43. Szavak és szerelem ereje

Sziasztok,

elkészültem, és már hozom is a folytatást. :D
Hogy tetszett a berlini premier? :D Roppant kíváncsi leszek a filmre. :D

Köszönöm a komikat!
Dona! talán kissé elragadtattam magam, mikor ezt a részt írtam, de valamiért így éreztem hitelesnek az egészet. a kövi részből kiderül, Claire miként cselekszik.

Kitty! csak ismételni tudnám a szavaim, amiket Donának írtam.

Pixie! Claire csakis a gyerekére gondolt, de majd meglátjuk, hogy mi történik a folytatásban.

Gabó! bevallom, először az értelmes beszélgetés volt a célom, de azt hiszem, így kicsit jobban felrázta a dolgokat. és próbára teszi Rob és Zoé szerelmét.

A Valentin-napi novella pedig a igazi finomságnak szántam. Kikapcsolódásnak, olvadozásnak, hogy kicsit oldjam a feszültséget, amit a legutóbbi résszel okoztam. :) Örülök, hogy tetszett. Judy, Kitty, Dona és Klau!

Jó olvasást!

Puszi,
ZoÉ

~~~~~ xxx ~~~~~

 ~ Véget nem érő szép remény ~ 

43. fejezet - Szavak és szerelem ereje

- Biztos, hogy a te gyereked?... A te gyereked várja? – visszhangoztak a fülemben a szavak. Értettem az indíttatását, hiszen hamarosan anya leszek, valahol mégsem tudtam megérteni. Most mutatkozott meg az értés és a megértés közötti eltérés, mely lassan szakadékká vált, mely két különböző partján álltunk. Az egyiken ő, míg a másikon én. Korábban már felhoztam Robnak is a témát, hogy a szülei nem lettek beavatva, de ahhoz képest minden elképzelésem sokszorosan felülmúlta Claire mostani magatartása.

Mindhárman engem néztek. Azok a várakozó tekintetek. Az idő mintha megállt volna vagy legalábbis helyben toporgott volna. Azzal, hogy Claire megkérdőjelezte Rob apaságát, mindennél nagyobb fájdalmat okozott nekem és a saját fiának. Képtelen voltam tovább egy szobában tartózkodni vele. Gondolkozás nélkül téptem fel az ajtót, magam mögött hagyva mindent és mindenkit. Csak haladtam előre közben utat engedve a fájdalom okozta könnyeimnek.

  

Azonban még mindig ott álltam a szobában. Egy lépést sem mozdultam. Csak egy gondolatként futott át az agyamon. Bár ezek szerint az eszem mindennél jobban el akart volna menekülni. – Milyen egyszerű volna! – De tudtam, hogy a távozás nem megoldás. Korábban már nem is egyszer éltem ezzel a lehetőséggel, mégsem jelentett megoldást a problémáinkra, sőt inkább még több bonyodalmat okozott.

Most volt egy fogadalmam, melyet meg akartam tartani. Eldöntöttem, hogy betartom az önmagamnak tett ígéretem. Kész vagyok harcolni, küzdeni a szerelmünkért és a közös jövőnkért. Éppen ezért lassan letöröltem a könnyeim. Már nem sírtam. Minden erőmre szükségem volt, így nem pocsékolhattam felesleges sírásra. - Már csak azért sem fogom kimutatni, mennyire fájtak a szavai. – sulykoltam magamba. Vettem egy hatalmas levegőt, összeszedtem minden erőm, mert amire készültem, ahhoz minden cseppre szükségem volt.

- Tudod érdekes szavak pont tőled… - néztem egyenesen Claire szemébe. Meglepettséget véltem felfedezni bennük. Nem csodáltam, hiszen bátran szembeszálltam vele. – Te papolsz arról, hogy a fiad mennyit szenvedett miattam, és hogy ez mennyire fájt neked… DE azt észre sem veszed, hogy a saját szavaid ezerszer nagyobb fájdalmat okoznak Robnak. – Már az első pillanatban láttam szerelmem arcán megjelenő fájdalmat, amit a saját anyja szavai váltottak ki belőle. Most, hogy felhívtam rá a figyelmét, természetesen Robra kapta a tekintetét. – Képes voltál megkérdőjelezni az apaságot csak azért, hogy bánts? De ezzel mindkettőnknek fájdalmat okozol. – higgadtan beszéltem, de belül majd szét vetett az ideg. – Meglehet a véleményed rólam, amihez jogod van… Tarthatsz annak, aminek akarsz, de azt nem hagyom, hogy a gyerekünket bántsd!

