Novella 3.4 - Szerencse kegyeltje

Sziasztok,

ismét itt egy újabb hétfő, ráadásul szeptember első hétfője, mely egyet jelent az iskolakezdéssel.
Sok-sok kitartást kívánok, minden sorstársnak, legyen akár középsulis, vagy akár egyetemista!
Most pedig jöjjenek a komik, majd pedig Olívia és Rob kalandjai :) Rendhagyóan ebben a novellában most először pasik szólalnak meg, és semmi sem véletlen! Nálam meg főleg nem!
Elena! Bent imádom, s a kis kópé tényleg mindenkit levesz a lábáról. Ha nem is a köviben, de azt követőben lesz szó még Conorról!
Pixiem! Köszönöm! TE tudod a legjobban, hogy ez egy másfajta történet, mint az eddigiek/miket eddig hoztam. DE azt garantálom, lesznem még fordulatok és még jó pár rész!
Alice! Már jön is a teljes rész! és szokás szerint, ha gyarapodnak a komik, akkor jön a RÉSZLET!
Ancsa! Ami késik az nem múlik, lesz még alkalom, és elő fog kerülni az a csipkés csoda! Bár arra még egy kicsikét várni kell!
Klau! A titkok kiderülnek, s a sejtelmes estéről is egyre több információt fogok közölni.

FLÓRÁÉKKAL KAPCSOLATBAN a folytatás olyan csütörtök (péntek) fele várható, így arra gondoltam, hogy ha szépen gyűlnek a komik (43. fejihez és a novella 4. részéhez), akkor hozok még RÉSZLETET a 44. fejezetből és természetesen a novella 5. részéből is! :)

JÓ olvasást!
Kíváncsian várom a véleményeket!

Puszi,
ZoÉ

4.

Elszalasztott lehetőségek

Robert…

Másfél év múlva…

Eszméletlenül fáradtnak éreztem magam. Az idő hatalmas léptekkel száguldott el mellettem. Egymást követték a forgatások, az interjúk, fotózások és különböző rendezvények. Ez a forgatás teljesen más volt, mint az eddigiek. Szórakoztató volt, de messze az eddigi legmegterhelőbb is egyben. A körülöttem lévő őrült hisztéria semmit sem csillapodott, sőt néha olyan érzésem volt, hogy inkább fokozódott, ahogy telt-múlt az idő. Az utolsó slukk után eldobtam a csikket, s hű testőröm kíséretében a következő forgatási helyszínt vettük célba. Csendben tettük meg az utat. A már megszokott módón zsebre dugtam a kezeim, és automatikusan a cipőm orrát bámulva haladtam előre. Már kényszeresen így közlekedtem, mivel a képembe villogó vakuk megvakítottak volna, ha felemeltem volna a fejjel akár egyetlen egyszer is. A kihelyezett kordonokon rajongók és fotósok lógtak, hogy akár csak néhány pillanat erejéig, de láthassanak. Dolgoztam, így csupán néhány mosollyal és egy-egy üdvözlő vagy elköszönő kézmozdulattal kellett beérniük.

Az utunk a teljesen elszigetelt és a külvilágtól elzárt díszlet közé vezetett. Elfoglaltam a helyem, s néhány pillanat alatt ráhangolódtam a szerepemre. Aztán gépiesen követtem az utasításokat, és a legtermészetesebben játszottam a kamerának a szerepem. A betanult szöveget mondtam, a hozzá kapcsolódó gesztusokat és mozdulatokat produkáltam. Könnyedén, sőt már rutinszerűen ment az egész. Mindeközben az agyam teljesen kikapcsolt.

Órák múltak el, mire meghallottam a régóta várt szót. Ennyi. - Hangzott el a rendező utasítása. Közösen néztük meg az utolsó jelenetet a kismonitoron. S mivel a drága rendező elégedett volt, így némi hátba veregetés után elengedett minket, hogy holnap mindenkit látni szeretne a búcsú bulin. Bólintottam, hogy ott leszek, de kedvem az nem túl sok volt az egész felhajtáshoz. Elköszöntem az egybegyűlt díszes társaságtól, majd kedvtelenül és futólépésben tartottam a lakókocsimig.

