40. Újra van olyan, hogy mi

Sziasztok,


ezúttal tényleg a folytatással érkeztem! :) Ez a 100. bejegyzés!!!!
Bizony! Másrészt ez már a 40. fejezet, el sem hiszem, hogy itt tartunk. Be kell vallanom, hogy nem tudom, egész pontosan hány db fejezet lesz még.

Továbbra se felejtsétek el, oldalt kint a szavazás! Aki esetleg még nem szavazott volna, tegye meg, amíg lehet!

Komik:
Kitty!
ismét meglepetés volt Rob részéről, hova vitte Zoét, de most kiderül. :)

Dona!
most már semmi akadály, vagy mégis?

Gabó!
gonosz voltam, tudom. De így még inkább értékelni lehet az együtt töltött időt. Nagyvárosi Angyalra lehet, hogy figyelmeztetést kellett volna raknom. belátom, így utólag már okosabb az ember. :D


Jó olvasást!
Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

40. fejezet - Újra van olyan, hogy mi

(Robert)

  

Képtelen voltam akárcsak lehunyni a szemem. Egy cseppet sem voltam fáradt, sem álmos, pedig egészen hajnalig szeretkeztünk. Felkönyököltem, s úgy merengtem magamban. Míg egyetlenem békésen szuszogott mellettem.

- Hogy lehettem olyan hülye, hogy elhittem a pletykákat? – kérdeztem önmagamtól már sokadszorra. – Ráadásul még Kristen hülyeségeit simán megettem. – egyenesen megbotránkoztam a viselkedésemen és Kris-én is, hisz őt a barátomnak tartottam. Megbíztam benne és adtam a szavaira, a véleményére. Ezért voltak szarok azok a hónapok, míg nemcsak szerelmem, de a barátaim nélkül töltöttem. A szakítás után még Kris közelébe lennem is nehezemre esett, de ezt ő is sejthette. A kelleténél többet nem szóltunk egymáshoz, az egyes jelenetek felvétele után sem kerestük egymás társaságát. Haragudtam rá, talán túlzásba vittem, de őt okoltam mindenért. Így könnyebb volt a lelkemnek, mert addig is megosztottam a terhemet. Csakhogy rájöttem, hogy ez hazugság. S Kris is ugyanúgy a pletykákra alapozott, mint én. Időközben ő is rájött a tévedésére, s hálásnak kell lennem, mert mikor nem is számítottam rá, akkor adta a legnagyobb segítséget.

Rettenetesen dühösen csörtettem ki a kórház épületéből. A tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna. – A rohadt életbe! – szitkozódtam sokadszorra. Egyfolytában azon agyaltam, hol keressem őket. Egyáltalán merre induljak? Olyan rohadt nagy a város, hogy simán el tudnak tűnni előlem. Arról nem beszélve, hogy Zoénak is kifejezetten jó képessége van a rejtőzködésben. Épp csak a  gondolatsor végére értem, mikor megszólalt a mobilom. Kristen neve villogott rajta. Az elmúlt időszakban mondhatni egyáltalán nem kerestük egymás társaságát.

- Helló Kristen! – nem túl szívélyes volt a hangom, bár amennyire tudtam igyekeztem elfojtani a dühöm.

- Rob! Sajnálom, rohadtul. Nem ezért hívlak. Segíteni szeretnék. Tudom, hol van Zoé. – hadarta végig Kris. – Figyelj tudom, szemét voltam veled, veletek. Ezért is mondom meg, hogy hol találod meg…

- Kris… én… - összeakadt a nyelvem. A sokk alig engedett beszélni.

- Rob, ne mondj semmit! Menj a Four Season-be… 842- es lakosztály… - amint meghallottam, egyből a sofőrnek szóltam, hogy módosítsa az útvonalunk.

- Kösz, Kris! – ezzel a cselekedetével elindított bennem valamit. Újra úgy éreztem, ha nem is lesz minden ugyanolyan, de barátok lehetünk.

- Ezt most ne szúrd el! – azzal lecsapta a telefont.