Robhoz léptem. Sütött róla a fájdalom, s a lelkében dúló vihar. Ez szörnyű érzés lehetett számára, hogy a saját anyja vagdalkozik holmi légből kapott vádakkal. A kezeit ökölben tartotta, a fejét pedig a szőnyegre szegezte. Ideges volt, feszült. A tartása is kifejezetten görcsös. A kezét két kezem közé fogtam meg. A még mindig ökölbe szorult kezét felemeltem, a csuklóját simogattam, a kézfejét, majd pedig a lassan nyíló tenyerébe csúsztattam a kezem. Egyből megszorította, egyből összefűzte az ujjaink. A másik kezemmel az álla alá nyúltam. Magamra irányítottam a tekintetét, rám figyeljen. Néma jelenet volt közöttünk. Minden érintésünkben a ragaszkodást, a törődést és a szerelmet sugalltuk a másik felé.

A szülők csendben végignézték, hogyan törődünk egymással. Legyen szó látványos vagy akár apróbb gesztusokról. Egy szót sem szóltak. Titkon mégis reméltem és bíztam benne, hogy Claire látja az egymás iránt érzett szerelem minden megnyilvánulását, s rádöbben a tévedésére. Önmagának kell belátnia, hogy hibázott, mert az észérvek haszontalannak bizonyultak. Hiába mondtunk bármit, álltunk ki egymás mellett, nem győzte meg az anyát.

- Rob, szeretlek. – muszáj volt tudatosítanom, nem is kedvesemben, hanem legfőképp az anyjában. Egy kicsi időt nyertem, míg a gondolataim rendeztem. Ha csak belevágok a dolgok közepébe, azzal nem biztos, hogy a megfelelő hatást érem el. Ezért a magyarázatot a dolgok elejétől kezdtem.  – Emlékszel mit történt két héttel a szakításunk előtt?

- Visszajöttem a forgatásról Ash-sel… - mondta ki Rob határozottan. Mondta volna tovább is, de megállítottam azzal, hogy megráztam a fejem. Ennyi éppen elég volt. A jelenlegi helyzetet tekintve teljesen mindegy, miért szökött meg Rob a forgatásról. Csak az fontos, hogy bizony azon az éjjelen szenvedélyesen szeretkeztünk nem egyszer. Újabb csábító emlékek helyett inkább gyorsan folytattam a magyarázatot.

- A szakításunk előtt két héttel az volt az utolsó közös éjszakánk… - Rob egy halvány mosollyal bólintott. – Nem vigyáztunk eléggé… - Ahogy nekem, úgy neki is az édes együtt töltött pillanatok emlékét hozták vissza a szavaim. Újabb erőt gyűjtöttem, s Claire felé fordulva kezdtem ismét beszélni. – A szakításunk után két héttel tudtam meg, hogy terhes vagyok. Remélem elégedett vagy? A 23. hétben járok, így azt hiszem, maximálisan kielégítettem a kíváncsiságod…

Büszke voltam magamra, mert kitartottam és elég erősnek bizonyultam. Úgy láttam a szavaim célba értek. Claire pillantása valamelyest enyhült, illetve úgy tűnt, gondokozóba esett. A kielégítően részletes magyarázatommal két célom volt. Egyrészt válaszoljak Claire áskálódó kérdésére, másrészt el akartam kerülni, hogy Rob fülébe bogarat ültessen. Amúgy sincs az asszonynak igaza, mert mondhat bármit a bennem növekvő manócska éppen úgy Robból, mint ahogy belőlem teremtetett.

- Szeretlek… Szeretlek benneteket… - Párom finoman a karjaiba zárt, s puszit nyomott a homlokomra, míg a pocakomra siklott a tenyere.

- Szeretlek. – súgtam vissza, ahogy összenyomtuk a homlokunk. Amint megállapodott a keze egy ponton, úgy fektettem rá a tenyerem Rob kézfejére.

Tudtam, hogy Ő mindenben mellettem áll, támogat. Ez a szerelem ereje, mert történjék bármi, együtt kell megoldanunk a problémáink. Sok szempontból rá kellett jönnöm, hogy nem volt könnyű a külön töltött idő, de szükségünk volt rá. Talán ennek köszönhetően erősebb és komolyabb a kettőnk között kialakult kötetlék. Természetesen a képletből azt sem felejthetjük ki, hogy megtapasztaltuk a másik hiányát, a másik nélkülözését, hiszen az ember tényleg csak azon dolgokat képes értékének megfelelően megbecsülni, melyeket majd nem elveszített.

Richard mellénk lépett. Először észre sem vettem, mert annyira Robra koncentráltam. De oldalra fordítottam a fejem, megláthattam egy teljesen meghatott apát. A kedves, biztató, sőt támogató tekintete melegséggel töltötte el a lelkem. A férfi felé fordultam, Rob pedig elengedett. Egy pillanat volt az egész, de teljesen beleszédültem. Egyből kedvesem karjáért nyúltam. Meg kellett kapaszkodnom.

- Zoé, kicsim! Nézz rám! – Rob aggodalmas hangon faggatott. – Jól vagy? Mi a baj? Édesem! – A kezemért nyúlt, s egyből leültetett.

