Sziasztok,
megjöttem és íme itt a 21. fejezet. Továbbra is nagyon köszönöm a kitartó pipálást és Zsuzsi neked is a komizást! :)
Kíváncsian várom a véleményeteket!
Jó olvasást!
Puszi,
Zoé
~ Emília ~
Bódultan ébredtem. Először nem tudtam, hol vagyok pontosan. Összemosódott az álom és a valóság. Majd tudatosult bennem, hogy a kórház vendégszeretetét élvezem. A jellegzetes kórház szag bizonyította be teljesen. Jól éreztem magam, a körülményekhez képest mindenképp. Csak az okozott egy kisebb fájdalmat, mikor megkíséreltem felülni. Finoman tapogattam meg a felsajdult részt. Kötés borította. A bal alkaromon is fehér géz virított. Egyre jobban emlékeztem a verekedésre, a lövésekre és arra, hogy elestem. Óvatosan húztam végig az ujjam a homlokomon, amit ugyancsak bekötöttek.
Kate nővér kedves mosollyal üdvözölt. Ő nagyon emlékeztetett Matildára a jó hangulatával. Bár megijesztett azzal a tűvel, amit a kezében tartott. Nem sokáig tartott a félelmem, pillanatok alatt vett vért. Majd leszedte rólam a kötések egy részét.
- Jó reggelt kisasszony! – lépett be a doktor a szobámba. – Hogy érzi magát ma reggel? – felemelte a kórlapom, s azt tanulmányozta.
- Jó reggelt, köszönöm jól! Csak egy picit fáj még itt. – böktem az oldalamhoz.
- Igen, a lövés okozta seb. Nehezebben gyógyul. – közelebb lépett hozzám a doki, majd a nővér segítségével megvizsgálta a sebemet. Azután kicserélték a kötést rajta. – Kisasszony ne aggódjon, nagyon szépen helyre fog jönni. Viszont mindenképp csinálunk egy MR-t, hogy kizárjuk a súlyosabb fejsérülés lehetőségét. A többi sérülés miatt a biztonság kedvéért megröntgenezzük. – szorgalmasan bólogattam, hogy megértettem mindent. Az orvosom pedig tovább folytatta. – Kate nővér mindenben segíteni fog és elkíséri a vizsgálatokra. Az eredmények alapján pedig megbeszéljük, mikor mehet haza. Otthon már nagyon várják. – ezzel a doktor távozott a szobából.
A doktor utolsó mondata zakatolt a fejemben. Várnak rám. A szerelmem és a kisfiunk. Robbie, jaj kicsim a mami harcolni fog! – mondogattam magamnak. A nővér a vizsgálatok előtt átmozgatott, mivel a sok fekvés miatt az izmaim megmerevedtek. Az első néhány művelet egész fájdalmas volt, majd utána ahogy újra én uraltam a testem elmúlt a fájdalom minden szikrája.
- Pihenjen, addig megnézem, hova kell elsőként mennünk! – hagyott magamra Kate is.
Fel tudtam már ülni az ágyban, így jobban kiláttam az ablakon. Türelmesen vártam, hogy visszajöjjön a nővér és végre túl essek azokon a procedúrákon. Reméltem, hogy jó szívű lesz a doktor és minél hamarabb szabadon enged. Lépteket hallottam. Meglepetésemre Ő lépkedett felém. Felragyogtak a szemei, ahogy pillantásunk találkozott. Egyik pillanatban még az ajtónál volt, a másikban már mellettem. Ajka egyből enyémen pihent. Szenvedélyes csókjától teljesen megrészegültem. A derekára fontam a karjaim, és így vége sikerült minél közelebb húznom magamhoz. Rob szakította meg a csókunk, de éreztem ahogy még nagyobb mosolyba szalad a szája. Mellém telepedett az ágyra, s ezúttal még szorosabban kapaszkodtam belé.
- Úgy hiányoztál, Szerelmem! – a káprázatos kék szemei hatalmas örömről árulkodtak.
- Te is nekem, Rob! – sóhajtoztam, s újabb csókra nyújtottam a szám. Hogy voltam képes nélküle élni? Hogy tudtam a csókja, az érintése nélkül létezni? Csak egyetlen magyarázta lehet, hogy megőrültem.
- Oh, jó reggelt Robert! – jött felénk Kate nővér.
- Jó reggelt, Kate nővér! – Rob automatikusan köszöntötte a nővért barátságos hangon.