Lendületesen nyitottam be, majd felkaptam a hátizsákom és csak beledobáltam a maradék holmim. Kicseréltem a pólóm és felvettem a kabátom. Az ajtóból egy utolsó pillantást vettem az immár üres helyiségre. A héten szép lassan összepakoltam a lakókocsiban felhalmozott cuccaim. Az első pillanatokban nem is gondoltam, hogy ennyi mindent hordtam ide, és emiatt nem találtam meg a hotelszobában semmit. Könyvek, pólók, cigarettásdoboz vagy éppen öngyújtók egész halmazával szembesültem. A mai nappal azonban felvettük az utolsó jelenetet, s ezzel egy újabb forgatást tudtam a hátam mögött. Furcsa érzés volt nézni az üres helyiséget, mintha itt sem lettem volna, mintha nem is jártam volna itt. Aztán megvontam a vállam, mert ez a dolgok rendje, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Az autó már várt rám. Dean kinyitotta nekem az ajtót, majd fáradtan elhelyezkedtem a hátsó ülésen. Lépésben haladtunk végig a lakókocsik között, s közben végignéztem a pakolászó embereken. A kapunál ismét rácsodálkoztam az emberi hülyeség határtalanságára. Hajnali kettő, maximum három lehetett, de a rajongók még most is itt ácsorogtak, vagyis jobban mondva itt táboroztak a kerítés tövében. Nagyot sóhajtottam, s megráztam a fejem a fel nem tett kérdésre, miszerint megálljunk-e. Fáradt voltam, s nem szerettem volna mást, mint egy kis nyugalmat. Dean bólintva vette tudomásul a válaszom, majd a sofőrrel váltott pár szót, s megcéloztuk a hotelt.

Az utcákat, a város fényeit csodáltam. Még gondolkozni sem volt semmi erőm. Csak üveges szemmel néztem ki az ablakon, azonban mégis az Ő arca lebegett a szemem előtt. Akárhányszor lehunytam a szemem, akárhányszor elkalandoztak a gondolataim mindig Őt láttam magam előtt. Hiányzott. Pokolian hiányzott, amiről csakis én tehettem. Én döntöttem így, mert azt hittem, mindenkinek jobb lesz így. Csakhogy a dolgok állása éppen az ellenkezőjét bizonyította. Egy űrt hagyott bennem, amit senki és semmi nem tudott betölteni. S rájöttem, hogy nem is lehet a hiányát pótolni mással. Azóta sem múlt el úgy nap, hogy ne töprengjek el azon, mi lett volna ha…

Észre sem vettem, mikor állt meg az autónk. Kinyílt az ajtó mellettem, erre eszméltem fel. Egy lassított felvételbe illő mozdulatsorral kászálódtam ki a kocsiból. Zsebre dugott kezekkel és lehajtott fejjel csoszogtam el a liftig. A felvonóban töltött minden perc a fáradság miatt igazi kínszenvedést jelentett. Nagyokat sóhajtottam, de már a hátizsák is húzta a vállam, elegem volt már mindenből. Valahol tudtam, mélyen magamban, hogy ez a nyűgösség a mai, illetve a mostani forgatás miatt van. Lassan elértem az a lakosztályom, de valami roppant furcsa és zavaró dologgal szembesültem. Az ajtóm nyitva volt, pedig megesküdtem volna rá, hogy becsuktam. Egy pillanattal később ért el az agyamig az információ, mely magyarázattal szolgálta erre a jelenségre. Nem véletlenül volt nyitva az ajtó, sőt azt is tudtam, hogy fontos az aznapi dátum, mert mindenki gratulált. Csak az az egyetlen bökkenő, hogy fogalmam sem volt, mit kellene ma ünnepelni.

