4. Meglepetés és felismerés

Sziasztok,

csak néhány szó elöljáróban, aztán olvasásra fel! :-)

judy:
köszi! :-) nem látom értelmét, hogy feleslegesen húzzam az időt. van pár (egy-két) új részem előre. mert ha látom, hogy tetszik nektek, akkor szívesen megírom a fejezeteket.

kriszty:
köszöntelek ismét! úgy érzem szeretni fogod/fogjátok a "kék szemű idegen"-t :-)

Gabó:
reméltem, hogy elnyerem a tetszésed. itt is a következő rész, bízom benne, hogy ez még inkább kedvedre való lesz :-)

Továbbra is várom a komikat és a pipákat is!

Puszi,

ZoÉ

~ Véget nem érő szép remény ~

4. fejezet - Meglepetés és felismerés

Az elkövetkezendő hét összes estéjét a bárban töltöttem, de nem egyedül. Nagyon megszerettem Roy-t, imádtam a humorát. Ebben az egy hétben rájöttem, hogy a srácok este többet vannak a bárban, míg napközben a bár ügyeit intézik. A lányok is az esti műszakokat viszik, mert akkor a párjaik közelében lehetnek. Mázlisták!

Nem csak ők voltak velem, hanem a sapis srác szinte minden este menetrendszerűen megérkezett. A szokásos belső boxba ült le, néha egyedül, néha társasággal érkezet. Viszont ügyesen kikerülte, hogy beszéljek vele. Vagy akkora tömeg volt, hogy lehetetlen volt megállnom egy pillanatra, vagy ügyesen meglógott előlem, mikor észrevette, hogy felé tartok. Semmi más célom nem volt, csak a nevét szerettem volna megtudni. Minden este, mikor dolgoztam, éreztem tekintetét, folyamatosan követte minden mozdulatom. Több embernek szemet szúrt, de a legelső, aki szóvá tette nem volt más, mint Roy. Csak nevettem rajta, hogy ilyen féltékeny típus.

Némileg örültem, hogy a délelőttjeim szabadok, bár olyankor a lányokkal volt közös program, néha a fiúk is csatlakoztak hozzánk. Arra viszont mindig figyeltem, hogy közösek legyenek az ebédek, főleg én főztem. Ezzel kedveskedtem, és szerettem volna megköszönni a tökéletes szobám, meg azt, hogy egyáltalán itt lehetek. Nagyon jól éreztem magam. Végre minden kezdett visszatérni a normális kerékvágásba. Nem kérdezték, én meg nem meséltem semmit az utazás eredeti okairól. Így volt a legjobb mindenkinek. Nekem, hogy nem kellett beszélnem róla. Teljesen új lappal kezdtem New York-ban.

Ma is gyönyörű napra ébredtem, első dolgom volt felkelés után, hogy nagyra nyissam az ablakom és elindítsam a lejátszómat a gondosan, az ilyen tökéletes reggelekre válogatott számokkal. Próbáltam sietni, egy jó fél óra alatt össze is kaptam magam, sokat segített a zene is. Már indultam lefele, a konyha fele, mikor megéreztem a frissen főtt kávét, és már futottam is…

- Jó reggelt! Pont jókor jöttél! Segíts, kérlek nekünk dönteni… - kezdte Matt éppen, ahogy a konyhához értem.

- Sziasztok! Nagyon szívesen! Csak előbb hadd vegyek magamhoz kávét! – a kávé szót olyan erősen sikerült hangsúlyoznom, hogy még én is meglepődtem.

- Addig elmondom, miről is lenne szó… - folytatta Matt, mire csak bólintottam. – Mivel ilyen sokan vannak mostanában, és a forgalom is egyre csak növekszik a bárban, arra gondoltam, gondoltunk, miért ne legyen élőzene. Csak abban nem tudunk dűlőre jutni, hogy milyen zene legyen, vagy milyen banda. Mi a véleményed? – érdeklődött tovább Matt.

- Oh! Nagyon megtisztelő, hogy engem is megkérdeztek. A zene király! Ez egy remek ötlet! Mit szólnátok, hogy hétköznap amatőr bandák, énekesek lépnének fel. Viszont péntektől, mikor jobban beindul a buli, akkorra egy bandát szerződtetnétek le akár állandó fellépésekre…

- Miért nem nekünk jutott ez eszünkbe… - bosszankodott Danny. Az ötlet tényleg bevált, sokan voltak és jól szórakoztak. Rengetek banda, énekes jelentkezett, hogy kipróbálja magát, bár azért nem mindenki került a színpadra.

