37. Úton a kibékülés felé

Sziasztok,


először azzal kezdeném, hogy az oldal lassan kisebb-nagyobb átalakuláson megy keresztül. Előfordulhat, hogy nem lesz elérhető az oldal. Ezért a megértéseteket kérem! Remélem az új design is elnyeri a tetszéseteket.
Válaszoltam a komikra az előző feji végén. Lányok egyértelműen pozitív hangvételű a fejezet. Bízom benne, hogy nem vittem semmit sem túlzásba...


Jó olvasást!


Puszi,
ZoÉ

Belmondo - Mikor

Adele - Lovesong

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~
37. fejezet - Úton a kibékülés felé

Kipihenten és boldogan ébredtem. Egy könnyű zuhannyal indítottam a napot. S mire végeztem igen megéheztem. Tudtam, hogy a babámnak szüksége van minden fontos tápanyagra, viszont az már kevésbé tetszett, hogy egyre több kiló csusszan fel. A szülőszobába pedig úgy kell majd begurítani. Sóhajtozva folytattam a szokásos reggeli rituálét. A zuhanyzást követően fogat mostam, megfésülködtem és végül pedig felöltöztem. A mindig napsütéses és meleg Los Angeles-hez alkalmazkodva egy egyszínű maxi ruhát választottam.

Az egész lakosztályban csend honolt, mivel egyedül voltam. Lucas a programnak vagyis a beosztásának megfelelően végezte a munkáját. Egy kicsit irigyeltem, mert nekem is hiányzott a munka. Hiányzott a nyüzsgés, a pörgés, az a rengeteg ember, akikkel együtt dolgoztunk. Az az izgalom, az a pozitív energia, amely egy-egy fotózás alkalmával átjárt. Vagy a tervezés folyamata, ahogy egy-egy kép vagy sorozat átalakul egy pazar reklámmá. Azonban jelen pillanatban a babám az első. S most bizony éhes volt a babám. A telefonért nyúltam, hogy reggelit rendeljek. De a tárcsázás előtt kopogtak az ajtón.

- Nyitom. – szóltam ki a kissé türelmetlen vendégemnek. – Már itt is vagyok. – tártam nagyra az ajtót. Egy káprázatos tekintet és egy térdet remegtető mosoly várt rám.

- Jó reggelt Szépségem! – a látványhoz az a bársonyos hang társult. Ez így összességében is hatással volt rám. Ráadásul a hormonjaim is megbolondultak, még intenzívebben érzékeltem, vagy másképp még érzékenyebb lettem mindenre. Mindeddig mellőznöm kellett a szeretett férfit az életemből. Pedig piszkosul hiányzott az érintése, a csókjai és hát az a bizonyos tevékenység is. Cikáztak a gondolataim. Hirtelen villantak be bizonyos emlékképek. Szerintem belepirultam a képzeletemben előbukkanó túl pikáns jelenetek miatt. Nem véletlenül, hisz Rob messze túl tett az eddigi összes pasimon. Mindegyik szeretkezésünk különleges és eget rengető volt. Elakadt a lélegzetem, s forróság kerített hatalmába. – Ha az a célja, hogy megőrüljek érte, akkor jó úton halad!

- Hoztam reggelit! – Rob újra megszólalt, s ezzel szerencsésen elterelte a figyelmem. Felemelte a kezében tartott zacskót. Rá kaptam a tekintetem.

- Áfonyás? – böktem a zacskó felé. Rábólintott. Az örömtől és az előbbi eszmefuttatásom hatására hirtelen a nyakába ugrottam. Magam is meglepődtem, hogy ennyire közvetlen voltam. Már nem volt több kétségem, totál beleőrültem a hiányába. S most hogy itt van, egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon. Rob persze elégedetten vigyorgott, mintha tudta volna, mi jár a fejemben.

- Ha ezt tudom, akkor előbb jövök... – nevetett fel, de nem engedett el. Nagyon is akartam, hogy öleljen. Megölelt. Éreztem ahogy a keze a derekamra csúszik, de nem állt meg egy pillanatra sem. Végigsiklott az oldalamon, mintha zongorázott volna a gerincemen, aztán a fenekem sem hagyta ki. A bizsergés, amit az érintése és a közelsége váltott ki, elemi erővel csapott le rám. A francba, akartam, kívántam, hogy újra egyek legyünk, hogy újra elmondhassam, hogy őhozzá tartozom.