- Ma csak egyedül? – érdeklődve figyeltem a társalgásukat. – Megsúgom, a fiatalember alig akarta magára hagyni.
- Igen, ez így van. Egyszer már elengedtem, egyszer megszökött. Egyiknek sem lett jó vége. De most aztán nem engedem. – a könnyed hang mögött én éreztem a komoly elhatározást.
- Soha többet nem kell elengedned. Még a végén meg fogsz unni. – nyomtam egy puszit szerelmem arcára. Felnevetett, igazi szívből jövő nevetése betöltötte a szobát.
Miután kinevettük magunkat pont meghozták a tolószéket. Első lépésként végre a saját lábaimra állhattam. Csakhogy remegtek a térdeim, bizonytalan lábakon álltam még. Még sem kellett félnem attól, hogy összeesek. Rob erősen tartott egészen addig, míg a tolószékbe bele nem ültem. Ragaszkodott hozzá, hogy ő toljon.
A vizsgálatok fájdalom mentesek, de mindegyiknél várni kellett. Ráadásul elég feltűnőek voltunk. A nővér és Rob még nem is annyira, bár utóbbit tátott szájjal és leplezetlenül vizslatták a nők. De mindenhova követett bennünket Dean. Ahogy kiléptünk a szobából Rob egyből bemutatott a testőrének. Vicces, kedves és a szavaiból azt szűrtem le, hogy nagyon jóban vannak Rob-bal.
Kora délutánra végeztünk, akkor mehettem vissza a szobámba. Be kell vallanom, elfáradtam és azt hiszem, hogy el is szundítottam. A kellemesen cirógatott szerelmem hangja, ahogy duruzsolt. Nem értettem a szavait, mert hadart. De a beszéd közben a hangulata egyszerre változott. A nyugodt hang átváltott felháborodottba, majd dühössé. A mocorgásomra felém fordult, s még egy utolsó mondatot elhadart.
- Nem, nem gondolom meg magam. Döntöttem. Az lesz a legjobb, ha személyesen beszélünk. Odamegyek! – azzal lecsapta a telefont.
Láthatóan bántotta valami, vagy nem jó híreket kapott. Nem akarta elmondani. Minden erre irányuló kérdésem elterelte. Másról kezdett el beszélni vagy épp csókot lopott. Persze a csókkal úgy elvette az eszem, már azt sem tudtam, mit kérdeztem korábban. A szívem heves dobogásba kezdett, mikor Rob hajlandó volt mellém bújni. A mellkasára hajtottam a fejem, s nem bírtam betelni az ismerős illatával. Meghitt és szerelmes pillanatot teremtett, még akkor is ha épp egy kórházi ágy adta a helyet.
- Kisasszony, megvannak a leletei. - A doktor elégedetten, az összes vizsgálati eredménnyel látogatott meg. – Kizártuk a komolyabb fejsérülést. Az felszíni seb, ami már majdnem teljesen helyrejött. Nincs törés, nincs repedés. Viszont sokat kell pihennie, nem erőltetheti meg magát. A lőtt sérülését még néhány napig kötözni kell, nem szabad, hogy felszakadjon és víz sem érheti.
- Mikor enged ki? Mikor távozhatom? – izgatottan tettem fel a kérdéseim. A doki csak mosolyogva nézett rám, majd Robra.
- Úgy látom nagyon türelmetlen. Mihamarabb szabadulna? – csak bólintottam, hisz nyilvánvaló volt. – Holnap még mindenképp megnézi egy mozgásterapeuta, átmozgatja, mert egy hetet feküdt. Erre szükség van, de utána saját felelősségre távozhat. Írok fel pár gyógyszert és fájdalomcsillapítót, ezeket kell még szednie.
Az öröm még a könnyeimet is kihozta. Arcom Rob mellkasába fúrtam, hogy ne lássa őket. Elhagyom a kórházat. Új életet kezdek. Új lappal szeretnék indulni. A férfivel, akit mindennél jobban szeretek és a kicsikémmel, akit már régóta nem láttam.
- Szeretlek! Nagyon szeretlek! – mondtam ki újra és újra.
- Én is szeretlek! – most mondtuk először egymásnak azóta, hogy magamhoz tértem.
A szavait, a vallomását mézédes csókok követték. Az Ő csókjai voltak az utolsók, mert lassan legyőzött az álom. De úgy aludtam el, hogy tudtam holnap láthatom és megölelhetem Robbie-t és otthon hajtom álomra a fejem. S jó szorosan Rob ölel át egész éjszaka, hogy reggel őt lássam meg először s csókkal köszöntsem az új napot.