Becsuktam magam mögött az ajtót, s néhány lépés múlva vettem észre, hogy a szobában jótékony félhomály uralkodott. Vacsorához megterített asztal várakozott magában, de úgy tűnt, hogy végül érintetlenül maradt. Ledobtam a kabátom, majd vetkőzve és a ruháimat szétszórva a fürdőbe indultam. Beálltam a zuhanykabinba, s hosszasan folyattam magamra a vizet. A meleg víz átjárta a testem, megszabadítva a nap összes kínjától-bajától, az egész napos fárasztó munkától. Törölközőbe csavartam magam, a hálóba kerestem elő egy boxert alváshoz. Ekkor láttam meg a törékeny női testet.

Az ágyon összekuporodott, és egyenletesen szuszogott. A takarót átrúgta az én oldalamra, így láthattam az alig takaró fehérneműt, amit viselt. Végignéztem formás testén, de szinte semmilyen hatással nem volt rám, valahogy egyáltalán nem éreztem az izgalmat vagy a vágyat ettől a látványtól. Máskor, más körülmények között mégis el tudta érni, hogy megkívánjam vagy legalábbis egy-egy menet erejéig érdeklődést mutassak felé. De ezek az alkalmak már egyre semmitmondóbbak lettek. Már nem azért voltunk együtt, mert szerettük egymást, inkább csak megszokásból és amolyan testi szükségletből, mert akkor igen is jól működtünk együtt.

Elszörnyedtem a saját gondolataimon, majd óvatosan betakartam az alvó nőt és mellé feküdtem. Egy darabig csak a sötét plafont néztem, szinte éreztem, ahogy a fejem szépen lassan kiürül. Csakhogy valami mégis ott motoszkált a szürke állományomban. Felötlött bennem a kérdés: hogyan jutottunk el ideáig? Mikor vagy hol és legfőképpen miért romlott el minden? Nem kaptam választ, nem is tudtam a választ, sőt talán nincs is megfelelő válasz a kérdéseimre. Aztán a szemeim lecsukódtak, s a régi jó ismerősként üdvözöltem a drága öntudatlanságot…

Fáradtan ébredtem ismét, mintha egyetlen percet sem aludtam volna. Hosszú percekig csak feküdtem a hátamon, s győzködtem magam, hogy fel kellene kelnem. Megdörzsöltem a szemeim, majd egy nagyobb lendület után feltornáztam magam ülő helyzetbe. Meglepődve tapasztaltam, hogy az ágy már üres volt mellettem. Egyetlen vállrándítással letudtam a dolgot, sőt talán még örültem is, mert így megkíméltem magam egy magyarázkodástól, vagy mindkettőnket egy veszekedéstől. Kikeltem az ágyból, majd pedig hatalmas ásításokkal a fürdőbe vonultam. Megmostam a képem, fogam, majd ruha után kezdtem el kutatni. Egy melegítőt és pólót vettem fel. Gondolkoznom kellett. Gondolkozni az életemről. Mindenről. – Mert ez így nem jó.

Az erkélyre vonultam ki a cigim és a hamutartó kíséretében. Tanácstalan voltam, mit tegyek. Csak Ő járt a fejembe. Vajon mit csinál most? Vajon boldog? Vajon emlékszik még rám? Esetleg gondol rám? Annyiszor megfogadtam magamban, hogy elfelejtem, annyi fogadalmat tettem magamnak, de valahogy sosem tudtam betartani. Pedig ezzel csak saját magam kínoztam. Megfogadtam, hogy nem keresem többet, de még ezt is megszegtem. Megszegtem az ígéretem. Felrúgtam a saját magamnak tett ígéretet.

Visszaemlékezve gyáva voltam, ha akkor lett volna elég bátorságom, akkor most minden más lenne. Igen, rájöttem mindent akkor szúrtam el. Saját magam okoztam a vesztem. Akkor csak messziről figyeltem. Mire összeszedtem magam, addigra pedig már késő volt. De nem bírtam ki sem a tudatot, sem a tudatlanságot, s újra összeszedtem a bátorságom. Reményekkel telve indultam meglátogatni, csak még egyszer, de ezúttal beláttam, hogy ezt utoljára tettem. Akkor és ott egy pillanat alatt elvesztem. Meghaltam. Belehaltam a látottakba. A csalódás, pedig nem a legjobb tanácsadó, ahogy a düh és a harag sem…

Ajtócsapódásra kaptam fel a fejem. Lomha mozdulatokkal a szoba fele fordultam, de a nap vakító sugarai miatt nem láttam semmit. Fel kellett kelnem az addigi ülőhelyemről, ráadásul a nevem is többször elhangzott. Egyre idegesebben és hangosabban szólongatott. Kelletlenül bevánszorogtam, mert tudtam, mégsem úsztam meg a veszekedést.

