10. Magyarázatok

Sziasztok,

óriási hála a lelkes komikért - judy, Gabó és Kitty. Jó olvasást! :-)

Puszi,
ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

10. fejezet - Magyarázatok

~ Robert ~

- Kezdem inkább én… Először is szögezzük le, nincs gyerekem. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy a közel jövőben legyen. – Nem akartam hinni a fülemnek. Nem szeretne gyereket. – Tony nagyon cuki kisfiú, az anyukája Mary, Matt húga. Matt-tel már találkoztál, futólag. – végighadarta a mondanivalóját, míg én még mindig a gyerekkérdésen kattogtam. Rosszul reagáltam, mikor megjelent a kissrác, de én soha életemben nem zárkóztam el eme kérdéstől. Mindig azt gondoltam, ha megtalálom a párom, igen is lesz gyermekünk vagyis gyermekeink.

Hirtelen villant be az arca. Az utóbbi időben már nem is gondoltam rá, főleg azóta nem, hogy megpillantottam Zoé-t. Egykor szerettem, aztán gyűlöltem, de most már semmit nem érzek iránta. Kiölt belőlem minden jó érzést az irányába. Nem hittem, nem gondoltam volna róla, hogy képes ilyet tenni velem. Az életemet sikerült megmérgeznie.

- Most te következel…- kijózanító volt, ahogy szinte felszólított.

- Te nem akarsz gyereket? – bukott ki belőlem, ami már percek óta kavargott bennem.

- De szeretnék, de nem most. Azt mondtam, hogy nem a közel jövőben. Ezt megbeszélhetjük később is. Most inkább azt mond el, mi történt valójába? Miért rohantál el? – nem találtam a megfelelő szavakat. Vannak egyáltalán olyanok? Mert nem hiszem. Hisz még mindig fájt rá gondolni, mit okoztam. Kételkedtem benne és egyből a legrosszabb jutott eszembe róla.

- Tudod – kezdtem zavartan – nagyon meglepett, és gyerekesen viselkedtem azzal, hogy elrohantam. Csak sosem beszéltél semmiféle gyerekről, és egyszer csak ott volt az a kisfiú. Csalódott voltam, hogy nem bízol meg bennem és féltékeny lettem, mert azt hittem, valaki mást ajándékoztál meg egy gyerekkel. Aztán mikor kirohantam, akkor láttam meg Matt-et a gyerekcuccokkal. Vérig sértődtem. A sértett büszkeségem irányított…

Szokás szerint indultunk lefele. Mobilon szóltak, hogy itt az autó értem, szóval már biztos, hogy mennem kell. Pedig naivan reméltem, hogy történik valami, és nem kell mennem. Danny és Sarah meg sem lepődött, mikor megjelentünk. Normálisan kezeltek, nem a színészt, nem a sztárt látták bennem. Természetes viselkedtek.

- Tony állj meg! – szólt egy női hang. Meglepődtem, ki lehet Tony? Eddig senki sem beszélt róla. Valamit titkolnak? – Fordult meg a fejemben.

- Vége lett a kiruccanásnak. – Danny és Sarah váltott érdekes pillantásokat.

- Miért is? – Zoé dallamos hangja zökkentett ki. Túlságosan elfoglalt az, hogy a karjaimban tartom.

- Mami! – egy csillogó szemű kisfiúcska nézett rá. Ezzel egyből lehűtött, hidegzuhany volt a javából.

- Szia kispajtás! – hajolt le Zoé. Erre a kisgyerek már a nyakába karolt. Felvette. Én meg sokkoltan néztem a jelenetet. Lehullottak róla a kezeim.

- Mami, mami… - ismételte. Mintha mennykő csapódott volna belém. Éreztem, hogy elsápadok. Teljesen falfehér lettem ebben biztos vagyok. A korábbi jókedv eltűnt egy szempillantás alatt. Csókot nyomtam homlokára és már menekültem is, minél előbb el innen… rohantam el…

- Robert! Rob, várj! – szólt utánam, mind hiába. Nem feleltem, csak mentem előre. Miért nem mondta el? Miért nem bízott meg bennem? Mikor a lépcsőhöz értem, akkor tűnt fel Matt néhány gyerekcuccal a kezében. Egy futó pillantást vetettem rá, ismertem, láttam már a klubban, sőt a reptéren. Ez lehetetlen.