A gondolataim és az érzéseim össze-vissza csapongtak. A furcsa kettősség jellemezett. Az észérvek és a szív diktálta érvek összecsaptak egymással. Azonban hol egyik, hol másik kerekedett felül. Tanácstalan voltam, mit tegyek. Így gyáva módon inkább hagytam, hogy az események irányítsanak. Elengedtem Robot, ami cseppet sem volt kellemes érzés. Talán egy kicsit még fájt is az elválás. A zacskóért nyúltam. Amint megkaparintottam majszolni kezdtem a finomságot. Az evés lekötötte a figyelmem, s addig sem felesleges dolgokon járt az agyam.

- Oh, szia Zoé! Gyönyörű vagy! – egy másik kedves, ismerős hang üdvözölt. – Gratulálok! – mosolygott a testőr. - Indulhatunk?

- Adj még egy percet! – kért még egy kis haladékot Rob.

- Előre megyek, lehetőleg ne sokáig húzd az időt! – motyogta Dean az orra alatt. Aztán eltűnt a liftnél.

Erősen figyeltem Robot. A vonásait, a gesztusait. Olyan másnak tűnt egyrészt a tegnaphoz, másrészt bármelyik korábbi viselkedéséhez képest. A szemei ragyogtak, s magabiztos kisugárzása csak még jobban hatással volt rám. Igen, egészen biztosan a magabiztossága új volt. Sőt tovább megyek, érettebbnek tűnt. Ettől csak még inkább elhittem, hogy van még esélyünk helyre hozni a kapcsolatunk. Azonban a külső változása is csak most tűnt fel, elég rendesen megnyírták. Határozottan jól, nagyon jól állt neki.

- Zoé, velem töltenéd a napot? – nézett rám Rob káprázatos szemekkel. Közben meg huncut mosoly bujkált a szája szélén. – Ahogy ígértem be fogom bizonyítani, hogy szeretlek… Ahhoz viszont az kell, hogy hajlandó legyél szóba állni velem… Együtt tölteni velem egy kis időt… - alig hittem a fülemnek. S közben meg a szívem és a lelkem beleremegett már csak a puszta gondolatba, hogy Rob-bal töltsem a napot. Ez volt ám maga csábítás.

- Szívesen. – nem akartam túl gyorsan rávágni a válaszom. De beleegyeztem, hiszen igaza volt. Ha nem töltök vele egy kis időt, akkor tulajdonképp megtagadom tőle a lehetőséget. - De nem szeretnélek zavarni… Ma forgattok, nem? – a kérdésemet követően a számba vette egy újabb falatot. Majszolva vártam a válaszra.

- Zajlik a forgatás, de ma szabad vagyok. Gyere, mutatok valami igazán lenyűgözőt. – olyan félmosolyt küldött felém, mint még soha.

A kezébe nyomtam a zacskót, szigorúan csak megőrzésre, míg összeszedtem a táskám. Kétszer leellenőriztem, hogy elraktam a mobilom, a tárcám. Balerina cipőt húztam fel. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, aztán feltekertem a hajam. Mindezek után késznek ítéltem magam. Rob az ajtó félfának támaszkodott. Piszok szexis volt.

- Indulhatunk. – léptem közelebb Robhoz és visszavettem a reggelimet rejtő tasakot, de megtorpantam.

A pocaklakó ficánkolni kezdett. A kezem automatikusan tettem a pocakomra. Rob természetesen aggódva nézett rám. Megelőztem, még mielőtt bármit kérdezhetett volna. A kezéért nyúltam, s a pocakomra húztam. Csendben bűvölte a kezét. Kris-éhez hasonló első reakciót produkált. Azonban miután megérezte a picikét két kézzel kapott hozzám. Leírhatatlan áhítat és öröm rajzolódott ki az arcán. Rob fellegek felett járt. Bár kicsit letört, mikor a babánk elhelyezkedett és nem igazán akart tovább mocorogni.

Elhagytuk a szobám, majd a liftekhez indultunk. Rob a gondolataiba mélyedt, de a mosolya továbbra is megmaradt. Míg azon agyaltam, hova is tartunk. Dean lent várt bennünket az autónál. Kinyitotta az ajtót előttem, s mikor beültem rám kacsintott. Rob mellém ült, talán közelebb is, mint szükséges lett volna. Kíváncsian figyeltem, milyen útvonalon haladunk, azonban nem jöttem rá. Így inkább hátradőltem, s élvezetem a pillanatokat, hogy Rob mellettem van. Csendben hallgattam, ahogy a hűséges testőr és védence a túl rámenős paparazzik kikerüléséről értekeztek.

