36. Nem várt látogatók

Sziasztok,


elérkezett a pillanat, hogy elkészültem az új résszel. Összességében pozitív fejezetnek érzem, remélem ti is így gondoljátok. Most kiderül, hova tűnt Zoé!!! 


Köszönöm a komikat! Robnak még küzdnie kell és bizonyítani, mert Zoénk nem egy könnyen adja be a derekát :-)
Kitty és Dona kíváncsian várom a véleményeteket az új fejihez! :) Bocsi, hogy most nem válaszolok hosszabban, de kicsit idő szűkében vagyok... tényleg ezer bocsi érte!


A komikat továbbra is roppant módon várom! :) Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

36. fejezet - Nem várt látogatók

A nevét, az Ő nevét mondtam ki. Őt hívtam. Őt kérleltem. Azonban elfogyott minden erőm. S elsötétült a világ. Megpihentem, muszáj volt erőt gyűjtenem. A nyugodt pillanatok nem tartottak sokáig, mert felrémlett az álom. A rémálmom. Egy szörnyűséges, egy rettentően valóságos és borzasztó rémség. Könnyeim megállíthatatlanul csordogáltak. Belém mart a felismerés. Hiányzik Rob. Rettentően. Mégsem adtam neki, s ezáltal magunknak még egy lehetőséget sem. Hibáztam. Beláttam, nagyot hibáztam. Emiatt mindketten szenvedtünk.

Egy hatalmas sóhajt követően nyitottam ki a szemem. Első pillanatban úgy tűnt, hogy egyedül vagyok. Tévedtem. Lucast csak később vettem észre. Amint észrevette, hogy magamhoz tértem azonnal hozzám sietett. S vadul nyomogatta a nővérhívó gombot. A hívásra érkező nővér magával hozta az orvost is. Szerencsére a doktor megnyugtatott, hogy az ijedtség okozta az ájulást. Sem nekem, sem a babának nem lett semmi baja, ami csakis Robnak köszönhető.

Már nem tudtam, mit tegyek és mit gondoljak. Lucas az ágyam mellé ült, az ő kezét szorítottam. A pihenés sem ment. Nehéz éjszakát együtt vészeltük át. Képtelen voltam lehunyni a szemem. Ha mégis megtettem zokogásban törtem ki. Vártam rá, vártam Őt, hogy eljöjjön. Lucas elmondta, hogy itt volt. Vártam, hogy újra meglátogasson, vagy legalább megbeszéljük, mi történt. Főleg úgy, hogy megtudta a baba létezését. Aztán egyre borúsabb gondolatok lepték el az agyam. Mi van, ha Ő mégsem akarja? Mi van, ha kételkedik benne vagy abban… Nem, először gondolni sem akartam rá. Messzire száműztem a gondolatát, azonban mégis megragadt, s nem engedett. Végül mégis csak arra tudtam gondolni. Mi van, ha Ő nem hisz nekem? Ha nem hiszi el, hogy Ő a babám apukája? Egyre jobban aggasztott a dolog. Valahogy azzal, hogy nem jött, egyre inkább bizonyította az elméletem helyességét. Ráadásul sehogy sem tisztázni az érzéseim.

- Lucas, kérlek! Vigyél el innen! Menjünk bárhova, de ne kelljen tovább a kórházban maradnom! – könyörögtem az ugyancsak fáradt barátomnak.

- Kiscsillag… – gyengéden megcirógatta az arcom. Elég lett volna ennyit mondania, aztán mégis folytatta. – Jó, de előbb meghallgatjuk, mit mond az orvos!

