20. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

megérkeztem a folytatással! Bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket. :)

válaszok a komikra:

Kriszty:
nem szívesen hagytam itt abba, de muszáj volt. mert akkor felborult volna a következő rész egyensúlya.

Viki:
a 17. rész alternatív jövőkép. végigvittem azt a szálat, amikor Em-et elveszítik. és Rob és Ash összejön. (ott Rob tényleg elvette Ash-t)

mondhatjuk, hogy egy álom volt az egész. erre a 18. részben tettem utalást (az első bekezdés). csakhogy láthatjuk a jövő egy másik lehetséges kimenetelét. ez végre rádöbbenti Em-et, hogy harcolnia kell.

Zsuzsi:
meghoztam a következő fejezetet, és mondjuk úgy hogy jó úton haladunk! :)

Jó szórakozást!

Puszi,
Zoé

~ Robert ~

Kimondta újra. Engem hívott, engem szólított. Kővé dermedve és könnyekkel küszködve vártam. Reméltem, hogy újra megszólal. Többet nem szólt, de megremegtek a pillái, s kinyitotta a szemeit. Csak néztem, és csodáltam. Soha nem láttam még ennyire törékenynek és sebezhetőnek. Visszajött. Visszajött hozzánk. Nem hagyta magát. Felébredt. Lassú és darabos mozdulatokkal, de felemelte a kezét, rögtön utána nyúltam. Éreztem, ahogy hozzáértem, a szikrákat, s mennyire gyenge. Az arcomhoz húztam a kezét, megpuszilgattam. Látszott rajta, hogy sok energiát felemésztett a mozdulataival. A kezét teste mellé fektettem, s megcirógatva kezeim közé fogtam az arcát. Régen annyira szerette, amikor ezt csináltam. Apró, finom puszikat nyomtam a szájára. A fejemben csak egyetlen dolognak maradt hely, mégpedig annak, hogy mennyire szeretem.

Tényleg felébredt. – futott végig mégis egy hirtelen gondolat bennem. A nővérhívó gombot erőteljesen nyomni kezdtem. Rögtön nővérek siettek be a szobába, nyomukban a jól is mert orvossal. A doktor finoman megkért, hogy a vizsgálatok idejére fáradjak ki a szobából. Nem akartam, hisz még csak most kaptam vissza. De jobbnak láttam engedelmeskedni, azzal nem zavarom meg a munkájukat.

A folyosóra lettem száműzve, az ajtó előtt toporogva várakoztam. Dean, úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Nem csodálom. Hisz az eddig bennem felgyülemlett feszültség és aggodalom, az elmúlt hetek okozta fájdalom eltűnt belőlem. Nem tudom, hogyan történt, de megtörtént. Ehhez hozzáadódott a tudat, hogy szerelmem felébredt. Így végre képes voltam mosolyogni.

Az ajtót szuggeráltam. Minél előbb nyíljon ki, hadd mehessek be. Hadd adjak egy csókot, hadd fogjam a kezét és hadd mondjam el a szobában fekvő nőnek, mennyire szeretem. Teljesen megfeledkeztem a körülöttem lévőkről, annyira be akartam menni abba a szobába. Testőröm kérdésére eszméltem fel. Egyetlen szót bírtam kipréselni magamból. Felébredt. Dean is velem együtt sóhajtott fel.

Talán több, mint tíz percet toporogtunk a folyosón. Az orvos mosolyogva lépett ki a szobából. Mint megtudtuk, ma éjszaka szigorú megfigyelés alatt tartják kedvesem, a holnapi nap folyamán több vizsgálat vár rá. Főleg a fejsérülése miatt. Az orvos szerint jó eredmények esetén hamarabb kiszabadulhatunk a kórházból. Már indultam volna vissza a szobába, mikor a doktor közölte, hogy jobb lenne, ha távoznék. Kedvesem elaludt a gyógyszerektől, illetve nekem is jobb lenne otthon. Megértettem a célzást. Otthon. Igen, haza kell mennem. Ott vár a fiunk, aki nemsokára újra az anyja karjaiba lehet. Végre egy rendes család lehetünk. Már amennyire beleférünk a rendes család alkotta kategóriába. Pillanatnyi habozásom után bólintottam az orvosnak, hogy most távozom. A doktor futtában köszönt el tőlünk, s elsietett a hozzá érkező nővérrel egy másik eset miatt.