- Az elmúlt pár hétben folyamatosan dolgoztam, és akkor csak azzal foglalkoztam. De Ashley és Jackson meglátogattak, akik észhez térítetek… Rájöttem, hogy nem a gyerek miatt buktam ki. Bírom a kölyköket. Csak ez az egész helyzet előhozott néhány olyan emléket, amikről azt hittem, hogy már nem számítanak.

Csak este fejeződött be a forgatás, hulla fáradtan értem a hotelbe. Ekkor csörgött a telóm, meglepetésemre Ash nevét láttam a kijelzőn.

- Hello! – köszöntem fáradtan. Míg a liftekig csoszogtam.

- Szia Rob! Beszélhetnénk? – gyanúsan kimért volt.

- Igen, persze. - Gondolkodás nélkül feleltem, hátha így megenyhül.

- Ha lehet, akkor szem- és fültanúk nélkül. – igaza volt. Sőt ez több volt annál, mert egyáltalán nem hiányzik, hogy holnap az Ash-sel való kapcsolatom boncolgassák.

- Ok! Gyere a hotelbe, most értem vissza… - ez is rizikós, de ennél jobb ötletem nincs. Volt már rá példa, hogy a hotel előtt dekkoltak a fotósok vagy a rajongók. Arra vártak, hogy beléjük fussak.

- Max. 15 perc és ott vagyunk! Puszi! – és már le is nyomta a telefont. De kit hoz magával? És miről akar beszélni? Ez egyre gyanúsabb nekem. - Míg rá vártam, gyorsan lezuhanyoztam és rendeltem némi kaját, elszívtam pár szál cigit. Tényleg 15 perc telt el és kopogtak. Ahogy kinyitottam az ajtót Ash-sel és Jack-kel találtam szembe magam. Beengedtem őket, és rögtönzött vacsi alatt beszélgettünk.

- Miért nem Zoé-val vagy? Vagy Zoé miért nincs itt? – tudakozott Ash. Egyből elevenembe talált. Egyszerre fájt és bosszantott, ahogy Ash kimondta a nevét. - Valami baj van? – mivel nem szóltam semmit, ezért kérdezett.

- Van egy… egy gyereke…Tony… Egy csapásra valóságos lett minden…

- Rob, miért félsz? Hisz boldog voltál, mikor találkoztunk veletek a bárban. Vagy az mi volt? – Ash kimondta azt, amit eddig önmagamnak sem mertem beismerni. – Zoé nem Jessica.

- Ne ejtsd ki többet a nevét! – sziszegtem a fogaim között. Nem sok komoly kapcsolatom volt még, de ő volt az egyik. Szerettem ő, ezért majdnem belepusztultam, mikor kiderült, hogy hazudott és átvert biztos anyagi forrást remélve. Ráadásul az egészben a legszörnyűbb, hogy közben a hátam mögött mindenkivel hentergett. Véletlenül korábban értem hozzá. Azóta egyszer sem bírtam kiejteni a nevét. Sőt képes voltam először leordítani bárki fejét, ha kiejtette a nevét a száján. Neki köszönhetem, azóta sem voltam szerelmes, nem tudtam szeretni. Eddig.

- Tony nem is az Zoé gyereke… - szólta el magát Jack. Eddig csendben figyelte a társalgásunk, de most áldottam, hogy kinyitotta a száját.

- Mi van? Ezt te honnan tudod? – faggattam ingerülten.

- Ma összefutottunk vele, vagyis velük. – Tényleg láttam Őt, vagyis őket az egyik szünetben.

Letaglózva vettem tudomásul, hogy ez az egész egy félreértés. Szánalmasnak éreztem magam, nem bízom a saját szerelmemben. Ok nélkül vádaskodtam, s olyanokra gondoltam, amik nem is igazak. Sőt én sem vagyok jobb semmivel, mert én sem bíztam meg benne. Lehetőséget sem adtam, hogy megmagyarázza vagy elmondhassa. Egy félreértés miatt meg képes lettem volna eldobni mindent.