Persze akkor még nem tudtam, hogy Kris nem véletlenül tudta Zoét, hol találom. Kristen elcsavarta Lucas fejét. Ezzel csak még inkább nekem kedvezett. Helyre tett, s magabiztosabban és mindent beleadva tepertem Zoé bocsánatáért. Minden apró reménysugárba kapaszkodtam. Az első volt az az ultrahang kép, melyet odaadott. Azóta mindig mindenhova magammal hordom. Reese volt az első, akinek hatalmas mosollyal a képemen mutattam meg. A mindig mosolygós kolléganőm nem állta meg szó nélkül, és elsütötte az „én megmondtam” maszlagot.

- Az én gyerekem várja. – még mindig alig akartam elhinni. Vagyis nem elhinni, hanem felfogni. Egy kisbaba. Egy közös apróság. Már most szárnyaltam a boldogságtól, s ugyanakkor bennem volt a félelem. Felelősek leszünk egy gyermekért. Aztán ahogy jobban belegondoltam egyre izgatottabban vártam, hogy a karomban tartsam, hogy ringassam, hogy játsszak vele, hogy az apja legyek. Büszkén azt mondhassam, hogy az én gyermekem.

- Anya és apa vajon mit fog szólni? – egyből a családom jutott eszembe. Őket még nem értesítettem erről az örömhírről. Teljesen lefoglalt a forgatás és a hódítási terv. Megérte. Bár nem tagadom, hogy meginogtam egy pillanatra, mikor szerelmem leállított. Hirtelen azt sem tudtam, mit rontottam el. A szemébe néztem, s önkénytelenül jöttek belőlem a szavak. A szívem diktált.

Jólesően sóhajtottam fel, míg szerelmem csodáltam. Képtelen voltam betelni a látványával, hisz ismét itt volt mellettem, ölelhettem, csókolhattam és szerethettem úgy, ahogy megérdemli. Megbocsátott, s nem kevés munkával, de elértem, hogy újra együtt legyünk. Újra van olyan, hogy mi. Mert a múlt éjszaka óta száz százalékig biztos vagyok benne, hogy újra közös a jövőnk. Mostanra elhiszem, sőt egyenesen tudtam, hogy Zoé szeret, mindig szeretett és szeretni fog.

Az ablakon bekukucskáló reggeli napsugarak gyönyörű aranyszínné festették a leomló haját. Az arca csak úgy ragyogott. – Szeretem. Nagyon szeretem. – nem bírtam ki mosolygás nélkül. Boldog voltam. - Sosem engedem el őket. – határoztam el magam.

Szunnyadó kedvesemre pillantottam, s bár fájt elszakadni tőle, mégis meg kellett tennem. Csak az alsóm húztam magamra, s csendben a konyhába igyekeztem. Nagyjából már minden elő volt készítve. Tegnap a forgatás után ezért sem egyből a szállodába mentem. Rosa tegnap kitakarított. Egy kincs az az asszony. Már csak időben kellett végeznem, s akkor finom reggelivel lephetem meg kedvesem. Elsőként a kávét és teát főztem, ezeket szerencsére bármikor meg tudom csinálni. A többi vagy inkább egyéb konyhai tudásom még mindig hiányos, csörömpölés nélkül most sem sikerült megoldanom a feladatom. Aztán már nem is tudtam koncentrálni, mivel Zoé a hátamhoz simult. A kezei pedig először mellkasomra, majd hasamra csúsztak. Így ölelt magához.

- Megtartottad a lakást? – éreztem a hátamon a leheletét. Lassan fordultam meg.

- Nem volt szívem, és nem is tudtam csak úgy itt hagyni. - Csillogó tekintete elvarázsolt. – Itt boldogok voltunk… Újra az szeretnék lenni… Veled… Veletek…

- Én is… - rövid és tömör viszonzás csak még inkább késztetett, hogy most rögtön megcsókoljam. Zoé ajkaira hajoltam, készségesen nyíltak szét, hogy bebocsássák nyelvem. Nem siettem semmit el, miénk volt az egész hétvége. De szerelmem másképp gondolta.