Ha jól emlékszem, akkor talán ma szerda van vagy talán csütörtök – folytattam magamban egy rövid eszmecserét - Ma vajon ki lép fel? Oh, nem emlékszem, pedig ránéztem a listára – vállat vontam, és el is kezdtem a munkámat. El se hiszem, hogy már több mint egy hónapja vagyok itt. Elég korán volt még mikor leértem, így az asztalok terítése, vagy a teríték megigazítása, illetve a foglalt asztalok megjelölése volt éppen a feladatom.

Az este további része elég gyorsan telt. Viszont ahogy az idő múlott egyre izgatottabban vártam az ismeretlen ismerős megjelenését. Nem is kellett sokáig várnom, szokás szerinti időben - ami kb. olyan 10 vagy 11 óra magasságát jelentette - megérkezett és elfoglalta a belső boxot. Már a tudat, hogy itt van, feldobott. Pedig még beszélni sem beszéltem vele, soha. A figyelő pillantása hiányzott, ha nem éreztem a bőrömön. Egyre örültebb vagyok! – sóhajtottam egyet.

Ma a konferálásban Matt volt a soros, gyors léptekkel ment az emelvényhez, megragadta a mikrofont. Minden rendben volt, ahogy körbenéztem. Jane, Sarah, és még rajtuk kívül talán ketten, de lehet, hárman is sürögtek a vendégek körül. Így a szokásos helyemre ültem, ahova mindig a műsorok alatt. Mire odaértem Roy gondosan odakészítette az italom, és ismét randit kért. Mindig megpróbálta, pedig már nem egyszer mondtam neki, hogy most nem jó az időzítés, és Danny sem örülne neki. Bár ez nem volt teljesen igaz, de kibúvónak tökéletes volt.

- Üdvözlök mindenkit! Ma is nagyszerű lesz az este, remek előadók szeretnék kipróbálni magukat… Kérem köszöntség nagy szeretettel az első előadót… - majd Matt átadta helyét az első fellépőnek. Érdekes, könnyed zene, könnyű dallam mindenkinek mosolyt csalt az arcára.

- Tapsoljuk meg ezt a remek előadást! Köszöntsük a következő fellépőt! – tejesítette feladatát Matt. Most egyetlen ember lépett fel a színpadra, gitárra a kezében.

- Játszott már nálunk? – súgtam Roynak.

- Nem, nem tűnik ismerősnek… – jött a gyors válasz.

- Köszönöm! – olyan ismerős hang érkezett a színpad felől – Ezt a számot egy csodálatos lánynak ajánlanám. Zoé, ez neked szól! – hangzott el a nevem, mire igencsak meglepődtem, de nem csak én. Sarah és Jane kuncogva néztek össze, Roy sápadt lett, Matt és Danny nem tudták hova tenni az eseményeket – majd egy gyönyörű dalt kezdett el énekelni…

Ekkora meglepetésre nem számítottam. Ismertem ezt a számot, egyenesen imádtam. Még annak idején a moziba hallottam először, ahova Annie és Mia cipeltek el. Hirtelen már nem is a jelenben voltam. Az emlékek kusza sokasága magával ragadott. Kristálytisztán láttam magunkat. Ahogy csacsogva fűztek, hogy mielőbb nézzük meg a filmet a moziba. A szívem sajgón dobbant az emlékek hatására. Végigfutott rajtam a remegés. Összeszorítottam a szám, s erősen tartottam magam, hogy ne kezdjek el sírni. A szívemen egyre jobban elhatalmasodott a szorító érzés. Ők egyenesen beleszerettek a történetbe, és a főszereplő srácba. Miért most? Miért így kellett eszembe jutni az egésznek?

Mi is volt a film címe? Twilight. Az emlékek helyett inkább a filmre gondoltam. Ezzel is megakadályozva a vészesen közel kerülő zokogásom. Tetszett a történet nekem is, érdekes volt. Ez a szám akkor különösen megtetszett, bár nekem a zene akkor jobban bejött, mint a film. Ennek az lehet az oka, hogy a filmben szereplő, illetve hozzá kapcsolódó zenekarokat szerettem és ismertem már korábbról. Muse, Paramore, Radiohead és a többi, a favoritok közé tartozott.

