9. Baleset

 

Sziasztok,

 

meghoztam a folytatást! egy szép hosszú fejezetet. :-)

köszönöm nektek: judy, Zsuzsi, Gabó és Viki! 

Jó olvasást!

Puszi, 

ZoÉ

 

 

 

 

 

~ Véget nem érő szép remény ~

9. fejezet - Baleset

 

Már két hete tartott a mosolyszünet. Minden pillanatban csak Rob-ra tudtam gondolni, tanácstalan voltam: miért történt ez. Meg a forgatás szünetében látottak, illetve az elfelejtett ebéd sem könnyítette meg a helyzetem. Túl sokat akartam túlságosan rövid időn belül. Hirtelen ugrottam a karjaiba, úgy hogy még az érzéseivel sem voltam tisztában. Megint megszívtam. Miért mindig ilyen pasikba botlok?

Az első pár nap volt a legrosszabb, egész nap csak feküdtem az ágyban, vagy éppen valamelyik fotelban gubbasztottam teljesen elsüllyedve az önsajnálat legmélyebb tengerében. Hagytam magam, felrúgtam az ígéreteimet. S mégis minden gondolatom az együtt töltött idő, a csókjaink vagy éppen az együtt töltött éjszakák körül forogtak. A végeredmény minden esetben egy kiadós sírás volt.

Danny, Sarah, Jane és Matt is állandóan engem istápolt volna, de belefáradtam. Már nem bírtam tovább a szánakozó pillantásokat és a sóhajokat. Egy évig volt hozzá szerencsém, akármerre jártam. Szarul éreztem magam, ezzel pedig mindenki tisztában volt. Nem kellett, hogy még fokozzák is. Mert a sajnálkozásuk nem hozza vissza Rob-ot. Nem tudja semmissé tenni azt, amit történt. Most másra volt szükségem. Felkapartam magam, s egyetlen személy tudott segíteni. Így lementem a bárba.

- Hey! Kislány! Téged is lehet még látni? – jött felém Roy, egy édes mosollyal. Be sem fejezte, de már ölelgetett. Igen is jól esett, hogy valaki képes még úgy hozzám szólni, hogy nem éppen sajnál.

- Szia! Ha tudom, hogy ilyen örömmel fogadsz, akkor előbb jövök! – próbáltam jókedvűen válaszolni, de inkább keserű lett a hangom.

- Igen, tudom. Hallottam, mi történt azzal a sráccal. Szó nélkül lelépett? – szóval már mindenki tudja.

- Igen – de ekkor már a könnyeimmel küszködtem.

Utáltam magam, mert annyira könnyen belementem ebbe a nem is tudom, mibe. Kapcsolat? Nem. Önmagamban sem voltam biztos és már abban sem, hogy Rob egyáltalán komolyan gondolta a közöttünk alakuló helyzetet. Az első adandó alkalommal lelépett. Ráadásul még ott volt a kolléganője. A saját szememmel láttam. S már egyáltalán nem tudtam, kinek és miben higgyek. Egyszer, egyetlen alkalommal megengedtem magamnak, s azon gondolkoztam el, amit új barátaim mondtak. Ez valami félreértés. Csak ha már ennyit sem bírunk elviselni, akkor hogyan a francba szállhatnánk szembe a világgal. Nagyon így nézett ki a helyzet.

Rob továbbra sem vette fel a telefont. A telefonon kívül semmi elérhetőséget nem tudtam, ahol megtalálom Rob-ot. Ha úgy vesszük, akkor tökéletesen elintézte, hogy még véletlenül se tudja kapcsolatba lépni vele. Tudtam ugyan a forgatásról, hogy itt van valahol. Konkrét helyszínt azonban nem. Na és mi van akkor, ha tudom, hol forgatnak. Semmi. Mert a többi lány között én is egy lennék a sokk közül. Csak úgy meg senkit nem engednek be egy forgatásra. Esélytelen, hogy lássam Rob-ot. Másrészt pedig Ash sem jelentkezett, pedig ő is segítséget ígért.