Nem tudtam pontosan hova érkeztünk meg, de nem kerülte el a figyelmem a rengeteg fotós és rajongó. Kezdtem érteni Rob elővigyázatosságának az okát. Hosszú percekig tartott, míg az őröknek sikerült szabad utat biztosítaniuk a kocsinknak. Addig pedig szó szerint rátapadtak az üvegre, és folyamatosan villogtak a vakuk. Bántó volt, így Rob felé fordultam. Magához vont, átölelt. Szükségem volt rá, a puszta jelenléte, ez az egyszerű gesztusa is nyugalmat és biztonságérzetet váltott ki belőlem.

- Köszönöm. – suttogtam felé olyan hangerővel, hogy csak ő hallotta. Nem válaszolt csak egy könnyed puszit nyomott a homlokomra. Hálásan mosolyogtam rá.

Végre megálltunk, ezúttal Rob segített. A kezét nyújtotta, amit gondolkodás nélkül elfogadtam. Lehet, hogy csak én képzeltem, de ahogy hozzáértem apró szikrák pattogtak. Néhány lépés után egyre ismerősebbnek tűnt a helyszín. Egész pontosan Rob elhozott a forgatás helyszínére. Megvilágosodtam. Fel sem fogtam, de egyre jobban szorítottam Rob kezét, amit egyáltalán nem engedtem el.

- Semmi baj. Vigyázok Rátok! – kacsintott rám, s én hittem neki.

Hatalmas színes sátrak mellett haladtunk el. Korhű hangulatot idéző plakátok, és díszletül szolgáló kocsik voltak mindenfele. Elkápráztató atmoszféra lengte körül az egész helyet. Rob céltudatosan haladt előre, arra ügyelve, hogy tudjam tartani vele a lépést.

- Mi van Rob? Nem tudsz elszakadni a forgatástól? – nevetett fel egy negyvenes nő.

- Helló Helen! Nem is akarok… - válaszolt a kérdezett. – Helen ugye segítesz nekem? Zoé-t szeretnék körbevinni… - Rob hangja ellágyult. Néhány pillantás és már nyert ügye volt.

- Szia, Helen Smith az ügyeletes állatgondozó! – mutatkozott be a nő.

- Helló, Zoé! – ráztunk kezet.

- Szia, Queenie! – Rob leguggolt és megvakarta egy kutyus buksiját. Teljesen lefoglalta őket a játék.

- Hadd gratuláljak! Már mindent értek. – mosolygott Helen. – Már értem, miért jár gondolatban Rob állandóan máshol. A gyönyörű barátnőjén kívül másra sem gondol. – sugallta nekem. Rob felé fordultam, aki éppen Queenie-t a karjába kapta. Mellém lépett, s a kutyus egyből felém nyújtotta a buksiját.

- Olyan édes vagy… - tettem eleget a jószág kívánságának. Finoman simogattam meg a fejét. Egyből szaglászni kezdett, sőt végignyalta a kezem. Felkacagtam. Jóízűen, igazán szívből nevettem. Természetesen Rob velem együtt nevetett. Mindketten felszabadultan viselkedtünk. Talán pont erre a kötetlenségre volt szükségünk. Arra, hogy újra mellette legyek.

- Queenie! – kiáltotta. Erre a kutyus kiugrott Rob kezei közül. S már el is tűnt az emberek között.

Helen intett, hogy kövessem. Elindultam felé. Rob egyből követett. Egy pillanattal később már éreztem a kezét a derekamon. Egyre többen lettek körülöttünk. Rob büszkén vigyorgott mellettem, míg igyekeztem minél jobban leplezni a zavartságom. A figyelem középpontjába kerültünk. A mellettünk elhaladók köszöntek és gratuláltak, Rob nem alig győzte magyarázni, hogy ki kicsoda és mit csinál.

Helen-t kerestem, de nem láttam sehol. Aztán megláttam a tökéletes mozdulatsort bemutató személyt. Elhűlve néztem, milyen precízen végzi az elhangzó utasításokat. Ráadásul egy elefánt volt a partnere. Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira lenyűgözött a mutatvány. Felismertem, ő volt Reese. Hatalmas tapsot kapott, mikor két lábbal a földön volt s meghajolt.

