30. Másnaposan

Sziasztok,
folytatódjon a történet....  Jó olvasást!

Puszi,

ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

~ Véget nem érő szép remény ~ 

30. fejezet - Másnaposan

Szörnyű fejfájással ébredtem. Mintha valaki baseball labdának használta volna a fejem. Lüktetett, hasogatott, majd szétrobbant. A szemeim is fájtak, a ragyogó napsütés most olyan volt, mint egy halálos ítélet. Mind a két kezem erősen szorítottam a szemeimre, hogy ezzel is még jobban kizárjam a fényeket. Fel kellett azonban kelnem, s a fürdőszoba felé vettem az irányt. Éppen időben értem ki. A következő percben már szorosan öleltem a wc kagylót. Kiadtam magamból mindent. A csempének támaszkodva üldögéltem. Arra vártam, hogy valaki állítsa meg a fürdő forgását. Lehunytam a szemem, és az este halvány emlékeit láttam magam előtt. Már ami megmaradt, s amit képes voltam felidézni.

Lucas volt a sofőr. – Erre határozottan emlékeztem - Gyorsan száguldott el mellettünk a város. – Az útirány totál homály. - Nem tudom merre mentünk, mert folyamatosan engem nevettettek a srácok. Mikor megérkeztünk Lucas mindenkinek adott egy belépőkártyát. Feltűztük és már indult az éjszaka. Tomboltam. Levezettem a felgyülemlett feszültséget, és féktelen táncba kezdtünk. Tánc, ital, tánc és ital…

Itt aztán vége szakadt a szalagnak. Végre a világ sem forgott vele. Mosakodás után tanácstalanul indultam arrafelé, ahonnan jöttem. – De hol a francban vagyok? – csodálkozva néztem körbe. – Ez nem az én lakásom. Akkor hol vagyok? – Vissza akartam találni a hálóba. Halk szuszogásra lettem figyelmes. Roy aludt, az arcából ítélve őt is megviselte az éjszaka. Csendben lépdeltem vissza a hálóba, a ruháimat kerestem. Mert fehérnemű és egy óriás pólón kívül nem volt rajtam semmi. A póló tudtommal nem az enyém, sőt a méretéből ítélve Roy tulajdona. - Hogy került rám? És hogy kerültem az ágyba? – tettem fel már a sokadik kérdést magamnak.

Megtaláltam a farmerem, amibe belebújtam. A felsőm is előkerült. A cuccaim közül felbukkant a telefonom. – Jó hír, hogy megvan, de lemerült. – de egyből lekonyult a mosolyom. A tárcám a kabátomban volt, viszont sehol sem találtam a kártyám és Rob számát. A fejfájás továbbra sem szűnt meg, sőt ettől még inkább fokozódott. Hirtelen megint rám jött a hányinger, éppen az utolsó pillanatban értem oda. Nem hiába mondják, ne igyon, aki nem bírja! Megmostam az arcom, kiöblítettem a szám. Ismét forgott velem a világ, szerencsésen landoltam a hálóba az ágyon. Először csak leültem, még azt sem tudtam, mennyi az idő. Nem sokáig bírtam, mert a fejem egyre nehezebb és nehezebb lett, alig bírtam tartani. Engedtem, hogy az álom magával ragadjon…

Csörömpölésre ébredtem fel. Immár a fejem nem akart szétrobbanni, de még mindig sajgott. A hálóból kifele indultam. Roy sem volt formában, látszott rajta, hogy igencsak másnapos, velem együtt.

- Jó reggelt! – húztam mosolyra a szám.

- Jó reggelt! Bár már majdnem délután négy van. – ráncolta a homlokát.

- Jól sikerült az este! – jegyeztem meg.

- Igen, az már biztos. Örülök, hogy nincs semmi maradandó sérülésed! Tudod, még nem láttalak ennyit inni… - jött közelebb.

- Tudom, de elárulnád, hogy kerültem ide és hol vagyunk? – néztem rá boci szemekkel.

- Menjünk együnk valamit, közben elmondom, mire emlékszem… - nevette el magát Roy.