- Nincs semmi baj. Már jól vagyok. – Rob előttem térdelt, úgy nézett rám. Megsimogattam az arcát, hogy megnyugtassam. Aztán olyan dolog történt, amire végképp nem számítottam. Rob felállt, az anyjára nézett.

- Nézd meg, mit csináltál! De ha bármi bajuk lesz, akár Zoénak, akár a babánknak, azt soha nem fogom megbocsájtani! – meglepődtem kedvesem kemény szavaitól. A düh, a harag beszélhetett belőle, és valahol éreztem, hogy csak emiatt viselkedik így.

- Rob, kérlek! Ne mondj ilyet! Ő az anyukád, csak neked akar jót… - persze mindenki úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. De tudtam, hogy az anyának a gyermeke a legfontosabb, hisz nekem is a manócska már most az első. – Anyukád mindössze nem a megfelelő pillanatot és módot találta meg… - Claire-re néztem, akin most először láttam a megbánás jeleit. Richard-hoz bújt. A férfi készségesen ölelte feleségét. Olyanok voltak, mint mi Robbal.

- Most még Te véded? Kicsim, egész biztosan jól vagy? – sóhajtott fel szerelemem, aki ugyancsak nem tudta, mit tegyen.

Kopogtattak, így Rob inkább az ajtóhoz lépett. Sejtettem, hogy Dean jött érte, és indulnak a forgatásra. Ebben az esetben, viszont nem kívántam tovább maradni. Itt biztosan nem, mármint Rob szüleivel. Főleg ezek után. Felkeltem az ülőhelyemről, bár egy pillanatra most is megszédültem. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a szobámba, majd ott lepihenek.

- Szia Zoé! Gyönyörű vagy, mint mindig! – érkezett meg Dean. A szülőket csak később vette észre, hogy még a szobában vannak. – Claire, Richard. Helló!

- Most megyek. Jó munkát! – léptem Robhoz, s természetesen nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. A derekam köré fonta karjait, úgy csókolt hosszan és kitartóan.

- Bármi van, szólj! Szünetben, majd telefonálok, ha tudok. – ígértette és ígérte meg Rob. Az ajtóig kísért, és ott is megismételtük újra a búcsúcsókot.

A lakosztályomig vezető úton kétszer kellett megállnom. A szédülés egy-egy másodpercig tartott. Ahogy jött, úgy el is múlt. Azonban egyre kevésbé tetszett ez nekem, mert eddig nem történt ilyen. A terhesség alatt egyáltalán nem voltam szédülős. – Ez lenne az idegesség hatása? – morfondíroztam magamban.

A lakosztályba érve nyugalom fogadott. Talán mindennél jobban erre a nyugalomra volt szükségem. Leraktam a táskám, de előtte még kivettem belőle a mobilom. A kezem ügyében legyen. A fürdőbe engedtem egy pohár vizet, miután megittam után a hálóba vonultam. Ledőltem az ágyra. Élveztem a nyugalmat, a csendet. Már besötétedett odakint. A telefonra pillantottam, ami már majdnem kilenc volt. Rob még nem hívott, ezek szerint azóta is forgatnak. Felültem az ágyon, de kótyagos volt a fejem. Újra elhatalmasodott rajtam a szédülés. Kintről zajt hallottam.

- Lucas… - mondtam ki, ahogy kiértem a szobából. – Lucas… - meg kellett kapaszkodnom.

- Zoé, jól vagy drágám? – Lucas éppen olyan aggodalmason kérdezett, mint Rob. – Zoé, te rettentően sápadt vagy. – Mellettem termett, majd a kezét nyújtotta. Megfogtam, és belé kapaszkodtam. Ugyan per pillanat nem a szédülés miatt, hanem azért, hogy érezzem nem vagyok egyedül. A legjobb barátom mellettem van, számíthatok rá.

- Lucas, azt hiszem, most tényleg nem vagyok jól… - megremegett a hangom. Megijedtem, hiszen minden egyes gondolatom manócska körül forgott.

Olyan pillanatok alatt történt minden. Egyáltalán nem éreztem magam jól, sőt a szédülés újra lecsapott rám és nem akart múlni. A babára gondoltam, s ezért sem ellenkeztem, mikor a kórház szóba került. Bár egyáltalán nem szeretem a kórházakat, most mégis szükséges volt. Lucas szerint egyre sápadtabb lettem. Felkapta a táskám, s nem vártunk tovább. Lucas-ba kapaszkodtam. A derekamnál ölelt ált, úgy segített közlekedni. Amint kiértünk a hotelből, éreztem a levegőt. Mérséklődött a rosszullétem, de mégsem múlt el teljesen. Útban a kórház felé próbáltam elérni Robot. Elég lett volna, ha hallom a hangját. Megnyugtatott volna. Mégsem sikerült beszélnem vele.

  