- Mi van Kristen-nel? Hogy került a forgatásra és mi van köztetek? – lesütött szemekkel motyogta maga elé a kérdést.

- Barátok vagyunk. Jóban vagyunk, ennyi. Nem tudtam, én sem, hogy jön a forgatásra. – mondjam vagy ne mondjam? Nem. – Filmje miatt jött a városba. Megbeszélésre. Meg éppen faszírtban volt a pasijával. Szüksége van a barátaira és elmentünk egy bárba, iszogattunk, de nem történt több.

Ma már forgatásra kellett mennem. Ez korai kelést jelentett, amiben úgy alapjáraton sem jeleskedem. Most még a hangulatom is pocsék volt. Kávét sem tudtam inni, elég sok időt kellett a sminkes és fodrász kezei között eltöltenem. Nehezen mégis kaptam egy rohadt kávét, de az tényleg szó szerint rohadt szar volt. Mindezek után végre beállhattunk a díszletbe, elkezdődött a jelente felvétele. Részben örültem neki, hiszen addig sem kell mással foglalkoznom, másrészt viszont ez sem úgy ment, ahogy kellett volna. Négyszer vagy ötször kellett ugyanazt felvenni, mert a rendező mindig talált valamit, ami nem tetszett neki. Már órák óta csináltuk csak azt a nyamvadt jelenetet, mikor valaki megkegyelmezett nekünk.

- 10 perc szünet! – a rendező asszisztens.

- Robert! Rob! – üvöltötte néhány lány. Erőltetett mosollyal fordultam a rajongók felé. A lakókocsimba igyekeztem volna, de egy ismerős közelített felém. Teljesen meglepett, amikor megláttam Kristen-t. – Mit kereshet itt? Ezért akart velem beszélni? - Elengedték a forgatásról, ekkor már mellettem volt és már ölelgetett. A következő jelenet helyszínére kísértek, s ő is velünk tartott. Felkaptam a fejem, mert Kris végigsimított a kezemen, mert nem figyeltem rá.

- Reméltem, hogy egy kicsit jobban fogsz örülni. – vette ki a kezemből a cigimet Kris.

- Örülök én, tényleg, csak nem vagyok a legjobb passzban. – vettem vissza a cigim, miután slukkolt belőle.

- Bassza meg, akkor megyünk esete inni! Csak nem a nőd… - nem tudta befejezni, mert szó szerint elrángattak mellőle.

Többre isten igazából nem emlékszem, mert a fárasztó munka után, és amennyire ki voltam bukva a saját kényszerképzeteim miatt, többet ittam a kelleténél. Nem csak én, de Kris is elázott.

- Aztán akkor nem tudtalak elérni, tudtam milyen hülye vagyok. Hatalmas hibát követtem el. Véletlenül beszéltem Sarah-val. Ő mesélte el, hogy baleset történt. Soha, soha nem foglak elhagyni! Ígérem! - Amint befejeztem a mondanivalóm, a vágytól égő csókok taglóztak le. – Szeretlek. – mondtam ki a bűvös szót, mely felszabadította a lelkem. Őszintén és szívből szólt ez a szó. Azzal a valóságos érzéssel, amely lelkem legmélyén már gyökeret vert, de egészen eddig nem tudatosítottam magamban. Kimondtam, s ezzel elszakadtam a múlttól. Elfeledhetem azt.

- Szeretlek. – viszonozta Zoé is a vallomásom, amelytől még inkább a felhők között jártam.

S újra meg újra beteljesült szerelmünk, mikor végképp elfáradtunk egymás karjaiban találtuk meg a régóta keresett békét és nyugalmat. Most először azt sem bántam, hogy nem hagyom el a hotelszobát. Azelőtt sokszor okozott gondot, volt már mikor a bezártság megőrjített. A másik véglet a rajongók áradata, mely elviselhetetlenné vált az utóbbi időben. Gyorsan megráztam a fejem, s el is űztem az összes negatív gondolatot. Most itt vagyunk és ez a legfontosabb: Zoét végre annyi idő után itt van mellettem.