Jobban szemügyre vettem a környezetet. Egy vendégházban voltunk. Nappali, háló és saját fürdőszobából állt. Csodálatos kiáltást biztosítottak a hatalmas ablakok. Kétszárnyú ajtó nyitva volt előttem, kiértünk a kertbe, ahol egy medencével találtam szembe magam. A ház viszont ennél is hihetetlenebb volt. Alig lehet leírni szavakkal. Roy elkapta a kezem és már vonszolt is befele a konyhába. Óriási bögre kávé elfogyasztása után végre elkezdett beszélni.

- Nem sokra emlékszem. Arra világosan, hogy mindketten jól eláztunk. Lucas összeszedett valami nőcskét, vele lépett le. – bólintottam a kávé szürcsölése közben, ez nekem is halványan derengett.

- Tovább… - bíztattam.

- Szóval, ott maradtunk kocsi és sofőr nélkül, de téged sem akartalak egyedül hagyni. Így jobb ötletem nem volt, elhoztalak ide. Ezt a házat bérelték ki a vendégeknek… Említettem az esküvőt ugye?

- Igen, még tegnap mondtad…

- Nagy a család és az ismerősök köre, így jobbnak látták, hogy házat béreljenek. Jah, és a vendégház csakis az enyém! Hogy tetszett… Körbevezetlek, evés után…

A tápláló falatok nagyon jól estek, rettentő éhes voltam már. Roy folyamatosan mesélt, kérdezett és mindent tudni szeretett volna rólam, mi történt amióta nem találkoztunk. Hiányzott a legjobb barátom. Ugyanakkor a párom, a szerelmem annál is inkább. Roy ígéretéhez híven megmutogatta a házat, mondván még ő sem látott mindent. Többször eszembe jutott, hogy ez Robnak tetszene, vagy ő be nem tenné a lábát egy ilyen szobába. Ilyenkor mosoly ült ki az arcomra, melyet Roy örömmel fogadott. A beszélgetésünk jól alakult, megfeledkezve az időről a medence partján nevetgéltünk egész délután, sőt még este is. Estére már szinte mindenkit ismertem, kedvesen fogadtak, és hivatalos voltam a vacsorára is.

A vacsora után eszembe jutott, hogy még ma nem is beszéltem Robbal. Biztos aggódik értem, hogy nem jelentkeztem, vagy hogy nem tud elérni a meghalt mobilom miatt. Beosontam a vendégházba, lekuporodtam a telefonnal az egyik ablak elé. Csodáltam a kilátást, s tárcsáztam is. Első körben Rob mobilját hívtam, folyamatosan foglaltat jelzett. Hívtam a szállodáját, de ott nem tudták kapcsolni a szobáját. Már hívtam Ash mobilját is, de semmi. Csalódottan könyveltem el, hogy vagy forgatáson, vagy kötelező eseményen van kedvesem. Szomorú lettem, mert egyre jobban hiányzott Rob. Visszamentem a társaságba, de már nem éreztem olyan jól magam.

- Mi a baj Zoé? – érdeklődött Roy.

- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok. Ideje lenne hazamennem.

- Nem, arról szó sem lehet. Egyedül nem engedlek el! Elkísérlek! 

- Nem, köszönöm arra semmi szükség.

- Kérlek, maradj itt. Látod, van hely bőven, majd inkább reggel vagy délelőtt indulj haza. Úgy is olyan ritkán tudunk találkozni. Kérlek! Itt addig sem vagy egyedül… - folyamatosan kérlelt, és tudtam, hogy igaza van. Otthon egyedül lennék… még a végén megint előjönne a depresszióm…

- Hát legyen, de reggel mindenképpen haza kell mennem. Sürgős munka van, és még sehol sem tartok… - magyarázkodtam, mire válaszként megölelt.