Izgatottan és újult erővel vártam a terapeutát. Ma már teljesen egyedül képes voltam felülni az ágyban. Kate nővér felügyelete mellett tehettem pár lépést az ágyam körül, ő volt aki segített összepakolni is. Mintha berozsdásodtak volna, úgy éreztem főleg a lábaim. Épp szóvá tettem a rám vigyázó nővérnek, mikor kuncogást hallottam a megjegyzésem után. Kissé fiatalnak kinéző, de rettentő jóképű pasi támaszkodott az ajtófélfának. Teljesen hétköznapi szerelésben volt. Kék farmer, sportcipő és egy sima sötét kép póló, ami ráfeszült az izmos felsőtestére. A nadrágja zsebére volt felcsíptetve az orvosokra jellemző kártya. Rövid barna haja, csábító zöld szemei voltak.
- Jobban megy, mint hinnéd! – azzal felegyenesedett. – Max vagyok. Most pedig engedd el az ágyat, gyere felém!
Bár bizonytalanul, de egyedül lépkedtem. A lábszáramban éreztem ahogy az izom húzódik, az nem volt valami kellemes érzés. Max visszakísért az ágyra. Leültetett, míg ő elém húzott egy széket. Felemelte a lábam, s áttapogatta és masszírozta azt. Az egyik mozdulatnál azonban felszisszentem. Kicsit erősebben találta el Max az egyik ideget. De nem ez volt a legnagyobb baj.
- Veszed le a mocskos mancsod a barátnőmről! – egy féltékenységből eredő dühödt hang kiabált. S egyből elrántotta tőlem Max-et. Rob-ot féltettem. Nem jutott jobb eszembe, mint a megfelelő személy segítségét kérni.
- Dean segíts! – kiabáltam kifele, míg Rob lendülő ökle a meglepett Max felé suhant. Pont az utolsó pillanatban ékezett meg az említett. Azzal elkapta Rob kezét.
- Rob, nyugi! Rob! – a testőr két lépéssel hátrább húzta főnökét. Rob, mint aki álomból eszmél, értetlenül nézett körbe. Elég szaporán kapkodtam a levegőt, a szívem az ijedségtől a torkomban dobogott.
- Kicsim, kérlek, nyugodj meg! Sajnálom! Kicsim! – Rob újra normális hangnemben beszélt, de láttam a Max-nek szánt villámokat a szemében. Kicsimnek hívott éppen úgy, mint régen.
- Elég őrült egy pasid van. – motyogta Max, míg a kórlapomra írt valamit.
- Így szeretem. – válaszoltam határozottan.
- Minden rendben van, minden nap sétálj egy keveset. De nem szabad túl erőltetni az izmokat. Fokozatosan, lépésről lépésre. Ha bármi baj van, itt a számom. Örvendtem!
Magunkra maradtunk a szobába. Végre itt volt az alkalom, hogy kiszabaduljak és hazamenjek. Lassan, de egyedül öltöztem fel. Sejtéseim szerint Ash lehetett az, akinek a ruhákat köszönhetem. Egy sima bővebb típusú farmert, egyszínű pólót és kapucnis pulcsit vettem fel. A fejemről lekerült a kötés, a helyét a hajam és a kapucni eltakarja. Az alkaromon volt még bekötve, de a hosszú ujjú pulcsi fedi. Rob bár nem mondta, bűnösnek érezte magát. Magát hibáztatta, mert elvesztette a fejét. Nem haragudtam, nem hibáztattam, pusztán meglepett, a hirtelen kirohanása. Éhes pillantásokkal figyelt, de nem közeledett.
- Csókolj meg! – erre meg csak egy puszit nyomott a számra. Ennyi? Most már felhúztam magam. A gyerekes viselkedését édesnek találtam bizonyos módon, de az hogy még egy rendes csókot sem adott. – Jó! Majd keresek mást! – szusszantottam mérgesen. Erre végre reagált. Felfalva csókolt. – Szeretlek, érted? Csak téged szeretlek!
A nővérek búcsúzóul megölelgettek. Megkaptam az összes papírom, a recepteket a gyógyszerekkel. Viszont a felém közeledő tolószékre nagyon csúnyán néztem. Nem voltam hajlandó beleülni. Rob oldalához bújtam, körülöleltem a derekát, s úgy indultunk a liftek felé. Lassan haladtunk, szerelmem óvón fogott. A liftben ácsorogva pihenhettem egy kicsit.