- Éhesek vagyunk… - kikerült, a pultra pakolt élelmiszert vizsgálta, aztán a pult mellett állva már majszolt. Nem akart leülni, mert evés közben újabb szendvicseket gyártott, meg gyümölcsöt mosott és pucolt, míg egy-egy falatot bekapott. A kávémért nyúltam, mert a koffeinre szükségem volt. Olyan természetes volt, hogy itt van velem, mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna.

Ahogy ott állt épp csak egy karnyújtásra tőlem, jobban szemügyre vettem. Az ingem volt rajta, de éppen csak egy-két gomb fogta össze az anyagot. Tökéletes rálátásom lett a kebleire. Egy szempillantás alatt kívántam meg újra. Nem bírtam ki. Mögé léptem, a nyakára tapasztottam a szám. A tenyerem automatikusan az ing alá férkőzött. A selymes bőrét cirógattam.

Szó szerint úgy hajított el mindent a kezéből, s egyből számra tapadt. A vágy lobogott minden egyes mozdulatában, minden érintésében. Ennyire tüzesnek és szenvedélyesnek még nem láttam. Ölembe kapva vittem be ismét a hálóba, ott azért mégis kényelmesebb az ő állapotában. Határozottan egyre jobban tetszett a terhessége. Nemcsak engem indított be néhány kényeztető érintés, hanem Zoé is kívánta az együttlétünk. Vágytól túlfűtött és a szenvedély által dominált szeretkezésben egymást hajszoltuk a gyönyör felé.

Az ágyban heverésztünk. Pihengettünk. Zoé boldogan csacsogott az elmúlt napokról, öröm volt hallgatni. Mesélt Kris és Lucas kapcsolatáról. Amin jobban meglepődtem, hogy Kris-szel kibékültek, sőt barátok lettek. Megfordult a fejemben, hogy nem ártana nekem is rendbe hoznom vele a kapcsolatom. Barátok vagyunk, s még egy darabig kollégák leszünk. A szüleivel folytatott beszélgetésnél tartott, amikor valami megragadta a figyelmem.

- Mit mondtál? – kérdeztem vissza, leesett az állam.

- Nem szeretnék maradni Los Angeles-ben… Csak a baleset miatt maradtam egész eddig… - a szívembe martak a szavai.

- Tessék? – egyszerűen nem bírtam leplezni a csalódottságom. – Csak leléptél volna… Megint? Egy árva szó nélkül?

- Rob, tudom, hogy rosszul esik ez most neked. De át kellett gondolnom a lehetőségeimet, míg egyedül voltam… - Rosszul esett? Az nem kifejezés. Az egyik felem megértette, de a másik felem csak azért sem.

- De Te voltál az, aki eltűnt. Kerestelek. Próbáltalak elérni. De nem hagytad. – kibukott belőlem, nem bírtam tovább magamban tartani. Egy francos kapcsolatban két fél van, s mindkettőnek akarnia kell, hogy működjön. – Hibáztam. Oké, ezt beismerem. Amit rohadtul megbántam. S képes voltál egészen eddig még a gyerekem létezését is eltitkolni. – egyre mérgesebb lettem. – Mikor ugyanúgy szeretsz. Mert kár lenne tagadnod vagy azt mondanod, hogy nem szeretsz, mert tudnám, hogy hazudsz.

Cigire volt szükségem, mert meg kellett valahogy nyugodnom. A földön heverő nadrágomért nyúltam, egyből felhúztam. Tapogatva kerestem a cigis dobozom és az öngyújtóm. Zoé magára húzta a takarót. Figyelt, minden mozdulatom figyelte. Éreztem magamon a tekintetét.

- El akartam mondani, hogy apa leszel… - erre a mondatára ismét felé kaptam a fejem. Lehajtott fejjel ült az ágyban. Szinte csak maga elé suttogta.

- De mikor? Mikor, ha még csak a tetves telefont sem vetted fel? – toltam a számba a cigarettámat.

- Mikor megszületik a pici… - bevallotta. Ez a vallomása egy vödör jeges vízzel felért. S betartotta volna az elhatározását.

