rob rántott el. Együtt estünk el, vagyis én rá estem. Fájdalom nyilalt belém. Fintorogva szorítottam a kezem a hasamra. A hangzavar támadt körülöttünk. Behunyt szemekkel vártam, hogy elmúljon a fájdalom, ami nem akart szűnni. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy ne legyen baj.

- Zoé, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérlelt folyamatosan Rob. – Megütötted magad? Mi fáj, hol fáj? Rögtön itt lesz az orvos…

- A babám… A babám… Nem veszíthetem el… A kisbabám… - nyöszörögtem, majd elsötétült a világ…

 Ha olvastál, hálás lennék egy-két szóért, egy komiért!