- Kicsim, ne ijedj meg! De most nem mehetünk tovább együtt. Túl sokan vannak odakint, amihez te még túl gyenge vagy. Dean és én eltereljük a figyelmüket, te és Alex pedig hazamentek. Otthon találkozunk! Kicsim, kérlek, értsd meg! – egyik döbbenetből estem a másikba.
- Ne kérlek, ne engedj el! – rossz és szorító érzés kerítette be a szívem.
- Nem lesz semmi baj, mindjárt találkozunk ismét! – megcsókolt, s lassan elengedett.
- Majd én vigyázok rá! Menj! – észre sem vettem, hogy keveredett mellénk Alex.
Rob még egy puszit nyomott a számra. Fejébe húzta a sapkáját és menet közben feltette a napszemüvegét. A hátát figyeltem, míg el nem tűnt előlem. Egy biztonsági őr engedett ki. A hatalmas fekete terepjáró várt ránk. Beszálltam, majd miután Alex a csomagtartóba betette a csomagom. Elhaladtunk a parkoló mellett, láttam a hatalmas tömeget, a villogó fényeket. Sikítozást lehet még hallani. Az egész annyira abszurd volt.
Alex gyorsan vezetett. Nem beszélgettünk, de egyáltalán nem a zavaró és kínos csend állt be közénk. Az viszont hamar feltűnt, hogy nem a megszokott környék felé autózunk. Ismeretlen, idegen helyen hajtottunk. S egyre szaporodtok a fejemben a kérdések. Egy óriási előtt parkolt le. Nagyjából kétszer akkora volt ránézésre, mint a régi házunk. Tetszett, nagyon modern stílusú. A bejárati ajtó nyitva fogadott, könnyen be tudtunk jutni. Félve lépkedtem egy nappaliszerű helyiségbe, de amint elérte a fülem a legcsodálatosabb hang hatására megfeledkeztem minden másról és felé igyekeztem – már amennyire tudtam. A szőke csoda rám emelte kristálytiszta kék szemeit. S mosolyogva hívott. Szemem nem maradt szárazon, annyira meghatódtam, és annyira hiányzott. Felém totyogott. A szőnyeg széléig jutottam, a földre rogyva öleltem és puszikkal borítottam be réglátott gyermekem. Folyamatosan folytak a könnyeim, sőt egy idő után már érdekelt semmi felzokogtam az örömtől.
- Itt meg mi a franc történt? Kicsim, mi a baj? Kicsim válaszolj! – Rob idegesen kérdezősködött. Most vettem csak észre, hogy nem egyedül vagyok a szobában. Ash Alex karjaiba bújt. Felismertem Lizzy-t, mellette egy nagyon hasonló lánnyal. A másik oldalon pedig feltételezésem szerint a szülők. Szerelmem lekuporodott mellém, Robbie-val a karomban nekidőltem. De valami erőtlenség uralkodott el a testemen. Le kellett hunyni a szemem.
- Kicsim, Em szólalj meg! Megijesztesz! – Rob nyugtatóan simogatta a hátam.
- Szeretlek! Ne haragudj! Szeretlek! – fúrtam a fejem kedvesem nyakába.
Mire megnyugodtam, már mindenki körülöttünk volt. Kíváncsian figyeltek. Rob a karjába vette a pici fiunkat, majd segített felállni. Ash és Lizzy „támadtak” meg először. A hadművelet fedőneve pedig üdvözlés volt. Victoriát a másik két lány húzta magával. Míg a szülőket Rob mutatta be. Ott abban a pillanatban rettentően féltem, hogy mit fognak szólni hozzám. Claire és Richard is megölelt, elég közvetlen beszélgetés alakult ki közöttünk. Igyekeztem figyelni, de valahogy mégis egyre nehezebben ment. Újra az erőtlenség uralkodott el a testemen, de most győzött.
Tiltakoztam és ellenkeztem, de hatástalanul, mert Rob a karjába vett s úgy vitt a házban. Barátságos színek, kellemes és otthonos környezet jellemezte a házat. Aztán Rob nyaka köré fontam a kezem, majd ráfektettem a fejem. Éreztem, ahogy puhára letesz, majd az a puha valami beborít. S a boldogság minden pólusom érezte.
