18. fejezet - A könnyebb megoldás

~ Emília ~

Minden porcikámmal a számomra két legfontosabb férfi boldogságát szerettem volna biztosítani. Rob boldog, teljes életet érdemel, nagy családot sok gyerekkel. Tudtam, Robbie-nak apára és anyára szüksége van. Ahogy erre gondoltam, peregtek le előttem a képek, melyek végül egy filmmé állnának össze. Már az első pillanatban, mikor megismertem Ash-t éreztem a szoros kapcsolatot közte és Rob között. Talán emiatt láttam magam előtt a jövő egy lehetséges változatát. Egy olyan valóság, ahol Ash boldoggá teszi Robot. Megad neki mindent, amit én nem tudtam.

Valami mégis változott ezzel együtt fájdalmas felfedezésre jöttem rá. Furcsa valóságba csöppentem. Talán élet és halál között lebegtem. Nem tudom. De az biztos, hogy nagyon mélyen érintett a változás.

Lövések dördültek. A mozgás nehézkessé vált, elestem. Ráadásul rosszul, az egyik eldőlt szék került az utamba. – Minderre határozottan emlékeztem. - Végül hangzavar, kiabálás, ismételt lövések. Egyre homályosabb lett a külvilág. Egyre nehezebben ment a légzés. A fájdalom fokozódott. A nevemet hallottam még, többször kiáltotta, ordította egy hang, de nem voltam képes megmozdulni, felelni.

Újra és újra megismétlődtek a képek. Újraéltem mindent, de a fájdalom egyre intenzívebben jelentkezett. Ordítani, kiabálni szerettem volna. Mégsem tudtam egyetlen egy hangot sem kipréselni magamból. Nem érzékeltem az időt, a külvilágot. Hideg lett. Csontig hatolt a hideg, teljesen átfagytam. S mérhetetlen fájdalom jelentkezett a szívem körül. Majd végül nem küzdöttem tovább. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a külvilág…

A lövések hangja zúgott a fülemben. Összerezzentem és kipattantak a szemeim. Hanyatt fekve levegőt kapkodva a plafont bámultam. A mély levegővételekkel igyekeztem megnyugtatni magam. Eltartott néhány jó hosszú percig, míg végre normálisan kaptam levegőt. Ágyban, egy hatalmas ágyban feküdtem. A tökéletes fehér huzat vett körbe. Szétbomlott a hajam, s a zuhatag ráomlott a vállamra. Egyes egyedül voltam. Az ágyban és a szobában sem volt mellettem senki. Ráadásul teljesen ismeretlen volt az egész. Mindezek ellenére biztonságban éreztem magam. A béke és nyugalom oázisa volt számomra. Ezt kihasználva hátrahanyatlottam a párnákra. A puha anyag simogatva ért hozzá a bőrömhöz. Kicsit nyújtózkodtam és majd csak ezután voltam hajlandó kimászni az ágyból.

A kíváncsiságom győzött. Kimásztam az ágyból. S alig hittem a szememnek. Jobban szemügyre tudtam venni a szobát. Barátságos, krémes színűek voltak a falak, a szőnyeg, míg a szekrények, a bútorok a fa természetes, erőteljes színét viselték. A földig érő fehér függönyök táncot jártak. A szellő a sós víz jellegzetes friss illatát hozta magával. A meglibbenő függönyök mögött hétágra sütött a nap. Vonzott a kinti napsütés. Azonban eddig fel sem tűnt a hiányos öltözékem. Egy könnyű nyári ruhát találtam az egyik fotelre terítve. Meglepő módon ez is fehér színű volt. Ennyi fehéret még életemben nem láttam egy helyen. Belebújtam a ruhába. Óvatosan indultam el a hatalmas elhúzott tolóajtó felé.

Az ajtón kilépve egy nyitott teraszra jutottam. Jellegzetes fapadlója szinte égette a talpam. Mégis a meleget egy cseppet sem éreztem ellenségesnek. Felmelegítette a talpam, s a melegség végigfutott a testemen is. Kellemes érzést váltott ki. Pár lépéssel kijjebb léptem a takarásból, utat engedtem a napnak a bőrömön. A ruhát a nyakamba kellett megkötni, így szabadon maradhattak a karjaim, a hátam jelentős része. Szememet lehunyva élveztem a csodálatos nyári sugarakat, melyek végig simogatták a testem. A víz hullámzására csak később figyeltem fel. Mindig szerettem a vizet, így most is kényszert éreztem, hogy közelébe menjek.