Tántorogva haladtam az erkély felé. Út közben magamhoz vettem egy hamutálat. Mikor kiértem, akkor végre rágyújthattam. Jó nagyot szippantottam a káros füstből. Éreztem, ahogy szétárad a szervezetemben. A bennem tomboló idegesség csak lassan múlt, addig meg korlátot markoltam. Ahogy sikerült uralkodnom magamon, úgy láttam be, hogy túlzottan hevesen reagáltam. De hatalmába kerített a félelem, a csalódás.

- Ezt akkor is meg kell beszélnünk. – löktem el magam a korláttól. Fájt, de egyre világosabb lett előttem, hogy bizony ezt is meg kell vitatnunk. Ha most mégsem tennénk, akkor ez talán örökre egy olyan szilánk lenne, mely még nagyobb sebeket is okozhatna. Elnyomtam a csikket és megcéloztam a szobát.

Zoé az ágy szélén ült. Nem tudtam, mit mondjak. A torkom a félelem egyre szorosabban szorította. Még csak most kaptam vissza, nem lehet és nem engedhetem, hogy elveszítsem. Zoé továbbra sem mozdult. Minden előjel nélkül mégis megszólalt.

- Önző voltam.... önző módon nem gondoltam rád... - szerelmem felkelt az ágyról. Még mindig nem láttam az arcát. Megdermedtem azon a szent helyen. Az ütő is megállt bennem, mikor végre megfordult. Könny áztatta az arcát. A bűntudat egy pillanat alatt lobbant bennem. Nem hiszem el, hogy a csodálatosnak ígérkező hétvégét sikerült elszúrnom.

- Zoé... Kérlek... - léptem felé. Nem mertem megérinteni. Féltem a reakciójától. Aztán felé nyújtottam a kezem. Egy újabb könnycsepp buggyant ki, amit egyből letöröltem. Nem szerettem, ha szomorú. - Sajnálom... Megijedtem, mert még csak most kaptalak vissza... - öleltem magamhoz. Nem ellenkezett. Belesimult a karjaimba. Némán álltunk ölelkezve.

- Miért? – gyorsan azzal a ténnyel folytatta, amely valóban nagyon is foglalkoztatott és mélységes aggodalommal töltött el. - Nem akarlak elhagyni... Ez meg sem fordult a fejemben... – mégis ki akart szabadulni a karjaimból. Nem szorítottam, de el sem engedtem. Végül feladta, egy sóhaj után veszteg maradt.

- De akkor sem akarnék távol lenni tőled... tőletek. - simogattam meg a hátát. Meg kellett magyaráznom, muszáj volt tudnia, miért reagáltam ennyire hevesen. - Nem akarlak elveszíteni, de meg kell értened, hogy meg van kötve a kezem. Még tart a forgatás... nagyon úgy néz ki, hogy az utóforgatást sem ússzuk meg. – végiggondoltam a továbbiakat, de gyors fejszámolás sem adott okot az örömre. – Utána meg megkezdődik a Eclipse promozása. Azt pedig a premierek követik...

- Neked mind kötelező és a szerződéseket már korábban aláírtad.

- Nem szeretnélek elengedni. Kérlek, maradj! Csak egy kis időre… még. Kérlek, kísérj el… a premierekre, lesz egy gála… Maradj velem…

- Persze, hogy veled maradok… - megcsókolt. Zoé olyan finoman elterelte a gondolataim. – Viszont meg kell beszélnünk, hogy utána mi lesz! Az idő gyorsan elmegy, elérkeznek ezek az események, de a babánk is növekszik… Ezáltal én is.. – szerelmem fintorgása mosolyt csalt az arcomra.

- Nekem TE vagy a legesleggyönyörűbb nő a világon… Mindig minden körülmények között szeretni foglak! – olyan csalogató volt az ágy. Lassan araszoltam felé, magammal húzva Zoém. Összebújtunk.