Nehezen, de erőt vettem magamon. Muszáj volt valamit csinálnom. Jobb híján folyamatosan dolgoztam. Reggeltől estig, nem törődtem semmivel, csak a munkával. Ez volt az egyedi terápiám. Bár nem múlt el úgy egyetlen nap, hogy ne úgy sírjam magam álomba. Az álmok is inkább rémálmok voltak. A rémálmok ismét visszatértek az életembe. Pedig annyit küzdöttem ellenük, viaskodtam, hogy tovább tudjak lépni. S mikor megtettem, azt hittem, majd minden jobb lesz. Tévedtem. Ismét. S jöttek újra a rémálmok.

Egy sötét szobában vagyok. Jön valaki felém, s nem más, mint Rob az. Mohón átölel és csókol, de a következő pillanatban teljesen elfehéredik, s ellök magától. Majd rohanni kezdek felé vagy éppen utána, de elesek újra és újra. A végén, pedig zuhanok, egyre sötétebb lesz. Az álmokban nem is az a legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok, hanem egy óriási huppanással földet érek. Mindenem sajog, de a legjobban a szívem. Általában ekkor törik meg végre a rémálom.

Újra és újra azt a pillanatot éltem át, mikor a szeretett férfi eltaszít magától. Valljuk be, mert ez történt. Abban a pillanatban, mikor Rob kilépett az ajtón, ellökött magától. Azóta egyetlen egyszer sem tudtam utolérni, és nem mintha ő keresett volna engem. Ő ráadásul sokkal könnyebben megtalált volna.

A lelki bajaim aztán lassan fizikai tüneteket produkáltak. Egyre kevesebbet ettem, szinte mindentől felfordult a gyomrom. A arcom beesett lett, hulla fehér lettem – a sápad ember is gyönyörű volt hozzám képest – a szemeim kialvatlanok, és hatalmas sötét, vagy inkább fekete karikák vették körül. Két rohadt hét eredménye. - Szörnyen nézek ki! – állapítottam meg a fürdőszobai tükörbe nézve minden reggel, s mit sem törődve ezzel folytattam a munkát, ott hol előző nap befejeztem.

- Végre! – sóhajtottam fel mikor felébredtem. Mindjárt itt a hétvége. Közeledett a Rob nélküli harmadik hétvége. Az egyetlen örömöt okozó esemény, hogy Tony-ra mi vigyázunk. Nagyon megszeretett és én is őt, így az anyukájának is van ideje pihenésre. Lassan és meggyötörve indultam a konyha fel, hogy a reggeli kávét magamhoz vegyem. A lépcsőhöz értem. Egyre furcsábban éreztem magam, forogni kezdett a világ velem. Egyre inkább a gyengeség felülkerekedett rajtam, majd minden elsötétült.

Szokás szerint fáradtan ébredtem fel, ahogy ez az utóbbi napokban lenni szokott. Nem akartam és nem nyitottam ki a szemem. Mindenem fájt, de mégis jó volt csak feküdni. Furcsa, kellemetlen szag zavart meg azzal, hogy megcsapta az orrom. De túlságosan ismerős volt. Az a szag elegendő volt ahhoz, hogy az elásott emlékek egy részét előcsalja. Jobb lenne, ha kinyitnám a szemem – állapítottam meg. Ezzel biztosan el tudnék menekülni az engem üldöző emlékek elől.

Nehezen sikerül csak megtennem, mert bántóan erős fények voltak a szobában, sőt a teljesen fehér falak sem segítettek. Utolsó emlékem az volt, hogy kávét szerettem volna inni. S onnantól minden sötét. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Nem emlékeztem semmire… – néztem körül tanácstalanul. Egy újabb, szörnyű emlék kúszott a szemem elé. Itt minden annyira emlékeztetett az akkori helyre. Újraéltem megint, össze kellett szorítanom a szám, erősen küzdöttem a könnyeim ellen, s még ráadásul a kezem is vad remegésbe kezdett. Majd megpillantottam Danny-t, aki éppen felém rohant, összemosódott az emlék és a valóság. Szinte teljesen ugyan úgy történt minden.