Most először teljesen csendben, egyetlen szó nélkül ültem végig az autóutat. Máskor már csak a figyelem elterelés miatt is beszélgettünk, vagy Dean-t faggattam a családjáról. Akármiről képes voltam beszélni, azért hogy gondolataim felszabadulhassanak. Most az ablakon bámultam kifele, a lenyugvó nap felé. A távolban a nap narancsfénybe borított mindent. Ezzel egy elképesztő csodát alkotott.

Fáradt mosollyal az arcomon értünk haza. Elsőként a kicsi fiam ölelgettem meg. Akaratlanul észrevettem a meghatódottságot anyun. A lányok mosolyogtak, míg a barátaim egyáltalán nem értették, mikor nőttem fel. Valóban felnőttem. Felnőttem a rám váró feladatokhoz. A srácoktól nem is számítottam másra, mint a viccekre. Annak ellenére, hogy én voltam a középpontban és belőlem csináltak viccet, velük együtt nevettem. Nem hagytak szóhoz jutni. Mire megkíséreltem újra kinyitni a szám, addigra anyu az asztalhoz terelt minket.

Leesett az állam. Egy csodálatosan megterített és minden földi jóval elhalmozott asztal várt ránk. Bizony, mostanra elég éhes lettem, és elég rég volt szerencsém utoljára anyu főztjéhez. Buzgón elfoglalta a helyét a család és a barátok. Vártam a megfelelő pillanatot, mikor megtehetem a bejelentésem. Lassan csendesedett el a társaság, s ekkor érkezett el az én időm.

- Kis figyelmet kérnék! Mivel eddig nem engedtetek szóhoz jutni, így most tudom csak elmondani. Emília felébredt. – ahogy vártam először néma csend, majd a kérdések millió záporoztak felém. A kérdések többségére még magam sem tudtam a választ. Csak annyit tudtam elmondani, amit az orvos velem közölt.

Hosszú idő után, és ebben a házban először ültem le a zongora mellé. Mindenki nagy örömére zenét iktattunk be az esti programba. Chris, Adam és Dean később távozott, a családom és a barátaim maradtak. Hely volt bőven, és a társaság már hiányzott. A földszinten lévő vendégszobákban a srácok kerültek. Az emeleten a nővéreim osztoztak az egyik vendégszobán, míg a másikat szüleim foglalták el. Ashleyéknek és nekem is saját szobánk volt, az enyémet Robbie-val osztottam meg. Ezzel a szobabeosztással a fürdő kérdése is megoldódott egyúttal. Ezt a házat nem tekintettem az otthonomnak, de most megtelt élettel, kicsit barátságosabbnak láttam.

Robbie már nyűgösen pityergett. Amíg a többiek a szobájukkal ismerkedtek, addig megfürdettem a fiatalurat. Finoman törölgettem meg, s ráadtam az alvós ruháját. Beszéltem hozzá, édesen egyre laposabban pislogott felém. Biztos voltam benne, hogy elfáradt a sok új élmény hatására.