Az orvos délután tudott bejönni hozzánk. Addigra megnyugodtam, valamelyest. A doktor elengedett a kórházból miután egy ultrahangot elvégzett. Két képet adott nekem a picurkáról. Még mielőtt a doktor kilépett az ajtón, rengeteg pihenést javasolt. Luc biztosította, hogy pihenni fogok. Ő majd betartatja velem. A képeket szorongattam. Nem engedtem el őket. Az első gondolat természetesen az volt, hogy az egyik Robot illeti meg. Egyre biztosabb voltam benne, hogy beszélek vele. Így vagy úgy, de meg fogom tenni, amit lehet, hogy hónapokkal ezelőtt kellett volna lépnem. Személyesen fogom átadni neki. Elhatároztam magam, hogy megteszem az első lépést. De erre a találkozóra fel kell készülnöm, amihez minden bátorságomra is szükségem lesz. Ezt tervezgettem, míg felöltöztem és összepakoltam, hogy végre elhagyhassam ezt a nyomasztó kórházi szobát.

Lucasba kapaszkodtam, úgy sétáltunk le az autóig. Jól esett ez a mozgás. Kicsit megmozgatnom magam és a friss levegőt is jó mélyen beszívtam a tüdőmbe. Pár percig megálltunk a kérésemre, hogy megszokjam a ragyogó napsütést. A nap sugarai gyengéd simogatással értek fel, majd kézen fogva haladtunk a közelbe parkoló autóhoz. Bármennyire is segített Luc, éreztem, hogy fáradok. Természetesen segítő barátom egyből kiszúrta. A hotelig meg sem álltunk.

Különösebben a hotelt sem szerettem, itt is éppen úgy bezárva éreztem magam. De szerencsére a lakosztály egy fokkal jobb volt a kórháztól. Lucas addig nem nyugodott meg míg le nem pihentem. Nem akartam lefeküdni, hiszen egészen eddig feküdtem, így kompromisszumot kötöttünk. A kanapén ücsörögtem. Szólt a tévé, bár egyáltalán nem figyeltem milyen műsort sugároz. Luc rendelt mindenféle ételt, de most még éhesek sem voltunk. Mikor már nem bírtam egyhelyben maradni, akkor kisétáltam az erkélyre.

Átjárt a friss levegő. A lágy szellő cirógatta az arcom és meglebbentette a hajam, a ruhám. Minden egyes alkalommal csodáltam a kilátást. Ilyen esetekben mindig kibújt belőlem a fényképész. Egyáltalán nem tartozott a kedvenc városaim közé, mégis lenyűgözött. Míg a kilátásban gyönyörködtem, addig is a kezem a pocakomra helyeztem. Újra és újra megsimogattam, közben üzentem a picúrnak.

- Hamarosan megismered az apukád. Szeretlek picim, és az apukádat is… – mintha csak megérette volna, mert mozgolódni kezdett. Már vártam, hiszen a könyvek szerint a 18-20. hét környékén érezhetők először a magzatmozgások. Hamarosan az apa is érezheti a baba rugdalását az anya hasfalán keresztül. Az apróbb mozdulatokat helyett most intenzívebb volt a rugdosás. Végülis már a 22. hétben jártam.

Visszamentem a szobába. De üres volt. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Nem láttam sehol sem Lucas-t. Talán a saját szobájába ment be. Aztán ahogy elhaladtam előre az ajtó előtt, észre vettem. Telefonált. Nem akartam zavarni, ezért helyet foglaltam ismét a kanapén. Az előtte álló üvegasztalról felvettem a telefonom és a képeket. Egyik kezemben a mobilom, másikban pedig az ultrahangos képek kerültek. Magamba kellett helyre raknom az érzéseim. Lucas is szokatlanul csendesen viselkedett egész nap. Rá kellett jönnöm, hogy Luc is időt adott nekem, hogy átgondoljak mindent. Igaza volt, így a gondolataimba mélyedtem. Ami annyira sikerült, hogy beszélgetésre kaptam fel a fejem.

- Kristen. – leesett az állam. A legrosszabb, hogy esélyem sem volt elkerülnöm vagy elmenekülnöm. A kezem automatikusan a pocakomra csúszott. Védekezésül. Nem magam miatt, hanem egyértelműen a bennem növekvő apróság érdekei miatt.