Még egy fél vagy talán egy órát beszélgettünk, mikor felütötte a fejét az álmosság. Gyors zuhany után békésen hajtottam álomra a fejem, az ideiglenes menedékben. Szinte rögtön elaludtam. Másnap korán keltem fel. Hívtam egy taxit. Majd összeszedtem a dolgaimat, viszont óvatlanul felébresztettem Royt. Meglepődött, de tudta, hogy tovább nem bírhat maradásra. Elköszöntem tőle, és hagytam tovább aludni. A házban már kisebb felhajtás volt a készülődés miatt. A kijárat felé igyekeztem, mikor becsukódott mögöttem az ajtó fellélegeztem. Közben megérkezett a taxim. Egész úton azon merengtem, milyen jó lesz végre hazaérni.

A nappaliban fényképész felszerelésem és a laptopom hevert. Pont ott, ahol hagytam. Leszórtam a cuccaim az egyik székre és rögtön kávét főztem. Frissen főtt kávé illata belengte a lakást. Míg a kávé főtt, addig a nappaliban kinyitottam az ablakot, utat engedve a gyönyörű napsütésnek. A konyha fele lépdeltem, meglepődve láttam Ő áll velem szembe. Mindketten megdöbbenve néztük egymást. Ezzel egy időben hatalmas puffanás és loccsanás következett. Tátott szájjal meredt rám. Az arcát figyeltem, de most valahogy más volt. Meggyötört, megtört, nyúzott. A szeme karikás volt, viszont amint meglátott valamiféle csillogást véltem felfedezni bennük. Ash sikítása zavart meg bennünket.

- Beléd meg mi a frász ütött? – bukott ki belőlem. A fejemben, valamivel jobban hangzott. El is szégyelltem magam.

- Te… te… - dadogott egyszerre Ash és Rob. Szerelmem azonban elindult felém. Szemét egy pillanatra sem vette le rólam.

- Mi történt? Miért néztek így? – szó szerint kiakadtam.

- Te élsz! – ragyogott fel Rob szeme. Felkapott, s megpörgetett. Megállt, letett, de még szorosabban ölelt ált.

- Jah, nem sokáig. Ha az a célod, hogy megfujts, akkor jó úton haladsz!

- Most én, most én jövök! – követelőzött barátnőm, mint egy óvodás. Ashley szorongatott, miközben a háta mögött Rob szerencsétlenkedet. Az összetörött bögre maradványait és a kiömlött kávét próbálta eltűntetni. Kevés sikerrel. Hatalmas kacagás tört ki belőlem, amit senki sem értett. Szó szerint elmebetegnek tarthattak.

- Most pedig mindent tudni szeretnék! – komolyabb hangot próbáltam elérni, de még mindig erős késztetést éreztem a nevetésre. Ash és Rob összenéztek, és keserű, zavart pillantást váltottak. Talán mérhetetlen fájdalom tükröződött mindkettőjük szemében az öröm mellett.

- Üljünk le, kérlek! – fordult felém Rob. Teljesítettük a kérését, láttam az arcán a fájdalmat, majd elkezdte a magyarázatát – szóval… a forgatáson voltunk, miután végeztünk visszamentünk a szállodába. Az újba, jöttek a többiek is. Ash kitalálta, hogy szórakozzunk, menjünk el valahova. Éppen készülődtem, a többiek meg a szobában vártak, mikor megszólalt a telefon… Azt hittem, hogy te hívsz, így gondolkodás nélkül felvettem a telefont. A rendőrségről kerestek… baleset történt, és azt hitték, hogy te voltál az áldozat. Megtalálták a kártyád, és az én számomat. Azért jöttem, vagyis jöttünk ide, hogy azonosítsunk… - már a végén elcsuklott a hangja, és képtelen volt befejezni a mondatot.

Az első pár perben annyira ledöbbentem a hallottakon. Karjaiba vetettem magam. Elképzelni sem tudtam, mennyire nehéz lehetett neki. Bűntudatom volt, mivel én jól szórakoztam, addig ő szenvedett. Szörnyű beismerni, de ezek az események rádöbbentettek néhány dologra. Az egyik és legfontosabb, hogy mi ketten összetartozunk. Vágytam rá, végre az ölelő karjai között lenni. Az ölébe helyezkedtem. Görcsösen kapaszkodott belém. Finoman pusziltam meg arcát, nyakát. Inkább a megnyugtatásáért. Nagyot sóhajtott, s végre lazított görcsösségén.