- Végre, hogy előkerültél! – végignézett rajtam, aztán faképnél is hagyott. Csak pislogtam utána, hogy akkor most mi a büdös franc van.

- Szia! – tudtam, hogy valamilyen szinten bűnös vagyok, így egy könnyű köszönéssel nyitottam, de nem hatotta meg vagy direkt nem akarta meghallani.

- Igazán szólhattál volna, hogy nem jössz… vagy, hogy később tudsz csak jönni. Vártam rád. Azt hittem, hogy együtt ünnepelhetünk. – ide-oda rohangált, de egy pillanatra sem nézett rám. A hangja dühös és csalódott volt egyszerre.

- Ünnepelni? – fogalmam sem volt, mire gondolhat. Későn kapcsoltam, mikor már kicsúszott az átkozott kérdés a számon, s ezzel elszóltam magam. A kérdésem viszont megállította, amiben ugyan nem volt köszönet. Szikrákat szóró szemekkel nézett rám.

- Ennyit jelentek én neked? Még az évfordulónkat sem bírod megjegyezni? Évfordulót! – kiabált, abból a kis kecses testből olyan hatalmas hang szabadult fel, mely betöltötte az egész szobát.

- Kristen… Én… én… - nem is tudtam, mi is szeretnék mondani.

- Mit te, sajnálod? Sajnálhatod is! Csak tudnám, mi a frász van veled? Miért változtál meg? Mert ez nem te vagy! Nem ilyen vagy. Tudom. Hiszen ismerlek… - visszább vette a hangját, s mostanra csak a mérhetetlen csalódás marat benne. Talán még egy könnycseppet is láttam a szeme sarkában.

Szóra nyitottam a szám, de megzavartak bennünket. Dean dörömbölt az ajtón, hogy figyelmeztetett bennünket, igyekezzünk, különben el fogunk késni. Nem sok időnk maradt készülődni. Egyáltalán nem volt semmi kedvem kimozdulni, nem akartam sehova sem menni, de ez nem rajtam múlott. Kötelező volt, benne állt a szerződésemben, melyen ott virított a kesze-kusza aláírásom. A saját aláírásom volt a béklyóm.

Kísérteties csend uralkodott ezután az egész lakosztályban. Egymás mellett, csendben öltöztünk fel és szedtük össze a cuccainkat. Nem beszéltünk, sőt még egymásra sem néztünk, s valahogy mindketten éreztük a vég kezdetét. Jóval korábban észre kellett volna vennünk, de talán a megszokás, vagy a félelem megnémított bennünket, s emiatt nem mertük kimondani azt a bizonyos szót. Vége. Olyan egyszerű, mindössze négy betű, mégis olyan erővel bír.

A hotelt a mélygarázson keresztül hagytuk el. Nem láttak bennünket, vagyis egész pontosan csak a sötétített autót látták elhajtani. Sokan voltak az utcán, szinte biztosan ránk vártak. Mióta kiderült a kapcsolatunk, sokkal nagyobb szenzációt jelentettünk, mivel kevés időt töltöttünk a szó szoros értelmében együtt. Hol Kris, hol én forgattam, vagy éppen együtt. Aztán interjúkat adtunk néha együtt, néha külön. Film promóciós utak és premierek színesítették az életünk, ugyancsak hol együtt, hol külön-külön jártuk a világot.