- Zoé, kérlek, beszélni szeretnék veled. – azt hittem, hogy a meglepetést, mely a megjelenése okozott, nem lehet fokozni. Ezzel a mondatával mégis sikerült neki, s még akkor semmi másról még sejtésem sem volt. Nem hiába mondják, hogy bizonyos esetekben a tudatlanság áldásos lehet.

- Szerintem nekünk nincs miről beszélnünk. – igyekeztem megőrizni minden hidegvérem. Tudtam, hogy azzal csak a babának ártok, ha felidegesítem magam. Nem szabad. A picurkára koncentráltam, s így tényleg visszafogtam magam. Végtelennek tűnő percekig néztünk farkasszemet. Egyikünk sem szólalt meg. Végül Kristen törte meg a csendet.

- Először is bocsánatkéréssel tartozom. Mélységesen sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem veled. Féltékeny voltam, sőt irigy. Nincs mentségem a viselkedésemre. Már mindent bánok. – lehajtotta a fejét. Őszintének tűnt a hangja, a viselkedése. Valahogy mégsem akartam elhinni, hogy ez történik. – Nekem nem sokkal az előtt lett vége egy hosszú és komoly kapcsolatomnak. Szerettem a barátom, de mindketten megváltoztunk, eltávolodtunk egymástól és nagyon megromlott a viszonyunk. – felsóhajtott, de mégis folytatta. – És ott volt Rob, aki bármennyire igyekeztem nem tartott többnek, mint a barátjának. S ezt nem tudtam elfogadni, nem értettem, miért nem lát olyannak, amilyen te vagy. Gonosz módon kihasználtam a féltékenységét, s hülyeségekkel tömtem tele a fejét, emiatt viselkedett úgy… - most viszont megtorpant. Aztán váratlan dolgot mondott. - Rob még mindig szeret. Soha nem szeretett úgy senkit, mint ahogy téged… Akkor ott tényleg azzal a szándékkal mentem utána, hogy lefeküdjek vele bármi áron… Csókolóztunk, de leállított… Soha nem csalt meg, még ha úgy tűnt. Szeret téged!

- Egy kicsit elkéstél. Nem gondolod? – akaratlanul kibukott belőlem.

- Nem. Ha szereted, amiben teljesen biztos vagyok, sosem késő cselekedni. Adj neki egy esélyt. Vagy csak beszéljetek. Amúgy gratulálok a babához! – mosolygott.

- Köszönöm. Kérdezhetek? – értékeltem az őszinteségét. Viszont a váratlan megjelenése felkeltette a kíváncsiságom. Nagyon is érdekelt, hogy került ide? Mi ez a változás? Miért most? Ezek csak a jéghegy csúcsát jelentették.

- Amit csak akarsz. – jött az egyszerű válasz.

- Hogy találtál meg? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – ezek voltak talán az elsődleges kérdések, melyekre mindenképp választ vártam.

- Valami mást el kell mondanom, ami ehhez kapcsolódik. – szólalt meg Lucas, aki mindeddig csendben várt és figyelt. Luc Kristen mellé lépett. Már ez is furcsa volt, sőt egyenesen gyanús. Egyre erősebben szuggeráltam őket. Csak azt vettem észre egy pillanattal később már egymás kezét fogták. – Kristen és én… Mi… Szóval együtt vagyunk…

- Együtt? – kerekedtek ki a szemeim. Ez hidegzuhanyként ért. Míg ezek ketten csak somolyogtak. Kris pedig Lucashoz bújt. Mint két szerelmes kis kamasz. Úgy néztek ki.

- Igen. Nem olyan rég óta… - Lucas leült és az ölébe vonta Kristent. Úgy kezdett el beszélni. – Tudod, mikor New York-ban voltál… Dannyéknél… Akkor találkoztam Kris-szel az egyik művészeti filmfesztiválon itt Los Angeles-ben… Akkor mutatták be az egyik filmjét.