A konyhába indultam, hogy igyak valamit. A konyhából pont ráláttam a medencére. Vagyis a medence mellett álló társaság jobban felkeltette az érdeklődésem. Felkaptam néhány sört és hozzájuk tartottam. Kicsit olyan volt mint régen. Sörözni a haverokkal és csak dumálni. Egy problémánk akadt ezzel, hogy annyira belemerültünk a dologba, hogy a sörök szépen elfogytak. S a fáradság jelei a barátaimon is jelentkeztek. Aztán elvonultunk a szobáinkba. Saját fürdőm volt, így egyből leszórtam magamról a ruhákat s beléptem a zuhanyban. A kissé melegre állított víz most kifejezetten jól esett. Hosszú percekig csak folyt rám a víz. Elzártam a vizet, megtörölköztem. Egy boxerbe bújtam bele, éppen elég az alváshoz. A hosszúnak mondható nap után az ágy szélén ülve hallgattam az elcsendesülő házat. A másnap még túl messze volt, sőt túl izgatott voltam az alváshoz.

Reggel korán felébredtem. Nem sokat aludtam, de valahogy nem is hiányzott. Az éjszaka folyamán az álom és az ébrenlét határán egyensúlyoztam. Folyamatosan hallottam Emília hangját, a nevemet suttogta. Szerettem volna magamhoz ölelni, megcsókolni, szeretni. Mindennél jobban vártam ezt a pillanatot, azt kívántam – önző módon – bár már most megtehetném. Számtalan ehhez hasonló gondolat suhant át az agyamon. Egy nagyobb sóhajt követően feltápászkodtam s a fürdőbe indultam. Gyors zuhanyt követően megborotválkoztam. Ma jól akartam kinézni. Még egy csomó időm volt, csak melegítőt és pólót vettem fel. Bőven elég lesz a reggelihez. Először kisfiamat néztem meg, aki még békésen szunyókált. Nem győztem betelni a látványával. A folyosón anyával futottam össze.

- Jó reggelt! – lépett közelebb édesanyám.

- Jó reggelt neked is! – megöleltem. Most tudatosult bennem, mikor már én is apa vagyok, hogy a szüleimnek mennyi fájdalmat okoztam. Egyetlen szót tudtam kimondani. – Sajnálom!

- Jaj, Robert! Nagyon büszkék vagyunk rád apáddal. Gyönyörű a kisfiad. Látom, végre boldog vagy, amit nagyon megérdemelsz. Sokat szenvedtetek, de kitartottatok a másik mellett, és ez legnagyobb dolog. Most már nagyon szeretném megismerni azt a lányt.

Elsuttogtam egy köszönömöt. S csendben a konyhába sétáltunk. Kávét főztem, és végre nyugodtan tudtam anyával beszélgetni. Nem zavart meg senki. Meséltem a találkozásunkról, az együtt töltött hónapokról. Még azt is elárultam, hogy a show felvételét követő hétvégén szerettem volna szerelmem bemutatni, amit el kellett halasztani. A kávémmal a pult mellett ücsörögtem. Anya a sokéves rutinnal reggeli készítésbe fogott. Segíteni akartam, de nem hagyta. Inkább azt kérte, hogy meséljek tovább. Az utóbbi forgatásról meséltem, mikor Alex hangjára kaptam fel a fejem.

- Nem, az a mocskos szemétláda megérdemelné, hogy kitekerjék a nyakát… Még szép! Rohadjon meg!... Persze, hogy megmondom. Rob biztosan nem hagyja annyiban. Igen, igen… Megbeszélem vele… Oké, nem hagyom… Robbie-nak apjára is szüksége van… - beért a konyhába. A telefont egyből kinyomta. Csak bámult rám, én is hasonlóan meredtem rá.

- Három másodperced van elmondani a történteket. Különben puszta kézzel tekerem ki a nyakad! – fenyegetőztem. Alex erősebb nálam, kiképzésben részesült, de a dühöt, ami bennem munkált nem szabad lebecsülni.

- Damon.

- Azt a jó k… - egy olyan cifra szidalmat kanyarítottam, anya ájulás közeli állapotba került. Félve köszörülte meg a torkát. Nos egy bocsánatkérő mosolynál többet nem tudtam jelen pillanatban produkálni. Agyam lázason dolgozott, az új információ hallatán.