A megérkezésünk újabb felhajtást jelentett annak ellenére is, hogy elkülönített, elszigetelt helyen voltunk. Mindezt annak érdekében tették meg a szervezők, hogy élvezni tudjuk a lazítást. Kristen ment elől, míg én Deannel kissé lemaradtunk. Kris szavai visszahangoztak a fejembe. De gyáva voltam, mert nem mertem megtennie azt a lépést, amit meg kellett volna tennem. Helyette máshogy döntöttem. Már csak a megfelelő személy kellett a tervemhez.

- Szia! Beszélhetünk? – néztem rá a boci szemekkel. Tudtam, ha őt megnyerem, onnantól kezdve nyert ügyem van.

- Szia! Fontos? Ha nem, akkor inkább találkozzunk holnap napközben. Neked nem lesz semmi dolgod… - kortyolt bele az italába. Sejtettem, hogy szívesebben lazítana ő is, de nem hagyhattam, hogy lebeszéljen és a holnap már túl késő lett volna.

- Pont ezért még ma meg kellene valamit beszélnünk. – finoman megfogtam a karját és a tömegtől távolabb álltunk meg. De a kavargó emberek miatt mégsem tudtunk rendesen beszélni.

- Jó gyere, a teraszon talán nem zavarnak. Mi olyan rettentően fontos? – forgatta meg a szemeit és kiitta az italát.

- Lelépnék. Itt hagyok mindent… - egyszerűen fogalmaztam meg a szívem bánatát.

- Most ugye csak viccelsz? Rohadtul nem jött be a vicced. – kikerekedett szemekkel kérdezett vissza, és látszott rajta, hogy hallani sem akar erről az egészről.

- Nem, nem vicc. Pont azért szerettem volna veled egyeztetni. Steph rettentő fáradt vagyok. Nyugalom kell. Csend. Pihenés. A családom. A forgatást befejeztük, és két-három hét múlva itt lesznek az ünnepek… - bólogatott és hümmögött. Látszott rajta, hogy mérlegeli az érveimet, ugyanakkor olyan határozott voltam, hogy úgyis rábeszéltem volna, hogy engedjen el.

- Intézzek repjegyeket. – felsóhajtott, s ebből tudtam, hogy nyertem. - Kettőt? Szállás nem kell. – ez amolyan hangos elmélkedés volt, amit jobb esetben nem zavartam volna meg.

- Nem, csak egyet. Egyedül megyek. – ezzel újabb döbbenetet és frászt hoztam a drága ügynökömre.

- Kristen tud erről? – szinte láttam, ahogy Steph lassan elsápad. Hiszen a fejében megannyi megoldatlan ügyet jelentett ez a kérdés, melyet végső soron neki kell majd elintézni.

- Miről kellene tudnom? – pont akkor lépett hozzánk az említet és szinte éreztem, ahogy a hurok szorul a nyakam körül.

- Ezek szerint nem. Beszéljétek meg, és írj legalább egy üzit vagy hívj fel, mi legyen! – Steph már le is lépett, bár inkább menekült. Érezte a kettőnk között lévő feszültséget, melyet most egy gyors menettel nem lehetett megoldani.

- Miről nem tudok? – kérdezett ismét. Szúrós pillantásait és fájdalmas arcát néztem. Rohadt nehéz volt ezek után megszólalnom.

- Semmiség az egész. Csak megkértem Steph-et, hogy intézze el nekem a szabadságot. Hazamennék… - aztán erőt vettem magamon, mert mégiscsak férfi lennék, vagy mi fene.

- Mikor akartál szólni róla? Szóltál volna egyáltalán? Vagy reggel hagysz egy cetlit a párnádon, hogy leléptél? Ezek szerint a premierem is kihagyod?

- Nem, azon még ott leszek! Akartam szólni! Csak megkérdeztem, hogy egyáltalán lehetséges-e a dolog.