- Majd meglátjuk. – kuncogott. Végre újra jobb kedve volt. Lecsillapodtam teljesen, megnyugodtam, mert a karjaimban tarthatom Őt. – Szóval ott tartottam, hogy a babánk is szépen növekszik. Itt a remek alkalom, hogy megbeszéljük, hogy hol szeretnénk felnevelni. Mert én erre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy nem szeretnék Los Angeles-ben maradni. – így már értettem mit és miért mondott. – Tulajdonképp még nem is döntöttem, de az orvosom Londonban van és nála szeretnék szülni… - kedvesem elkapta a hév. Felült, felém fordult és hadonászva kezdett el magyarázni. – Még semmi sincs… Kell egy lakás vagy ház… Nem is tudom. Még egy darab babaholmit sem vettem. Vagyis vettem pár cuki dolgot, de még így is hiányzik egy csomó minden. London mellett szól még, hogy ott vannak a szüleim, és a te szüleid…. Istenem, mit fognak szólni a szüleid! – a kezeibe temette az arcát. – Mit fognak gondolni rólam? Nekik nem is szóltunk? Vagy szóltál? – szóhoz sem jutottam, csak darálta és darálta a mondanivalóját.

- Kicsim, Édesem, nyugodj meg! – erősen megnyomtam a szavakat, hogy tudatosítsam benne. – Lélegezz! – vele együtt lélegeztem. Mélyre beszív, majd kifúj. Még vagy háromszor, talán még ötször is elismételtük. Igyekeztem tisztességesen a szemébe nézni, de a figyelmem mindig a le- és felemelkedő kerek kebleire tévedt. - Melletted vagyok! Melletted leszek! – normálisan lélegzett. Erre egy kicsi pír jelent meg az arcán. S újra elidőztem a mellettem lévő nő formás vonásain, meglódítva a fantáziám. – Hmm… London… megfelel… - közelebb férkőztem szerelmemhez és fejemben megjelenő ötletek minél előbbi kivitelezésében mesterkedtem. Kezdetnek Zoé nyakát vettem célba…

Kicsit döcögősen indult a hétvége. Bevallom férfiasan volt egy pont, mikor azt hittem, vége mindennek. Zoé köszönés nélkül lelép olyan gyorsan, ahogyan csak tud és eltűnik megint. Mostanra azonban eluralkodott rajtam a fáradság, és szerelmemet ölelve szenderültem nyugtató álomba. Azonban az előző gondolat nem hagyott békén, még jobban ölelni akartam kedvesem. Erősen húztam magamhoz, mire kipattantak a szemeim.

Az érzés leírhatatlan volt. Zoé helyett egy nyamvadt párnát szorongattam. Kutatva néztem körbe a hálóba, de sem szerelmem, sem semmilyen gyanúsnak tűnő dolgot nem vettem észre. Újra körbefutott a tekintetem a hálóba, de semmi. Vártam és közben füleltem, de semmit nem hallottam. Nem akartam egyből a legrosszabbra gondolni, de nagyon úgy tűnt, hogy mégis az történt. Egyetlen dolog volt a kezembe, amelyen a haragom levezethettem. A nyomorult párna nem úszta meg, mert elég erősen a falhoz vágtam és hangos puffanással jelezte az érkezését. Magamat pedig hanyatt vágtam az ágyon és még a szemem is lehunytam.

- Mit ártott neked az a szegény párna? – komolyan már ott tartottam, hogy az épelméjűségem akartam megkérdőjelezni. Hallucinálok vagy épp álmodom? – Miért nem válaszolsz? – incselkedett a hang. Aztán éreztem, hogy mozog az ágy, itt-ott besüppedt. Édes teher nehezedett rám. A takaró épp csak a derekamig ért, így csupasz mellkasomon érzetem a felfelé lépegető ujjait. Ez volt az momentum, hogy kipattantak a szemeim. A fenséges szépségű kedvesemmel találtam szembe magam. Incselkedve először csak az alsó ajkam, majd a felső ajkam rajzolta körbe nyelvével. Vártam, akartam a csókját, de Ő csak játszott velem.

- Rob, kérdezhetek valamit? – suttogta a fülembe, majd a fülcimpámon éreztem a száját.