- Ez szép volt! Amúgy egyet értek veled! – Alex önmagának teljesen ellentmondva csupán ennyit fűzött hozzá. Lerogyott mellém. S a kezében lévő telefonnal babrált.

- Most mi a fészkes fenét csinálunk? Az a rohadt szemét meddig keseríti meg még az életünk? – bukott ki belőlem, az amit a leginkább a szívemet nyomta.

- Kisfiam, ki az a férfi? Mit mondtál mi a neve? – anya hangja meglepetésszerű volt. Most tudatosult bennem, hogy erről a görényről mindeddig hallgattam. Csak sajnos Alex gyorsabban kapcsolt mint én.

- Egy féreg, egy patkány… - a szitkozódás folytatását Alex egy másik nyelven mondta. Alig bírtam ki röhögés nélkül, mert volt elképzelésem a szöveg tartalmát illetően. Egy sírós hangra mindhárman felfigyeltünk. A konyhában elhelyezett babafigyelőn keresztül hallottuk. Robbie az utóbbi héten rendszerit sírósan ébred. Futólépésben igyekeztem a szobába. Amint meglátott abbahagyta a pityergést, de erősen nyújtózkodott, hogy felvegyem. Nem volt okom nem eleget tenni a pici kérésének.

Alex elgondolkozva lépdelt a szobája fele. Túlságosan csendben volt, nem tetszett ez sehogy sem. Valamit forgat a fejében. – egyértelműnek tűnt. A szobájuk ajtaja éppen akkor nyílt ki, mikor a férfi odaért. Ash állt az ajtóban. Egy gyűrött és hatalmas méretű póló volt rajta. Csillogó szemekkel lépett kedveséhez. A karjait Alex nyaka köré fonta, s csókkal üdvözölték egymást. A mogorva fickót ilyenkor kenyérre lehetne kenni, ha Ash a közelében van. Sutyorogtak, majd a húgocskám kuncogva lépett egyet. Köszönt nekem és intett. S már csukódott be mögöttük az ajtó.

Irigyeltem őket egy kicsikét. Megértik egymást, szeretik egymást, s együtt vannak. Amióta együtt vannak, alig töltenek külön időt. S fájdalmasan dobbant a szívem, mert az én szerelmem messze van tőlem. Pedig nagyon szerettem volna megölelni, a karjaimba tartani. Azzal biztattam magam, itt lesz még az egész élet, hogy mindent bepótoljunk. Mire visszaértem a konyhába már nővéreim és apu is az asztalnál ült.

- Jó reggelt család! – nevetgélve köszöntek a nővéreim. Amint meglátták Robbie-t felpattantak, s körbezsongtak minket. Ahogy láttam a srácok, még nem kerültek elő.

- Kisfiam, mi lesz a mai program? – anya könnyed hangon beszélt, de láttam a borús tekintetét. Ha jól gondoltam, akkor elég erőteljes hatást gyakoroltak rá Alex szavai.

- Mi vásárolni megyünk Ashley-vel. – Lizzy válaszán már meg sem lepődtem.

- Ma egy halom vizsgálat vár Em-re, de szeretnék ott lenni vele. Kíváncsi vagyok, mit mond a doki. S mikor engedik ki a kórházból. – ez nyilvánvaló volt mindenki számára, hisz még tegnap este említettem. – Másrészt beszélnem kell Stephanie-val… Az viszont nem tudom, meddig fog tartani.

- Menj csak fiam, tedd a dolgod! Mi elleszünk apáddal, ugye Richard? – apu csak bólintott a neki szegezett kérdésre. - Vigyázunk Robbie-ra, végtére mi vagyunk a nagyszülei…

- De testőrök nélkül sehova nem mentek. – már nyúltam is a telefonom után. Ilyenkor sajnáltam, hogy Dean-ből csak egy van. Már pötyögtem a számot, mikor egy másik hang kérdőn szólt hozzám.

- Hova nem mennek? – itt volt a remek belépő. Tom álmosan dörzsölte a szemét.