A terasz padlójáról a part puha homokjára léptem le. A homokos partvonal terült el a terasz előtt. Kicsit közelebb mentem a vízhez. Először csak álldogáltam a parton. Majd mégis beljebb merészkedtem. Hagytam, hogy a partra törő hullámok beborítsák a lábam, egész pontosan végül a térdemig ért a víz. Majd mosolyogva a partra sétáltam vissza, immár távolabb a víztől. Letelepedtem, felhúzott térdeimet öleltem.

A távolba révedve a kusza gondolataim rendezgettem. Sok kérdés merült fel bennem, elsősorban arra vonatkozóan: Hol vagyok? Miért vagyok itt? Egyedül vagyok? Kérdéseim voltak, de válaszaim nem. Azt szokták mondani, hogy a halál előtt lepereg előttünk az élet, visszaemlékezünk számunkra fontos személyekre vagy eseményekre. Nálam igazából egyik sem történ meg. Bár abban sem voltam biztos, hogy meghaltam. Túlságosan valóságosak voltak az itt ért élmények, benyomások. Ha a fapadló melegségére gondolok, vagy akár a kristálytiszta és hűsítő vízre.

Az előttem elterülő látvány annyira elvarázsolt, hogy szépen lassan kiürült az elmém. Nem zakatolt, s már a kérdéseim sem voltak olyan fontosak. Csak a táj. A békésen hullámzó víz, újra és újra a part homokját simogatja. A távolban szikrázó nap sugarai kecses táncot járnak a víz tükrén. Az égbolton pedig egyetlen felhőt sem láthattam.

- Hát nem csodálatos? – közeledett felém egy ismerős hang. Jó volt hallani a hangját, de mégis felkavart. A korábbi sejtéseim lassan átalakultak tudatossággá.

- Káprázatos… - sóhajtottam. Messzire révedve bámultam tovább a víztükröt.

Szó nélkül leült mellém. Mindketten élveztük a csendet. Ki akartam élvezni a pillanatot s nem akartam azzal elrontani, hogy kinyitom a szám. Egymás mellett ültünk, míg a vizet csodáltuk. Nyugodt, békés volt minden. Nem érzékeltem az idő múlását. A nap szüntelenül ragyogott. Beborított mindent a sugaraival. Az eszem kezdte sejteni, hogy ez nem a valóság. A szívem mégis tiltakozott a valóság ellen.

- Te nem ide tartozol. – törte meg a csendet Ned. Hosszú hallgatás után csak ennyit mondott. Nem néztem rá, s meg voltam győződve arról, hogy ő sem engem néz.

- Tudom… de… - hadakozni szerettem volna. Megmondani, hogy nincs igaza. Mégsem bírtam kinyitni a szám.

- Nincs de… - vágta rá néhai barátom. A hangja dallamos volt, de eme két szót különös éllel ejtette ki.

- De mindig van. – csak azért sem hagytam magam. Most azonban ránéztem. S a hiánya feltört bennem.

- Akkor sem hozzám tartozol. Bármennyire szeretném. - Engem nézett. Rabul ejtett az ismerős szempár. Remélte és bízott benne, hogy egyszer talán majd egymásra találunk. A szívemben kiemelt helyet foglalt el, s nélküle itt se lehetnék. Szerettem volna megadni neki, amit óhajtott.

- Lehet, de itt jobb. Itt minden jó. Minden békés és nyugodt. Elfáradtam. – felsóhajtottam, s kérlelően néztem rá. - Belefáradtam az állandó harcba, a rettegésbe. Elegem lett a szenvedésből, a csalódásból. Elég lett az életből. – csak úgy kibuktak belőlem a szavak. Szinte gondolkodás nélkül ejtettem ki egymás után őket. S ahogy a szavak elhagyták a szám, úgy a szívemről, a mellkasomról súlyos terhektől szabadultam meg. Könnyítettem a szívemen. Így hát folytattam. - Kész voltam megvívni a végső harcom. Megvívtam. Megküzdöttem. Küzdöttem, de legyőztek. Vesztettem. Vége.