Nem sok időnk maradt a reggelből, be kellett menni a rendőrségre. Ash időközben hazament, abba viszont megállapodtunk, hogy visszajön. Míg készülődtem Rob telefonja többször is villogott. Végül megelégelte és felvette. Egy férfihang üvöltött a vonal túlsó oldaláról. A döbbenten hallottam, amint szerelmem mindenre megesküszik, hogy visszamegy még ma. Szép volt, jó volt, de csak ennyi jutott nekünk…

A rendőrség fele az utat csendben tettük meg. Rob láthatóan nagyon erősen gondolkodott valamin, engem pedig a múltam nem hagyott nyugton. Felrémlettek kihallgatások. Ismét megrémítettek az emlékek. Egyetlen dolog miatt voltam biztos magamban, hogy nem fogok idegroncsként végezni, mégpedig a legfontosabb személy puszta jelenléte hatalmas erőt adott. Mosolyogva fordultam felé, egy halvány mosoly az Ő arcán is megjelent.

A rendőrségen viszonylag hamar végeztünk. Meg kellett keresni azt a rendőrt, aki Robot értesítette. Miután tisztáztunk, mehettünk volna a dolgunkra. Igen ám, de a rendőrséget nem lehet elhagyni, az épület előtt hatalmas tömeg várta Rob megjelenését. – Zseniális! – gondoltam magamban.

Nem sokat tétlenkedtem. Megkértem az egyik igen kedves rendőrt, hogy Rob lehetőleg a hátsó kijáraton távozzon, míg én a kocsit odaviszem. A terv jónak bizonyult, bár nekem sem volt könnyű elérni a kocsiig. Rob nem igazán díjazta a rendőrre folytatott beszélgetésem, a jellegzetes fintor kiült az arcára. Aztán elindultam. Rutinosan a napszemüveg mögé rejtőztem, s megtettem mindent, hogy ne foglalkozzam a felém irányuló kérdésekkel és fényképekkel.

Az épület megkerülésének a hosszabb utat választottam, lehetőleg ne kövessenek. Bevált. Bár előre láttam a címlapokat, és a találgatásokat, miért voltam a rendőrségen. Erről jutott eszembe, hogy fel kell hívnom Sarah-t és Danny-t. Mindenek előtt Luc-kal kell beszélnem. Amint megálltam hátul, Rob egyből be is ült mellém. Puszival köszöntött. Hirtelen szólat meg, és meglepett.

- Van egy ötletem! Gyere velem! – bevetette a szívdöglesztő mosolyát és olyan szemekkel nézett rám, hogy mindent elfelejtettem.

- Mit… mit mondtál? – nem fogtam fel, mire gondolhat.

- Azt mondtam, gyere velem!

- Hova? Hova menjek veled? – ma sehogy sem voltam észnél.

- A forgatásra. – a diadalittas vigyor megmaradt.

- Csak útba lennék. Különben is, ha forgatsz, akkor nem vagy velem, nem tudsz velem lenni… és itt a munkám… - bár szívemet nagyon is megdobogtatta az ötlet.

- Szóval nem… Erre nem számítottam… - lemondóan sóhajtott, de folytatta – Lehet, hogy tényleg nem tudnék veled lenni annyit… lehet, hogy a forgatás sok időmet elvenné… lehet, hogy itt a munkád… De akkor legalább tudnám, hogy hol vagy. Tudnám, hogy nincs semmi bajod. A rohadt életbe! Nem tudod, milyen voltak az elmúlt napok… Miért baj, hogy elhívtalak? Miért? Miért nem tudsz csak egy kurva igent mondani… - Rob teljesen kiakadt. A végét már szinte üvöltötte.

- Sajnálom… - suttogtam. Erősen az utat néztem, erősen küzdöttem a könnyeimmel.