- Nem terveztük, csak megtörtént. – vette át a szót Kris. – Beszélgettünk, ittunk aztán csak jól éreztük magunkat…

- Azóta meg telefonon és mail-ben tartottuk a kapcsolatot. – édesen egymás mondatait folytatták.

- Luc már el akarta mondani neked, de én féltem. Ezért kértem meg, hogy várjon még vele… vagy mikor kiderült, hogy idejöttök, személyesen, ketten együtt… szerettem volna megbeszélni mindent… – hajtotta le a fejét Kris.

- Megértem… - immár én is mosolyogtam. Lucas csókot lopott Kristől, aki elpirult.

Finom csókokat váltottak. Jó volt rájuk nézni. Alig hittem, de mégis igaz volt. Luc megérdemelte a boldogságot, s ha ezt Kris mellett találta meg, akkor nekem semmi jogom elvenni tőlük? Semmi. Csak azt kívánhatom, hogy boldogok legyenek együtt. A gondolataim más irányba terelődtek. Tulajdonképp semmit sem tudtam Kristenről. Mivel egy kicsit egymásba feledkezett a szerelmes pár, így befele indultam a szobámba. Őket magukra hagytam, hogy kicsit kiélvezzék egymás társaságát.

A szobám felé útközben magamhoz vettem némi harapnivalót. Aludni továbbra sem volt kedvem. Bekapcsoltam a benti tévét. Egy romantikus, csöpögős filmet találtam. Addig is a mellettem lévő szobában nyugodtan hódolhassanak a szerelemnek. Nekem csak a film maradt, a tévé előtt olvadoztam, abban a reményben, hogy Robbal együtt boldogok leszünk. Aztán mégis elnyomott az álmodozás.

Hangzavarra riadtam fel. Minden rendben volt, mikor ott hagytam őket. Összevesztek talán? De a hangok mégsem erre engedtek következtetni. Feltápászkodtam. Megigazítottam a ruhám, mert kissé elcsúszott rajtam. Aztán kifele igyekeztem. Amint kinyílott az ajtó, egyből sikítottam.

- Te seggfej! Nem engedem, hogy elvedd őket tőlem! – tajtékozott Rob. Hogy került ide? Lucas-szal üvöltözött, de nem merült ki ennyiben, mert Rob végül behúzott Luc-nak, aki a földön terült el.

Már későn kaptam a szám elé, mert kicsúszott egy jókora sikkantás a torkomon. Három szempár rögtön rám kapta a tekintetét. Luc felpattant a földről, de bármennyire is szeretett volna és jelen pillanatban Rob megérdemelte volna, Lucas nem ütött vissza. Kristen pont ekkor lépett elő a másik szobájából. A haja vizes volt és Luc pólóját viselte.

- Mi a fészkes fene folyik itt? – Kris csodálkozott, melynek hangot is adott. – Megőrültetek?

- Kris? Zoé? – Rob tekintete kettőnk között járkált. Látszott az arcán, hogy már semmit sem ért. – Kicsim, ugye jól vagy? Jól vagytok? – hozzám lépett. Felém indult. Azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy kicsimnek szólított. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. A lelkemet és a szívemet melengető érzés járta át. Csak abban nem voltam biztos, hogy eme megszólítás direkt vagy teljesen önkénytelen volt.

- Jól. – meg kellett állítanom. Hirtelen és váratlan volt, hogy itt volt. - Hát eljött! – ujjongtam magamban. Hosszú időt kellett várnom rá, de megtörtént. Eljött hozzám. – Rob… - sóhajtottam fel.

- Zoé… - ejtette ki a nevemet.

Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Nem létezett más, csak Ő és én. Valahogy elvesztünk a pillanat varázsában. Abban a pillanatban, mely elhozta nekem Őt. Egymással szemben álltunk. Elvesztem a kék szempárban. Egyszerre csaptak le rám az emlékek. Ráadásul az az igéző tekintet még mindig megbabonázott. Kényszerítenem kellett magam, hogy észhez térjek. Megtettem. Ahogy körbenéztem Luc és Kris aggódva engem fürkészett.