- Tudod mit, nem érdekelsz. Innentől kezdve azt csinálsz, amit akarsz! – nem túl visszafogottan hozta tudtomra a véleményét. – A rohadt életbe! Elegem van. Elegem van ebből az egész helyzetből. Elegem van belőled. Már régóta érzem, hogy valami nincs rendben kettőnk között. De vártam. Vártam, hogy megtudjam, mi a franc a bajod. Hittem, hogy megbízol bennem, és elmondod, megbeszéljük. Mikor összejöttünk akkor szórakoztunk, piáltunk, szeretkeztünk. Mindegy, mit találtunk ki, mindig együtt voltunk. Most meg már szinte kerülsz, már hozzám sem érsz. Az évfordulónk is elfelejted… - ha eddig nem hallotta volna mindenki, akkor az utolsó szavai biztosan eljutottak mindenkihez, mert maximálisra tekerte a hangerő gombját. - Van valakid? Megcsalsz, te szemét? – a végét már üvöltötte.

- Nem. Nem csaltalak meg. Nincs senkim se…

- Akkor miért? – vágott a szavamba és tovább kiabált. – De ezt nem engedem! Ezt nem csinálhatod velem! Nem hagyhatsz el! Nem hagyhatsz el bennünket!

Az utolsó szó után a szája elé kapta a kezét, és elrohant. Ott maradtam egyedül. A döbbenettől megbénulva álltam egyhelyben. A szavai visszahangoztak a fejembe. Egyszerűen nem tudtam rájönni, miért mondta, vagyis inkább miért így mondta. „Nem hagyhatsz el bennünket!” Nem jöttem rá, nem találtam meg a megfejtést. Dean jött ki hozzám. Enyhe mosollyal közölte, hogy jó kis műsort sikerült leadnunk, és mindenki rólunk beszél. Persze a találgatások egyből elindultak.

Visszamentünk a terembe. Mindenhol Krist kerestem. Sehol sem volt. Senki sem látta. Telefonért nyúltam. Semmi. Nem vette fel, vagyis csak a hangposta felelt. Most éreztem csak a helyzet súlyosságát. Nekünk, színészeknek egy, mindenki által ismert szabályt kellett betartanunk, méghozzá az, hogy soha semmilyen körülmények között nem kapcsoljuk ki a telefonokat. Az ügynökök külön rágják érte a fülünket. Némítani lehet, de kikapcsolni soha. Én vagyok a hibás, hogy mindez idáig fajult, de ezt már túlzásnak éreztem.

Idegesen doboltam a lábammal, mert már tovább nem volt maradásom. Már a kocsiig is mindenki megbámult, de egy cseppet sem érdekelt. Bevágódtam a kocsiba és vártam, hogy mielőbb visszaindulhassunk a hotelbe. A lakosztályom négy falától a megnyugvást vártam, azonban helyette aztán csak még jobban fokozódott az idegességem. Teljesen üres volt. Minden cucca, minden ruhája eltűnt. A szekrények üresen tátongtak. A fürdőből is mindent elvitt. Még az erkélyen kint hagyott pulcsija is hiányzott. A legközelebbi fotelig sikerült eltámolyognom. Éreztem, ahogy elsápadok. Levegőt alig kaptam. Elment. Elhagyott. Itt hagyott. Meghozta helyettem a döntést. Kimondta helyettem. Mégsem éreztem tőle megkönnyebbülést. De miért mondta: „Nem hagyhatsz el bennünket!” A válasz egyszerű. Nem én hagyom el őt, nem hagyhatom el, ha már ő megtette.

Villámcsapásként ért a felismerés, már csak a „bennünket” szót kellett volna valahogy felfognom. Aztán leesett. Megértettem. Nem az, nem lehet. Lehetetlen. Remegő kézzel tárcsáztam sorba mindenkit. Szüleit. Tesójait. A közös barátokat: Ashleyt, Nikkit, Elizabethet, Jacksont, Kellant, Dakotát. Ügynökét. Senki nem tudott semmit… Nem maradt már senki, akihez fordulhattam volna. Egy apró morzsa kellett volna, hogy jól van. Kérdések voltak, csak rájuk válaszok nem. A kétségbeesés és az önmarcangolás maradt. Nem bírtam ülve maradni sem. Rágyújtottam, fel-le járkálva próbáltam gondolkozni. Egyetlen név volt hátra a listámon. Egyetlen név. Fintorogva nyomtam meg a hívást kezdeményező gombot. Nagy levegőt vettem, s megpróbáltam lenyelni a mérgem. Sokkal fontosabb volt az, hogy megtaláljam Krist…