A napok peregtek, mint homokszemek a homokórában. Egyik jött a másik után. Mikor magamhoz tértem a teljes ágyon elterülve helyezkedtem el. Először azon töprengtem, vajon hol lehet Zoé? Lassan, és zavartan indultam el, hol is keressem… Tompa alig hallható suttogásra kaptam fel a fejem, s mint egy angyalt láttam volna – az ablak előtt állt, s a nap sugarai aranyozták be tökéletes alakját.

De még a látvány sem tudta feledtetni azokat a szavakat, melyek elértek hozzám. Csak néhány szót hallottam, de ha nem tudnám, hogy az én barátnőm, akkor azt mondanám randit beszélt meg. Nem, az nem lehet… Vagy mégis? Van valakije? Megcsal?... - Már megint mikre gondolok. Hiszen most kaptam vissza és szeret. És ha lenne is valakije, akkor meg már itt hagyott volna. Ekkor jutott eszembe a telefonja, Roy elég sokszor hívta. Mire a gondolataim végére értem szerelmem kinyomta a telefonját. Elgondolkodva az ablakon tekintett kifele. Csókot nyomtam a nyakára, majd kezeim táncoltak a testén.

- Gyönyörű vagy. Hiányoztál. Miért nem voltál mellettem? – bújtam hozzá csókok közepette.

- Csak… csak a fürdőben voltam… - dadogta, s akaratlanul is felszisszent az utolsó csókomnál. – Itt-ott még érzékeny – mosolyogta. Ránéztem, de az előbbi jókedv elröppent, helyette a szomorúság vett erőt rajtam. Tudtam, hogy az én hibám, hogy most csupa zúzódással van tele.

- Mit kérsz enni? Rendelek reggelit. – próbáltam kereket oldani, nehogy észre vegye a hirtelen jött rosszkedvem. Megrendeltem a reggelit, a fotelben ücsörögve nézegettem a híváslistám, mikor Zoé belépett a szobába, s már az ölembe is huppant. Megcsókoltam és már az ágyon voltunk. Totálisan elvesztettem mellette minden józan eszem és az időérzékem is. Egyetlen kacér mosolyával vagy pillantásával képes elérni, hogy testem azonnal működésbe lépjen. S minél előbb magamévá tegyem. A legjobb pillanatot a kopogás zavarta meg.

- Megyek! – szóltam ingerülten. Megérkezett a reggeli – üzentem szerelmemnek.

- Mit eszünk? – kérdezte kíváncsian. Kecsesen léptekkel közeledett felém. A pincér folyamatosan őt bámulta, nem bírta levenni a szemét róla. Elöntött a méreg és a féltékenység, bár meg kell hagyni nem sok minden volt rajta – a legszükségesebb ruhanemű és rengeteg zúzódás.

- Köszönöm! – vetettem oda a pincérnek, majd megfogtam Zoé karját. Majd követelőzve csókolni kezdtem. Újra és újra édes csókjait ízlelhettem. A pincér pedig elhagyta a szobát.

Reggeli után folyamatosan telefonáltam, mikor éppen letettem a telefont, az már meg is szólalt. Menedzserem néhány kötelező programot említett meg. Az egyik asszisztens hívott a módosított forgatási helyszínek és időpontok miatt. Túl sok időmet foglalták le, csalódottan vettem tudomásul, hogy szerelmem már fel is öltözött. A ruháktól meg lehet még szabadulni: felvett egy kék farmert és egy nagyobb dekoltázsú, eléggé kihívó felsőt, alig bírtam visszafogni magam. Már éppen a tervemet készültem kivitelezni, hogy kihámozzam Zoét azokból a ruhákból, mikor újra kopogást hallottam. Egy cseppet sem voltam nyugodt, de kinyitottam az ajtót. Emillie állt velem szembe. Kezében a vaskos szövegkönyv volt. A francba megígértem, hogy gyakorlom vele az egyik jelenetet. Csaptam képzeletben a homlokomra.