- Szia! Zoé! Felébredtél? – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A kezemért nyúlt, ami még mindig remegett. Danny megfogta, végigsimított rajta, majd erősen megszorította.

- Mi… mi történt? – dadogtam, alig tudtam ezt a néhány szót kimondani. Kiszáradt a szám, a torkom is és kaparó érzés rohadtul kellemetlen volt. - Nem, nem emlékszem… semmire…

- Rosszul lettél, s leestél a lépcsőn… - nem fejezte be, mert bejött egy orvos.

- Jó reggelt! Hogy érzi magát ma? – kérdezte kíváncsian. Egy idősödő úr kedvesnek tűnt. Ez nagyon ritka az orvosoknál. Általában mogorvák és rosszkedvűek, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján. Úgy látszik ő kivétel lehet ez alól, mely csak még jobban megerősíti a szabályt.

- Fáradtan… - motyogtam, míg a doktort figyeltem. Feljegyzett valamit a papírra. Eltette a tollat a zsebébe, majd feljebb tolta a szemüvegét az orrán.

- A vizsgálatok eredménye szerint azt hiszem, hogy a diagnózis a depresszió… Ez gyakran jár együtt étvágytalansággal… Ez okozhatta a rosszullétet, az ájulást. Az viszont kész csoda, hogy nem törte össze magát a lépcsőn. – lapozott egyet, majd folytatta az orvos - felírhatok antidepresszánst, vitamint, de a legfontosabb, hogy kezdjen el enni… És fokozatosan, szépen lassan, nem egyszerre sokat… a szervezetének szüksége van tápanyagra, vitaminokra, rostokra…

- Köszönöm! – suttogtam.

- A mai napot és éjszakát még bent kell töltenie, elvégzünk még néhány vizsgálatot. Ha minden rendben lesz, akkor holnap haza is mehet… - közölte az orvos kifele menet. Markáns arcán mégis egy apró mosoly futott végig. Ez arra késztetett, hogy enyhén elmosolyodjak én is.

- Mióta vagyok itt? – súgtam Danny-nek az orvos távozása után.

- Hát, pénteken történt a baleseted, ma meg már kedd van… - Danny ragaszkodóan fogta a kezem. Annyira sajnáltam, hogy ennyi aggodalmat okozok neki.

A legnagyobb megdöbbenéssel vettem tudomásul a történteket. Egy nővér jött be hozzánk. Nem zavart bennünket, az infúziós állványhoz lépett. Hirtelen a szemeim elnehezültek, s nem tudtam tovább Danny-re figyelni. Teljesen kikapcsoltam, nem álmodtam, csak aludtam. Nem tudom, mennyit aludhattam, de kisebb szóváltás zavarta meg a nyugalmam.

- Miért jöttél ide? – dühöngött Danny. Pedig ő tényleg a nyugalom mintaképe. De ezúttal valami nagyon kihozta a béketűréséből.

- Muszáj volt, látnom kellett… - felelt egy ismerős hang. Először arra gondoltam, hogy képzelgek.

- Az egész csakis a te hibád. – vágott vissza Danny. Az ajtó felé fordítottam a fejem, de a bátyám teljesen elállta az utat. Nagyon nem akarta beengedni a látogatóm. – Hol voltál eddig? Hol voltál, mikor mindez történt? Te vagy a felelős ezért! Csakis te!

- Tudom, tudom. Sajnálom is, hogy hülye voltam… Beszélnem kell vele – mondta az ismerős hang. Lassan tudatosult bennem, Rob az. Miért jött ide?

- Most nem, még alszik. – akadékoskodott még jobban Danny. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Rob miért most jelent meg?