Lassan már egy egész hete otthon voltam. Egyre jobban éreztem magam. Egyre több erőm volt, ami azt jelentette, hogy többet sétáltam. Nem fáradtam el olyan hamar. A sebem is gyógyult, már csak ritkán fájt. Egyedül közlekedtem, öltözködtem és fürödtem. Ez utóbbit nagy sajnálatomra. Szinte egész nap valaki volt mellettem és Robbie mellett. Rob családja megszeretett. A srácok ledöbbentek, majd kitörő örömmel fogadtak. Sok nagyon szép és vidám emléket felemlegettek. Talán még két napot maradtak, majd fellépések miatt átruccantak egy-két másik városba. Sam, Bobby és Marcus úgy búcsúzott, ha vége a turnénak akkor jönnek. Tom a sikertelen meghallgatás miatt ment a srácokkal, illetve a csaj is kidobta, akit nagyon fűzött.
Rob viselkedésén nem tudtam sehogy sem kiigazodni. Megcsókolt, megfogta a kezem, simogatta a hátam, a kezem vagy az arcom, de minden más testi kontaktust került. Velem aludt, egy ágyban aludtunk, mégis azt éreztem, hogy egy szakadék van kettőnk között. Alig tette ki a lábát a házból, aminek örültem. Otthon volt velem és Robbie-val. Ash, Lizzy és Vick is élvezte a vakációt, mert ez itt annak számított. Rob szülei pár napra ellátogattak egy ismerőshöz, de utána visszajöttek.
Már a második hét végéhez közeledtünk. Rob és köztem továbbra sem történt semmi. Csalódott voltam. Kénytelen voltam elterelni a gondolataimat a páromról. Lizzy és Vick valahova készültek rögtön reggeli után, azóta sem kerültek elő. Robbie-t pedig a nagyszülei sajátították ki. Rob a teraszon cigizett és telefonált ismét. Az elmúlt héten azt vettem észre, hogy szinte a füléhez nőtt az a vacak. Ash a kanapén ült és egy magazint lapozgatott. Tőle egy méterre álltam talán, s a hatalmas tolóajtón keresztül figyeltem Rob-ot.
- Talán valami baj van velem? – szólaltam meg hosszú merengés után. Ash keze megállt a levegőben. – Meghíztam vagy lefogytam? Már nem tetszem neki? Már nem szeret? – először fel sem fogtam, hogy hangosan is kimondtam a szavakat. – El kell mennem. Ki kell szabadulnom innen.
- Várj, Em hova mész? – pattant fel Ash, s követett.
- Nem tudom, csak el. Kicsit ki a házból. Kávézni vagy nem tudom. – vontam meg a vállam.
- Jó, akkor gyere el velem valahova. Úgyis menni akartam, de társaságban jobb. Menj öltözz át, addig szólok Robnak, hogy elmegyünk. – táncolt a terasz irányába barátnőm.
Fáradt sóhaj után indultam a szobába. Egy kék hosszú és könnyű ruhát vettem fel. Kendővel dobtam fel. A hajam csak kibontva átfésültem, és felvettem a majdnem fél arcomat eltakaró napszemüvegem. Ash keresésére indultam, hogy részemről mehetünk. A nappaliban beszélgetett a lányokkal. Rob mellettük álldogált kezében a telefonnal.
- Mehetünk! Kész vagyok! – a lányok bólintottak s követtek. Rob értetlenül nézett rám, amit nem tudtam mire vélni. Ő nem közeledett felém.
- Csak így itt hagysz? Puszit sem kapok? – visszaléptem Rob-hoz és egy gyors, a szájára adott puszit adtam neki. Továbbra is sütött róla az értetlenség.
Végül négyen lányok hagytuk el a házat. A kicsi fiú otthon maradt a nagyszüleivel és az apukájával. Behúztak a csőbe, mert a végén a kávézás is elmaradt. Esőként egy szalonba cipeltek el. Ash-t soron kívül fogadták. Egymás mellé ültettek bennünket s máris sürögtek-forogtak körülöttünk. Kezdték a hajammal, manikűr és pedikűr. Jót tett a lelkemnek és önmagamnak, hogy foglalkoztak velem. Pöttöm barátnőm szája folyamatosan járt. Legalább öt helyet megemlített, ahova el kellene mennünk. Csak mert megígérte, hogy majd benéz. Természetesen mind a neves márka legnagyobb boltja volt. Értelmetlen lett volna a küzdelem, hisz én akartam kiszabadulni egy kicsit. Szóval végül szó nélkül követtem Ash-t. A hangulatomon sokat dobott, hogy Vick-kel és Lizzy-vel több időt tölthetek együtt.