- Szia! Beszélnünk kell! – mondta, majd megölelt.

- Hello! Gyere be! – invitáltam beljebb.

- Látom nem vagy egyedül… - megszeppent, mikor a hálóból Zoé lépett ki.

- Szia! Viszlát! Mennem kell! – csak egy gyors csókot nyomott a számra, s már el is ment. Nem is volt időm elbúcsúzni, de még reagálni sem, csak lelépett.

- Csinos. Ki lenne ő? – ült le a kanapéra Emillie.

- Zoé, a barátnőm. Egy pillanat, csak megkeresem a forgatókönyvem… - nos igen, a rendetlenségemen még van mit dolgozni.

Már aznap egy nehéz jelent várt ránk a forgatáson. Tovább már nem maradhattam távol a forgatástól, így is hatalmas hálával tartozok a rendezőnek, aki belement ebbe a pár nap szünetbe, amit Zoé-val tölthettem. A beiktatott szünetnek az lett az eredménye, miután újra visszakerültem a forgatás mókuskerekébe alig maradt egy szusszanásnyi időm, sőt még rágyújtani sem tudtam. Egyszer sikerült kilógnom, s a telefonért nyúltam. Szerelmem hívtam, de nem vette fel a telefont. Kicsörgött, de semmi. Kelletlenül sunnyogtam vissza a díszletbe. Órák múlva kaptunk egy kis szünetet, s akkor is Őt tárcsáztam. Már elméleteket szövögettem, miért is nem veszi fel a telefonját, aztán írtam egy üzenetet, ha már nem hallhatom a csodás hangját. Valahogy rossz érzésem volt, mikor nem volt velem. Meglepetésemre azonban elég hamar kaptam választ.

„Szia! Rettentően hiányzol! Szeretlek! Bárban voltam, dolgoztam! Csókol Zoé!”

A következő napok megint zsúfoltak lettek, mert drága menedzserem elég sűrűre szervezte a naptáram. Folytatódott a forgatás – ráadásul csúszással is számolnunk kellett -, fotózás, interjú és mi egyéb került bele a naptárba. A forgatások egyre hosszabbak lettek, de boldog voltam. Még a rajongók ostroma sem zavart. A stáb észrevette a folyamatos jókedvem, s hogy egyre többször mosolyogtam. Szóvá tették, mire csak annyit mondtam: „Boldog vagyok!” amit teljesen igaz volt.

A hétköznapok elég szorosak voltak, emiatt nem is láttam Zoé-t. Csak ritkán tudtam elmenni hozzá, találkozni vele. Viszont rengetegszer telefonáltam és mindig küldtem üzit. Szerencsére a hétvégék mindenért kárpótoltak. Többnyire az ágyban töltöttük mindkét napot. Kivétel volt, mikor ők vigyáztak Tonyra, de így legalább volt alkalmam megismerkedni vele. Szívesen játszottam vele, többnyire Zoé kedvéért. Kicsit megrémített a saját gyereke gondolata olyan szempontból, hogy még túl fiatal vagyok hozzá. Bár, ha Zoé kijelentené, hogy most rögtön kisbabát szeretne, akkor azon nyomban hozzáfognánk a gyártáshoz. Ő az egyetlen, akinek nem tudok nemet mondani. Egy gyönyörű, kicsi Zoét tarthatnék a kezembe. – sóhajtottam - Ez tényleg én vagyok? Ilyenen gondolkozok? - kérdeztem magamtól. A gondolataimból Jeff, az egyik stábtag zökkentett ki.

- Rob, láttad az új címlapokat? – jött felém, kezében egy csomó szennylappal. Annyi időm volt két felvétel között, hogy egy cigit elszívjak.

- Nem, mikor van nekem arra időm? – csináltam viccet az egészből. S slukkoltam egy nagyot.

- Ezt nézd meg, de ne húzd fel magad… - nem értettem, ezt meg miért mondta. A mellettem lévő asztalra szórta le a magazinokat, s már sietve távozott. Gyanakodva léptem az asztalhoz.