- A lányok vásárolni mennek. Ki tart velük? – viccnek szántam és jót röhögtem, ahogy barátaim egyből ellenkezni kezdtek.

- Nekem be kell ugranom egy hangszerboltba, új húrok kellenek… - Sam válaszolt elsőként, Bobby és Marcus meg bólogatott, hogy elkísérik haverjukat.

- Bocs, haver! Rám ne nézz! Meghallgatásra megyek. Utána meg más programom lesz. Emlékszel még arra a kis dögös bigére a koncertről… - törvénytelen vigyorgásából arra következtettem, hogy nem sakkozni fognak.

- Hagyd, majd én megyek a lányokkal és szólok Adam-nek és Chris-nek. Vagy az lesz a legegyszerűbb, ha innen a házukhoz megyünk vagy a szalonhoz… - és a nap hőse Alex. Hát öregem, lesz mit meghálálnom neked!

Tetszett az ötlet. Szüleim itthon maradnak a kicsivel. Pihennek és unokáznak. A lányok kiélhetik a vásárlás iránti mániájukat. Bár sajnáltam a srácokat, mi vár rájuk. Egész jól alakultak a dolgok. Azonban eszembe jutott, hogy Alex azóta sem mondott semmit a rejtélyes telefonjáról. Elsumákolta. Gyorsan a dolog végére kell járnom. De sehogy sem volt megfelelő pillanat, hogy kérdőre vonjam a nyomozónkat. Bosszúsan cigizni indultam, az talán megnyugtat. Anya csak a szemét forgatta és fintorgott a rossz szokásom miatt. Kedvesen mosolyogtam, aztán kiléptem az udvarra.

- Garrett hívott. Damont még mindig nem szállították át a Nagy Házba. Nem tudom, hogy sikerült elérnie, de az a mocskos patkányt még mindig a kórházban kezelik. Jó hát eléggé megagyaltam, szó se róla… De egy rohadt verés miatt… - nem hallottam, mikor jött utánam Alex. Csak az öngyújtó hangjára figyeltem fel mögöttem. S után egyből beszélni kezdett.

- Oké, de miért érzem úgy, hogy ez még a kisebbik gond? – gyanúsan méregettem. Nagyokat slukkolt, nem válaszolt. Sok minden végigfutott az agyamon és semmi jóra nem számítottam.

- Valaki nyomozni kezdett és bejutott ahhoz a tetűhöz a kórházba. Ha szerencsénk van akkor csak egy túlbuzgó firkász… - már megint ez a rohadt hallgatás. Ezzel csak még jobban felpiszkálja az idegeimet.

- És ha nem? Ha nincs szerencsénk? – vágtam rá egyből. Neki sem jó, ha egy riporter megszellőzteti az esetet, nekem aztán főleg nem. Így is ott virítok napi rendszerességgel az újságok címlapján.

- Akkor nyakig, ha nem a fejünk búbjáig szarban vagyunk. Mert akkor ez azt jelenti, hogy nem kaptuk el az embereit. Az összeset. – a testem minden porcikája elutasította ezt a lehetőséget. Mikor szabadulunk meg tőle örökre? Egy rohadt kolonc a nyakunkon. – Most te ezzel ne foglalkozz! Neked Em-mel kell törődnöd, hogy minél előbb rendbe jöjjön. Minél előbb talpra álljon. Megértetted?

Sarkon fordult és ott hagyott. Befele felvette a jókedv maszkját, s a lányokkal viccelve ösztönözte őket indulásra. Elnyomtam a cikket, s öltözni indultam. Ahogy elhaladtam a földszinten, a nappaliban láttam anyut és aput kicsi fiammal. Most láttam először apu kezében a csöppséget. Mindkettőjük mosolygott s Robbie szája be nem állt. A büszkeséget, ami megdobogtatta a szívem, soha nem tudom megunni. Az öltözéssel nem bajlódtam túl sokat. Az első nadrágot, pólót, ami a kezembe került, kaptam magamra. A nélkülözhetetlen kellékek, mint a telefon, cigis doboz a zsebembe végezték. Út közbe vettem fel a szekrény tetejéről a kulcsaim, a Ray Ban-em.