~~~ xxx ~~~

(Robert)

Azt hittem, hogy már nem tudok meglepődni. Tévedtem. Alig hittem a fülemnek. A saját anyámtól ezt egyáltalán nem vártam. Agyam még mindig vadul kereste a miértekre a választ, mikor a szívem sugallatára Zoémra pillantottam. A kín eddig ismeretlen szintjeit ismerhettem meg.

Megérkezett Dean, hogy a forgatásra kísérjen. Egyedül neki köszönhettem, hogy nem került sor szóváltásra köztem és a szüleim között. Harag tombolt bennem. De saját magamra is haragudtam, hiszen egy büdös szót sem szóltam, míg anya Zoét, a szerelmem vádolta. Szörnyű érzés volt, hallani azokat a kérdéseket, s egy szempillantás ereéig elhittem. Emiatt a megingás csak még jobban utáltam magam.

Hálát adtam az égnek, hogy legalább a forgatáson minden rendben ment. Sőt sokkal többet haladtunk, mint ahogy terveztük. Mondjuk nem volt nehéz úgy, hogy még szünetet sem tartottunk. Vagyis csak annyi volt a pihenő, míg rendbe hozták a sminkünket, megigazították a jelmezünk. Ennek megfelelően még arra sem volt időm, hogy felhívjam Zoém. Pedig nagyon szerettem volna hallani a hangját, hogy minden rendben van. Aggódtam érte, értük, mert aggasztott az a szédülés.

A felvétel valamikor hajnalban ért véget. Addigra mindenkin látszódott a fáradtság. Néhány kitartó rajongó még várakozott kint. Értékeltem a kitartásuk, így szóltam Dean-nek, hogy álljunk meg a kapu előtt. Furcsán méregetett, nem értette, honnan jött az ötlet. Én magam sem, de úgy éreztem, ez így helyes. Nekik köszönhetően tartok ott, ahol és mindig is hálás voltam a rajongóknak, csak az eltúlzott rajongásukat és tolakodó viselkedésüket nem értettem. Meglepetten tanulmányoztam a mosolygós arcokat, amely egyetlen aláírás vagy közös kép kiváltott. Egyből arra gondoltam, Zoé mit fog szólni, ha elmesélem.

A szállodába visszaérve vett erőt rajtam a fáradtság. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, mintha mázsás súlyokat raktak volna rám. Mindennél jobban vágytam Zoéra, de hajnalok hajnalán mégsem állíthatok be hozzá. Maradt egy gyors zuhany és néhány órányi alvás. Zoé távozása után anya kijelentette, hogy beszélni akar velem. S mivel nekem a forgatásra kellett mennem, így a másnapban, vagyis a mai napban egyeztünk meg, együtt reggelizünk. Tényleg csak néhány órám maradt.