- Nem, Édesem, te feladtad. Igen harcoltál, és legyőztek, mert hagytad magad. Feladtad. A könnyebb megoldást választottad. Ezért a kettő nem ugyanaz. – könnyek buggyantak ki a szememből. Kár lett volna bent tartani őket. Talán a könnyeim elmossák a bánatom.

- És ha feladtam? És ha a könnyebb megoldást választottam? Mit változtat mindez? Min változtat? – megváltozott a hangom, kissé remegett és bizonytalanná vált.

- Nem min, nem ez a helyes kérdés. A helyes az lenne, hogy ki, sőt inkább kik… Kik szenvednek az elvesztésed miatt? Kiknek hiányzol? Rá, rájuk nem gondolsz? – Ned tekintete nem engedett. Magához láncolt. Hangja tisztán csengett elnyomva minden más hangot. Lassan állt fel. Végignéztem a mozdulatát. Elém lépett. Kinyújtotta felém a kezét. Haboztam egy pillanatot, de a kezébe csúsztattam a kezem. Érintése ismerős, meleg és puha volt. Segített felállni. Egymással szembe álltunk, s muszáj volt megölelnem. Hiányoztak a védelmet nyújtó karjai. A mellkasába fúrtam a fejem, nem akartam elengedni. Egyszer megtettem, de most nem akartam.

Hirtelen megszűnt a napsütés. Már nem éreztem a napsugarak cirógatását. Határozottan hűvösebb lett. Mezítláb álltam a betonjárdán, de ezúttal nem éreztem semmit. Sem a járda érdes felületét, sem a belőle áradó hideget. Egy egyszerű, teljesen hétköznapi ház előtt találtam magam. Néztem, de egyáltalán nem tudtam, hol vagyok. Nem tűnt ismerősnek. Ned mellém sétált, s megragadta a kezem. Határozott léptekkel közelítette meg a bejárati ajtó.

- Előbb kopogni kellene… - szóltam utána, de mit sem törődve velem, benyitott a házba.

Félhomály uralkodott a házban. A kinti gyér napsütést a félig behúzott sötétítő függönyök nem engedték be. A nehéz anyag nyelte el azt a kevés fényt, ami megvilágíthatta volna a szobát. Borzongás futott végig rajtam, de ez nem a kellemes fajtából való volt.

A vonzás érzése kerített hatalmába. Bizonytalanul lépkedtem előre. Egy férfi ült nekem háttal a nappaliban. Körülötte szétszórva sörös és mindenféle más üveg és teletömött hamutartók voltak. Füst szállt fel felőle, majd lassan s nehezen tápászkodott fel a fotelből. Tántorogva állt meg a lábán. Melegítőt és a leszakadás határán lévő pólót viselt. Magas és vékony alkat jellemezte a férfit. Lassan, fájdalmasan mozgott. Bozontos, gondozatlan, ápolatlan külső miatt fel sem ismertem, hogy ki lehet Ő. Pár lépéssel közelített felém. Nem tudtam, hogy lát-e vagy sem. Viszont jobban meg tudtam nézni a vonásait. A szívembe mart a felismerés. Rob.

Megviselt, meggyötört arca, megtört testtartása összezavart. Vöröslő szemek. Nyúzott vonások. Borzalmasan nézett ki. Csont és bőr volt szó szerint. A könnyes szemekkel figyeltem, ahogy elbotorkált a konyháig. Ott cigit keresett, s amint megtalálta a dobozt kihúzott egy szálat. Egyből szájához emelte, és már pöfékelt is. Cigivel a szájában a hűtőhöz fordult. Kivett egy üveget. Kivette a cigit a szájából, majd meghúztam az üveget. Rémes és félelmetes látványt nyújtott.

Az ajtó megnyikordult, én arra fordultam egyből. Egy 10-12 éves fiú állt az ajtóban - én kicsi Robbiem - mögötte egy gyönyörű nővel. A fiú inkább a nőhöz lépett közelebb, úgy szólalt meg. Megnőtt a kicsike fiam.

- Apa! Szia! – köszönt, de erősen kapaszkodott az ismeretlen nő kezébe.

- Jah! – mindössze ennyi volt Rob válasza. Az üveg újbóli megemelését sokkal fontosabbnak találta, mint a fiát.