„Még a világsztárt is megcsalják?” – olvastam az egyik címlapot, melyhez egy kép mellékelve volt. Az egyiken ketten voltunk Zoé-val, a másikon Zoé-t ölelgette valaki. - homályos kép, nem tudtam eldönteni, ki lehet az az alak. 

„Szerelmi háromszög… Kristen, Robert és egy ismeretlen lány…”

„A dögös vámpír új barátnője: egyedülálló anya…” – ez hihetetlen, ahogy néztem ezeket a béna cikkeket egyre dühösebb lettem.

Az utolsó kép és cikk volt, amin teljesen ledöbbentem: „… kórház gyakori vendége Robert új barátnője. Az egyik forrás szerint többszöri kivizsgálásra jelent meg az ifjú hölgy. Talán útban a szerelemgyerek?...” – nem tudtam semmi másra gondolni, gyerek? - muszáj leülnöm.

Hirtelen többféle elmélet jött számításba: ez mind hazugság, csak az lehet. Zoé szólt volna nekem. Másrészt a kórházba lehet, hogy a balesete miatt kellett visszamennie. – Meg kell nyugodnom. Most már csak néhány óra és vége a forgatásnak, és akkor már mehetek is Zoé-hoz. Nem fogom faggatni, de ha szóba kerül, valahogy akkor rákérdezek – döntöttem el. Van logikus magyarázat!

Végre vége lett a forgatásnak. Nem is mentem vissza a szállodába, egyből Zoé felé vettem az irányt, mielőbb láthassam. A bár fele mentem, de szerencsémre éppen az ajtóban találkoztam Danny-vel. Tőle még mindig tartottam. Ahogy rendeződtek a dolgok Zoé és köztem, úgy lett normálisabb Danny is. Tudott nagyon flegmázni, s a csípős megjegyzései, a burkol fenyegetései nem töltöttek el nyugalommal. Ezúttal jókedvűen üdvözölt, s kérdezés nélkül mondta, hogy Zoé még fönt van a lakásban. Kinyitotta nekem az ajtót, és beengedett. Míg ő folytatta az útját az eredeti célja felé. Gyors léptekkel indultam felfele. Beszélgetésre lettem figyelmes, melynek hatására lassítottam a lépteimen. Sarah-t és Jane-t véltem felfedezni a beszélgetésben. Közelebb léptem, míg levettem a sapkám és a kabátom. Már elég otthonosan mozogtam a lakásban, fülelni kezdtem.

- Valami itt nincs rendben… - elmélkedett Sarah.

- Tudom, én is észrevettem – jött a válasz Jane-től.

- Miért nem akarja Zoé elmondani? Pedig látszik, hogy nincs jól. – megijedtem. Erről én miért nem tudok?

- Levertség, hangulatváltozás, hányinger, émelygés… erre gondolsz? – kővé dermedve hallgattam a beszélgetést. Máris több információ volt a kelleténél.

- Annyit mondott: „csak a doki által felírt gyógyszerek mellékhatása”…

- Nekem is… De másra gondolok, amit még magának sem akar beismerni…

- Mire gondolsz? Csak nem arra, hogy terhes?

- Ez olyan elképzelhetetlen?

- Nem, sőt amennyi időt Rob-bal töltött…

- De akkor miért akar elutazni? Akkor nem kellene a helyzetet tisztázni? Látod ez az, amit én sem értek. Kérdeztem, faggattam, de nem mondott semmit…

Terhes? Utazás? – ez viszont nagyon megütötte a fülem. Erről én miért nem tudok? Nem bírtam tovább, muszáj volt mielőbb a dolgok végére járnom. Magamra erőltettem egy bárgyú mosolyt, mintha semmit sem hallottam volna. Rettentően féltem, most mihez fogunk kezdeni. Mikor felértem, a lányok már másról beszélgettek, meghallhatták, amint a kulcsom megcsörrent, ahogy leraktam a kabátom. Vidáman fogadtak.

- Szia Rob! Jó látni téged! – köszöntött Jane, mire megöleltem.