- Oké… Minden oké… Jól vagyunk… Kérlek, ne nézzetek így rám! – fordultam a friss szerelmes pár felé. Egyszerre bólintottak, majd egymást ölelve Luc szobájába vonultak vissza.

- Zoé… Beszélnünk kell! – Rob könyörgő hangon fordult felé.

- Beszéljünk… csak egy pillanat… - eszembe jutottak a képek. Visszamentem a szobába, hiszen mindig magamnál tartottam őket. Most viszont ott voltak, ahol hagytam az éjjeli szekrény tetején a mobilom mellett. Felkaptam őket, és Robhoz tértem vissza. Az ablak előtt járkált. Ideges volt. Egyértelműen. Minden bátorságom összeszedtem.

- Rob… - azonnal megállt mozdulat közben. Megdermedt. – Rob, ez téged illett. – nyújtottam át az egyik ultrahang képet. Egyből utána kapott, s áhítattal vizsgálta.

- Zoé... csodálatos… - le se vette a szemét a képről. Valahol megdobogtatta a szívem, hogy rosszul gondoltam. Talán mégis akar minket. - Melletted kellett volna lennem… Veletek…

- Jól vagyok, jól vagyunk… Nem így szerettem volna elmondani. – a pocakomra tettem a kezem. Folyamatosan simogattam. A babám egyre jobban ficánkolt. Mocorgott, főleg akkor, mikor Rob megszólalt. Lehetetlen, mégis nagyon úgy tűnt, hogy a picúr tudta. Vagy megérezhette, hogy Rob bizony az apukája. Kis bokszoló vagy focista lesz. – futott át az agyamon, ahogy sűrűsödött és erősödött a mozgolódás.

- A miénk. A picikénk. – hirtelen pördült meg és a karjaiba kapott. Mosolygott, nevetett. Míg én levegőt is elfelejtettem venni abban a pillanatban, mikor a karjába kapott és magához ölelt. Ráadásul meg is pörgetett a levegőben. – Jaj, bocsáss meg! Ugye jól vagy? – rakott le. – Hogy a fenébe ne lennék jó, hisz itt vagy…

- Rob, kérlek figyelj! Jogod van tudni, hogy apa leszel. Megbocsátottam, de ez nem azt jelenti, hogy minden onnan folytatódik… Hibáztunk, szenvedtünk…

- Zoé, kérlek, ne mond ezt! Kérj bármit! Bármilyen feltételt teljesítek, csak ne taszíts el! – fogta meg a kezem. Két keze közé fogta a kacsóm, csókot hintett rá.

- Rob, a babára kell gondolnunk… - nem hagyta, hogy végig mondjam rögtön közbevágott.

- Szeretlek… Még mindig szeretlek... – a szerelem teljesen átjárta. Így éreztem én is, de bizonytalan voltam. Hinni akartam neki, azonban valamiért meg sem bírtam szólalni.

- Ne mondj semmit! Bebizonyítom, be fogom bizonyítani… a szerelemem… Kezdjük azzal, hogy beszélgessünk! Kérlek! Szeretlek, akarlak éppen úgy, sőt még jobban, mint azelőtt bármikor… - szélsebesen mozdult, ajkai megállíthatatlanul közelítettek felém. Meg akart csókolni. Nincs kétségem efelől. De nekem ez túl gyors volt. Bármennyire is szerettem volna újra úgy csókolni, érezni a puha ajkait, nem éreztem megfelelőnek a pillanatot.

- Rob… - le kellett állítanom, mert hirtelen és túl sokat kért egyszerre. Hiszen most először találkoztunk azóta a szörnyű nap óta. S már nem csak rólunk volt szó, hanem egy apró életről, akinek a létezését egy csodaként éltem meg.