Ámulattal, és tátott szájjal vártam, hogy mi történik, ha befejeződik a szám. Milyen meglepetéseket tartogat nekem még ez az este? Bár elsőként egy francos álomra gondoltam. Hisz ez nem lehet a valóság. Vagy mégis? Már semmiben sem voltam biztos. Csak egy pillanatig nézett rám, de kétségtelenül az a csodaszép szempár volt. Míg végül a kirakós kockái lassan álltak össze egy egésszé.

Csodálatos, fenomenális volt a dal, az előadása. Mérhetetlen öröm, büszkeség öntött el, hogy kifejezetten nekem szól ez a dal. Olyannyira meghatódtam, hogy észre se vettem az arcomon végigfutó könnycseppeket. Elvesztem, és eddig bírtam. Eszembe jutottak a lányok, a régi barátaim. Mennyire hiányoznak. Gyorsan, még mielőtt bárki észrevenné vettem egy hatalmas levegőt és próbáltam megnyugodni, eltüntetni a könnyek nyomát. Mire sikerült lehiggadnom, vége lett a dalnak. Ekkor már tudtam, felismertem, Robert volt a színpadon. Biccentett a közönségnek, és rohamléptekkel mellettem termett.

- Szia! Rob vagyok! – kezdte zavartan. A keze egyből lendült, s a haját szántotta újra és újra.

- Szia! Zoé! – mosolyogtam, pedig én is totál zavarban voltam.

- Hogy tetszett a dal? Remélem nem volt túlzás… - folytatta lesütött szemekkel.

- Fantasztikus! Dehogy... Miért?... – dadogtam.

- Nincs kedved odaülni hozzám, akkor tudunk beszélgetni… talán… - érdeklődött csillogó szemekkel.

Csak bólintottam, mert egyetlen szót sem tudtam szólni, úgy megilletődtem. Következő pillanatban az asztala felé tartottunk, ő haladt elől, kicsit lemaradva követtem. Még oda sem ért az asztalához, már lányok hada sorakozott teljes odaadással. Észrevettem, hogy az előbbi jókedve egy pillanat alatt tovaszállt, majd fényképezőgépek sora kezdett el villogni, aztán autogram vadászat vette kezdetét. Fel sem tűnt, hogy ma Robert – most már tudom, hogy ő – nem egyedül érkezett, két magas, erős kötésű illető fogta közre.

Hirtelen megtorpantam, távolabb maradtam. Kétségbeesetten nézett rám, hogy most mi történik. Ő szinte könyörgött a szemével, hogy mentsem meg, de egyetlen lépést sem tudtam tenni. Lecövekeltem, egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Majdnem fellöktek a felé rohanó rajongók. Aztán olyan gyorsan történt minden, szinte úgy mentették ki Robert-et a mindenre elszánt rajongók közül. Csalódottan suttogott egy „sorry”-t és már el is hagyta a helyszínt.

Teljesen megsemmisülve ballagtam vissza a pulthoz, ahol Roy furcsa grimasza tűnt fel. Amint leültem, már körbe is vett a „kedves” publikum, mintha én lennék a mutatvány. Mindenki, főleg az idegesítő pincérlányok próbáltak kiszedni belőlem valami információt, de én csak tanácstalanul álltam, vagyis jobban mondva ültem a kialakult káosz közepett.

Néhány perc múlva mindenki kezdett megnyugodni, ekkor - mint életmentők - jött hozzám Sarah és Jane. Megfogták a kezem, és szó nélkül húztak maguk után, a következő pillanatban már az utcán voltunk. Kellemes hűvös idő simogatta arcom, mélyeket lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem. A lányok látták rajtam, hogy kellőképpen összezavart ez az egész helyzet.

- Nem, ez nem lehet! – kezdtem teljesen letaglózva. Magamban végigpergettem az emlékeke róla.

- Hogy érted ezt? – kérdezték tátott szájjal a lányok. Várakozva figyeltek. Nem szóltak közbe, és ez volt a legjobb, amit csak tehettek.