Fájdalmat okoztam neki, pedig csak egy egyszerű igent kellett volna mondanom. Rob ezután az ablakon bámult kifele. A ház előtt leparkoltam, Rob szinte úgy robbant ki a kocsiból. Hátra sem nézett, csak a lakásba rohant. Néhány perc múlva követtem. A lakásban nem láttam, de a sejtésem beigazolódott az erkélyen cigiztett. Lepakoltam a táskám a napszemüvegem. Megint elmerült a gondolataiba, nem vette észre, hogy mögé léptem. Megsimogattam a hátát, majd kezeim a hasa felé kúsztak. Hátulról öleltem szorosan. Hatalmasakat sóhajtott, s elnyomta a csikket.

- Bocsáss meg! Bocsáss meg, hogy kiabáltam! – kezeit a kezemre tette. Lassan fordult meg s megölet.

- Nem haragszom… - hatottam a fejem mellkasára.

- Rettegek. – erre már felkaptam a fejem. Félem csillant meg a szemébe. – Félek, hogy felébredek. Felébredek, s nem leszel velem. Rettegek, hogy elveszítelek. Még most is nehezen tudom elhinni, hogy ez a valóság…

- Sss… Itt vagyok. Nem veszítesz el. Ez nem egy álom, ez a valóság. Így, hogy ezt elmondtad tényleg jobb lesz, hogyha veled megyek…

- Csak akkor gyere, ha tényleg te is akarod. Nem csak azért… - nem hagytam, hogy butaságot gondoljon. Inkább csókkal tapasztottam be a száját.

Engedtem a csábításnak, a vágynak. S testem és lelkem megkapta, amire vágyott. Ismét a másik felemmel kiegészülve, kerek egésszé váltam. Belefeledkeztünk egymás kényeztetésébe. Zihálva kapkodtuk mindketten a levegőt, míg szorosan egymás mellett feküdtünk. Már éppen a következő együttlétbe merültünk volna bele, mikor hangos dörömbölés szűrődött be a szobába, ezzel teljesen tönkretéve a hangulatot.

Rob felkapta néhány holmiját. Nem maradhattam én sem sokáig az ágyban. Roy jött elköszönni, mert visszament New Yorkba. A búcsúnk rövidre sikerült, de mindenképpen megígértettem, hogy adja át üdvözletem a többieknek. Rob telefonált, ha jól értettem Ashley-vel beszélt. Nem szerettem volna zavarni. Roy távozása után a fürdőbe vonultam. Szükségem volt egy lazító fürdőre. Csukott szemmel élveztem a vizet. Közben Robbal folytatott beszélgetésemen töprengtem. Belefeledkeztem a gondolataimba, de nem tudtam milyen döntést kellene hoznom. A döntést el is kellett napolnom, mikor megéreztem Rob simogató kezeit, finom csókjait. Könnyen felemelt, s erősen tartott. Élvezettel fogadtam magamba. Szüntelenül szerelmes csókokat váltottunk, míg egyre közelebb kerültünk a paradicsom kapujához. Együtt értük el a gyönyört. Rob a nyakamba fúrta a fejét, légzése lassan csillapodott az enyémmel egyetemben.

A víz még mindig ránk folyt, amit gyorsan megszüntettem. Rob nem engedett el továbbra sem, sőt szét sem váltunk. Óvatosan lépett ki a kabinból, s hálóba indult. Újra éledő testrésze egyre jobban kitöltött, az ágyra fektetett és folytattuk a szeretkezést. Ilyen kényeztetésben már régen volt részem. Piszkosul élveztem, s ennek hangot is adtam. Rob kaján vigyorral figyelte, mennyire élveztem, és ahogy a nevét sikoltva vonaglottam alatta.

Levegőt kapkodva terültünk el az ágyon. Boldogan bújtam szerelmemhez. Lassan egy kellemetlen gondolat kúszott a fejembe. Ez már egyszer megtörtént. Együtt töltött éjszaka után elváltunk. Rob elutazott. Ettől teljesen elszomorodtam, de tudtam, ezúttal hamarabb viszont fogjuk látni egymást.