Fogalmam sincs hányadik üzletben nézelődtünk, mikor egy tornádó erejével közeledett egy rövidke lila ruha. A három lány összeesküdött ellenem, mert együttes erővel győzködtek a ruha felpróbálása miatt. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Semmit. Vagyis szófogadóan viselkedik. Ezt tettem én is. Kétkedve néztem a ruhát, hogy fog állni rajtam. De meglepetésemre minden várakozásomat felül múlta. Kezdjük ott, hogy pántos ruha és rendes háta volt. Ugyanakkor a dekoltázsa ejtett, tehát a fedő kötésem egyáltalán nem látszódott a ruhán át. A hossza is tetszett, combközépig ért. Mielőtt megmutattam volna magam a többieknek az egyik eladó lány egy pár fekete cipőt adott hozzá. Egyszerre léptünk ki az öltözőkből. Vick egy térdit érő arany árnyalatú v kivágásos ruhát viselt. Lizzy ezüst színű nyakba akasztós feszülős ruciban pompázott. Ash egy elég erős kék ruhában vigyorgott. Amikor szembe fordultam a tükörrel, nem hittem a szememnek.
- Em gyönyörű vagy. – kétszer kör be kellett fordulnom, hogy mindenki jól megnézhessen.
- Köszönöm, én tényleg nem… - csak hebegni tudtam, hisz alig akartam elhinni.
- Fejezd be! Csodaszép vagy, most pedig irány haza! – Ash-ből egyszerre előbújt a határozottabb énje.
- Hé, de még kis sem fizettem… és a többi ruhám… na meg a cipő… - mutattam magamra, és böktem az öltöző fülke felé, ahonnan kiléptem.
- Ne aggódj, már mindent elintéztem. Jó adok egy percet, hogy hozd a levetett ruhád! – ellentmondást nem tűrve csípőre tett kézzel állt, míg felkaptam a kék hosszúruhám és a kendőm. Minden cuccom egy zacskóba végezte. – Nyugi, mindent Rob fizetett. Jó sokkal tartozik még így is! – komolyan mondom sütött rólam az értetlenség. Míg a másik három lány pedig dőlt a nevetéstől. Csak tátogtam, mint az aranyhal. S inkább beültem a kocsiba, még mielőtt valami rosszat mondok.
- Te, Ash nem tévesztetted el a házszámot? Itt annyian vannak! – A ház előtt rengeteg autó állt. Kivilágították az egész épületet. Hatalmas tömeg gyűlt össze, bár ötletem sem volt, hogy ki és miért hívta őket. Lassan lehetett előre haladni. Amerre néztem, mindenhol zakós vagy öltönyös férfiak és hozzánk hasonlóan kiöltözött nők beszélgettek. Pincérek jártak körbe italokkal. Ismerős arcokat keresgéltem, hátha valaki tud valamit. De egyetlen embert sem láttam. A nappaliba még több ember fogadott, a helyet a széttologatott bútorokkal nyerték. Még mindig nem volt egyetlen ismerős sem, sőt még a lányokat is útközben elhagytam valahol. A medence mellől hangosabb beszélgetés és nevetés szűrődött felém. Odaindultam. Körbe a medence partján fotelek, székek és asztalok voltak kihelyezve. Hangulatosan mécsesek világítottak rajtuk. Tetszett a mécsesek ötlete. Végre feltűnt előttem Tom, aki fekete farmert, fehér pólót és szürke zakót viselt. Mellette röhögött Sam és Bobby, akik ugyancsak zakót viseltek, de póló helyett inggel. Egy lányt – furcsa márványmintás ruhában – rajongtak körbe. Pedig a lányt egy pasi ölelgette, aki csendben maradt. Fekete öltöny és fekete ing volt rajta, némelyik pasinak kifejezetten jól áll ez az összeállítás. Ráadásul pont olyan magas volt mint Rob. A lány ellépett a férfi mellől, s megfordult. Velem szembe állt. Vöröses árnyalatú lett a haja a rajta megcsillanó fényben. Zöld szemei és arca is mosolygott. Pánt nélküli ruhája láttatni engedte gömbölyödő pocakját. A sokk azonban a következő pillanatban ért. A férfi a lány után lépett, a derekára csúsztatta a kezét. Most Őt is teljes valójába láthattam, ráadásul ő is végre rám nézett. A vigyorgása egyből abba maradt. S a lányt, mint a forró vasat engedte el és felém tett egy lépést.
- Mindent meg tudok magyarázni…