- Sziasztok! Te biztos Zoé vagy… Nagyon sokat hallottam rólad… - olyan közvetlenül viselkedett velem. Barátságosan. Megölelt. – Örülök, hogy Rob összeszedte magát. Gratulálok a picihez! – vidáman csapongott a mondatai között. Szóhoz sem jutottam, de igazából egyáltalán nem zavart.

- De jó, hogy itt találtalak! Ments meg! – elkapta Robot egy fiatal lány. Reese súgta meg, hogy egy asszisztens.

- Nekem ma szabadnapom van. – győzködte a lányt. – A rendező úr téged keresett, mégis mára kerültek az elmaradt jelenetek.

- Ezt nem hiszem el! – morgolódott Rob. – Zoé, sajnálom… Nem így terveztem…

- Semmi baj, még úgy sem láttalak forgatás közben… Kíváncsi leszek a jelenetre… - nyugtattam meg, mert tényleg magával ragadott ez a különleges világ.

Reese rávett, hogy kísérjem el. Szívesen tartottam vele. Az öltözőjébe invitált, ahol egyből frissítővel kínált. Öltözködnie kellett, amiben egy fiatal lány volt a segítségére. Egy felettébb bohókás ruhát kapott a szőke színésznő. Korabeli fellépő ruha mását. Kényelmesen helyet foglaltam, míg beszélgettünk. Mesélt a gyerekeiről, sőt még fényképeket is mutatott, amiket mindig magánál tart. Az ultrahangképet tartottam magamnál. Amit Reese sóhajtozva nézegetett.

Az öltözést követően a sminkesekhez kísérték át a színésznőt. Rob éppen az egyik székben ült. Lehunyt szemekkel tűrte, hogy megfeszített munkával igyekeztek a piszkos benyomást kelteni. Felkuncogtam. Egyből kipattantak a szemei. Nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbült volna. Kézen fogott, s nem engedett. A nagy sátorba tereltek mindenkit. Rob nevével jelzett székre ültettek le. Onnan szerencsére mindent láthattam. Megérkezett a rendező úr. Néhány szóval összefoglalta, mit vár a szereplőktől, majd elfoglalta a helyét. A színészek rendeződtek, s beálltak a kijelölt helyekre.

Nagyon vicces jelenetet vettek fel éppen. A cirkusz társadalma befogadta Rob karakterét, s ennek megfelelően üdvözölték őt. Volt ott minden, hab, valami folyadék, konfetti, s mindez végül Rob arcába landolt. Alig bírtam visszafogni magam, hogy hangosan fel ne nevessek. Csakhogy mindig volt valami, ami irányt tévesztett, emiatt meg kellett ismételni a jelenetet. Talán ötödszörre futottak neki, mire sikerült teljesíteni a feladatot. A jelenet mindig úgy zárult, hogy Reese karaktere is üdvözli az új tagot. Érzékien suttog a férfi felé, aki csodálattal adózik a szépség előtt.

Tudtam, hogy csak szerepet játszanak. Tudtam, hogy kettőjük között nincs semmi. Soha nem is lenne. Mégis rossz volt látni őket, ennyire meghitt jelenetben. Pedig még csak egy nyomorult csók sem csattant. Reese helyében szerettem volna lenni. Rob rám nézzen úgy. Ez az egész jelenet rádöbbentett, hogy féltékeny vagyok.

- Hogy tetszett? – lépett elém Rob. Egy rongy volt a kezében, s próbálta a lepucolni az arcáról a ragacsot. Nemcsak hab, hanem színes fecnik is rátapadtak a nyakára, belekerültek a hajába. Egy csomót bénázott.

- Ügyes voltál. Nem hiába vagy színész. – kaptam ki a kezéből a rongyot. S közelebb hajolt hozzám, hogy ülve is felérjem. Letöröltem az arcát, a nyakát. Akik elhaladtak mellettük olyanokat mondtak: „De édesek!”, „Összeillenek.” és „Cukik.”

- Köszönöm. – majd csókot nyomott a számra. Rövidke és gyors volt. Talán fel sem fogta, mit csinált. Mert amint elvált tőlem, zavartan és ijedten nézet rám. Megnyugtatásképp döntöttem amellett, hogy cselekszem.

- Szívesen. – álltam fel a székből, majd puszit nyomtam az arcára.

