19. fejezet - A könnyebb megoldás

Sziasztok,

nem akarom húzni az időt, így röviden! Egy kicsit szomorúan látom, hogy csökkentek a pipák és a komik száma. :(

Zsuzsi: köszönöm a dícsérő szavakat. sokat jelent a komid, mert fontosnak tartom a visszajelzést. :)

M: máris itt a folytatás!

Jó olvasást!

Puszi,
Zoé

~ Robert ~

- Sajnálattal kell közölnöm…

Az orvos azzal a nyitásával a frászt hozta rám. Túlzottan hivatalosra vette a szövegét. Éreztem, ahogy elfehéredek. És még a doki csodálkozott, hogy jóformán Dean-nek és Alex-nek kellett megtartania, mert majdnem beájultam. Az az egy szerencse, hogy az a doki csak az ügyelet miatt volt bent aznap, és egy rendes orvos kezelte a továbbiakban szerelmem.

A napok csiga lassan teltek. Egy egész héten keresztül az intenzív osztályon megfigyelés alatt tartották Emíliát. Akkor egyből a műtűbe vitték, és órákon át folyt a küzdelem érte. Rengeteg vért veszített, és súlyosak voltak a sérülései. A belső vérzését csak hosszadalmas munkával tudták megállítani. Míg az intenzív osztályon feküdt csak rövid ideig maradhattam nála. Szigorú szabályok miatt köpenyt, maszkot kellett viselnem. Minden nap bent voltam nála, minden nap kértem, hogy térjen vissza hozzánk. Mégsem történt semmi. Az állapota nem változott.

Az egy hét elteltével az orvos szerint a nehezén, a kritikus ponton túl voltunk. A gyógyulási folyamat része, hogy még mindig nem ébredt fel. Jó jelnek nevezhető, hogy nem kellett lélegeztetni. Csekély vigasz, halvány remény. Remény, amibe mindenáron kapaszkodtam. Egy héttel később áthelyezték szerelmem külön szobába. A ráhatásomnak köszönhetően kiemelten kezelték kedvesem.

Néhány szemfüles fotós meglátott minket még a bár előtt. Elég sok képet készítettek, melyek beborították az egész világot. Teljesen kikészülve, vérrel áztatott ruhában rajta azokon képeken. Némelyiken jól látható, ahogy a mentősök után sietek és beszállok a járműbe. Elkezdődtek a találgatások, feltételezések és a nyomozások. Azóta még inkább a nyomomban vannak. Egyik kórházi látogatásom után annyira kitartóan követtek, hogy képtelenek voltunk lerázni őket. Felfedezték a lakást, és lefényképeztek karomon Robbie-val. Mivel a saját szobának egyik előnye az volt, hogy Robbie-t elvihettem az anyjához. Szívszorító látvány volt, ahogy odabújt az „alvó” anyjához vagy puszit nyomott az arcára.

Csakhogy távozáskor óvatlan voltam. Éppen elég problémám lett volna e nélkül is. Mindig mindenhova követtek, ami felülmúlta a filmek által keltett kíváncsiságot. A ház, amelyben eddig Emíliáék laktak a fotósok kedvelt célpontja lett, illetve a hotelben sem maradhattam. Sürgősen új házba kellett költöznünk, nekem és a fiamnak. Egy ideiglenes házban húztuk meg magunkat. Ashley, Alex velem maradt és Robbie-val. A srácok a régi házban maradtak. Mint utóbb kiderült, az a ház és egy belvárosi tetováló szalon büszke tulajdonosai lettek, melyet Em hagyott rájuk „végkielégítésként”. Belefacsarodott a szívem, hiszen mindent elrendezett. Mindent elintézett, elintéztetett. Ez bizonyította, hogy a legrosszabbra készült fel…

A mai nap is rutinszerűen indult. Reggeli közösen. Alex elhúzott eligazításra vagy valami meló miatt. Igazság szerint azóta nem beszéltünk a történetekről. Annyi bizonyos volt, hogy elkapták Damon-t. Alex kezei kötöttek voltak, a folyó nyomozásról amúgy sem beszélhetett. Robbie-val játszottam, míg Ash készülődött. Rajtra készre álltunk, de várnunk kellett, hogy végre indulhassunk a kórházba, mert a különítmény – testőrség – még nem ért ide. Megszólalt a csengő. Robbie-t felkaptam, úgy szaladtam az ajtóhoz. Bíztam benne, végre indulhatunk.