- Látnom kell, csak megnézem… - kérlelte Rob. Lehunytam szemem, de már késő volt. Patakokban folytak a könnyeim. Zokogni kezdtem. Annyira vártam, hogy viszont lássam vagy hogy halljam a hangját. De ő még csak válaszra sem méltatott, pedig kerestem. S akkor beugrott Kristen-nel folytatott viszonya.

A szívem körül a szorító érzés cseppet sem akart múlni. Most csak még jobban belém mart a fájdalom, hogy Rob itt volt. A zokogásom nem csillapodott, sőt levegőt is egyre nehezebben kaptam. Zihálva kapkodtam a levegőt. Egy nővér rohant oda hozzám, próbált megnyugtatni. Majd megjelent a két fiú az ágyam végénél.

- Nyugodjon meg kisasszony! Nyugodjon meg… - mondta a nővér és adott egy injekciót. Várakozóan figyeltek. Lassan hatot a szer, s végre csillapodott a légszomjam. Megszűnt a zihálásom.

- Most már jobb? - Csak bólintani tudtam. Tényleg jobban éreztem magam? Nem, egyáltalán nem jobban. De a szer sikeresen hatni kezdett. Miután abbahagytam a sírást, és a nővér látta a megkönnyebbülést rajtam elhagyta a szobát.

- Kérlek, édes, ne haragudj rám! Mindent meg tudok magyarázni. – lépett hozzám közelebb Rob. – Előbb kellett volna jönnöm, sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem. Egy önfejű hatalmas marha vagyok. Meg kellett volna beszélnünk ezt a helyzetet, de én szánalmasan csak elmenekültem. Kérlek, könyörgök, meg tudsz nekem bocsátani... – nézett rám kérlelő szemekkel. Az arca, a szemei a teljes megbánást tükrözték. Tanácstalanul és szótlanul csak néztem gyönyörű szemeit.

- Kérlek kicsim, mondj valami! – felém lépett, a kezemért nyúlt volna, de nem hagytam neki. Nem tudtam volna elviselni, ha most hozzám ér.

- Mit? – böktem ki dacosan. A hangomon Rob és én magam is meglepődtem – Hogy nincs semmi baj, és hogy megbocsátok? Ilyen egyszerű lenne? De te nem bíztál meg bennem… Elrohantál, lehetőséget sem adtál magyarázatra… megbántottál! – folytattam keserűen – Megbántottál, és még Kristen-nel is láttalak téged – szóltam el magam teljesen véletlenül – s még az ebédünket is elfelejtetted! - Szótlanul nézett rám. Sokkoltan nézett rám. Majd maga elé meredt, látszott rajta a fájdalom, melyet a szavaim okoztak. – Menj el!

- Sajnálom… - suttogta lágyan, alig lehetett ellenállni neki. Tényleg szívből mondta, őszintén megbánta. Láttam rajta.

- Elnézést, lejárt a látogatási idő! – darálta a nővér. Rob felé fordult, mire felcsillantak a nővér szemei, és kacéran vigyorogni kezdett. A híres színész és a sármja. Elválaszthatatlan egymástól. Ez egy másik nővér volt. Ő már első pillanattól kezdve unszimpatikus és ellenszenves volt. Erre meg még rátett néhány lapáttal, ahogy Rob-ot vizslatta. Ez pedig engem még inkább dühített.

- Aludj jól! Remélem, velem álmodsz! – fordult vissza felém Rob. Majd annyira hirtelen cselekedett, hogy még időm sem maradt tiltakozni. Megcsókolt – már régen csókolt így, hiányzott. Alig akartam elengedni, pedig tudtam, hogy nem szabadna engednem neki. Nem engedhetek, mert akkor megint elcsábít. S amilyen nagy hatással van rám, elvesztem a fejem. Még sem tudtam ellökni magamtól. A kíváncsi szempárok az ajtóban sorakoztak. Minket bámultak. Danny mérgesen szusszantott. Erre eszméltem fel, s rögtön megszakítottam a csókot. Rob arcán fájdalom suhant át. Rendezte az arcvonásait, és elviharzott. Danny a homlokomra adott egy puszit és csak utána távozott.