- Jó itt lenni!

- Szia! Hiányoztunk? – incselkedett Sarah.

- Igen, de Zoé a legjobban – vágtam vissza és egy puszit nyomott az arcomra. Ök már szinte a családom voltak. Oh, már megint ez a szó: család. Elbambulhattam, mert csak azt vettem észre, hogy valaki a nyakamba ugrik, és össze-vissza csókol.

- Végre, szeretlek, hiányoztál… - csilingelt a mennyei hang a fülembe.

- Azért megfujtani nem kellene… - viccelődtem.

- Meddig maradsz?

- Ameddig csak akarod, vagyis csak a hétvégére… - és hevesen csókolózni kezdtünk. Mintha ezer éve láttuk egymást. – De hamarosan vége lesz a forgatásnak…

- Na de fiatalok, más is van itt… - nevetett fel mindenki egyszerre.

Vacsiztunk, majd felszabadult hangulatban beszélgettünk. Bár feltűnt Zoé alig evett, és egyszer szörnyen elsápadt. Gyanú lett nekem. Mi a franc folyik itt? Kis idő után felmentünk a szobájába.

- Ülj le, kérlek, beszélnünk kell! – kezdte lassan.

- Mi történt? – puhatolóztam.

- Csak… csak annyi, hogy… hogy el kell utaznom… egy kis időre. Az egyik barátnőmhöz, és akkor a családomat is meglátogatom… – tétovázott.

- Miért? Történt valami? Baj van? – jobb nem jutott az eszembe, és azt meg mégsem kérdezhetem meg, hogy terhes-e.

- Nem, semmi. – hunyta le a szemét.

- Nem, nem hiszem el, valamit nem mondasz el nekem… - most már dühös voltam. Miért nem akarja elmondani. Legyen az bármi, inkább mondja el.

- Nem, nem így van – jött oda hozzám, s két kezével fogta közre az arcom.

- Akkor mond meg az igazat! – követeltem. – Talán el akarsz hagyni? Van valakid? Vagy ter…- hirtelen megtorpantam.

- El akarsz hagyni? Van valakid? Vagy ter… Vagy mit akarsz mondani - ismételte a szavaim, dühösen kiabálva. – Ilyennek ismertél meg? Hogy az első adandó alkalommal megcsallak, vagy elhagylak? – s már zokogott is. Hihetetlen gyorsan változott a hangulata. Egyik pillanatban még kedvesen cirógat, a másikban meg teljesen kiborul.

- Kicsim, ne haragudj! – kérleltem – Csak a féltékenység beszél belőlem.

- Oh, szóval most már tudom, azt akartad tudni… hogy terhes vagyok-e… - megdermedve bámultam, hogy mire is következtetett. Mintha gondolatolvasó lenne. – Takarodj! Tűnj el!... – kiabálta, mire Sarah és Jane jelent meg az ajtóban. A következő pillanatban Zoé a földre rogyva zokogott, Jane és Sarah próbálta vigasztalni. Én meg csak szótlanul néztem őket.

- Kérlek, édes, tudnom kell. Mond meg tényleg kisbabád lesz? Tőlem? – próbáltam a legédesebb hangon megszólalni. A kérdés sokkolta a jelenlévőket, de engem is. Leültem az ágy szélére és csak vártam a választ.

- Most jobb lesz, ha elmész… - jött egy halk válasz.

- Még nem kaptam választ.

- Nem is fogsz, ha ilyeneket gondolsz rólam, akkor jobb lesz, ha többet nem is látjuk egymást….

- Kicsim, édes! Bocsáss meg! Hatalmas marha tudok lenni… – Tényleg nagyon megbánthattam, mert elhúzódott tőlem. – Beszéljük meg! – kérleltem. Nem maradhatok kétségek között. Egy szót sem volt hajlandó szólni, és az ölelésből sem kért. Kikerült és levegőnek nézett. Így kénytelen voltam távozni. Most mihez kezdjek? Gondolkoztam a szálloda fele menet, de egész éjjel ezzel gyötörtem magam, aludni sem tudtam…