- Dean, induljunk! – téptem fel az ajtót, viszont egyből a ház belseje fele kiabáltam. - Ash gyere! - Nem láttam először, ki is érkezett. Amint megláttam az érkezőket a szó a torkomra forrt.

- Szia kisfiam! Hello Öcsi! – a nővéreim álltak velem szembe, és édesanyám könnybe lábadt szemmel nézett. Apu zárta a sort. Robbie természetesen a hajamat húzta, és folyamatosan magyarázott. A szóáradatban csak néhány szó volt felismerhető, de azok sokkolták anyut. Többször is elhangzott az apa szó, vagy ennek valamilyen változata.

- Már mehetünk is! – táncolt mellénk kobold húgom, míg puszit nyomott Robbie és az én arcomra is. Mikor elszakadt tőlünk, akkor értette meg, a tétovázásom okát. Teljesen természetesen behívott mindenkit. – Gyertek beljebb!

Ashley korábban találkozott a családommal. Mindenki kedvelte a mindig mosolygós, vidám kolléganőm. Különösképpen a nővéreim, hiszen a vásárlásban Ash segítségére mindig számíthattak. Csodáltam Ash higgadtságát, amivel a legkínosabb helyzeteket kezelni tudta. A nappaliba terelt minket, mindenki helyet foglalt. Konyhába szaladt üdítőért. Közöttünk pedig beállt a kínos csend. Hibáztam, mert régen, túl rég beszéltem az otthoniakkal. Főleg, hogy ennyire zűrös lett az életem, és a nagy ijedelemben elfelejtettem pár dolgot megosztani velük.

Elérkezett az idő, hogy mindent bepótoljak. Már éppen belekezdtem volna a vallomásba, mikor zokogva megszólat anya. Apa egyből csitítani és nyugtatni igyekezett, de mind hiába.

- Rossz szüleid voltunk? Hát így neveltünk? Annyit sem érdemlünk meg, hogy beszélj velünk. Semmit sem tudunk az életedről… Azokból az átkozott szennylapokból, a firkászoktól kell megtudnunk, hogy mi történik veled? Letámadnak és azokat a képeket mutogatják… Mi meg az idegösszeomlás határára kerülünk tőlük… Mindenki halálra aggódja magát, te meg itt éled világod… Csalódtam benned, drága fiam!... – ennyi jutott el a tudatomig. Mivel akkora sokkot kaptam anyu szavaitól. Kiabált vagy éppen osztott már ki rendesen, de ez most más volt.

- Sajnálom. Tényleg sajnálom, hogy nem számoltam be minden egyes lépésemről! – a végét már kiabáltam. Ezen mindenki megszeppent. Robbie érezte a hangulatváltozásom, egyből sírni kezdett. Szorosan húztam az ölembe. Hátát simogattam, míg körbe-körbejárkáltam. Kicsi kezeivel a nyakamat szorította, s már csak sipogott. – Ssshhh… Semmi baj. Nincs semmi baj. Apa csak ideges.

- Ha megkérhetlek, beszélj velem normálisan! – anyám pirított rám. Közben Ash visszaért egy tálcával.

- Bocsánat. Sajnálok mindent. Túlságosan ideges vagyok… - a bennem kavargó feszültséget az elmúlt napokban sehogy sem tudtam levezetni. Bosszantottak, hogy a nyomunkban vannak, képtelenségeket állítanak az újságok. Ideges voltam, mert Em állapotában semmilyen változás nem történt.

- Szóval van egy fiad? – lépett közelebb Lizzy és Vick. Csillogó szemekkel nézték az én büszkeségem.

- Igen, hadd mutassam be nektek Robert Anthony Pattinson-t… - szándékosan mondtam a kicsi teljes nevét. Garrett elintézte és a nevemre vehettem a fiam. –Robbie, ne félj… - persze a csöppség inkább a nyakamba bújt. Igyekeztem a családom felé fordulni, hogy jobban lássák. A döbbenet mindenki arcán megjelent. Mindenki egyből Ashley felé fordította a fejét, aki bájosan mosolyogva mellénk lépett.