- Amit… csak… akarsz… - alig bírtam kiejteni a szavakat. Jól eső nyögések szabadultak fel a torkomból. Tök mindegy, hogy mit kér, ész nélkül teljesítettem volna. Bármit, még a csillagokat is a lába elé hoztam volna.

- Lemegyünk a partra? – persze most megcsókolt. – Kérlek!

- Hát persze… Bárhova mehetünk, csak együtt legyünk… - adtam meg magam. Jutalmul ismét csókokat kaptam. De nem sokáig élvezhettem az ölemben ficánkoló párom közelségét, mert amint rábólintottam a tervére elmenekült előlem. Pedig igencsak kedvemre való volt a ficánkolása.

Vigyorogva készülődni kezdett. A maga után húzott illatfelhőből sejthettem, hogy míg aludtam zuhanyozott. Így minden próbálkozásom, hogy visszacsábítsam a fürdőbe vagy segítsen tusolni meghiúsult. Kénytelen voltam egyedül tisztálkodni. A víz alól kijőve egyszer áttörölköztem tetőtől talpig. Majd egy másik törölközőt a derekam köré csavartam és úgy indultam a ruháimért. Gyorsan végeztem, de Zoé addigra már az ágyazással bajlódott.

- Kicsim hagyd, majd megcsinálom! – segíteni akartam, de nem engedte. Csak csúnyán nézett rám.

- Nem nehéz, és mikor ágyaztál be utoljára… - ez talált. Nem a túlzott rendmániámról vagyok híres. Csak egy engesztelő csókot nyomtam a szájára, aztán elkezdtem felöltözni. Farmer, fekete póló, fejemre a sapka és a napszemüveg. Késznek is ítéltem magam.

Zoé lelkesedése semmit sem fakult. Kézen fogva léptünk ki a lakásból. Nem tudtam, honnan jött az ötlete, hogy épp a partra menjünk. A forgalom ugyanolyan volt,mint bármelyik másik nap. Szólt a zene, ha éppen Zoénak tetsző dal szólt, akkor az előadóval együtt énekelt. Ha lehet még inkább beleszerettem.

Megpillantottam a hatalmas kékséget. Eddig még nem is nagyon jártam a parton. Leparkoltam és az út további részét sétálva tettük meg. Engem is megnyugtatott az óceán friss illata, a folytonos moraja. Hol kézen fogva, hol ölelkezve sétáltunk. Élveztük egymás társaságát, közelségét és a szabadságot. A mellettünk elhaladó járókelők megnéztek minket, de most nem én, hanem Zoé kapta ezeket a pillantásokat. A nevető, kacagó kedvesem tündökölt. Bár az irigykedő és az éhes pillantásoknak, illetve az Őt méregető más férfiak tekintete egy cseppet sem tetszett. Ilyenkor közelebb húztam magamhoz, sőt még csókot is loptam tőle. Tudja meg a külvilág, hogy Ő hozzám tartozik, egymáshoz tartozunk, s nem engedjük el egymást.

A homokos parton egymás karjaiban néztük végig a naplementét. Csendben hallgattuk egymás szívdobogását, sóhajait. Nem kellettek szavak, anélkül is értettük egymást. Tökéletes volt a pillanat. Életem egyik legeslegjobb pillanat.

Ahogy besötétedett úgy gyúltak ki a sétány színes fényei. Visszaandalogtunk a kocsiig. Zoé elfáradt, de még mindig mosolygott. A ház előtt, mikor segítettem neki kiszállni. Hozzám bújt.

- Köszönöm, ezt a lélegzetelállító napot! Szeretlek. – újra kimondta. A szívem mindig megdobogtatta.

- Szeretlek. – súgtam vissza.

A lakásba érve ezúttal Zoé húzott magával a fürdőbe. Együtt zuhanyoztunk, kényeztetően tisztítottuk meg a másikat. Majd a töröközést követően ámulattal figyeltem kedvesem pocakját. Nem bírtam ki, gyengéden ráfektettem a tenyerem, majd megcirógattam. Bebújtunk az ágyba. Szerelmem gömbölyödő hasára és a szájára is csókot leheltem. Azon az éjszakán szorosan ölelve kedvesem szunnyadtunk el.