- A francba! Csak esélyt szeretnék… - idegesen járkált körbe-körbe. – Miért olyan nehéz? Egy esély… Hogy elmondjam, mindent megbántam… Nem bíztam a szerelmünkben… benned… A rohadt életbe! Hibáztam. Beismerem… El sem tudod képzelni, mennyire fájt, hogy semmire sem reagáltál...

- Mert nem a virágokra, nem az ajándékokra volt szükségem… Hanem Rád! – egy kósza könnycsepp futott végig az arcomon. – Rob, most menj el!

- Ne… Ne küldj el!... Akkor legalább azt ígérd meg, hogy nem tűnsz el. Maradj még! Találkozhatunk holnap? Kérlek!

Sután bólintottam, majd hevesen dobogó szívem ellenére kikísértem. Már így is hatalmas kísértés volt a jelenléte. - Erősnek kellett maradnom, csak úgy nem omolhatok a karjába. – sulykoltam magamba kevés sikerrel. A szívem vad vágtába kezdett, ha kicsit is a közelébe kerültem. Ráadásul amikor az ajtóhoz értünk puszit nyomott az arcomra. Minden előzetes figyelmeztetés, minden előjel nélkül. Lassan vált el tőlem. Éreztem a jellegzetes illatát, a borostás arcát és a finom leheletét. Bánatosan lépett ki az ajtónk, még visszanézett, de beletörődött a távozásba.

Becsuktam az ajtót, s nekidőltem. Hagytam néhány percet magamnak, hogy megnyugodjak. A szívemre szorítottam a tenyerem, mert azt hittem, menten kiugrik onnan. A másik kezem az arcomra simítottam, ahol még mindig ott éreztem Rob ajkainak nyomát. – Hogy vagy rám még mindig ekkora hatással? – suttogtam magam elé a szoba csendjébe. Még a szemem is lehunytam, ahogy az ajtónak dőltem. Nem mozdultam. Még nem tudtam. Szó szerint megszédített. Amint képes voltam rá, a kanapéra ültem le.

- Látod, megmondtam, hogy szeret. Te is ugyan úgy szereted. – mosolygott rám Kristen. A boldogság ott csillogott a szemében, s az arca is egészen más volt. Mellém telepedett, bár ő könnyebben mozgott. Törökülésbe helyezkedett. Mostanra pótolta a hiányos öltözetét

- Soha nem mondtam, hogy nem szeretem. – jegyeztem meg halkan. – Mindig szerettem, és szeretni fogom, és a picikénk… - erre a pocaklakó vad ficánkolásba kezdett.

- Szabad? – kérdezte félve Kris, mire csak bólintottam. Lassan közelebb csúszott, kinyújtotta a kezét, és a tenyerét az irányításommal a picúr mozgolódására tette. Az első mozdulatra, melyet megérzett, kikerekedett a szeme. A következőnél pedig már kacagott velem együtt.

- Örökmozgó… Anya és apa is nagyon szeret… Megsúgom neked, hogy egymást is szeretik… - Meglepődtem elég rendesen.

Rá kellett döbbennem, hogy igen is kedvelem Kristent. Eddig még lehetőséget sem kaptunk, hogy egyáltalán megismerjük egymást. Egy vidám és nagyon kedves fiatal nő ült mellettem, aki ámulattal várta a babám mocorgását. Így beszélgetést kezdeményeztem. Nagyon sok új és érdekes dolgot tudtam meg Kris-ről, az életéről, a családjáról. Mesélt a forgatásról, s izgatottan vártam, mikor egy bizonyos személy került szóba. Elég sokáig sikerült beszélgetnünk. A végére már teljesen másról folyt a csevej. Mindketten nevetgéltünk, sőt kacagtunk. Teljesen elfáradtam, de jól esően. Boldogan hajtottam álomra a fejem. Bizakodva vártam a holnapot, mert a szívem azt súgta, hogy valami történni fog.