- Nagyon szeretem Robbiet – puszilta meg a fejét - és persze ezt a maflát is – végigfutatta az ujjait az arcomon – viszont az anyaszerepet nem én töltöm be…

- De akkor ki? – látszott az arcokon a döbbenet.

- Emília… - az egyik fotelig araszoltam, majd leültem. Éreztem, hogy itt az ideje a teljes beismerő vallomásnak. – Emíliát még otthon ismertem meg. – Lizzy a szája elé kapta a kezét.

- Te… te erről tudtál? – anya szúrósan nézett kisebbik lányára. Egyből azt gondolta, hogy ő tudott erről. Ezért most persze Lizzy-t faggatták.

- Nem, hagyjátok. Bár Lizzy találkozott Emíliával, ahogy a srácok is. Csak amikor összejöttünk éppen forgattam, alig voltunk együtt. Aztán a forgatás után ide-oda rohangáltam és állandóan úton voltam. Már mindent elterveztem, hogy bemutatom nektek, de kórházba került… terhes volt, de elvesztettük a babánkat… - még most is fájt rá gondolom, és annál jobban fájt, mikor kimondtam. Anyu már zokogott, akit továbbra is apu vigasztalt. Szólni szerettek volna, de intettem, hogy inkább végigmondanám.

- Szörnyű időszak volt mindkettőnknek. Azt hittem, tudok segíteni neki, de nem. Végül megint kezdődött a munka, ami nekem segített. Elterelte a figyelmem. Em pedig a családjához ment haza… Szükségünk volt egy kis távolságra. A forgatás végeztével kerestem meg, mielőtt visszamentem Londonba… csak már nem lehetett rendbe hozni semmit… szakítottunk végleg… – kissé ferdítettem az igazságot, éppen elég nehéz nekünk elviselni a történteket.

- Ezért voltál olyan rossz passzban? – és még finoman fogalmaztak, ha tudnák a teljes történetet…

- Igen, akkor azt hittem vége mindennek… Hiszen elvesztettem a szerelmem és a gyermekünket… Sokáig nem tudtam elfogadni, gyötörtek az emlékek. Véletlenül találkoztunk ismét… akkor tudtam meg, hogy van egy fiam… na meg elég sok más dolog is történt, ami miatt főhetett a fejem… - homályos utalásom inkább magamnak szólt, mint a családomnak. De ők különösebben nem foglalkoztak ezzel. Látszott rajtuk, hogy az információkat átgondolják, s értelmet nyert az akkori viselkedésem.

Alig mondtam ki az utolsó szavakat dühödt bikaként robogott be fogadott húgom kedvese. Persze az általa már jól ismert stílusba közeledett. Ami kiadós káromkodást és néha ajtócsapkodást jelentett. Tudtuk, hogy nem ilyen. Csak akkor, ha nagyon kiborította valami. Egy cifra szidalom után már végre értelmesen, vagyis általam is érthető nyelven kiabált.

- Pattinson, a franc abba a hülye fejedbe. Hol vagy? – üvöltött Alex. Csodálom, hogy Robbie meg sem nyikkant, bár szorosan hozzám bújt.

- Nappali! – kiáltottam vissza, mert különben még a házat is felforgatja.

- Mi az ördögnek van az a rohadt mobil? Oh, szóval te is itt vagy! – fordult Dean felé, aki csak mosolygott. Ismerte a járást, és gondolom várta a megfelelő pillanatot és az utasításaim. – És látom a kedved is remek! Már értem, hogy miért nem a dolgod végzed…

- Alex nyugi! Vegyél vissza! Mi a bajod? Ha kicsit lehiggadtál, szeretném bemutatni a családom – talán észreveszi magát.

- Teljesen nyugodt vagyok, leszámítva, hogy a kórházban kellett volna lennetek már... – odalépett Ash-hez puszit nyomott a szájára. – A kórházba meg senki nem tudott rólatok semmit. Bár ez elnézve, családlátogatás miatt. Csak a mobilod felvehetnéd! – intett a családom felé. A szüleim és nővéreim némán figyeltek bennünket. Nincsenek hozzászokva az effajta viselkedéshez. Alex ráadásul elég temperamentumos tud lenni.