A lányok indultak először. Alex vitte őket. Egész csend lett, ahogy a csicsergők távoztak. A következőként a srácok távoztak. Akartam mondani nekik, hogy óvatosan és lehetőleg kerüljék a fotósokat. Azonban Tom megelőzött, hogy Alex-től már megkapták a kioktatást, és ha lehet akkor fogjam be a szám. Még azért megkiabáltak, hogy adjam át az üdvözletüket és a puszijukat Emíliának. A lökött Tom még puszikat is dobott a levegőben. Pont akkor, mikor Dean megérkezet.

- Na de főnök, mit fog szólni ehhez a kisasszony? – a testőröm majd megszakadt.

- Ha eljár a szád, akkor repülsz! – morogtam az orrom alatt.

- Meggyőzhető vagyok…

Anyuhoz léptem, s puszit nyomtam az arcára. Ugyanezt megtettem Robbie-val is. Izgatottan vártam végre odaérjünk a kórházhoz. Ma még a kórház előtt várakozó paparazzik sem tudták elrontani a kedvem. Már a kocsiban kiszúrtam őket. Felraktam a napszemüvegem, és a fejembe húztam a sapkám. Az egész nem az elterelésről szólt, hanem a vakuk fényét, illetve a képembe nyomott fényképezőgépeket így könnyebb volt elviselni.

Amint megállt az autó Dean szállt ki elsőként. Majd kinyitotta az ajtót előttem. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kezekkel indultam az épület fele. Tulajdonképp arra mentem, amerre Dean navigált. Végzetes lett volna felemelni a fejem akár csak egy pillanatra is. Így is milliónyi kattintást hallottam, a kérdések özönlöttek felém. Összepréseltem a szám, hogy még véletlenül se mondjak semmit. A kérdések mellett jöttek az utasítások, hogy erre vagy arra nézzek. Na még mit nem! Egy rendes fotózáson még csak elviselem, hogy irányítanak, sőt ott az a feladat, hogy végrehajtsam az utasításokat. De itt, úton a kórház épülete fele azért sem teszem meg ezt a szívességet.

Akkor lélegezhettem fel, amikor a fotocellás ajtó kinyílt előttünk. Két egyenként kétajtós szekrénynek beillő biztonsági őr zárta el a mögöttünk tolongó tömeg útját. A liftben levettem a sapkám és a szemüvegem. Végigszántottam a hajam. A csilingelő hang adta tudtunkra, hogy a megfelelő emeletre érkeztünk. Vidáman és sietős léptekkel haladtam a folyosón. Dean követett, de lemaradt mögöttem.

Em ajtaja előtt lefékeztem. A szívem veszettül kalapált. Minden egyes alkalommal, mikor átléptem a küszöböt, reméltem kedvesem ébredését. Félve léptem be az ajtón, felkészülve arra a lehetőségre, ha szerelmem aludna. Nem így volt. Em nagyon is ébren volt, az ágyban ücsörgött. Hosszú haja hullámozva omlott a vállára. Sápadtsága ellenére is gyönyörűnek láttam. Lépteim zajára rám nézett. Felcsillantak a szemei. Mosolyra húzta ajkait. Belém nyílalt a vágy mérhetetlen erővel. Áthidaltam a közöttünk lévő néhány lépés távolságot és gyengéd, de mégis szenvedélyes csókot váltottunk átitatva a szerelmem erejével. Amint elértem ajkait készségesen nyíltak szét. Kezeim az arcára csúsztattam, úgy faltam őt ajkait. Az ő kezei a derekamra fonódtak, és átölelve húzott magához. Megkaptam, amire már régóta áhítoztam. A mennyekbe kerültem…

A ház