Kopogásra ébredtem vagyis riadtam fel. Órákat aludtam, mégis úgy éreztem, mintha csak percek lettek volna. A kopogás ismétlődött. Egyre sürgetőbb lett, így kikászálódtam az ágyból. Le kellett cserélnem a ruhám. Az első kezem ügyé kerülő farmert és pólót húztam magamra. Az ajtóhoz siettem, ahol szüleim ácsorogtak. Bárhogy igyekeztem nem tudtam őszintén örülni vagy mosolyogni feléjük. Beengedtem őket, s pár pillanat türelmet kértem tőlük. Már csak néhány pillanatra volt szükségem. A fürdőbe tettem egy kis kitérőt. Visszafele, vagyis indulás előtt még felkaptam a telefonom. Abban a pillanatban megtorpantam. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a kijelzőn nem is egy nem fogadott hívás szerepelt. Az első hívás még tegnap este volt, az időkód szerint a forgatás alatt jött. Rossz érzésem támadt. Egyből tárcsáztam.

- Robert, minden rendben? – kérdezte anya, mert még mindig nem mozdultam.

- Nagyon ajánlom. – böktem ki, mert abban a pillanatban fogadta a hívásom.

- Igen? – szólt bele egy férfi hang. Első pillanatban fel sem fogtam, hogy igenis ismerem hívásomat fogadó személyt.

- Lucas. – részben megnyugodtam. Anya elővette az én megmondtam nézését, ami jelen helyzetben csak még inkább felhúzott. Bár apa is felhúzta a szemöldökét. – Szar helyet. – összegeztem magamban a tényeket. – Lucas, kérlek ad Zoét! – kértem rögtön kedvesem, mielőbb hallani akartam a hangját.

- Rob… - fájdalmas sóhaj Lucas részéről. – Rob, nem tudom adni. Most alszik. A legjobb lenne, ha mielőbb idejönnél…

- Lemegyek… Most rögtön… - vágtam rá egyből. Kérnie sem kellett volna. Csak Zoé és a pici számított.

- Nem, nem a hotelben vagyunk… West Los Angeles Hospital Center-be gyere… - Nem hiába aggasztott kedvesemnél hirtelen jelentkező szédülés. Minden idegszálam megfeszült, magamban könyörögte, hogy semmi bajuk ne legyen. De ahogy szóba került a kórház elakadt a lélegzetem, a szívem fájdalmasan dobbant. A félelem elhatalmasodni készült rajtam, de még az utolsó pillanatban megálljt parancsoltam. Zoénak szüksége lesz rá, erősnek kell lennem.

- Lucas, ugye jól vannak? – remegett a hangom. Azonban muszáj volt megkérdeznem, muszáj volt tudnom.

- Igen. De szüksége van rád! – nem tudott megnyugtatni. Ezzel a lendülettel lerakta a telefont.

- Mennem kell! Nem tudok veletek reggelizni. – fordultam a szüleim felé, akik semmit sem értettek. Nem volt időm magyarázkodni, mivel éppen Dean-t riadóztattam, hogy jöjjön értem.

- Kisfiam, mi történt? – lépett hozzám anya, a kezemért nyúlt. Most először láttam félelmet a szemében. Megbánást. – Ennek az egésznek miért kellett történnie? Miért most?

- Zoé kórházban van. - zártam le a témát. Lendületesen indultam, mielőbb Zoé mellett legyek.

Szüleim szó nélkül követtek. Alig hittem el, de tényleg elkísértek a kórházba. Idegességemben a hajam túrtam, tördeltem az ujjaim vagy éppen a térdemen doboltam. Közeledve a kórházhoz a feszültségem egyre növekedett. A parkolótól az épületig anya Dean mellett haladt.

- Fiam, ne légy ennyire kemény anyáddal. – apa mellettem haladt. – Megbánta, amiket mondott. Most már tudja, hogy hibázott. Főleg azóta, hogy a saját szemével látott titeket, együtt.

- Apa, bármennyire szeretném, akkor sem megy egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy anya rájött, de akkor is fájdalmat okozott mindkettőnknek. Zoé pedig kórházban.

- Gondold át, akkor is fiam. Az anyád szeret. – egy bólintásnál többre nem futotta.

A recepciónál belefutottunk néhány kíváncsiskodóba. A nővérek összesúgtak mögöttünk, ahogy várakoztunk, hogy végre információhoz jussak. Aztán az egyik nővér megkönyörült rajtam. Végre megmondta, hol találom Zoét. Hatalmas léptekkel haladtam előre. A folyosón fedeztem fel Lucas-t. Telefonált. Nem akartam megzavarni, de jelen pillanatban csak ő rendelkezett olyan információval, amire szükségem volt.

- Most mennem kell, mindent elintéztem… Már csak az aláírásodra várnak… New York-kal is egyeztettem… Jó átadom… Helló… - zárta rövidre a beszélgetését. Egyértelműen valami munkaügyet intézett.