***

Garrett…

A nap szarul indult. Rá kellett jönnöm, hogy nem mostanában fogok pihenni. Reggel az ügynököm ébresztett, hogy promozni kell. Az egyik plázában közönségtalálkozóra kell mennem. Ezzel a délelőtti alvásomra vonatkozó terveknek lőttek. Kegyelemből viszont a fotózást másnapra tolták el. Bassza meg! Nem túl sokat számít ez a fene nagy kegyelem. Utána meg premier lesz. Igyekeztem sorra venni az összes pontot a listán. Kivánszorogtam az ágyból. Lajhár módjára intéztem el a reggeli teendőket. A reggeliként elfogyasztottam vagy egy liter kávét és három szál cigi után elindultam a találkozó előtti megbeszélt egyeztetésre. Egyetlen jó dolog, hogy végre ismerős arcok és barátok társaságában töltöm el a napot. Mindenki mesélt az éppen aktuális munkájáról. Az egyeztetések után irány a pláza, ahol egy maratoni parádéra számítottam. A várakozásaim pedig maximálisan bejöttek. Nem akarnak elfogyni a rajongók, jöttek és jöttek.

Megkönnyebbülést az ebédmeghívás jelentette. Mindenki egyből rágyújtott, ahogy kiértünk az épületből. Folyamatosan röhögtünk, bár azt sem tudom megmondani, hogy min. cEgy kis étterembe tértünk be. Sam felvetette, hogy menjük el sörözni este. Mindenki egyből beleegyezett. Helyet és időt egyeztettünk, hova kellene betérnünk. Az ebédszünetünk után ismét közönségtalálkozó volt, de most egy másik helyen. Nem sokkban különbözött a délelőttitől, sőt totál ugyanolyan volt minden. Órák teltek el, mire elengedtek minket.

Hazáig meg sem álltam. Zuhany, sör és cigi. Ebben a sorrendben. A zuhanyt követően törölközőbe csavarva vonultam ki az erkélyre. Remek kilátást élveztem a söröm és a cigim társaságában. Miután kiürült az üvegem elérkezettnek láttam az időt, hogy felöltözzek. Szakadt farmer, egyszínű póló és fekete bőrdzseki. Végszóra elkészültem.

Egy kiskocsmában kötöttünk ki. Elég sokan voltak. A hangulat kifejezetten jó volt. Az italok is gyorsan fogytak. A srácok támadásba lendültek. Már mindegyik egy-egy csaj szájában járt. Személy szerint egy kis feketét szúrtam ki a pult mellett. Miután lecsúszott az utolsó korty a poharamból, a pult felé indultam. Nem sok szerencsével jártam, mert nem Ő volt. Még a közelébe sem volt. Ráadásul, ahogy kinyitotta a száját az affektáló stílusától meg a hányinger kerülgetett. Ennyi elég is volt ebből a libából, inkább egy erősebb pia után néztem. Aztán még ezt követte a második, a harmadik. Megszólalt a telefonom, így kifele araszoltam a mostanra megtelt kocsmából.

- Mond! – szóltam bele, anélkül, hogy tudtam volna, ki hív.

- Helló! Rob vagyok! – elég feszült volt a hangja.

- Mi kéne? – sosem kedveltük egymást, főleg Kris miatt nem. Mindig is riválist láttunk a másikban.

- Oké, láttad ma Krist? Találkoztál vele? Veled van most? – ideges volt, én meg részeg, szóval kellett egy kis idő, hogy felfogjam a kérdéseit.

- Hé Garrett! – szólt közbe utánam Sam, biztos feltűnt neki, hogy meglógtam.

- Várj! – mondtam Samnek, de Rob vette magára.

- Bazd meg! Arra válaszolj, amit kérdeztem, aztán hagylak a fenébe!