- Lemerült… - néztem meg az átkozott masinát. Ez is pont a legjobbkor történik.

- Örvendek a találkozásnak, egyébként Alex vagyok! – fordult a család felé. – Jah, és mivel itt szórakoztatod a népet, köztük Dean-t is, mi meg elkaptunk néhány kíváncsiskodót. Hozhatjátok őket! – kiáltott kifelel. Míg én felkeltem a fotelből, és kíváncsian vártam, mi lesz most. Sam, Bobby, Marcus és Tom sorakozott fel előttünk. Akiket Adam és Chris navigált befele.

- Hello Tesó! – kezelt le velem Chris.

- Haver! – Adammel is kezet fogtam. – Alex riasztott minket. Totál ideg volt, hogy nem ért el titeket. Kint meg beléjük botlottunk, de nem tágítottak. – még szerencse, hogy a „főnök” nem hallotta, mert akkor itt kitört volna egy kisebb háború.

- Rob… Rob mond meg már, hogy ismersz minket! – a srácok egyből győzködni kezdtek. Nevetni kezdtem, mert teljesen abszurd volt a helyzet. Robbie egyből Adam és Chris felé kapálózott, akik üdvözölték a kisembert.

- Te… te csak így átadod a fiad? Nekik? – a kiáltott fel anyu hisztérikus hangon. Nem csodálom a két kitetovált srác nem éppen az érzékeny oldalát mutatta az imént. Ezúttal a fekete térdgatya mellé fekete izompólót kaptak magukra. Sejtéseim szerint nagyjából az én első gondolataimhoz hasonlók futottak végig a jelenlévőkön, főleg anyun.

- Mi… a fiad? – erre a férfikórus szólat meg.

- Igen… igen… ők a barátaim, és teljesen megbízom bennük… Adam és Chris…

- Akkor mi le vagyunk cserélve? – Tom volt a szószóló. Komolyan nem bírja hosszabb távon befogni a száját, de pont ettől olyan vicces. Na meg a legjobb haverom.

- Nem te nagyon marha… mi van már nem is üdvözöltök rendesen? – persze erre sorba jöttek, bordaropogtatóan megölelt mindenki. – Most, hogy ilyen szép kis tömeg gyűlt össze először és utoljára megejthetnénk egy bemutatást… Ha megengeditek… a családommal kezdeném… Édesanyám Claire– nyomtam egy puszit az arcára – és édesapám Richard. Nővéreim Victoria és Elisabeth, Ő pedig Robert Anthony Pattinson, a kisfiam… Ashley-re és Dean-re biztos emlékeztek.

- Baszki, erről hogy maradtunk le? – Tom megszólat. Megint.

- Nah, legalább ne a gyerek előtt! – ezért a megjegyzésért kiröhögtek.

- Sam, Bobby, Marcus és Tom, barátaim otthonról… - intettem feléjük – itteni barátaim, Alex, Adam és Chris… Mindenki elégedett?

- Nem, én nem… - szólalt meg Tom durcásan. Miért nem lepődök meg? – Hol van anyuci? Ha már itt te vagy az apuci? Amúgy meg felhagytál a színészkedéssel és átpártoltál a maffiához ?

- Ezt eddig nekünk sem mondtad meg! – anyu is kíváncsi lett, bár ő egészen más stílusban beszélt hozzám.

- Oké vettem. Emília kórházban van…

- Baszd meg! Emília? Az az Emília?.... a te Em-ed? Londonból? – kérdezősködtek a srácok egyszerre.

- Igen, akárhogy kérdezitek igen, ő az! Amúgy mondtam, hogy ne a gyerek előtt beszélj ocsmányul! – vettem oda, míg anya mosolyogva bólintott.