Egyedül maradtam a kavargó zűrzavarommal. Miért jött Rob? Miért most? Miért csókolt meg? Ez most valódi? Vagy csak játszik velem? Vívódtam és őrlődtem, mert én magam is határozatlan voltam. Nem tudtam, hogy mit akarok. Vagyis akartam Rob-ot, mert még a távozása után is az ajkamon éreztem csókját. Olyan volt az a csók, mint egy néma könyörgés. Hihetek neki?

Türelmetlenül vártam, mikor jönnek már értem. El szerettem volna már hagyni a kórházat. Még reggel bejött a kezelő orvosom. Ismét mosolyogva köszöntött. Kitöltötte az összes papírom, odaadta a recepteket. Aláírta az elbocsátásom. Ennél is furcsább volt, hogy állandóan jöttek-mentek a nővérek a kórtermem előtt. Egy-egy kíváncsi pillantást vetettek rám.

- Végre itt vagy! – öleltem magamhoz Danny-t. Reményeim szerint hamar kivisz innen. S ezért ujjongtam magamban.

- Szia Zoé! – nyomott egy nagy puszit az arcomra. Mikor elengedtük egymást, akkor vettem észre, nem egyedül jött.

- Jó reggelt Édes! Én is kapok puszit? – kérdezte Rob a félmosolyával. A szemében megbánás, fájdalom tükröződött. Meglepetten néztem rá. Megint itt volt. Eljött. Hirtelen azt sem tudtam, hogy üdvözöljem. Tétován léptem oda hozzá. Először egy puszit akartam adni. Közelítettem felé, de megmozdult és az arca helyett a száját értem el. Amint az ajkaink összeértek, csókot váltottunk. Birtoklóan ölelt magához, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Szó szerint megszédített a csókjával. Miért? Miért van rám ilyen erős hatással?

Kényszeríteni kellett magam, hogy elszakadjak tőle. Nem lehetek megint gyenge, nem omolhatok a karjába, csak azért, mert megjelent. Mert most itt van. Nem akarok második lenni, nem akarok egy játékszer lenni. Így nem akarom őt, még ha bele is pusztulok.

Danny dühös pillantással figyelt bennünket. Rob-tól úgy váltam el, mintha égetne. Igen, már megégettem magam. Egy jó hosszú perc erejéig csak egymással néztük farkasszemet. Rob nem mozdult, nem tudtam, mi járhat a fejében és halvány lila sejtésem sem volt, hogy mit tervez. Elszakítottam a tekintetem attól ama kékséges szempártól, és Danny-hez léptem. Feszülten átölelt, s úgy indultunk ki a szobából. Nem beszélgettünk, mert a folyosón mindenki minket figyelt. Feltűnő jelenségnek nem én számítottam, hanem Rob, aki bánatosan követett bennünket. Az orrát lógató színész megvigasztalására nem is egy nővér jelentkezett volna, szinte mindegyik az ájulás közeli állapotba került. Bosszantott, hogy ennyire csorgatják utána a nyálukat. Ráadásul ennyire feltűnően. Legszívesebben kikapartam volna a szemét annak a nővérnek, aki a kacér pillantásokat vetett Rob-ra. Dühített, hogy illegetve haladtak el mellettünk sorra a nővérek, míg a liftnél várakoztunk.

- Azt hiszem jobb lesz, ha ezt felveszed. – nyújtott át Rob egy napszemüveget. Szót fogadtam. Nem tudtam, miért mondta, de nem is törődtem vele. Megtettem, amit kért. Majd mellém lépett. A két férfi szorosan fogott közre.

- Robert! Rob! Nézzen ide! Mi történt?!... – és hasonló mondatokat kiabálták, mikor kiléptünk az ajtón. Közben a vakuk villogtak.