Elérkezett az ebédszünet. Nem volt egy cseppet sem ellenemre, megéheztem. Rob visszaszaladt az öltözőbe, hogy rendesen megmosakodjon. Addig sem voltam egyedül, mert Dean-nel elindultunk a kocsi felé. Lassan közelítettük a járművünket, mert kiélveztem a ragyogó napsütést. Rob nagyon hamar visszaért. Ismételten puszit nyomott az arcomra. Visszavittek a szállodába. Tudtam, hogy Lucas még úgysem végezhetett. Egyedül pedig nem szerettem volna maradni. Hirtelen ötletem támadt.

- Velem ebédelnél? – emeltem a tekintetem Robra. – Az étterembe vagy inkább rendeljük a szobába?

- Hát persze. Amit csak akarsz! – vette a kezébe a kezem. Összefűztem az ujjainkat.

- Akkor legyen az étterem.

Együtt ebédeltünk. S megtettük azt, amit mindezidáig halogattunk. Végre beszélgettünk úgy igazán. Két normális felnőtt módjára beszélgettünk. S mivel nem akartunk kifogyni a szóból, így felmentünk a szobámba. Beszélgetés közben pedig süteményt majszoltam. Annyira megkívántam az édességet. Rob legnagyobb örömére a picike is aktivizálódott, s mikor az apja beszélt kapálózni kezdett. Az apuci nem bírt betelni a csemetéjével.

- Sziasztok! – Kris és Lucas kézen fogva lépett be a szobába. Mindketten megtorpantak, ahogy felfedeztek bennünket a kanapén. – Ti?

- Mi beszélgettünk… - feleltem egyszerűen. A csörgő telefon zavart meg bennünket. Lucas felkapta, s ha jól értettem éppen Josh-sal egyezkedett.

- Ne haragudjatok, de mennem kell. Zoé, velem vacsorázol? – csak bólogatni tudtam. – Nyolcra érted jövök! – Megölelt és újra puszit nyomott az arcomra. Mosolyogva távozott. Közel sem úgy, mint tegnap.

- Mesélj, mesélj! – tapsikolva jött közelebb Kris. – Mesélj, mi történt! Látom, hogy ragyogsz… Tudtam… Tudtam… Kibékültök!

- Hozott reggelit és elvitt a forgatásra… - kezdtem bele a mai nap ecsetelésébe.

Kicsit később, mikor Kris cigizni ment, akkor Lucas vette át a faggatózást. Eszembe jutott a közös múltunk. Az első találkozásunk, majd pedig a barátságunk. A régi baráti körben is közel álltunk egymáshoz, bár akkor még nem is tudtuk pontosan mit is jelent ez. Mostanra bizony megtudtam. Egy legjobb barátot, akire mindig és mindenben számíthatok.

- Lucas, örökké hálás leszek neked. Nem is tudom, hogy háláljam meg azt a rengeteg segítséget, törődést és támogatást, amit tőled kaptam…

- Jaj Zoém… - ölelt meg. – De meg tudod hálálni, még pedig úgy, hogy boldog leszel… Akár Robbal, akár mással… Csak legyél nagyon boldog!

- Hidd el édesem, azok lesznek! – ölelte át hátulról Lucas nyakát a hozzánk csatlakozó Kris. – Még soha nem láttam két ennyire szerelmes lököttet… Ismerem Robot, mint a tenyerem… Ők együtt lesznek… Csak együtt lehetnek boldogok…

Teljesen bezsongtam. Az izgatott várakozás uralkodott el rajtam. Egyre jobban tisztult a kép előtte. Rá kellett jönnöm, hogy egy kapcsolat mindkét félen múlik. Mindkettőjüknek akarnia és tennie kell azért, hogy a kapcsolat működjön, sőt jól működjön. Hibázunk, s mi megtettük. Hibáztunk, most pedig okulnunk kell a hibáinkból. Láthatóan, érezhetően Rob maximálisan komolyan gondolja a kapcsolatunkat. Rajtam van a sor, hogy újra egy pár lehessünk, újra mi legyünk.

A készülődés nem ment könnyen. Kisebb krízishelyzetet okozott, mikor zuhanyzás után láttam magam a tükörben. Egy bálnának éreztem magam, s elkeseredtem. Rob miért akarna így engem. Aztán a hüppögésem aláhagyását követően a ruha kiválasztása is hasonló kiakadást eredményezett. Nem találtam semmi olyat, amiben egy kicsit is jól éreztem volna magam. Újra a könnyeimmel küszködtem. Aztán a kezembe került a kék ruhám. Tudtam, hogy Rob imádja, mikor kéket viselek. Nyakamba kellett megkötni, ezzel a formás dekoltázsom lett. Mell alatt egy kis díszítést követően bővült az anyag. Elkészültem pont időben. Pontban nyolckor kopogtattak.