Közben észre sem vettem, hogy Ash, Lizzy, Vick és anyu csoportot hoztak létre. Egyetlen hímet engedtek maguk közé, mégpedig Robbiet. Körberajongták a lányok. Hát nem kicsit kedvezett ez az egómnak, már most kis szívtipró a fiam. Nem tudtam rájuk figyelni, mert a többi hím sörözésbe kezdett, amibe engem is belerángattak. Nem mintha akkora erőfeszítésbe került neki. Jól esett, hogy a barátaim, a szeretteim vesznek körül, de egyetlen ember ennek ellenére is hiányzott.

Kicsit kimentem a kertbe levegőzni, és elszívni egy cigit. A medence partjánál álltam meg. A víz felszínén úszó tükörképet bámultam. Töprengtem. Az elmúlt és az elkövetkezendő időszakon gondolkodtam. Terveim voltak. Terveim, amiben a család kapta meg a főszerepet. Saját családom. Korábban játszottam a gondolattal, hogy szünetet tartok. Kis időre visszavonulok. Az elhatározás végül most született meg. Tudtam már előre, hogy Steph nem fog egykönnyen belemenni, de ezen a döntésemen nem kívánok változtatni. Legalább addig nem, míg több időt nem töltünk el békésen a kisfiunkkal.

A mélázásom léptek zaja zavarta meg. Anyu, Alex és Dean közeledett felém. Egyből a legrosszabbra tudtam csak gondolni. Megnyugtattak, és bíztattak, hogy menjek az eredeti tervemnek megfelelően a kórházba. Alex győzött meg, hogy hely van, és ők ellesznek addig, míg én nem vagyok itt. A legjobban az tetszett, mikor közölte, hogy a nagymamának hagyjak időt az unokájával foglalkozni. Erre anyu nagyon, de nagyon csúnyán nézett rá. Alex egyből mentegetőzni és magyarázkodni kezdett. Dean néma szemlélő volt csak. Egy pillanat alatt döntöttem, amit csak egy bólintással nyugtázott. Megértette és már indultunk is.

Először a házba kerestem meg a fiam, akit továbbra is körberajongtak. Ledaráltam, hogy elmegyek, sietek és vigyázzanak a fiamra. Amire megint csak nevetést kaptam tőlük. Agyrém!

A kórháznál alig voltak páran, őket kicselezve siettem fel a megfelelő emeletre. A megjelent cikkek, hírek és pletykák bosszantóan gyorsan terjedtek. A legnagyobb részük közel sem járt a valósághoz. Steph kitett magáért, mert a lehető legtöbb koholmány megjelenését meg tudta fékezni. A fotókkal azonban nem lehetett mit tenni. Szerencsére főleg rólam készültek. Elég sok kép megjelent, főleg a neten, mely ellen minden próbálkozás esélytelennek bizonyult. Futótűzként terjedtek hála a közösségi oldalaknak. Mindent megtettem, hogy Robbie-t elkerülje ez az egész médiacirkusz.

A szívem a torkomban dobogott. Csodáért imádkoztam. Megkésve érkeztem, de szerencsére időben, hogy beszélni tudjak a doktorral. Kifaggattam, aki továbbra is bíztatott. A szobában egyre sápadtabb kedvesem aludt békésen. A sötét haja még inkább kiemelte sápadtságát. Csókkal köszöntöttem, s az ágya mellett lévő székre rogyva kezdtem bele a mesélésbe. Elmondtam mindent, mi történt aznap, mit csinált, és milyen szépen nő Robbie. Rám nem jellemző módon csak beszéltem és beszéltem. A végére kissé könyörgő, kérlelő lett a szövegem. Bíztam, hogy mindent hall szerelmem…

Már elég későre járt, mikor a távozás mellett döntöttem. Közel sem töltöttem el ma annyi időt, mint máskor. Azonban most otthon mindenki csak rám várt. Lassan felkeltem a székről. Először kicsit nyújtózkodnom kellett, teljesen elzsibbadt minden tagom. Egy kóbor tincset Em füle mögé tűrtem. Szerelmi vallomásom elsuttogtam a fülébe, majd csókkal köszöntem el tőle. Nagyot sóhajtva egyenesedtem fel, de egy pillanat alatt kővé dermedtem.

- Rob… - suttogta egy száraz, rekedtes, halovány hang. Életemben ennél szebb hangot nem hallottam. Elsőként a képzeletem játékának tartottam, de megismétlődött. – Rob…