Teljes zűrzavar lett úrrá az egész parkolón. Ekkor pillantottam Rob-ra, aki csuklyát, baseball sapit és még napszemüveget viselt. Azt éreztem, hogy egyre szorosabban húz magához. Nem engedett el egy percre sem. Szerencsére a testőrei hamar közrefogtak minket, végül egyben elértünk az autóig. Megviselt ez a néhány perc, amúgy is még mindig fáradtnak éreztem magam. Bár ez lehet a gyógyszerek hatása is. Ismét zihálva kapkodtam a levegőt. Az autóban Rob szorosan magához vont. A hátamon éreztem a kezét. Alig tudtam tartani magam. A fejem egyre jobban húzott. Akaratlanul a fejemet Rob vállára hajtottam. A francba, mennyire hiányzott! – suttogtam magamnak. A keze folyamatosan le- és fel járt a hátamon. Nyugtatni próbált, de nem a nyugodtságot érte el. Elterelte a figyelmem, ahogy a kezére koncentráltam.

A nap sugarait éreztem az arcomon. Lassan nyitottam ki a szemem, de nem otthon vagyok. Hol vagyok? Egy teljesen idegen helyen találtam magam. Egyedül. Hirtelen, gondolkodás nélkül ültem fel az ágyban, bár ezt a következő másodpercben meg is bántam – megszédültem. Az ággyal szemben lévő fotelben pillantottam meg Rob-ot. Csillogó szemekkel figyelte minden mozdulatom. Nem tudtam megszólalni, csak egy hatalmas sóhaj hagyott el, mégsem vagyok teljesen egyedül.

- Édes, jó érzed magad? – bújt volna hozzám Rob, de elhúzódtam. Idegen helyen voltam, s a berendezésből egy hotelszobára tippeltem. Hogy kerültem ide? Miért hozott ide?

- Igen, csak megijedtem… - kéklő tekintetét rám szegezte.

Megigézett. Megbabonázott. Saját szavaim visszhangzottak a fejemben, de mindhiába. – Nem lehetek megint gyenge, nem omolhatok a karjába, csak azért, mert megjelent. – Finoman tűrte el a hajam. Ujjait végig futtatta az arcomon, át a nyakam vonalán. Egészen le a melleimig. – Mert most itt van. Nem akarok második lenni, nem akarok egy játékszer lenni. – Az érintése nyomán felizzott a bőröm. Forró és lüktető érzés a testem egyetlen pontjába futott össze. Ajkai lépésről lépésre közelítettek felém, már a bőrömön éreztem a leheletét. – Nem lehetek megint gyenge, de igenis rohadtul gyenge vagyok. – Nem bírtam tovább s én magam kaptam utána. A nyaka köré fontam a karjaim, hogy még közelebb férkőzhessem hozzá.

Minden csókon, simogatáson és a szeretkezésünkön érezni lehetett, mennyire hiányzott a másik közelsége. Ilyen heves, intenzív együttlétünk sosem volt azelőtt. Most végre teljes egésznek éreztem magam, a határtalan gyönyör járta át a testem. Túl hamar, túl gyorsan engedtem neki? Talán. Hibát követek el? Valószínű. Megbántam? Határozottan nem.

Levegő után kapkodva dőltem Rob mellkasára. Egy szót sem szólt, de folyamatosan a hátamat simogatta. Nem bírtam tovább, kíváncsi voltam milyen magyarázatot ad az elmúlt időszakra.

- Kérdezhetek valamit? – emeltem fel tekintetem. Felemeltem annyira a fejem, hogy az arcát lássam. Aprót bólintott. - Elmondod, mi történt valójába és miért rohantál el? – egy újabb bólintást kaptam, de nem szólalt meg. – Akkor kezdem inkább én… - nem tudtam várni, és láttam, nem találja a szavakat. – Először is szögezzük le, nincs gyerekem. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy a közel jövőben legyen. – külön kihangsúlyoztam a mondat második felét, amit tátott szájjal fogadott. – Tony nagyon cuki kisfiú, az anyukája Mary, Matt húga. Amúgy Matt-tel már találkoztál, futólag. - Most te következel…