Kavargó gondolatok... 2. nekifutás...

Sziasztok,




nos, ha nem bánjátok, akkor folytatnám a tegnapi eszmefuttatásom. Egy kicsit, sőt lehet, hogy nem is kicsit vagyok bajban. Teljesen vegyesek az érzéseim, és azt hiszem, mindenek előtt magamban kellene rendet tenni, vagyis legalábbis a gondolataim és érzéseim helyre tenni.

A tegnapi nap után mondanom sem kell, hogy borzalmas volt az éjszakám. Én, aki egy huzamban végi szoktam aludni minden egyes éjszakát, még csak pisilni sem kelek fel, most nem tudtam aludni. A „fantasztikus” álmatlan éjszakában pedig ment az agyalás ezerrel. Nem, egyszerűen olyan vagyok, hogy meg kell rágnom a dolgokat és utána tudok csak tovább lépni. Senkinek még csak hasonlót sem kívánok, mert ennél nincs rosszabb, mert újra és újra azon agyaltam, mit kellett volna másképp, sőt egy pillanatig eljutottam odáig, hogy talán nem így kellett volna. Egy szóval nem kevés bűntudatot éreztem. DE aztán ez volt az a pont, amikor végül meg tudtam magammal beszélni, hogy ebben aztán én vagyok a legkevésbé bűnös. Nos, így aztán megalapozott volt a reggelem. Bocsánat a szóért, de mint a mosott szar úgy keltem fel és mindamellett, hogy hiányzott az alvás még igen csak paprikás hangulatba is kerültem.

Miért? Mert rájöttem, hogy az a másik személy a saját felelősségét próbálta rám hárítani. SŐT a saját hülyeségét kivetíteni rám! Megvilágosodtam, és NEKTEK IS KÖSZÖNÖM A HOZZÁSZÓLÁSOKAT! TI SE HAGYJÁTOK MAGATOKAT, TI SE ENGEDJÉTEK, HOGY ILYEN TÖRTÉNJEN VELETEK!!!

Ugyanakkor egy elég elgondolkodtató dolog, miért éppen másra akarja valaki hárítani a felelősséget. Legfőképpen ha elvileg önálló felnőtt emberekről van szó. Ez így egyáltalán nem működik, mert igenis aki amit elszúr, azért vállalnia kell – vagyis jobb esetben vállalnia kellene a felelősséget. Talán rosszul gondolom? Vagy a felelősségvállalás smafu manapság? Másrészt, elég elkeserítő, ha valaki eddig nem tanulta meg, akkor egyáltalán mit várunk/mit várhatunk tőle később? S nemcsak tőle, hanem akár a gyerekeitől…. és így tovább…

Mint ahogy indítottam hatalmas kettősséget érzek magamban. Nagyon furcsa volt ez a mai nap. Sokat gondolkodtam, és mostanra mindössze CSALÓDOTTSÁGOT.

Azonban azt is tudom, sokszor megéljük a csalódást, az élet része. Szükséges a gyász egy fajtája, bár hogy őszinte legyek, mostanra sokkal jobban érzem magam. Eljutottam odáig, megértettem, felfogtam MINDEZ NEM AZ ÉN HIBÁM. Ergo egy cseppet sem vagyok ezért felelős. Az eszem ezt már az első pillanattól kezdve tudta, de ettől függetlenül fájt a lelkemnek, és még ugyan kicsit fáj, de már nem bánom. Úgy tűnik, hogy ennek a barátságnak itt és most vége.

Meghagyom a lehetőséget bármiféle lépésre, azonban egyáltalán nem én fogom megtenni az első, sőt a második, de még a harmadik lépést. Nem én viselkedtem gyerekesen, és elég abszurd, hogy az sértődik be, aki elvileg a segítséget kérné. Noh, de mindegy.



Most egyenlőre ennyi voltam.

Puszi,



ZoÉ