- Helló Lucas! – nyújtottam a kezem. Kezet ráztunk. Hálás voltam neki, mert mindeddig Zoé mellett maradt. – Mi történt? Hogy vannak?

- Örülök, hogy ideértél. Üdvözlöm önöket, Lucas vagyok. – nos a szüleim kissé háttérbe szorultak, még be se mutattam őket. Luc megoldotta. – Tegnap, mikor visszaértem a szobánkba, rohadt sápadt volt. Aztán meg szédült is. Egyből hoztam a kórházba.

- Köszönöm, hogy ott voltál és hogy gyorsan cselekedtél. Mit mondott az orvos? – hiba volt elengednem. De nem tudtam volna maradni mellette a forgatás miatt. Talán ennek így kellett történnie. Lucas gyorsan cselekedett, ennek köszönhetően nem történt nagyobb baj. Bele se merek gondolni.

- A vérnyomása hirtelen ugrott magasra, aztán ugyanilyen hirtelen esett le. Emiatt szédült és emiatt lett rosszul. Pihen. Aludt, s ez a legjobb nekik. – biztató mosolyra húzta a száját. – Túlságosan ideges volt, de sikerült megnyugodnia. Örülni fog neked.

- A baba? Ugye ő is jól van? – megőrjített a tudat, hogy bármi történhet vele. A tekintetem a szüleimre tévedt és a csendben várakozó Dean-re. Egészen eddig, teljesen elítélhető módon nem foglalkoztam velük. Míg ők itt voltak velem. Anya könnyes szemmel figyelte a párbeszédem, amit Lucas-szal folytattam.

- Most már bemehetnek. – lépett ki egy nővér Zoé szobájából. Érdekes pillantásokat lövellt felénk, majd nagy sóhajok közepette távozott.

- Menj! Már biztos, hogy vár rád. – nézett rám Luc, de egyből megszólalt a mobilja. – Szia Édesem! Úgy hiányoztál! Hogy utaztál? Mesélj Kicsim! – Kris remek munkát végzett. Totálisan az ujja köré csavarta a férfit.

- Puszilom Krist! – súgtam oda Lucas-nak. Elindult a folyosón, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. Úgy vigyorgott, mint egy szerelmes kisiskolás.

Egyből az ajtó felé léptem. Apa megveregette a vállam. Erőt adott, egyszer én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Minden szempontból követendő példaképet testesít meg. Anya a könnyeit törölgette. Nem bírtam ki, mert eszembe jutott, bármikor mentem hozzá meghallgatott és megvigasztalt.

- Nem lesz semmi baj. Jól vannak. - Megöleltem. Rám nézett, s a szeméből mindent ki tudtam olvasni.

- Sajnálom, Rob, sajnálom! – pityeredett el újra, de most elengedett. Apához lépett. Együtt mondták, hogy menjek.

Eleget tettem az utasításuknak. Egy utolsó nagy levegőt vettem, s dübörgő szívvel léptem be a kórterembe. A fülem zúgott, a kezem izzadt. Végre megpillantottam őt, ahogy ott feküdt az ágyban. Még most is gyönyörűnek láttam. Az ablak fele fordította a fejét, a keze pedig a pocakján pihent. Csendben lépkedtem közelebb az ágyához. Amint elértem őt, a kezem a kezére fektettem. Meglepődött, először a kezeinkre, majd pedig az arcomra nézett. Azok a csókolnivaló ajkak csalogattak. Hát eleget tettem a ki nem mondott kívánságnak. Oly lágyan becézgettem az ajkait. Mindkettőnknek a másikra volt szüksége. Ő megnyugodott, hogy mellett vagyok, én pedig azért, hogy nincs semmi bajuk. Hosszú percekig ízleltük egymást. Azonban kinyílt az ajtó. Elszakadtunk egymástól. Abba az irányba kaptuk a fejünk.

- Zoé, kérlek, beszélhetnénk? – anya állt az ajtóban. Reméltem, hogy végre megtörik a jég, és újra szent lesz a béke. Bíztam benne. Azonban szerelmem arca rezzenéstelen maradt. Úgy nézett anya szemébe.

- Ebből vajon mi sül ki? – tettem fel önmagamnak a kérdést. Aggódtam, mivel életem két legfontosabb női alakja nézett szembe egymással és az előzményekről sem tudtam megfeledkezni.