- Nem tudtam, hogy ki ő… - próbáltam a gondolataimat rendezni… - mikor először láttuk egymást, azt hiszem már Londonban a reptéren is ott volt. Bár akkor egyáltalán nem foglalkoztam semmivel, csak menekültem… - folytattam kicsit lehiggadva – Mikor megérkeztem, és találkoztam Danny-ékkel… tűnt fel, hogy minket figyel. Akkor csak a szórólapot nyomtam a kezébe, még a nevét sem kérdeztem. Lehetőséget sem adtam neki. Mikor Danny megmutatta a pubot, aznap jött először Robert és a haverja, Tom a bárba. Mindenki velem foglalkozott, bár Tommal akkor beszéltem… - mélázta hangosan. Eszembe jutott, hogy bemutatkozott és én is. 

- Szia! Tom vagyok, csak szeretném megkérdezni mi a neved? Egy angyalnak, mint Te csakis gyönyörű neve lehet!

- Szia! Köszönöm a bókot! Zoé vagyok!

- Rég voltunk már ilyen jó helyen! Még szerencse, hogy ma idejöttünk, mert akkor veled sem találkoztam volna. Bár be kell vallanom, a haverom győzött meg, hogy feltétlenül ide jöjjünk, valami szórólapon látta meg a címet…

- Köszi tényleg, akkor gyertek máskor is… - nem tudtam befejezni, mert közben észrevettem Danny-t, amint nekem kalimpál.

- Bocsáss meg, de most mennem kell, várnak rám! Gyertek máskor is! Szia!

- Szia! Várj csak! – szólt utánam – Ő a pasid?

- Nem, a bátyám! – kissé meglepett a kérdés, de akaratlanul is elárultam.

Kezdett összeállni a kép, bár eszméletlenül szánalmasnak éreztem magam. Hogy lehetek ilyen hülye? Miért történik ez most velem? – tépelődtem. Mikor magamhoz tértem az ágyamban voltam, bár nem tudtam, mikor vagy hogyan is kerültem ide. De nem is érdekelt, s nem is volt fontos. Itt biztonságban vagyok, egyedül.

Azonban a vágy, a remény újraéledt bennem. Csupa jó, pozitív gondolat futott végig az agyamon. A kezdeti önmarcangolást az ábrándozás, a reménykedés váltotta fel. Sehogy sem sikerült elaludnom, a lejátszóm után nyúltam. Teljesen véletlenül, minden előzetes lista böngészése nélkül nyomtam le a play gombot. Ekkor megszólalt: „Minden álom véget ér, hogy új álmot remélj…” - Azt hiszem, ez egy jó jel!

  

Karányi: Hazaút

„Minden álom véget ér, hogy új álmot remélj,

Felhők szárnyán szárnyalunk, a szívünk útra kél,

A remény lesz az örök társ, ha a szó majd elmarad,

Az ég sem kérdi, merre jársz, ha újra velem vagy.

Minden bánat véget ér, ha felragyog az éj,

Felhők szárnyán repülnék, a szívem mást remél,

Nem számít, hogy győztes légy, vagy örök áldozat,

Az ég sem kérdi, merre jársz, ha újra velem vagy.

Vár az éj és hív a fény,

Most érted harcol minden vágy,

Vár az éj és hív az út,

Az ég is szórja fényporát.

Vár az éj és hív a fény,

Most érted harcol minden vágy,

Vár az éj és hív az út,

Az ég is szórja fényporát.

Vár az éj és hív a fény,

Most érted harcol minden vágy,

Vár az éj és hív az út

Hozzád…

Minden álom véget ér, hogy új álmot remélj,

Felhők szárnyán szárnyalunk, a szívünk útra kél,

A remény lesz az örök társ, ha a szó majd elmarad,

Az ég sem kérdi, merre jársz, ha újra velem vagy.

Vár az éj és hív a fény,

Most érted harcol minden vágy,

Vár az éj és hív az út,

Az ég is szórja fényporát.

Vár az éj és hív a fény,

Most érted harcol minden vágy,

Vár az éj és hív az út

Hozzád…

Hív az út hozzád…

Vár az éj és hív a fény,

Most érted harcol minden vágy,

Vár az éj és hív az út

Hozzád…”