- Rohadt életbe, nem neked szóltam… Amúgy nem láttam, nem találkoztam ma Krisszel. Nem is beszéltünk.

- Kösz! – azzal lecsapta a telefont.

- Bassza meg!

Sam értetlenül nézett rám. Intettem egy taxi felé. Illumináltan, de sikerült eljutni a járműig. Már most fájt a fejem. Kellőképpen szarul voltam. Sam kicsit józanabbnak látszott, csak próbálna meg totál készen hazamenni, a neje nem hagyná szó nélkül. Ezen röhögtem, mire lassított a taxi. Kellett néhány perc, mire meg tudtam állni a saját lábamon. Zseniális. A kulcsomat kerestem a zsebembe. Dülöngélve az ajtót céloztam meg. Valaki állt a lépcső mellett. Gondosan ügyelt rám, hogy még véletlenül se látszódjon a lámpák félhomályában. Azonban a felizzó cigaretta elárulta. Elértem az ajtót, meg kellett kapaszkodnom. A kulcs eltűnt a kezemből, viszont az ajtó kinyílt. Valaki beszélni kezdett, de nem fogtam fel egyetlen szót sem. Kezeket éreztem a derekamon, majd végül az ágyamba kötöttem ki. Még annyit sikerült elmotyognom, hogy reggel beszélünk, amint beszámítható leszek. Aztán elért a sötétség. Elaludtam.

Fejfájással ébredtem. Ezt meg fogom bosszulni, ellátom Sam baját emiatt. Ránéztem a telefonomra, késésben voltam. Megint. Elkezdtem kapkodni, ami miatt még inkább semmi sem akart működni. Zuhany, öltözés, kávé és cigire volt időm. Esti látogatom a vendégszobában békésen szuszogott. Nem volt szívem felébreszteni. Írtam egy fecnit, hogy fotózáson vagyok, délután szabad leszek. Kocsiba vágtam magam, s meg sem álltam a stúdióig. Az ügynököm nem tudott jönni, így csak valamelyik asszisztensét küldte.

A stúdióban a szokottnál is nagyobb nyüzsgés volt. A fotós bemutatkozott, és röviden vázolta az elképzelését. Egyből az öltözők és sminkesek felé irányítottak. Nagyon érdekelt, mi csigázta fel ennyire az embereket. Ezt pedig az egyik sminkes lánytól próbáltam megtudni.

- Mindenki a tegnap esti buliról beszél. Állítólag az összes magazin leközölte. Rob és Kris az eddig legnyugisabb pár volt. Soha nem veszekedtek, most meg állítólag akkor showt rendeztek… mindenkinek a szája tátva maradt…

Az egyik megbízott robogott be, hogy mehetek. A több liter kávénak köszönhetően egész jól bírtam a melót. Persze a beiktatott cigi szünetek is közrejátszottak. Nem tudtam kiverni a fejemből a sminkes lánytól hallottakat. Halvány reménysugárt véltem felfedezni ebbe a helyzetbe. Csakhogy jön a premier. Mindketten ott lesznek? Vagy már nem is jön el Rob? A premierről, viszont egy másik dolog jutott eszembe. A következő szünetben már nyúltam a telefonomért. Nem vette fel. Többször kicsengett. Írtam így egy üzit, hogy nem felejtettem el és várom a premierre. Azt is megírtam, hogy nálam fog lakni és a reptérre kimegyek elé, csak szóljon, mikor jön pontosan. De válasz nem jött.

A fotózás után kajáért indultam. Dugó volt, meg várnom is kellett a kaja miatt. Mire sikerült mindent beszereznem, akkor meg a rajongók találtak meg. Pár kép, aláírás és néhány kedves szó után elengedtek. Mindezek után kerülhettem kocsiba, és csak ezek után indulhattam haza. Hirtelen jutott eszembe a mobil. Az az átkozott masina pedig a legjobb pillanatban lemerült. Kezdett rossz érzésem lenni, pedig nem ijedek meg egykönnyen. Mégis rosszat sejtettem. Nem kellett sokat várnom, mert otthon szép kis fogadtatásban volt részem…