- Meseszép vagy! – bókolt egyből Rob. Hittem is, meg nem is. Feltűnően hosszasan időzött el a dekoltázsomnál. Elég annyit mondanom, hogy terhesség.

- Köszönöm. – kaptam egy színes virágcsokrot ismételten két puszi kíséretében.

Rob a karját nyújtotta. Elfogadtam. Kris kuncogva kacsintott felém, mikor kiléptem az ajtón. Csendben haladtunk egymás mellett. Jótékony volt hallgatás, nem volt szükség szavakra, beszédre. Elég volt egymásra néznünk, amint találkozott a tekintetünk, értettük egymást. A lift azonban felfele indult, nem lefele. Kérdőn fordultam Rob felé.

- Együtt vacsorázunk. – jött a sejtelmes válasz.

A lift megállt. Újra a karját nyújtotta, s úgy indultunk el a folyosón. Egyetlen hatalmas ajtó maradt. Rob előhúzta a kártyát s kitárta az ajtót. Lámpások halvány fénye rajzolta ki az utat. Az ösvény a nappali közepéhez vezetett, ahol ránk várt a megterített asztal. Míg Rob segített leülni. Elkalandozott a tekintetem. A lakosztály a legfelső emeleten volt, hatalmas üvegen keresztül láthattuk az éjszakai várost.

- Koccintsunk! – nyújtotta át a poharat Rob. Tiltakozni akartam, hogy nem ihatok alkoholt. – Almalé… A gesztus a lényeg. – Felemeltem a poharat. – Ránk!

Romantikus vacsora csak a kezdet volt. Rob számos meglepetéssel készült. A kedvenc desszertem majszolása közben lágy zene csendült fel. Rob zongorázott. Lejátszotta az összes szívemhez közel álló zongoradarabot. Átszellemülten és teljes beleéléssel játszott. Behunyta még a szemeit is. Így nyugodtan csodálhattam őt. Miután befejeztem a nassolást és Rob a zongorázást, bekapcsolta a lejátszót. Táncolni invitált. A derekamra csúsztatta a kezét, magához vont. Átkulcsoltam a nyakát. Úgy bújtam hozzá közel, már amennyire lehetőségem volt a pocakom miatt. Lágyan ringatóztunk a dalra. Nem akartam, hogy vége legyen. Így szeretem volna maradni, ameddig csak lehet. Beszippantottam az ismerős illatot. Fogalmam sincs, hány szám alatt ringatóztunk, de nem akartam elengedni, ahogy Ő sem.

Lassan mégis megálltunk, s elvesztünk egymás szemébe. Rob elengedett, de csak annyira, hogy megcirógassa az arcom. Az ujjai nyomán felforrósodott a bőröm. A szikrák egyszeribe pattogni kezdtek. Az ajka apránként közelítette meg az ajkaim. Semmi sürgetés, semmi kapkodás nem volt benne. Finoman, puhatolózva értek egymáshoz. A szívem kihagyott egy ütemet. Lágy és szerelmes csók volt. Nem túl hosszú, de kellőképp megszédített és felpezsdítette a vérem. Felforrósodott az arcom, levegőt kapkodtam. A következő csókot már én kezdeményeztem. Nem bírtam betelni az érzéssel, melyet Rob már csak egyetlen csókjával képes volt kiváltani belőlem. Majd újabb és újabb csókok követték egymást.

Faltuk egymást, hisz elé sok időt elpazaroltunk. Eléggé szenvedélyes csókcsatába sikerült belebonyolódnunk. Rob egyértelműen biztatásnak vette, de túl nagy lépést várt. Egy másik ajtó fele is lámpások vezettek, s Rob arra terelt. A küszöböt átlépve azonban lefagytam. Hatalmas franciaággyal néztem farkasszemet. Szeretem Robot, mert hát ez nyilvánvaló, és a bizalmam is kezd helyrerázódni. Azonban arra egyáltalán nem voltam kész, hogy vele töltsem az éjszakát.

- Sajnálom… sajnálom… Nekem… ez nem megy… még… nem… - enyhén remegett a hangom. Eluralkodott a kétségbeesés. - Mindent elrontottam? – kaptam a tekintetem Robra. Próbáltam olvasni az arcáról, de nem ment...