- Apa, kérlek! – suttogta a fiunk. Rob egy legyintést követően visszatámolygott a korábbi helyére. Míg Robbie könnyes szemekkel felrohant az emeletre. Tudtam Rob-nak mennyit jelent a család, a gyermeke, most mégis meghazudtolta önmagát. Tulajdonképp semmibe vette a fiát. Dühös és csalódott voltam. Az eddig csendben álló nő veszekedni kezdett Robbal. A hangzavart hallottam, de a kimondott szavak jelentését nem bírtam felfogni, annyira sokkolt az előbbi közjáték.

- Rob… - újra és újra kimondtam a nevét. Nem, ezt nem hagyhatom. Nem történhet ez meg. Képtelen lennék ezt így hagyni. Megértettem, ha feladom, akkor nemcsak Robot, hanem Robbiet is tönkre teszem.

Egyetlen szó. Egyetlen név. A világom mégis ettől kerek egész. Rob hiányzott. Rob és a fiunk. Ahogy kimondtam szinte minden helyreállt a fejemben. Megértettem, és már éreztem, nem ide tartozom. Az én helyem máshol van. Máshol, más mellett. Hirtelen eltűnt minden. Eltűnt Ned is.

Helyette a sötétség lett. Sötét és hideg. A fájdalom egyre növekedett. Mozogni, beszélni, sőt kiabálni szerettem volna, de még suttogni sem sikerült. Még egy átkozott hangot sem tudtam kicsikarni magamból. A kétségbeesés miatt már régen keservesen zokogtam volna, de még egy könnycseppet sem tudtam ejteni. Lelki szemeim előtt láttam Robot kezében tartva a fiunkkal. Ennek a gondolatnak köszönhetően végre erőt éreztem magamban. Az utolsó, legapróbb szálba is tíz körömmel kapaszkodtam. Traumatikus élményben volt részem, mikor megláttam Rob-ot. Nem is ő volt, hanem csak egy árnyék. Igenis végre szerettem volna megölelni, megcsókolni. Elmondani mennyire szeretem, s soha többé nem hagyom el. Szeretni akarom, úgy szeretni, ahogy korábban kellett volna. Akartam a létező összes módon.

- Rob… - suttogta egy száraz, rekedtes, halovány hang. – Rob…

Az idegen hang is Rob-ot hívta, mire tudatosult bennem, hogy az az én hangom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ki tudjam nyitni a szemem. Fájt minden tagom, minden apró rezdülés is kínszenvedés volt. De megérte!

Lassan, lustán nyílt ki a szemem. Koncentrálnom kellett, mert először csak homályos foltokat, majd körvonalakat láttam. Élesedett a látásom, s elvesztem. Azok a kékes szemekkel találtam szembe magam. Könnyektől elhomályosultan, de engem néztek. Biztosítottak róla, hogy érdemes küzdeni. Nehezen,de sikerült megemelnem a kezem. Remegő kézzel kotortam le a leguruló könnycseppet. A tenyerembe csókolt, s arcára fektette. Csakhogy nem maradt több erőm, így a kezem visszahullott volna a testem mellé, ha Rob nem fogja. A kezembe kapaszkodott, simogatta azt. Mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg én vagy az. Feleszmélt, s közelebb hajolt hozzám. Két keze közé fogta az arcom, s apróbb csókokkal hintette be az ajkam.

Nem sokáig élvezhettem a szeretett férfi közelségét, mert nővérek lepték el a szobát, és egy köpenyes idősebb férfi, az orvos is megérkezett. A hogylétem felől érdeklődött. Hogy érzem magam, hol fáj vagy fáj-e egyáltalán. Apróbb biccentéssel és pislogással kommunikáltam feléjük. A szám, a torkom szárazan kapart, egyetlen hangot sem bírtam produkálni. Minden kérdésre engedelmesen „feleltem”. Rob háttérbe szorult, vagy talán ki kellett mennie. Egy nővér lépett szorosan az ágyam mellé. Az infúzióval csinált valamit a nő, mert egyre nehezebben tudtam ébren maradni. A fejem elnehezült, és egyre inkább magába szippantott a sötétség… csakhogy ez most a jótékony sötétség volt… amelyet a fáradtság és álmosság idézett elő…